Choi Művészeti Bolt




Nyitva tartás:
Hétfőtől-Péntekig: 9.00-18.00-ig
Szombaton: 10.00-16.30-ig
Vasárnap: 10.00-14.00-ig

#első #lassú #félős

Vasárnap délután. Tízpercenként nézek rá a csuklómon pihenő ezüst órára, félek, hogy elrontok valami, hogy rossz időben érkezek meg a kastélyba. Bátortalanul, de kíváncsian nézegetem a boltok kirakatait amióta anyáék hazahoppanáltak.
Nagyon sok elintézni valónk volt a napokban. Két éjszakát velem töltöttek itt Bagoly...Goboly...milyenfalván, tehát egy hétvége alatt kellett lerendezni a tanszerek, pennák, ruhák és talárok beszerzését. Semmit nem akartam már viselni azokból, amik öt éven keresztül a tulajdonomban voltak és napi szinten használtam. A talárokra a Mardekár címere volt felvarrva, prefektusi jelvényem szépen csillogott az utoljára használt ruhadarabon. Semmit nem kellett magammal hoznom, csak amit szerettem volna. A fél ruhatárat lecseréltettem kevésbé rövid darabokra, alap színekre.
Vékony, pasztellrózsaszín blézerem zsebében lapul a galleonokkal teli selyemerszény. Ezt adták utoljára oda a szüleim mielőtt elbúcsúztak volna. Megígérték, hogy minden hétvégén meglátogatnak a faluban és én is hazamehetek ha baj van, de mindig legyen nálam pénz, ha bármi rosszul alakul, tudjak utazni és megvehessek bármit ami megtetszik.
Összehúzom magamon a blézert egy nagyobb szellő érkezésekor és újból ránézek az órámra. Már csak megszokásból. Fogalmam sincs, egyáltalán mikor és hol van, félek, hogy segítséget kell kérnem ahhoz is majd, hogy visszajussak a kastélyba. Hát még ott, hogy fogok eljutni a szobámba...
Megakad a tekintetem egy kisebb, nem agyondíszített üzleten. Valami hív arra, a lábaim maguktól küzdik le azt a pár méternyi távolságot, ami elválaszt az ajtótól. Eltátom a szám amint óvatosan bekukucskálok az üvegen. Ujjaim az ajtó kilincsére csúsznak és határozott mozdulattal nyomják azt le, azonban...nincs nyitva.
Megszeppenve, észbe kapva húzódok el az üvegtől. A nyitva tartást keresem. Kettőkor zárt, azaz...az órámra pillantok. Negyed órája bezárt.

#meglepett #pirulós #akcentusos

Ahogy hátrálok egy lépést és tekintetem az imént lenyomott kilincsre szegezem, mintha kilépnék a világomból. Megszűnnek körülöttem az utca zajai és csak én maradok a fejemben jelen levő zajokkal. Tompa, érthetetlen zörgés, de mintha embertől származna. Látom magam előtt a kilincset és félszemmel az ajtó tiszta üvegében visszatükröződő alakomat. Mozogni kezd minden, először csak lassan jobbra és balra, majd a villogó fényekhez hasonlóan a tér egyre homályosabb, fel-feltűnő.
Hogy meddig tartott ez az állapot, nem tudom, sosem tudom megállapítani, talán csak néhány másodperc. Valami kizökkent ebből az állapotból és az nem más, mint egy férfi pontosan ott, ahol eddig a saját körvonalaimat láttam visszatükröződni. Felemelem a fejem, a szemébe nézek és aztán egy pillanattal később el is kapom a tekintetem.
- Ahm... - keresem néhány másodpercig a megfelelő szavakat. Kipirosodott orcával nézek vissza a férfira és illedelmes magyarázkodásba kezdek. - Sajnálom, csák szerettem volná benézni. Nem láttam á kiírást - mutatok enyhén remegő kézzel, mutatóujjal a nyitva tartásra. Remélem, hogy nem zavartam meg, bármit is csinált egészen idáig. Egy halvány mosoly ül ki szám szegletébe, ezzel jelezve, hogy nem akarok én betörni hozzá, sem zavarni és már indulok is. De előtte még kíváncsian nézem a kékre festett haját. Érdekes látvány, nem sok ehhez foghatót láttam a rövid életem során.

#oldottabb #kíváncsi

Nagyot nézek amikor a férfi leveszi a táblát és eldobja valamerre, melyre az imént mutattam. Leeresztem a kezem és nem tudom, hogy álljak a helyzethez. Angolul szól, azt hittem úgy is folytatja, de nem. Miért nem? Furcsállom, bizalmatlan vagyok, de kíváncsian nézek be mellette az üzletbe.
- Nem báj? - nyakamat behúzva tartom még a kérdés közben, de aztán kicsit elengedem magam és némi habozás után belépek a helyiségbe. Nem tudom kontrollban tartani a lelkem és testem közötti kapcsolatot, hiába mondják a szüleim és a gyógyítók, hogy viselkedjek koromhoz illően. Ha egyszer tizenegynek érzem magam, hogy viselkedjek tizenhatként?
- Köszönöm szépen - nézek utána. Nézem néhány másodpercig ahogy elhalad a pultnál, megfigyelem, mit tart a kezében. Aztán hamar leesik, hogy illetlenség másokat bámulni, szóval ismét elpirulva kapom el róla a tekintetem. Végignézek a polcokon, közelebb lépek és tapintással próbálok rájönni, mi vonzott be ide - főleg zárás után.
A fejemben susognak a hangok. Halkan, tompán szólnak. Sajog a homlokomon levő heg, mely élénken emlékeztet arra, mi történt velem az amnézia előtt. Emlékeztet...vicces ez a kifejezés amikor nem is emlékszem semmire. Az utóbbi hetekben kezdtem el érezni ezt, néha feltűnik a hangokkal együtt, aztán átvált éles fejfájásba.
- Van zenéje is? Nágyon szépek ezek áz eszközök - a kérdés csak úgy kiszalad a számon. Nem nézek fel, továbbra is csak tapogatózok. A papírokat, a ceruzákat, mindent, ami azon a soron a kezem ügyébe kerül.

#fájós #félelem #balhés

Színek a színekben, puhábbnál puhább ecsetek és minden, mire egy türelmes ember vágyhat. Nehezemre esik elképzelni, hogy ez a valami az, ami miatt betévedtem az üzletbe. Vagy betörtem. Mindegy is. Elmélázok rajta, elképzelem amint ülök kint a bestiaparkban és festegetem a tigriseket. Egyáltalán nem csoda, hogy kibökök ilyen állapotban olyat is, amit nem gondoltam át. Kérdés helyett egyszerűen a hátam mögé is nézhettem volna, vagy bármi.
- Érdekel - bólintok a férfira nézve. Mi a különbség az ő zenéje és a más zenéje között? Érthetetlen ez számomra. Ahogy még nagyon sok dolog érthetetlen és nem fér bele a világomba.
A polcok előtt maradok továbbra is amikor ő néhány pillanatnyi kutakodás után felbukkan valami nagy billentyűs dologgal. Említettem már, hogy egy nagy félelmem van és annak tárgya a mugli eszközök? Hm.
Védekezően a farmerom zsebébe csúsztattam mindkét kezem. Vállaimat feljebb húzva nézem őt. Fülemben búgó érthetetlen suttogás a dalra cserélődik. Nem értem a szöveget, nem értem a mondanivalóját és a vége felé már nem is érdekel, hogy valami kedvességet mutassak felé, a fejem másodpercről másodpercre, billentyűleütésről billentyűleütésre kezd jobban sajogni egészen addig, amíg élesen belenyilall.
Magamról teljesen elfeledkezve kapok jobbommal a homlokomhoz, a ballal pedig megtámaszkodni próbálok kisebb-nagyobb sikerrel. Ezekben a pillanatokban nem tűnik fel, hogy sikerült levernem a menekülést keresve a fél polcot, a hangokról nem is beszélve amiket kiadtam magamból fájdalmamban.
-S-s-s...sajnálom! - néztem fel rémülten. Remegő kézzel és elhomályosult látással guggolok le, hogy minél előbb eltüntessem az iménti bűntény nyomait. Nagy szükségem lenne a gyógyszereimre.

#elefánt #porcelánbolt

A szervezetem elég nehezen viseli a költözködést. Nehéz elképzelni milyen volt a beköltözésem anno Angliában. Minden idegen és félelmetes és ezek a hangok nem segítenek a láthatatlanná válásban legalább addig amíg beilleszkedek. Ez az első délutánom, erre máris sikerül felhívnom magamra a figyelmet szerencsétlen ember üzletében.
Igyekszem összeszedni a levert eszközöket amiket kész vagyok megfizetni is ha szükséges, na de Ő gyorsabb. Hagom, hogy megfogja a kezem és egy ülőalkalmatossághoz vezessen. Nem biztos, hogy képes lettem volna megállni a saját lábaimon. A hangját elnyomja a fejemben dübörgő hangzavar. Sok-sok emberi, természeti hang keveredik, de egyet sem tudok kiszűrni.
Értetlenkedek kicsit. Összevont szemöldökkel, de behunyt szemmel emelem kicsit fel a fejem. Végigsimítok sajgó halántékomon és ezzel együtt elhúzom a hajamat is.
- Elnezést. Nem á zene volt rossz. Megsérült á fejem - nem nézek rá. Lesütött szemmel mondom ki és a hajamat visszaengedem a heg fölé, hogy eltakarja azt. - És félek á mugli eszközöktől - toldom meg ezzel a kis extrával a magyarázatot. A fejfájásom ahogy jött, úgy száll el egy pillanat alatt és már sokkal jobban érzem magam. Elmosolyodva állok fel.
- Eltörtem válámit? Kifizetem - őszintén nem tudom miket vertem le, de már veszem is elő a zsebemből a zsákocskát. Halkan csörögnek benne az érmék amíg a tenyerembe nem fogom.
- Ajánljon nekem...bármit. Vásárolnék - mosolygok a tulajra.

#sárvér #színek #mosoly

Válasz nélkül hagyom, mert nem érzem úgy, hogy ennél jobban be kéne avatnom abba, mi van velem, és mi volt ez a jelenség, amit az imént produkáltam. Elég kellemetlen ez az egész, főleg, hogy magam sem tudom, mit csinál az agyam ilyenkor. Csak fáj, jobbik esetben pedig talpon maradok.
- Nem, köszönöm - utasítom el mindkettőt, hisz haszontalan lenne, és nem akarom őt sem feltartani. Minél előbb túl szeretnék lendülni a dolgokon, a mugli dolgait pedig úgy elkerülni, hogy lehetőleg még a fizetést kibírjam rohamok nélkül.
Elcsendesedik a fejem, már csak tompán fáj. Kár volt belemennem ebbe a magyarázatba, azt érzem.
- Idegen - vonom össze a szemöldököm egy pillanat erejéig. A családom mindig féltve őrzött az ilyen dolgoktól, és valahogy kialakult az az érzésem e ketyerék iránt, ami valószínűleg a muglikban van a mágia iránt. Idegen, fertőzhet, ki tudja, a sárvérűek mennyi mindent találnak fel ellenünk...
Ha már így betévedtem zárás után, és még kis galibát is okoztam, természetesnek érzem, hogy fizessem a károkat, illetve beszerezzek valami különlegeset, vagy legalábbis valamit, amivel talán olyan emlékeket idézhetek fel, amit az amnézia elvett tőlem.
- Rajz - felelem finoman elmosolyodva. Mély levegővételt követően egyenesedek ki, még néhány másodpercig kapaszkodok, amíg biztosnak nem érzem a lábaimat. Már nem fogok elszédülni, elindulok a férfi után a polcokhoz, és szemügyre veszem a sok színt. Értem, miért vonzott ez a hely.
- Csodaszép színek vannak itt - jegyzem meg, utat engedve ezzel az arcomra kiülő széles mosolynak.