Choi Művészeti Bolt




Nyitva tartás:
Hétfőtől-Péntekig: 9.00-18.00-ig
Szombaton: 10.00-16.30-ig
Vasárnap: 10.00-14.00-ig

Ádi
zárt

Egészen zökkenőmentesnek mondható a megérkezésem a faluba.  Bár a boltomat sehogy sem bírtam megtalálni, még annak ellenére sem, hogy a Fő utczán van. Félre értés ne essék, amikor már az utcán voltam nem volt gond, de bizony az állomástól sikeresen rossz felé indultam. De mit lehet tenni? Tájékozódásban sosem voltam legjobb. Még szerencse, hogy volt pár kedves ember, aki útba igazított. Egyelőre nem is merek messzire menni innen, de nem is lenne nagyon hova. Lakást még nem találtam, így egyelőre marad a bolt raktára, meg egy kanapé, mégsem panaszkodom.
Csendben nyitottam ki, minden különösebb felhajtás nélkül. Egy ideje már kint volt a tábla, hogy hamarosan nyílik az üzlet és szerencsére azok, akiket felbéreltem, hogy elrendezzék a dolgokat, majdnem mindenben tökéletesen teljesítették a kívánságaimat. Nekem csak egy-egy apróságot kellett helyre tennem. Na jó... A polcokat is át kellett rendeznem, de ez utóbbit én rettentően élveztem, szóval... Szóval jó volt.
Többnyire elégedett is vagyok, bár be kell vallanom a festős rész jóval hangsúlyosabb lett, mint a többi, s egész biztos levágós, hogy az áll hozzám is a legközelebb. Ha másból nem, a falon lévő pacákból, amik nem a véletlen művei, hanem az én tudatos alkotásom. Még ha egy hozzá nem értő számára úgy is tűnhet, hogy elmebeteg vagyok.
Egyébként meg óriási a bolt. Szerintem. Valahogy kisebbnek képzeltem, viszont kifejezetten örülök, hogy egy nagyobb teret tölthetek ki, így nincs túlzsúfolt érzésem, és sokkal átláthatóbb is minden.
Vevők? Egyelőre nem tolonganak. De ebben sincs semmi meglepő. Különösebben nem hirdettem, hogy megnyitottam, bár tervezek felmenni az iskolába, hogy kitegyek egy kisebb plakátot, meg a falu egy-egy pontján is ki kéne tenni néhány hirdetést, de nem tudom, hogy ahhoz kitől és hol kell engedélyt kérni, így várat még magára pár napot. Na meg, ez egy művészeti bolt. Nem könyveket árulok, mint régen, tehát tényleg nincs min csodálkozni, hogy csak hébe-hóba téved be egy-egy kóbor lélek s az is inkább csak nézelődik, mint hogy valóban vegyen valamit.
A most berontó srác viszont más. Rajta látszik, hogy konkrét céllal jött. Vagy csak menekült? A tempója alapján még az is megeshet, nem tudom biztosan. Mindenesetre csendben figyelem, ahogy körbenéz. Lassan nyugszik le, s végül a festékek felé indul. Mosolyra húzom a szám és akaratlanul is az jut eszembe, hogy jól választott. Várok még egy picit, hadd nézelődjön, aztán rászánom magam, hogy meginduljak felé. Pár lépés után azonban én is megtorpanok. Hirtelen nem jut eszembe, hogyan kell magyarul megkérdezni, hogy mire van szüksége. Jobb híján a pénztárhoz sietek, az asztal fiókjából kikapom a szótáramat és átfutom a dolgokat. Közben pedig rájövök, hogy ez így tulajdonképpen rettentően komikus lesz. S hogy találnom kell egy magyar tanárt, mert nem fogok boldogulni. Visszadobom a szótárt a fiókba, s helyette abban reménykedem, hogy minimális magyar tudással és angollal is megoldjuk majd. Ennyi idő alatt, a srác is kinézelődhette magát, épp ezért, miután még az egyik vitrinben leellenőrzöm, hogy az éppen kékeszöld hajam nem kócos, a fehér ingem pedig tökéletesen tűnik el a fekete farmerben, határozottan lépek oda hozzá és  szólalok meg.
- Jó reggelt! – mondom mosolyogva, ezt még magyarul, majd angolul folytatom, hogy megkérdezzem tudok-e segíteni – How can I help you?
Remélem, nem ijesztem el rögtön a nyelvi bénaságommal. Na igen... Nem ártott volna előbb nyelvet tanulni, mint csak úgy idejönni. Meg nem ártott volna jobban utána néznem, hogy mennyire nehéz is ez a magyar. Mert bár a szerbnél biztos könnyebb, azért nem annyira könnyű, mint elsőre gondoltam...

Lilith

Lassan de kezd beindulni az üzlet. Diákok persze többnyire a hétvégén jönnek és emiatt erősen gondolkodom rajta, hogy meg fogom hosszabbítani a nyitvatartási időt szombaton és vasárnap, hogy az ő kedvükben is járjak kicsit. A falusiaknak annyira nincs szüksége az itt kapható dolgokra, így talán hétközben alhatok majd picit tovább. Még nem tudom pontosan hogy legyen, de mivel ez a bolt csak az enyém, senki sem szólhat bele, hogy mikor nyitok ki vagy mikor zárok be épp.
Most azt sem tudom, hogy hány óra van. A nap már lemenőben, így a vérnarancsommal, amit éppen pucolok, kimerészkedem a bolt elé, hogy csak egy rövid időre is, de szívjak a nappali levegőből is. Ha van valami a véren kívül, ami szörnyű ebben a félvámpírságban, az ez. Hogy nem lehetek napközben annyit a napon, mint szeretnék. Pedig a festéshez nagyon kell a természetes fény! na meg nekem amúgy is lételemem - volt eddig - a napfény. És hogy fogok így nyaralni, meg strandolni ezek után? A végén megutálom a nyarat...
Nehezet sóhajtok, ahogy megállok a nyitott ajtó mellett, s az utcán elhaladó embereket figyelem, hátha valamelyikük megihlet egy új képhez. Ahogy őket bámulom észre sem veszem, hogy lelkes pucolásom közben a vérnarancsom leve az ingemre is ráspriccel, így az már nem teljesen fehér, mint lennie kéne. Bár nem tudom, itt mi a véleménye az embereknek a hozzám hasonló alakokról. Elvégre lehet nem díjazzák az inget, a sötét nadrággal, amiért a hajam kék, a fülem többszörösen ki van lőve az ujjaimon gyűrűk, meg a többi kis apróság. De továbbra sem izgat az ő véleményük.
Egy fiatal lány jelenik meg, én meg a narancsomba harapok, ahogy követem a tekintetemmel, hogy belép a boltomba. Még a narancsot rágva, de mosolyogva sietek én is vissza mögötte, hogy ha szüksége van valamire akkor rendelkezésére álljak. A pulthoz sietek, ott eltűntetem a narancsom és megtörlöm a kezeimet, várva, hogy kell-e a segítségem, vagy boldogul egyedül is.

Lilith

Ecseteket nézeget. Nem tud választani - állapítom meg, ahogy figyelem a ténykedését az ecsetek körül. Magamban pedig sorolni kezdtem a szavakat, amikre szükségem lehet, ha kérdezni fog. Merthogy majdnem biztos vagyok benne, hogy ide fog jönni és kérdezni fog, csak még nem határozta el magát. Persze arra, amivel végül odaállít igazán nem számolok, így elsőre bár bólintok, hogy segítek nem igazán jutok szóhoz. Az agyam próbálja feldolgozni az információt, amire nem volt szükségem. Végül aztán, ahogy reményeim szerint jól, értelmezem a mondatot, visszakérdezek.
- Mihez kell? - mert ugye rengeteg féle ecset van. Van mágikus és hagyományos mugli is, meg amúgy ragasztó ecset is. Attól is függ milyen technikával fest és persze még sorolhatnám.
- Tegezhetsz? - mondom kicsivel később bizonytalanul, mert egyrészt nem vagyok biztos benne, hogy így kell mondani, másrészt abban sem vagyok biztos, hogy az illemben így van megírva a dolog. Koreában összetettebb ez a rendszer, az angolban egyáltalán nincs - nekem amúgy az szimpatikusabb - szóval a magyarral bizonytalan vagyok. De én egyelőre tegeződve tanulgatok, s az  igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy nehezebben értem a magázódást meg a többiudvariassági formát.
- Neved van szép. Vagy mi... - állapítom meg, ahogy bemutatkozik, de kimondva, nem hangzik olyan jól a mondat, ami azt jelenti, rosszul mondtam. Remélem azért érti, hogy mit akartam mondani.
- Én Choi Min Jong[kiejtve: Csve Min Dzsong] vagyok - toldom hozzá, ha már bemutatkozás, utána pedig, ha megkaptam a választ az ecsetekre vonatkozóan, akkor visszaterelem az ecsetekhez, hogy segítsek kiválasztani a megfelelőt.

Lilith

A beszélgetési próbálkozásom kudarca ez, érzem. Mi másért kérdezné, hogy beszélek-e angolul vagy japánul? Na meg miért pont japánul? Remélem ő nem ilyen anime-fan és uuu cuki ázsiai srác kategóriás, mert akkor megharapom. Na persze nem úgy... Annak még a gondolata is ijesztő, így inkább csak pislogok kettőt, majd lenyelem magamban, hogy valamit rosszul mondtam, elvégre biztos csak az én dolgom szeretné megkönnyíteni azért tesz ilyen ajánlatot, hogy egy másik nyelven beszéljünk.
- Tudok angol és japán is. De én most gyakorlok magyar, te meg segítesz, jó? - felelem az angol kérdésre magyarul, gondolom még mindig hibásan, de ha megérti, és belemegy, akkor jó. Ha meg nem... Nos akkor még mindig válthatunk angolra. Japánul nem biztos, hogy mindent megértenék, régen próbálkoztam vele, de ezek szerint azt sem árt majd újra elővenni.
Mindenesetre elmondja, hogy mit is szeretne, bár nem teljesen úgy ahogy várnám, azért mégis jobban tudom már, hogy mit fogok neki mondani. Az ecsetekhez fordulok és kikapok párat, majd elkezdem sorolni neki.
- Benti falakhoz ezt használd - adok a kezébe egy vastagabb, kecskeszőr ecsetet - ha minta is lesz, akkor ezek a vékonyak - mutatom a többi ecsetet, a polcon, ahonnan levettem az előbbit, persze, ha csak simán le akarja festeni... Nos akkor inkább egy festőhenger kéne neki, de mivel nem falfestésre specializálódtam, olyanom éppen nincs.
- Temperához és vízfestékhez jók ezek - mutatom meg a korábban általa is nézegetett ecseteket, a különböző vastagságokkal. Egyelőre nincs az a benyomásom, hogy nagyon elmélyülten szeretne festeni, így nem is próbálom a drágább, különlegesebb eszközöket elmagyarázni neki.
- Sima ecset nincs - vonom meg a vállaimat, mert fogalmam sincs, mit ért ez alatt. Aztán eszembe jut, hogy ragasztást is említett, így a kezébe nyomok egy másik ecsetet - Ragasztó-ecset - mondom mosolyogva, aztán megkérdezem, mert hát kíváncsi vagyok...
- Mit ragasztol?

Ádi

Nem vagyok hozzászokva, hogy nem vesznek észre. S bár van, hogy örülök neki... most kissé furcsállom, hiszen meg is szólaltam. Már épp megböködném vagy valami, amikor felpillant és megijed. Utóbbi azzal jár, hogy elejt egy festékes flakont, ami után én gondolkodás nélkül nyúlok, s el is kapom, kapnám, de valamiféle varázslattal kirepül a kezemből vissza fel a helyére. Kell néhány másodperc, hogy felfogjam ezt ő csinálta, és hogy ez nem egy hétköznapi varázslat. Ugyanakkor kifejezetten tetszik, hogy ennyire vigyáz a dolgaimra. Némi ámulattal mérem végig, ahogy felegyenesedem ismét, és csak lassan jut el a tudatomig, hogy bocsánatot is kért.
Megrázom a fejem, s tiltakozóan felemelem a kezem, mondanék valamit, de nem találom hirtelen a szavakat. Közben pedig ő megszólal, s bár nem teljesen értem, a lényeg, hogy csak magyarul tud átjön. Bólintok neki lassan és a jelbeszéd szón agyalok közben, és be is ugrik a jelentése de hát jelbeszédet nem tudok sajnos, így maradni fog az írás.
Én már nyúlnék is, hogy egy üveg festéket a földre öntsek, mert az nagyon érdekes és izgalmas lenne, sokkal menőbb, mint a toll meg a papír, de ő a pulthoz lépked, én meg utána sietek s a fiókból kapok ki papírt meg tollat, majd firkantom le rá koreaiul a mondandómat, mert az megy a leggyorsabban, majd a pálcámmal, amit néhány másik papír alatt egy másik fiókban találok meg, rákoppintok, hogy magyarul el tudja olvasni a fiú is, a rövidke üzenetet.
Csak érdeklődtem, tudok-e valamiben segíteni?
De mire végzek, már az ecseteknél van. Mosolyra húzom a számat, hagyom a cuccokat, amiket a pultra pakolt és utána megyek. Most, hogy újra szemügyre veszem a fiút, már látom a fülében a hallókészüléket és össze is áll a kép. Bízva benne, hogy ezúttal nem ijed meg elé nyújtom a papírt és egy tollat is nyújtok mellé, hogy a választ leírhassa, aztán majd fordítgató bűbájozunk, vagy ilyesmi. Olyan még nem volt, hogy nem oldottam volna meg egy ilyesmi helyzetet.

Antoinette

Megnyugodva terülök el a kanapén, amit a boltom közepén állítottam fel. Mellettem a festőállvány és már gondolkozom az újabb képen, de most jól esik kicsit lazsálni. Tulajdonképpen mozgalmasabb ez a hely, mint az első napokban gondoltam. Örülök neki, de azzal is tisztában vagyok, hogy segítségre lesz szükségem. Már láttam is egy-két olyan arcot, akit szívesen látnék gyakrabban. Talán a jövőhéten meg is hirdetem az állást, egyelőre nem akarok ezzel foglalkozni. Csak fekszem, lehunyt szemekkel és újra játszom magamban a hét eseményeit. Hála a vevőimnek volt lehetőségem egy kis magyart is tanulni. Szimpatikus mennyire nem zavarja őket, ha én épp nem tudok valamit és ahogy segítenek megtalálni egy-egy szót, ha éppen elakadok.
A gondolatokból egy furcsa zaj zökkent ki. Nevezetesen olyan, mint mikor valaki lenyomja a kilincset. S ahogy felülök a kanapén s az ajtó felé pillantok meg is bizonyosodom, hogy ez történhetett. Egy lány áll ugyanis az ajtóban. Csinos, kissé talán szomorú, hogy nem jutott be. Mosolyra húzom a számat és gyorsan pattanok fel, majd sietek az ajtóhoz, s szinte egy percet sem kell várnia, hogy az előbb még zárt ajtó feltáruljon előtte.
Bár nem ellenőriztem magam, biztosan nem bánja, ha kicsit kócosabb már a kék hajam, vagy ha a fehér ingem kicsit gyűröttebb, mint máskor, s nincs is olyan tökéletesen betűrve a fekete farmerbe, mint általában.
- Segíthetek? - kérdezem némi akcentussal, mert még nem sikerült úgy elsajátítani a nyelvet, ahogy szeretném. Mégis biztos vagyok benne, hogy érthető, amit mondtam, így csak rajta múlik, hogy mit felel. Ami engem illet, a nyitvatartási idő, inkább csak tájékoztató jellegű, ha valaki vásárolni szeretne, nem fogom elküldeni. Egyébként is. Alig negyedórát "késett".

Ádi

Elpirul. Kedvem lenne szélesebben mosolyogni, de elfolytom. Árulkodó? Nem tudom. Nem szeretnék téves következtetéseket levonni. De hazudnék ha azt mondanám nem mozgatja meg a fantáziám s ezt azért magamban jó jelnek könyvelem el. Talán nem is változtam annyit, mint gondoltam.
Hagyok neki egy kis időt, amíg leírom gyorsan azt a pár szót, aztán amikor már úgy látszik rendben lesz elé nyújtom a papírt, hogy elolvashassa. Meglepetés ül ki az arcára, nem tudom pontosan mitől, de jó jelnek veszem, hogy elfogadja a tollat és válasz írásba kezd. Figyelem, ahogy körmöl. Sokat ír. Az én rövid üzenetemhez képest legalábbis. Az arca nyugodt, nem tűnik úgy, hogy zavarná a választott kommunikációs módszerem és...
Épp elvenném a lapot, de visszahúzza és újabb sorokat firkant rá. Mosolyogva figyelem, s közben azt hiszem rájövök az lehetett a meglepetése oka, hogy számára érthető nyelven írtam. Valószínűleg nem látta a varázslatomat, és így nem is tudhatja, hogy nem volt olyan egyszerű a dolog. Mikor ismét felém nyújtja a lapot, az előbbi feltételezésből kiindulva csalok egy picit.
Ahelyett, hogy egy mozdulattal átváltoztatnám a szöveget koreaira, félbehajtom a papírt, és mint valami mugli bűvész leírok egy kört felette a pálcámmal, majd rákoppintok, hogy kibontva immár koreai betűkkel olvashassam az általa írt sorokat.
Időnként fel-fel pillantok rá mosolyogva, ha rápillant a lapra láthatja ő is, hogy mi történt a betűivel, hogy a "mutatvány" mennyire hatotta meg azt nem tudom, de én élveztem, és ez számít. A levélke végére érve, elveszem tőle a tollat is és lekörmölöm a válaszomat neki.
Tértágító bűbáj a szobádba? Egyébként benézhetsz bármikor, vagy ha küldesz baglyot, fordulj-távval küldhetek is bármit, ami épp hiányzik.
Én Min Jong vagyok, örülök, hogy benéztél! Teszek egy mosolygós fejet is utána, aztán egy újabb sort írok:
Mi érdekel pontosan? Valahogy nem pontosan értem, mit ért az egész alatt, de tetszik a lelkesedés, ami a szavaiból átüt még a papíron keresztül is. Kifejezetten jó érzéssel tölt el.
Ja és tegezz nyugodtan!
Írom még oda gyorsan az utolsó mondatot majd a végére még odarajzolók egy kacsintós-mosolygós fejet, ami hol a jobb, hol a bal szemével kacsint majd rá.
Ezúttal kihagyom a showműsort egyszerűen csak átnyújtom neki a papírt, s mire a kezébe veszi, magyarul sorakoznak rajta ismét a sorok. Visszaadom a tollat is, várom a választ, addig pedig az ecsetes polcokat szemlélgetem. De tulajdonképpen rendben vannak.

Antoinette

Mintha egy más világban járna. Lassan vesz észre, a szavakat keresi ő is. Szimpatikus. Nem tudom megmondani mitől az, de van benne valami, ami azzá teszi. Talán ahogy elnézést kér, valamiért, amiért teljesen felesleges.
Követem a tekintetét és az ujját a nyitvatartási táblámra. Egy pillanatig csak meredek rá én is, aztán nemes egyszerűséggel leveszem a táblát a kis akasztóról és elhajítom. Hangosan koppanva ér földet valahol a hátam mögött de nem foglalkozom vele. A lányra pillantok az ajtómban, és elmosolyodom újra.
- Problem solved! - mondom kissé megfeledkezve magamról angolul, de aztán kapcsolok és magyarul folytatom, ahogy elállok az útból és szélesre tárom az ajtót.
- Gyere nyugodtan. Bentről látni jobban - toldom még hozzá, s a kezemmel is mutatom, hogy jöjjön csak be. Elvégre az üvegen keresztül nem biztos, hogy mindent lát. Az, hogy valamit esetleg nem pont jól mondtam már nem izgat, viszont, arra rájövök, hogy zárás után talán furcsa, hogy beinvitálom, ezért még hozzá fűzöm.
- Leszek még itt kicsi, nem zavarsz - Ha pedig belép, akkor becsukom utána az ajtót és elindulok, hogy felvegyem az előbb elhajított táblát. A pulton mégis csak jobb helyen lesz, mint az üzlet közepén. De lehet valóban változtatni fogok az időkön. Ki tudja, talán nagy forgalmam lesz. Megcsóválom a fejem magamnak, ez még mindig nem a könyvesbolt. De nem baj. Nem akarok több könyvesboltot. Felkapok a pultról egy ecsetet, s elindulok, hogy visszategyem a helyére, közben pedig a lányra is rá-rápillantok, szüksége van-e bármi segítségre, vagy csak nézelődik.

Lilith

Segít. Mosolyra húzom a szám, bár eddig is mosolyogtam, nem tudom lehet-e ezt még fokozni. Aztán persze ki is javít és próbálom megérteni, hogy mi a hiba, de igazság szerint, nem pontosan értem. Mármint hallom, hogy máshogy ejti, de mi az a kis plusz a szavak végén? Nem ígérem, hogy holnap is tudni fogom. Mindenesetre bólintok neki. Próbálom megjegyezni.
- Köszönöm! Igyekezek! - vagy valami ilyesmi. Toldalékolásban nem leszek a legjobb, de jó hallani, hogy nem tart reménytelen esetnek. Mégis csak rossz lenne, ha annak tűnnék.
Megmutatom neki az ecseteket és ellátom pár tippel, aztán a ragasztásról kérdezem, mert vannak ugye ragasztóhoz való ecsetek is, így ha beavat a dologba, tudok talán segíteni neki, hogy ebben is jól válasszon. Arra hamar rájövök, hogy bár beszédes, nem a legjobb abban, hogy a lényeget közölje.
- És milyen ragasztód? - mert ugye a ragasztó fajta is fontos, abból is van rengeteg nekem is, pár polccal odébb. Fához, papírhoz, kerámiához, textilhez... szóval van bőven. Mindenesetre leveszek egy műanyagnyelű rettentően olcsó, de szívós ecsetet, aminek biztos, hogy nem fog kijönni egyetlen szála sem, így nem dugul el a ragasztója. A kezébe nyomom, aztán a festményére koncentrálok.
- A telihold szép. Mire festetted? Megnézem? - mármint, megnézhetem-e. Nem akarok tolakodónak tűnni, csak érdeklődőm, nyugodtan mondhat nemet is. A telihold nekem is kedves témám, főleg mostanában, hogy nem tölthetek annyi időt a napon, mint szeretnék.
- Angliában sok az eső. Nem szeretem - felelem könnyedén. A valódi okokba meg nem fogom beavatni. - Egyébként, a magyar lányok a legszebbek! - ezt a mondatot tanultam, de igazán nem tudok vele ellenkezni. Persze ő még fiatal, de azért rákacsintok, csak nem veszi rossz néven.

Antoinette

Miért is lenne baj? Aranyos, ahogy visszakérdez, de csak megrázom a fejem és mosolyogva intek ismét, hogy jöjjön csak be nyugodtan. Talán valahogy jeleznem kéne, hogy nem harapok. Ki tudja, talán nem kékhajú, piercinges alakokhoz van szokva. Én viszont nem is tudom milyen lehetnék, ha nem ép ilyen. Mindenesetre belép és nézelődni kezd, én meg teszem tovább a dolgom. Vagyis, épphogy elkezdem tenni a dolgom, hiszen az előbb még lazsáltam.
- Nincs mit - felelem könnyedén, ahogy köszönetet mond s tovább pakolok. Nem foglalkozom vele, hogy engem néz-e vagy mással foglalatoskodik. Ellopni úgysem fog semmit sem. Tőlem nem. Ha meg mégis... egész biztos, hogy visszaszerzem. De hát ezek apróságok. Sosem aggódom ilyesmi miatt.
Helyre teszek egy két könyvet, amit miután megnéztek rosszul raktak vissza, közben érkezik a kérdés. Zene? Zeném is van. Bár nem sok, és egész biztos nem olyasmi, amire ő gondol. Nem ismerem még az itteni zeneivilágot, de tervezek elmerülni benne.
- Köszönöm. Igyekeztem - felelem a későbbi kérdésére, aztán némi habozás után az elsőre is válaszolok - Zeném... csak saját van. Érdekel?
Bár választ nem különösebben várok. Igazából szeretek másoknak zenélni, hiányzik a banda a színpad, a nyüzsgés. De mostanában nem is írok olyan vad pörgős dalokat. A legutóbbit szívesen megmutatom neki. A raktárba sietek hát és kihozom a keyboardomat. Fel kellett rúnáznom, hogy működjön, de igazán megérte. Leteszem a pultra, és ha csak nem kezd heves ellenkezésbe, akkor elkezdek játszani rajta.
Az már részlet kérdés, hogy a koreai dalból nem fog sokat érteni. Azért remélem tetszik majd neki.

Ádi

Ha tudom, hogy ennyire lenyűgözi egy fordító bűbáj, lehet hattyút hajtogatok előbb a lapból... De így sem rossz. Nekem meg kifejezetten tetszik, hogy ennyivel le lehet nyűgözni, és bár sokáig tudnám csak a reakcióit figyelni, inkább visszaveszem a lapot, hogy elolvassam, mit is akart közölni velem.
Követem a példáját és én is leülök a kanapéra, magamhoz hívok egy rajztáblát is és arra teszem rá a papírt miközben a választ kezdem körmölni neki. Amikor végzek felé nyújtom a lapot immár rajztáblástól, tollal együtt és félig felé is fordulok. Felhúzva az egyik lábam a kanapéra, a könyöklőt használva háttámaszként, várom a választ. Gyorsan körmöl, s bár egymás mellett ülünk és látom én is a mosolyát azért jópofa dolognak tartom, hogy mosolygós fejekkel tűzdeljük tele a szöveget. Amikor újra elkészül, megint összehajtom a levelet, de ezúttal nem félbe hanem hajó formájúra, a pálcámat nem is nagyon használom. Hogy erre mi szükség, azt nem tudom, talán a plusz várakozás miatt tetszik nekem annyira. Lopva azért őt is figyelem, s miután a hajóm kész, egyetlen mozdulattal nyitom szét újra a lapot. Végig simítok rajta, s egy pálcamozdulattal később a hajtás nyomok sem látszanak, csak egy szép lap, rajta koreai betűkkel. S rögtön olvasni is kezdem a sorokat.
Nekem sem az erősségem. Úgy általában semmilyen varázslás sem...
Írom le a papírra a két mondatot, aztán elhúzom a szám. Látványosan. Persze, sokan mondták, hogy ne sajnáltassam magam, meg hogy nem látják a problémát a varázslataimban. Attól én még érzem a különbséget. S ha korábban úgy éreztem, semmi szükségem mágiára, most biztosan tudom, hogy a varázserőm is, az egyéniségem része. Viszont őt nem akarom a személyes problémáimmal nyaggatni, így egyszerűen tovább írok.
Kérdezd meg. Hátha mégis belemegy! Írom le könnyedén, aztán rajzolok egy újabb mosolygós fejet. Az én öcsém mindig húzta a száját. De tudom, hogy titkon az bántotta jobban, hogy ő nem képes úgy festeni, mint én. És azt is tudom, hogy minden fenyegetése ellenére ő vigyázott jobban a cuccaimra. Még apánk elől is elrejtette... Habár nem is az apám, és Kwon is csak unokaöcs. De ez megint csak részletkérdés.
Valószínűleg meglátszik rajtam, hogy el-elkalandoznak a gondolataim egy-egy mondat után. De igyekszem gyorsan visszatérni a jelenbe és válaszolni Ádámnak.
Igazán nincs mit. Csak jó a marketingem. Toldom hozzá az újabb sort és ezúttal egy sírva nevető fejecskét rajzolok, aki az öklével veri az asztalt, miközben majd leesik a székről. Legalább is bennem ezt a benyomást kelti a rajz, remélem ő is így fogja látni, és érteni fogja, hogy ezt egyébként nem gondoltam komolyan.
Van ilyen óra? Vicces, hogy mondatonként haladok az olvasásban és rögtön a választ is írom neki. De ezen a részen megakad a szemem. Világ életemben szerettem volna ilyesmire járni. Fel is pillantok rá csillogó szemekkel, szegény pedig valószínűleg nem is érti minek örülök hirtelen ennyire. A lapra is kerül egy csillogó szemű chibi-én és már írok is tovább.
Én is szívesen járnék ilyesmire. Szerinted lenne rá lehetőség? Még ha az én képeim mozognak is, tudom, hogy van még hova fejlődni. Becky képe például folyamatosan olyan dolgokat mond, amiket az igazi Beckstől sosem hallottam. Mozog és beszél, de nem úgy, mint az igazi. Pedig a cél, határozottan az lenne.
Folytatom az olvasást, s az utolsó szavaknál pislogok kettőt, aztán halkan kuncogni kezdek. Felé fordulok és egy laza mozdulattal összekócol a haját. Aztán leírom az utolsó mondatokat.
Sok sikert és köszönöm! Befessem a tied is? Rajzolok egy utolsó nyelvnyújtós-kacsintós fejet, aztán számára olvashatóvá varázsolom a szöveget és visszaadom neki a lapot. Kicsit közelebb hajolok, próbálom elolvasni a magyar soraimat. Egy-egy szót megértek, s ahogy ezt felfedezem, arra a következtetésre jutok, hogy később, ezzel a lappal, sokat fogok tudni gyakorolni.  

Ádi

Szórakoztat, mennyire lenyűgözi egy egyszerű hajtogatási művelet. Pedig az valójában nem része a varázslatnak, mégis mintha őt ez varázsolná el a leginkább. Amíg a válaszát várom, már gondolkodom is, mit hajtogatok legközelebb a papírból. Szimplán csak azért, hogy lássam a szemében újra meg újra az ámulatot, mert egy – egy ilyen apró reakció is boldoggá tesz, még mindig.
Figyelem, ahogy a válaszomat olvassa, a szeme mozgását, az arckifejezéseit követve, próbálok rájönni, hol tarthat a szövegben, de nem igazán boldogulok. Csak azt látom, hogy a vége felé jár, s hirtelen még a korábbinál is jobban felderül az arca. Mire észbe kapok, már meg is ölel. Meglep vele nem is kicsit, de egyáltalán nem zavar. Épp csak nincs időm reagálni rá, már el is enged, mire felfogom, hogy mi történt. Aztán a bólogatás és a mosoly az arcán, az én arcomra elégedett mosolyt csal. Bár továbbra sem tudom pontosan, hogy az üzenetem melyik része tetszett neki ennyire. Hamarosan viszont visszakapom a lapot s ekkor leesik, hogy a haja színén vidult fel ennyire. Amitől megint vigyorogni támad kedvem. S fejcsóválva kezdek bele az újabb hajtogatási akcióba, ezúttal egy pillangót hajtogatok, amit picit meg is bűvölök, hogy röpködjön egy kört a feje körül aztán, amikor visszaszáll a tenyerembe, kibontom a papírt, ismét simára varázsolom s olvasni kezdem a koreai sorokat. Ezúttal átfutom az egészet, mielőtt válaszolni kezdenék. Az első néhány mondat meglep. Először ki is kerekednek a szemeim, aztán azon gondolkodom, hogy a bűbájommal van-e a baj, vagy komolyan gondolja, hogy szó szerint felkente a testvérét a plafonra. Mert ugye, a vajat lehet kenni, de egy testvért... Megkocogtatom párszor a papírt a pálcámmal, hátha az javít az értelmezésen... De nem, így végül lemondóan sóhajtok s arra jutok, hogy nyilván valami hiba csúszott a rendszerbe. Vetek azért rá is egy kíváncsi pillantást, próbálom kitalálni, mire gondolhatott, aztán ahogy végigmérem, eszembe jut, ahogy a flakont felvarázsolta a polcra az előbb, s arra jutok, hogy valami hasonló történhetett a testvérével is.
Ebben megnyugodva tovább olvasok, s ahogy ahhoz a részhez érek, hogy talán mehetek én is az említett órákra, rajtam a sor, hogy örömködjek. Én azért nem esem túlzásba, nem ugrok a nyakába, csak a lábaimmal dobogok, s egy hálás pillantást küldök felé, amiért hajlandó lenne megkérdezni. Utána a haja kapcsán elgondolkodva nézek rá, megdörzsölöm az állam is közben, majd a hajába túrok, előbb jobbra, majd balra fésülve a tincseit az ujjaimmal. A művelet végén határozottan bólintok, aztán a tollat veszem a kezembe, hogy leírjam neki a válaszaimat.
Sokat gyakoroltam, de nem működik hibátlanul. Írom le az első gondolatot s a végére egy fejecskét írok, ami elhúzza a száját.
Nincs hozzá sok közöm, de szerintem bocsánatot kéne kérned tőle. Tudom le a testvérével kapcsolatos megjegyzést röviden, s bár továbbra sem tudom pontosan, mire gondolt, azt azért megértettem, hogy nem beszélnek azóta, ezt pedig nem tartom jó dolognak. Talán mert nekem egyedül Kwonnal maradt meg a jó kapcsolatom az otthoniak közül.
Köszönöm, hogy megkérdezed! Mikor lesz a következő óra? Nem mintha türelmetlen lennék vagy ilyesmi... Próbálom szépíteni a dolgot, aztán nevetni kezdek magamon s odaírom pluszba:
Na jó. De. Türelmetlen vagyok! Utána pedig rajzolok egy nevető fejecskét, hogy értse majd min derültem olyan jót: Magamon.
Ezt követően ismét felé fordulok, újra az arcát, a haját kezdem nézni, aztán felállok, a papírt, táblástól tollastól a kanapéra teszem s intek neki is, hogy álljon fel. Ha megteszi, megyek egy kört körülötte. Azt már tudom, a hajának milyen szín lenne jó... Már ha tényleg komolyan gondolja, de eddig annak tűnt... De a többinek is stimmelnie kéne, s abban nem vagyok biztos, hogy az meg lesz. Végül aztán észbe kapok, visszaülök a kanapéra és leírom az utolsó sorokat is.
Most rögtön szeretnéd, vagy később? Már tudom, milyen színű lesz.
Nem árulom el neki az elképzelésemet. Ha már rám bízza magát legyen meglepetés. Átfutom újra, amit írtam, aztán egy pálcaintéssel magyarra fordítom neki a sorokat s felé nyújtom a lapot, hogy elolvashassa, amit írtam.

Antoinette

Lilith

Folyékony. Mosolygok és nem röhögöm el magam, mert amúgy ahhoz lenne kedvem. Mégis milyen lenne a ragasztó, ha nem folyna? Tudom, tudom vannak ezek a stiftes változatok, de azért azokkal többnyire csak papírt lehet ragasztani... Na mindegy. Rosszul kérdeztem. Egész biztos erről van szó. Esetleg az univerzális-mágikus van neki, ami mindent ragaszt, de nem tudom, hogyan máshogy kéne megkérdeznem és igazán nem tűnik olyannak, akivel jobban bele kéne mennem a témába. Bólintok és ráhagyom. Persze, hogy folyékony. Hülyeségeket kérdezel Min Jong.
A festménye már más kérdés. Az érdekes, és az arra vonatkozó kérdésemet már jobban is érti. Bár ezt sem teljesen. Vagy nem is tudom. Többet kell gyakorolnom a magyart, ez már szinte biztos.
- Egyszer elhozod? - kérdezek vissza, mert persze sejtettem, hogy nincs most nála, nem is rögtön akartam megnézni, de azért kíváncsi vagyok hogyan fest. Kicsit hebrencsnek tűnik elsőre, a hebrencs képek pedig érdekesek és vidámak. A telihold-hebrencs kombi pedig izgalmasnak tetszik, persze lehet nagyot tévedek.
Az angol időjárás sem olyan szörnyű, mint amilyennek lefestem, de ez egy általános nézet, és mindenki elhiszi, ha ezt mondom. Legalábbis úgy tűnik.
- Szívesen - felelem vidáman, ahogy rájövök célba ért a bók. Azt mondjuk nem tudom miért kell rácáfolnia. - Nem mindig? Te ismersz nem szép lányt? - kérdezek vissza, mert azért ez furcsa. Én még csak csinos és szép lányokat láttam, de lehet csak szerencsés vagyok és jó helyen jártam eddig. Igazából nem is fontos. Csak kíváncsi lettem, milyen lehet egy "csúnya" lány, szerinte.
- Gitárhúr nincs. Megmondod milyen kell. Holnapra lesz - felelem a kérdésére, aztán intek neki, hogy kövessen. Palettám van. Több forma, szín és méretben. Válogathat, amennyit csak szeretne.

Antoinette

Leültetem és várok, amíg összeszedi magát, bár a kérdéseimet felteszem, mert hát... aggódom. De nem akarom letámadni kérdés özönnel, és szerencséje, hogy nem beszélek jól magyarul, mert ez erősen meg is gátol abban, hogy bombázni kezdjem, válaszokra várva. Ahogy a haját igazítja a sebhelyet is látom, de nem szólok rá semmit. A magyarázat nem sokkal később meg is érkezik. Nem lenne értelme faggatni miatta.
- Gyakran fáj? - kérdezem, mert hát ez sokkal fontosabb. A seb már beforrt, fura, hogy még mindig szenved tőle. Főleg, hogy nem idős, reumás meg tudom is én. Szóval ez egy érdekes jelenség. Na meg kellemetlen.
- Borogatás, orvosság? - érdeklődöm tovább, mert szeretnék valahogy segíteni, hiszen egyértelműen szörnyen fáj(t?) a feje. A másik dolog meg... Nos meglep. Persze találkoztam már nem egy emberrel, aki viszolyog a mugli szerkezetektől, de azért csak ki bukik belőlem a miért kérdés:
- 왜? - kérdezem meg koreaiul, aztán kapcsolok, hogy ezt valószínűleg nem is érti, így gyors fejrázás után, újra megpróbálom - Mért? Mi baj a mugli dolgokkal?
Én mindig úgy állok hozzá, hogy nem tudnak bennem kárt olyan kárt tenni, amit ne lehetne valahogy helyrehozni... Aztán lehet naiv vagyok és nem ismerek minden mugli eszközt. De egy keyboardban tényleg nincs semmi ijesztő. Sőt. Praktikusabb mint egy zongora, amit mondjuk le kell kicsinyíteni, ha magammal akarom vinni, aztán méretet vissza állítani. És tegyük hozzá, hogy utóbbiban én nagyon, de nagyon béna vagyok. Sosem voltam jó benne, most meg már meg sem merném próbálni. Na de... visszatérve a lányhoz, meg az aggodalmához, csak a fejem rázom.
- Nem tört semmi, ha csak te nem - felelem mosolyogva, aztán végig nézek rajta még egyszer, hogy valóban nem esett-e komolyabb baja. Majd némileg elgondolkozom, az ujjait figyelem, hogy van-e rajtuk valami árulkodó jel, mit is szeretne csinálni.
- Festés vagy rajzolás? - kérdezek végül vissza, és ha megkapom a választ, akkor felállok mellőle és a megfelelő polchoz megyek, hogy tudjak ajánlani valami neki valót.

Ádi

Ádi

Ádi

Lilith

ijesztő kaszás Lilith

Antoinette

Lilith
tőled is ezer bocsi

Bólogatok. Mi mást tehetnék. Bár ettől függetlenül nem értek egyet azzal a viselkedéssel, amit leír. De nem az én dolgom. És nem is kéne amúgy beleavatkoznom. Annyi lenne az össz feladatom, hogy eladom neki, amire szüksége van. Aztán pápá. Persze sosem voltam ilyen és a személyes véleményem, hogy a legtöbb vevő nem is pont így szeret vásárolni. Szükségük van rá, hogy meghallgassák őket, hogy tanácsot adjanak nekik, vagy éppen csak érezzék, hogy valaki együtt érez velük. Jelen esetben azonban akárhogy is próbálom nem megy ez utóbbi. Marad hát a bólogatás.
- Wooow! koncert is lesz? - kérdezek a banda kapcsán, az már érdekesebb téma. Szeretem a zenét és határozottan jó dolognak tartom, hogy próbálkoznak. Ezzel tényleg kíváncsivá tett, még azt is elfelejtem, amit a lányról mesélt az előbb.
- Ah... vagy úgy... ööö... - kutatni kezdek az említett pálca iránt. Fogalmam sincs hol van. Mily meglepő... - Valahol itt volt... egy pillanat - kutatok, benézek a pult alá, végig tapogatom a zsebeimet. - Nem tudom hol van...
Kezdek szokás szerint kétsége esni, de aztán meg is nyugszom, régen volt probléma a varázserőmmel, jelenleg, nem fenyeget a veszély, hogy akaratlanul tönkre teszem a helyiséget.
- Majd megkeres később... - vonom meg a vállam kellően lazán - Cseresznyefa, unikornis szőrrel.
Mondom el inkább, hogy milyen, ha már nem látja, a két kezemmel pedig a hosszát próbálom mutatni, bár nem valószínű, hogy pont 11 és fél hüvelyknyit mutatok, sosem voltam jó az ilyesmiben.
- Ekkora - fűzöm hozzá, ha nem lenne egyértelmű mit mutatok.
A másik dologra meg, csak bólintok. Megértem, hogy nem szereti, én sem. De lássuk be, nem köti az ember (a félvámpír meg főleg nem) minden jött ment orrára, hogy kicsoda-micsoda.
- Van más is, ami te szeretnél? - kérdezem, visszaterelve a témát a vásárlásra. Mert az igazság az, hogy szerintem kezd túl sokat kérdezni rólam, és én ezt pont annyira nem szeretem, mint a titkolózást. Szóval ha nem szeretne mást, akkor finoman ki fogom tessékelni az üzletből.

Ágfalvi Elinor
egy szabad hétvégén, szombaton, délelőtt

Fáradtan nyúlok el a kanapén az üzletben, abban bízva, hogy egyik iskolatársamnak sem jut eszébe a délelőtt folyamán betévednie hozzám. Sőt a falulakóknak sem. Egy ideje agyalok rajta, hogy átmenetileg bezárok, vagy hogy felveszek valakit. Mert lopásgátló ide vagy oda... mégis az az igazi, ha valaki itt van és segít az embereknek kiigazódni, hogy mire is van szükségük. Csak így nekem nincs időm aludni. Azért még lehunyom a szemem és arról ábrándozom, hogy Carol végül eljön. Magamban mindent megtervezek... de persze tőle kéne megkérdezni, valóban szeretné-e és nem csak mondta-e, hogy ne rontsa el a kedvem.
Az álmodozásból az apró csengettyű rángat vissza a valóságba, ami jelzi, hogy vásárló érkezett. Még egy darabig azonban szeretném hinni, hogy alhatok. Csak nem olyan sürgős neki. Lehet, hogy csak nézelődni jött, vagy eltévedt.. Ha szüksége van valamire, biztos megtalál majd, nem? De, egészen biztosan. Nem is strapálom magam, eltakarom a szememet is a karommal, hogy nyugodtan tudjak aludni. Megpróbálom kizárni az összes zajt, mint a közeledő-távolodó léptek, kintről beszűrődő kiálltások. Nem akarom semmit. Csak aludni. De munkaidőben, nem nagyon lehet...

Fancsa

Újra rendezem a polcon a festékeket. Sosem tudom eldönteni, hogy hogy a jobb. Világostól haladva a sötétebb felé, vagy külön rakni a pigmentszíneket és melléjük a többi, másodlagos színt lenne-e a jobb. Kéne nekem Linke. De már nem tudom megkérdezni és igazság szerint egy ideje kétségbeejt ez, mert nem tudom, hogy lesz-e a jövőben művészeti képzés vagy sem. Ha nem, akkor ugye nagyon megszívom... Mármint, nem nagyon, de akkor keresnem kell hamarosan egy másik iskolát. Mondjuk hallottam egy speciális, kifejezetten művészetekre fokuszáló intézményről, de félek, hogy nem vennének fel oda. Mi van ha nem vagyok elég jó?
Mert igen, történt ez meg az, és festettem pár jó képet, de hát az nem elég. Nem mindenhez elég. Ha pedig azt mondanák, hogy MJ bocs, de nem, akkor nem is tudom mihez kezdenék.
Szóval sokadjára rendezem újra a festékeket, megint úgy döntve, hogy a fehértől haladok a fekete felé, közéjük pakolva a többi színt, s bár érzékelem, hogy újabb vevő érkezik, egyelőre nem foglalkozom vele. Épp ezért is jön rám a frász, amikor hirtelen rám köszön. Összerezzenek, és kell pár másodperc, amíg rájövök Fanni az, a kedvenc kutyám gazdija, aki mellesleg dolgozni is akart nálam, aztán nem láttam. Mondjuk ez inkább az én hibám. Azt hiszem nem adtam neki kielégítő választ. De inkább tanuljon, minthogy itt töltse a napjait. Igen. A tanulás fontos.
- Ajj, te lány! Ne ijesztgess! - dorgálom végül szelíden, és felegyenesedem, majd a pálcám felemelve a polcról egy intéssel rendezem el a festékes fiolákat. - Khm... Köszönöm. Igyekszem - köszönöm meg neki végül az elismerő szavakat, mert amúgy nagyon jól esik ezt hallani. Tényleg sok időt és energiát ölök ebbe a boltba, folyton figyelve rá, hogy a lehető legjobban kielégítsem az igényeket.
- Mi járatban vagy? - kérdezem végül, mert biztos nem ijesztgetni, vagy a kínálatot dicsérni jött.

Zoé
outfit

Zoé négyet mondott, és bár nem voltam biztos benne, hogy komolyan gondolja, úgy döntöttem, akkor ma négyig nyitva tartok. Szerencsére akadt is egy lányka, aki lóhalálában érkezett három után egy kicsivel és rettentően boldog volt, hogy még nem zártam be. Azért felvilágosítottam, hogy csak kivételesen van ilyen szerencséje, mert máskor délután kettőkör bezárok, de persze mindegy is volt. Négykor kipillantottam az utcára, de sehol sem láttam a lányt. Az első gondolatom az volt, hogy nem is fog jönni, a második, hogy csak késik. Mert az olyan női dolog. Megfordítottam a táblát nyitva-ról zárva-ra és úgy döntöttem felmérem, miből kell újabb adagot rendelni. Ezzel viszont hamar végeztem és Zoé még mindig nem volt sehol. Végül feladtam és azzal a gondolattal, hogy örök lúzer vagyok leültem a kanapéra, amit a boltom közepén helyeztem el. Ezzel csak az volt a gond, hogy pont ráláttam a képre, amit tegnap kaptam tőle. Mert én lökött kiraktam a boltom a falára. Lehunytam a szemem, hogy ne is lássam, és észre sem vettem, elnyomott az álom.
Arra ébredek, hogy zsibbad a nyakam, mert fura szögben áll. Laposakat pislogva állok fel és mozgatom meg elgémberedett tagjaimat. A kezeimmel a nyakamat masszírozom, a fejem meg jobbra-balra döntöm. Az órámra pillantok. 7 óra.
- Pff... - állapítom meg, hogy jócskán elszaladt az idő, majd sóhajtok egyet és úgy döntök hazamegyek. Megigazítom a pulcsim, kisimítom a pólóm, az ujjaimmal átfésülöm a hajam, mert valószínűleg égnek áll a nem tervezett alvástól.
Az ajtóhoz megyek, kilépek az utcára, ekkor látom meg a földön ülő alakot.
- Zoé? - kérdezem bizonytalanul, pedig egy másodperc alatt hatalmába kerít az ismerős érzés. - Ne haragudj! Régóta vársz? Én... én... azt hiszem elaludtam... - nézek le rá bűnbánóan és a kezemet nyújtom, hogy felsegítsem. Már ha elfogadja...

Felsegítem, aztán elkapja a kezét. Egy pillanatig a kezemre nézek, talán hideg? Lehet. Egy ideje mindig az. De nincs ebben semmi meglepő. A vámpírok hidegek, a félvámpírok meg nyilván hűvösebbek, mint az ember. De azért fura, hogy ilyen gyorsan elrántja a kezét. Bűnbánóan nézek rá, mert bár meggyőződésem, hogy késett, mégis csak én aludtam, majd két órát... Megrázom a fejem, hogy kifejezzem nem baj, hogy csak most ért ide, aztán megkönnyebbülten sóhajtok, hogy "csak" fél órát várt.
- Akkor mondjuk, hogy egálban vagyunk - elvégre én is vártam rá több mint fél órát, ő is várt rám... Elég gáz. De ez van. Visszacsinálni már nem fogjuk. A szökőkút említésére elmosolyodom.
- Ott találkoztunk először - állapítom meg és elnézek az szökőkút felé, bár innen nem látom. Végül visszafordítom a tekintetem a lányra és az előbb becsukott ajtót most ismét kinyitom.
- Kerülj beljebb! - invitálom a boltomba, aztán ha bemegy belépek utána. Világosságot varázsolok egy intéssel, majd a kanapéra mutatok, ahol az előbb még én feküdtem.
- Ülj le. Kérsz valamit? Kávét, teát? ööö azt hiszem van narancslé is... - bár utóbbiban nem vagyok biztos. Hátra is sietek a pénztár mögötti kis részbe ahol a minikonyhám van, hogy felmérjem a terepet. A hűtött szekrényben bizony találok narancslét is, és a két szelet krémes is ott van, amit még reggel vásároltam - abban bízva, hogy eljön.
A kérésének megfelelő itallal és a süteményekkel térek vissza hozzá. S remélem, ennyi idő alatt kissé megnyugodott. Nem szeretem, amikor feszélyezve érzi magát.

- Én sem voltam jobb - mondom vidáman, mert bár a vége a találkozónak nem volt tökéletes, az, hogy ma megint találkozunk bizonyítja, hogy olyan förtelmesen rossz sem volt mind amilyennek akkor gondoltam.
Szerencsére hezitálás nélkül lépked be hozzám, aztán kényelembe is helyezi magát. Igaz halkan mondja, de hallom, hogy eper teát kér és igyekszem is jól megvalósítani a dolgot, bár nem vagyok nagy teafőző művész. Azért hamar visszatérek egy bögrével, amiben ott az innivalója meg a két sütivel. A kanapé melletti asztalra teszem őket, aztán leülök a kanapé túlsó oldalára. Nekem is kéne egy tea, de azt elfelejtettem, szóval maradok innivaló nélkül.
- Öhm... Nem sok... - Igazából nem tudom mit kéne mesélnem. De aztán némi gondolkozás után belekezdek. - Elment a kedvenc tanárom, és most nem tudom, hogy lesz-e művészeti oktatás az iskolában. Pedig amiatt jelentkeztem - megvonom a vállam. Azt hiszem ez a legfontosabb esemény.
- Ezenkívül? Ja igen! Prefektus lettem - ezen pedig muszáj nevetnem, mert tök röhej. Én. Prefi. Mondjuk Zoé nem ismer és nem tudhatja, hogy korábban ilyesmit sosem bíztak volna rám. - Igyekszem jól viselkedni... Bejárni az órákra, megcsinálni a házikat... Most ennek hála a vizsgáim is jól sikerültek.
Tartok egy pillanatnyi szünetet, aztán eszembe jut két dolog.
- Jah! Megnyertem a Bogolyfalva csillagát és a végzősbálon bálkirálynak választottak... Nem is értem miért. Nem is vagyok végzős. Mondjuk a királynőim sem voltak azok. Ennek mi értelme van? - kérdezem meg Zoét, elvégre ő talán jobban rálát ezekre a dolgokra, mint a tanári kar tagja. Vagy nem. Nem tudom.
- Kérdezhetek én is valamit? És ne, ne mond, hogy ez is kérdés volt! - kérdezem, majd ismerve a humorát, rögtön meg is állítom, hogy azt mondja, amit. Ha pedig kapok engedélyt, akkor a képre bökök, amit tegnap kaptam tőle és ma már a boltom falát díszíti. - Mi volt az első gondolatod, amikor megláttad?

- Csak azt csináltam, ami érdekelt - megvonom a vállam. Most valahogy olyan könnyű erről beszélni, pedig életemben talán először teszem, tényleg azt, amit én akarok. De valószínűleg ettől is vagyok sikeresebb. Panaszra persze nincs okom. Koreában is elég népszerű voltam, de az nem töltött el sohasem ilyen jó érzéssel. Most végre, tényleg önmagam lehetek. Zoé mellett persze ez is más, de azt hiszem, ez is én vagyok. A férfi, aki örül, hogy egy nő figyel rá és meghallgatja. Főleg, hogy romantikus érzéseket éleszt benne a nő - még ha akaratán kívül is teszi.
- Az. Azt hiszem. Tényleg az. Habár... - elhallgatok. Az a sötét gondolatom támad, hogy talán nem lennék ilyen sikeres, ha tudnák azok, akik rám szavaztak, hogy félvámpír vagyok. Lehet mégsem vagyok annyira önmagam? Megrázom a fejem, és inkább a süteményért nyúlok.
- Egyél sütit is - mondom neki is, és odanyújtom a másik szeletet neki. Aztán a képről kérdezem, így pedig aligha tud enni. Én viszont közben megkóstolom a sajátomat. Édes. Nem, nem a süti. Persze az is, de a szavai azok, amik édesnek hatnak. Próbálom reálisan látni és nem többet belegondolni baráti kedvességénél, de nehéz. Túlságosan tetszik, amit mond. S hogy ezt elnyomjam magamban, még több krémest tömök a számba, miközben próbálom nem őt nézni. Inkább a festményt. Igaza van. Színes, vigyorgós... de nem tudom ez mennyire igaz rám. Persze mosolygok sokat még mindig... Nyelek egy nagyot, aztán ahelyett, hogy mondanék bármit is, a maradék sütit is a számba tolom.
- Nem tudom. Az év végi vizsga alól felmentést kaptam, még az Aileennél végzett munkám miatt... Nem hiszem, hogy Holló úrt különösebben érdekelnék a művészetek - de persze remélem, hogy tévedek. Elhúzom a számat. Aztán mivel elfogyott a krémes a tányért a kisasztalra teszem. A kanapé háttámlájára könyökölök és úgy fordulok Zoé felé.
- Jelentkeztem egy tánc iskolába is, de oda nem vettek fel... Mondjuk számítottam rá. De azért reméltem, hogy egy-két órára bejárhatok majd. - A remény azonban nem mindig elég. - Most az új hobbim a tánc és a festés keverése. De az biztos, hogy megélni nem fogok belőle. És azt hiszem, ez a bolt sem a legjobb befektetés... - nem mintha szükségem lenne bevételre vagy bármire. Kwon szerint az unokáimnak is lesz bőven elég pénze, a jelenlegi vagyonomból... Mégsem szeretném, ha azt mondanák, csak henyélek, vagy ilyesmi. Be akarom bizonyítani, magamnak és persze másoknak is, hogy meg tudok állni egyedül, a két lábamon.

Megrázom a fejem és a kezemmel is tiltakozó mozdulatot teszek, miközben próbálom lenyelni a saját sütimet.
- Nem, köszi... Azt hiszem vacsorázni kéne előbb... – mondom csak úgy mellékesen, mert ha már ennék valamit, inkább azt, elvégre ma még nem jutottam el odáig. Egy pillanatra az is átfut a fejemen, hogy lehet ő sem, és fel kéne ajánlani, hogy elviszem, de elnézve, milyen nyugodtan eszi most a saját sütijét, biztos vagyok benne, hogy ő nem éhes.
- Kicsit el vagy varázsolva, hmm? – nézek rá vigyorogva, mert milyen már, hogy nem tudja, mikor jött. Én tudom, hogy két éve már itt volt, mert akkor találkoztunk először... S most, hogy belegondolok, rettentően rohan az idő.
- Tessék? – kérdezek vissza a suttogására, mert nem teljesen értem, hogy mi mond, bár abban sem vagyok biztos, hogy nekem mondta. Ha elismétli jó, ha nem a sem baj.
- Tánc órákra? Oda nem. De megoldom. Tanulgatok magamtól – vállat vonok. Annyira azért nem vonz a balett. Bár jó lett volna. De segáz. Megvagyok nélküle. Sőt! Így tulajdonképpen még a stílusomat is egyedibbé tehetem. Csak az zavar, hogy mindig az orrom alá fogják dörgölni, hogy ez vagy az, ahhoz a stílushoz köthető, míg a többi nem, vagy hogy nem pontosan végzek egy-egy mozdulatot. Persze a festés miatt ezek tulajdonképpen lényegtelen apróságok.
- Miért csak félig? – kérdezem meglepetten. Nem mintha úgy gondolnám, hogy nagyon szerencsés vagyok. Sok mindenen mentem keresztül, mielőtt eljutottam idáig, s ha lehetne választani, bizony elgondolkodnék, hogy mennyire érte meg.
- Igazából senki. Csak nem vagyok biztos benne, hogy valóban fontos. Inkább hobbi. De a tanulás most elsőbbséget élvez – mondom kissé bizonytalanul és megvonom a vállam.
- Veled mi történt? – kérdezek vissza, mert bár állítja, hogy semmi érdekes, mégis elég rég volt, hogy utoljára találkoztunk. Igazán beszélgetni meg még nem is nagyon volt lehetőségünk. Most viszont, mégis úgy teszünk, mintha mindig is ismertük volna egymást. Vagy csak én érzem így? A fene se tudja, nem tudok mellette gondolkodni.

Kaelyn Westfall