[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=204&post=614898#post614898][b]Mai Hamada - 2016.08.30. 22:08[/b][/url]
KaelynOlyan volt, mint a tánc. Tizenöt évesen kezdtem el tanulni és ezalatt az idő alatt a részemmé vált. Ez a néhány év semmi volt ahhoz képest, amit mások ilyen idősen már a hátuk mögött tudhattak, de én küzdöttem és edzettem, hogy napról napra egyre jobbá válhassak. Ennek csak így volt értelme, az embernek bele kellett halnia kicsit, ha igazán győzni akart. Ha eredményeket akart.
Az aikido nem csak egy sport volt számomra és nem is A sport, sokkal inkább egy életfelfogás, ahogyan mindenki másnak is, akivel volt szerencsém együtt tanulni. Ezt nem lehetett félvállról venni, erre nem mondhattad, hogy megtanulod a technikát és profi vagy. Ez a sport ennél sokkal többet jelentett: egy eszmét, ami szerint leélheted az életedet.
Nem szerettem a küzdősportokat, mert bármennyire is hihetetlen, nem akartam bántani másokat. Ez a védekezésről szólt, arról, hogyan használjam ki a másik ember ellenem irányuló támadását anélkül, hogy nekem komoly erőt kellene kifejtenem.
És hogy mi a hátránya? Természetesen az, hogy egyedül esélytelen igazán edzeni.
Ennek ellenére a vizsgaidőszakot valahogyan le kellett vezetnem és remek ötletnek tűnt futni egy kicsit a beltéri futópályán, ha már megteheti az ember lánya.
Régen nem szerettem futni, egy szükséges rossz volt, amihez annak ellenére is ragaszkodtam, hogy a pokolba kívántam. Aztán anya halála után ez volt az egyetlen lehetőségem, hogy egyszerre kapcsoljak ki és vezessem le a feszültséget anélkül, hogy bárki észrevenné rajtam. Ezt tettem most is.
Futó ruhát húztam és megállíthatatlanul róttam a köröket, miközben gondolatban teljesen máshol jártam.