Benedikta

Már éppen hogy megszokta Madaszkárt, máris pakolhatta össze a cuccait, és jöhetett ide. Ahol nem ismert semmit, és úgy érezte magát, mint egy elveszett kisegér a labirintusban. Az elképzelés nem is ütött el anyira a valóságtól, tényleg elég elveszett volt, és a kastély pedig akkora, mint egy Tokyói állatkert: hatalmas, és egy nap alatt bejárhatatlan. Nem mellesleg még azt sem tudta, hol fog egyáltalán aludi. Ha fog egyáltalán aludni valahol. Esetleg a lépcsőn, vagy a folyósón, de amúgy.. Felkötve hajkoloncát kezdett bolyongani a labirintus falain belül gondosan elolvasva az ajtók feliratát, a köveken akadó érdekességeket, amik esetleg még a hasznára lehetnek a tájékozódásban, vagy akármi másban. Megfigyelt minden kis repedést, minden betűtípust, minden színelváltozást, bár az már koránt sem volt biztos, hogy ennyi mindent meg fog egyszerre jegyezni. Arra gondolt, hogy még a szigeten is először milyen nehezen igazodott ki, de ez már legalább kétszer akkora, mint az a terület, és vagy ötvenszer annyi esélye van arra, hogy elkeveredjen valahova, és utána még önmaga se találja meg magát, nem hogy más. Ez egyik kilincses mögül hangokat hallott, így úgy gondolta, talán bemerészkedhet, és még azt is megkockáztathatja, hogy körbenézzen. Felpillantott az ajtón függő táblácskára. Erőnlét terme. Ez elég sokmindent hordozhat magában, olyan sejtelmes, sokatmondó. Ismét harapdálni kezdte a bőrt a szájáról- mármint, ai még rajtamaradt ajkain-, majd lassan lenyomva a kilincset dugta be buksiját. Az első, amit megpillantott, az a fekete hajú, vele egyméretű lány volt, akinek bőrét ugyan úgy megsütötte a nap, mint az övét. És épp nagyon kitartóan dobigálta kosárra az erre alkalmatos, sárga labdát. Remélve, hogy senki nem fogja leszedni a fejét ezért a hatalmas garázdálkodásért beljebb merészkedett, és még meg is szólította a jelenlévőt.
- Öm. Szia.- ejtette maga elé összefont ujjait, miközben végig azon kattogott az agya, hogy mi lesz akkor, ha a lány fogja magát, és egyszerűen hozzávágja a lasztit, amiért megzavarta.

Dikta

Amikor megpillantotta a másik, fekete hajú lányt, nagyon megfordult a fejébe, hogy azzal a lendülettel, amelyikkel bejött, ki is fog menni. Lehet, hogy annyit tudott beszélni, hogy az csak na, de ettől függetlenül valami ismeretlen okból tartott az idegenektől. Többször is elgondolkodott már azon, hogy ez miből ered, de eddig még egyszer sem jött rá. Mint ahogy azt sem, miért fél a kísértetektől, vagy miért van üldözési mániája akkor is, ha hátranéz. Ezek csak vannak, és kész. Vele születtek. Amikor csak úgy betoppant, a másik épp nagyon koncentrált arra a kosárra, és mikor a sárga, gömb alakú tárgy beletalált, valami olyan műsort levágott, ami kísértetiesen hasonlított az indiánok esőtáncára, amit a Discoveryn adtak. Lehet, hogy egy indián. Vannak indiánok. Modernek is. Vagyis biztos vannak.
Az, hogy nem hallotaa meg Kamilla cincogását, telljesen biztos volt. Elvégre, még ő maga s alig hallotta. Ám mikor meglátta, úgy tűnt, hogy örül neki. Mármint, még a labdát is felvette- lehet, hogy csak azért, hogy jól fejbevágja vele-, és még felé is megindult. Majd megtorpant, mikor a szőke elé ért, aki kissé idegesen harapdálta alsó ajkát. Mindíg ezt csinálja, ha valamitől izgatott, vagy ideges, vagy fél. Lenyúzza a szájáról a bőrt. Mikor a másik még azt is megkérdezte, hogy játszik-e vele.. Na az kész sokként érte. Elkerekedett szemekkel nézett a másikra, s meglepetésében még a rágcsálást is abbahagyta. Majd eszébe jutott, hogy most körülbelül úgy nézhet ki, mint Rozi a moziba, vagy mint ahogy az a bizonyos borjú néz arra a bizonyos újkapura. Gyorsan becsukta száját, majd bólogatni kezdett.
- Szia.- köszönt mégegyszer, ahogy lágy mosoly garázdálkodott fel arcára. Mikor a másik úgy nézett rá, kishíján még el is nevette magát. Fel sem tudná idézni, mikor örült neki valaki ennyire. Szinte már vigyorogni bólogatott ismét.- Ja. Az tök jó lenne.- egyezett bele. A kosár az jó. Az apjával is kosarazott.

Dikta

Pillanatnyi bizonytalansága kámforként szívódott fel, mint amikor valaki főz, és a pára eltűnik a szagelszívóban. Mármint. Az is el szokott tűnni, nem? Mosolyogva fogadja el a felvetést, miszerint játszhatnának, majd halkan felnevetve rázza meg szőke fejét amikor a másik közli, hogy nem fogja felnyársalni, utána meg megsütögetni. Bár ha ezt tenné, akkor bizony csalódnia kéne, Kamilla a maga negyvenhárom kilójával nem számított valami húsos egyénnek.
- Oké, oké, izé, megnyugodtam.- bólogatott, ahogy a másik befejezte a beszélést, majd ismét belekezdett. Elkapta a labdát, majd annyira, amennyire csak tellett tőle megpróbálta összenyomni, ellenőrizve, hogy mennyire van az felfújva, majd miután mindezen roppant szakszerű mozdulatok után még a földhöz is pattogtatta párszor, hogy úgy tűnjön, mintha tudná mit kell csinálni. Mármint az oké, hogy nem szabad átengedni a labdát, és a másik kosarába kell dobni, de egyéb trükkök meg amiket még be szoktak vetni, na hát azok nagyon nem mentek neki. A mugli iskolájában valahogy mindíg kimaradt az ilyen játékokból. Ami azt illeti, nem is tornázott. Miután a másik bemutatkozott, végül tovább pattogtatva a labdát indult meg felé, meg a palánk felé.
- Kamilla. És bárhogy hívhatsz.- vonta meg vállát, ahogy ellenfelét méregetve próbált kieszelni valami taktikát.