A kopogás(?) felkutatása

Sötétedés óta a kertben fekszem. Ez a legideálisabb hely mind közül. Mikor már úgy érzem elég volt a túlzott nyugalomból, elmegyek aludni, áthaladok termemen. Itt szertartás szerűen, mint mindig most is megállok egy percre. Szeretem az egyszerűségét, és hogy gyakorlatilag minden napszakban fényes a sok ablak miatt.
Az ajtóhoz érve furcsa, intenzív hangokat hallok. Valami ritmikusság van bennük. Egyenletes kopogás, vagy valami ilyesmi. Nem tudom ugyan mi, vagy ki lehet az, de mivel gyakorlott vagyok a bestiák elleni harcban nem rettenek meg túlzottan. Miközben haladok megfordul a fejemben, hogy este nem szabad senkit sem zargatni, még ha mondjuk pingpongozik is, vagy fene tudja mi ez a hang! Egyvalami biztos. Nem lakik senki az iskola ezen részén. Azt, hogy melyik ajtó mit rejt, azt nem tudom, de nem lakhelyet az biztos, mert arról tudnék.
 A hangforrást megtalálva megfordul a fejemben, hogy a diákok szökhettek le hálókörzetükből, és valami rosszban sántikálnak, feltéve, hogy még nem tették meg azt... Nem szeretnék senkit büntetőmunkára bírni, ugyanakkor tudom, jót tenne a híremnek. Legalább tisztelettel fordulnának felém. Vagy... félelemmel.
 Mindegy; ez csak üres fantáziálgatás. Benyitok. Legrosszabb esetben kitalálok valami büntetőmunkát a kertben. Valamit, büntetőmunka-néven, ugyanis nem nevezhetjük büntetésnek. Ha bárki ilyen helyszínre kerül, annak hálásnak kell lennie! Ahogy belépek az ajtón, az egyszerre egy mugli konditeremnek tűnik.Ki gondolta volna... Ha tudom, lehet néha benézek meditáció közben! Kopp. Újabb hang, ezúttal már látom is honnan:
 Egy pályán áll valaki erősen koncentrál, vagy be vannak tapasztva fülei, mert egészen eddig nem vette észre érkezésem. Nem vagyok hozzászokva a túlzottan formális köszönéshez, de nem tudom kihez van szerencsém, és nem akarok rosszul kikerülni a szituációból. Mondjuk más választásom nincs, a -most már látom is,- íjakat kilövellő -a hajából ítélve- nő megfog ijedni. Legalább is nem érinti majd kellemesen köszöntésem. Tekintettel arra, hogy úgysem fogok a kastélyban járkálni, és legfeljebb elkerülöm majd ezt a termet, ha nem sikerül megkedveltetnem magam; nem félve a következménytől végül megszólítom:
-Jó estét! -mondom határozottan, hogy ne kelljen megismételnem. Elsőre is épp elég kínos bárkit megzavarni nyugalmában és egyedüllétében.

Señora


 A hölgy csöppet sem tűnik zavartnak, ami azt az érzést kelti bennem, hogy én nekem kéne zavarban lennem, mert zavarom őt jelenlétemmel. Ezt csak tovább erősíti az elkövetkező -nekem háttal elkövetett- néhány lövés. Azért egy köszönésnyi időre mégis megáll. A mondat melyet felém intéz nagyon meglep, de ugyanakkor boldoggá tesz, és máris válaszra nyitom a számat:
-Buenas noches señora! Mucho Gusto! - válaszolom lelkesen. Nem gondoltam, hogy spanyol, vagy bármilyen más nyelvi élménnyel gazdagodhatom egy varázslásra szocializálódott közegben. A fene ezekbe az előítéletekbe...Minden esetre, most szüneteltetem a beszédet -bár nincs könnyű dolgom- elvégre nem tudhatom, hogy a señora beszéli-e a spanyolt, vagy csak nem tudja ki vagyok. Elvégre honnan is tudhatná? Illik bemutatkoznom.
-Me llamo Carl Tender. Én vagyok az új jóslástan tanár az iskolában. Ne haragudjon, amiért megzavartam ezen a kései órán! A szomszéd teremből távozva hallottam a lövés hangjait, és gondoltam felkutatom a hang forrását, hátha valami diák zajong takarodó után. Önben kit tisztelhetek? - tudni kell rólam, hogy rendkívüli módon tudok formálisan beszélni, és nagyon élvezem, mert szerintem vicces. Legalább is én nem tudom komolyan venni. Sosem hittem igazán a szavak erejében. (Ugyanakkor mindig is meghatottak a versek...) A hölgy nem zavartatja magát, ami számomra nagyon szimpatikus. Én sem hagynám magamat kizökkenteni. Egy pillanatra elkalandozom gondolatban.
-A következő nyíllal vigyázz! - figyelmeztetem a nőt. Olyan hirtelen és meggondolatlanul, hogy még magam is meglepődöm. El is hagyom a tisztelettudó modort. -Úgy értem, vigyázzon! - javítom magam. Nem tudom mire fel figyelmeztetem ilyesmire, de a megérzéseimben még nem csalódtam.

Artemisia

Rosszabb, mint Kasszandra? - ezen elmosolyodom. Egyikünk jóslatai sem találnak ugyan meghallgatásra, mint az előbb kiderült, ez mégis szórakoztató.
Örülök, hogy beszélgetőpartnerem gemmológiával foglalkozik. Sajátos véleményem ugyan, de azt gondolom a gemmológia és a jóslástan egymás közeli testvérei.
-A Levita az melyik is? - igyekeztem a kérdés úgy feltenni, hogy az ne lehessen sértő. Ha őszinte vagyok nem tudok a formaságokra koncentrálni. Azt tudom, hogy van egy kék, egy piros, egy sárga, meg egy zöld ház, és hogy a zöld az Rellon... azt hiszem. Persze érkezésemkor kaptam egy komplex összegzést arról mire számítsak, de jobb szeretem megtapasztalni a dolgokat, így nem figyeltem akkor különösebben.
-Régóta tanít az iskolában? - Valószínűleg. Sokkal inkább tűnik otthonának a kastély, mint nekem, ahogy látom. Kicsit irigykedem is rá. Házvezetőhelyettes! Az bizony nem semmi!
-Az íjászat nagyszerű dolog. -jegyzem meg egy kisebb csendet követően. - Én magam még sosem próbáltam, csak jó pár harcművészetet. Megtudna tanítani az alapokra? - magam is meglepődtem ezen a bátor kérdésen. Nem sok érzékem van a sportokhoz.
 Csak távolról figyelem a hölgy felszerelését, nehogy tolakodónak gondoljon. Elsőre nem is találom olyan bonyolultnak az íjat. Lehet szakszerűen meg is tudnám már fogni? Elvégre láttam már sok-sok képet íjászokról. Kiváltképp az elmúlt két évben, mikor a magyarság történetével foglalkoztam. Az őseink jól értettek a lövészethez. A gyökereim valószínűleg belőlem sem hiányoznak. Még ha nem is itt nőttem fel.
-Remélem tényleg nem bánja, hogy megzavartam. Engesztelésképp engedje meg, hogy meghívjam egy teára a jóslástan tanterembe! Látogasson meg bármikor, többnyire ott tartózkodom. - Ezzel a meghívással talán sikerül kiengesztelnem. Bár nem tűnik bosszúsnak, mindig magamból indulok ki, és én sem szeretem, ha megzavarnak.

Artemisia

 Ja, vagy úgy! A szfinx-ház. Ha emlékezetem nem csal, egész sok diákom tagja a Levitának. Nagyon lelkes népség, néha túlságosan is. Én is ilyen vagyok.
 Következő válaszából ítélve ráhibáztam. Ha nem is egyhuzamban, de már egy nagyobb időszakot átölelőn tanít az iskolában.
-Igen. Év közben érkeztem. Csak később jutott el hozzám, hogy igény van jóslástan oktatóra, és készséggel vállaltam. A kastély pedig tetszik. Nagyon otthonos.
 Artemisia igent mondott. Megtanít lőni! Éljen! Szerintem egyikünk sem tudja miféle ajánlatot fogadtunk el ezzel. Ha van biztonsági bűbáj a termen, akkor mégsem lehet komoly gond! Először felkészít arra mi következik. Megfogja a vállaimat stb.. Ez nem hoz zavarba koránt sem, főleg mióta az alternatív irányított alvás technikáját tanulmányoztam.
 Kezemben fogom az íjat. Így már más a helyzet. Kevésbé tűnik könnyűnek és logikusnak a lövés, de változatlanul megbízom oktatómban, aki várhatóan pontosan tájékoztatni fog arról mire kell számítsak, és hogyan kell lőjek. Alig várom.
 Közben elfogadja meghívásomat, és őszintén megnyugtat. Mindkettőnek örülök. Kíváncsi vagyok vajon neki is tetszene-e a kertem, amire én nagyon büszke vagyok, és mindig is szeretem megmutatni akinek csak mód van rá!
-Az angolszász íjászatban van a zöld, csuklyás ruha? - kérdezem, mint a világon élő legnagyobb laikus. Elvégre valami olyasmi lennék. Míg nem válaszol fel sem merem tenni a következő kérdést: Mi értelmes csuklyás ruhát viselni? Nem lehet túl praktikus, ha az ember például erdőben kényszerül menekülni.
 Relatív... Én egyébként is kevés ruhát találok igazán praktikusnak. Öltözetem bő ruhákból áll, amelyek kényelmesek és keleti hatásúak. Ázsiában még ugyan alig jártam, mégis közelinek érzem magamhoz Európán kívül ezt a földrészt is.

Artemisia

 Tehát tényleg ők a zöld-csuklyások... Bár nem Európában nőttem fel Robin Hoodról természetesen hallottam.
 Közben végigolvastam amire utasítottak. Megpróbálom felvenni a lehető legtökéletesebb pozíciót. Átjárja testemet az energia, és annak a szelleme, hogy én most egy nagy múltú nemes sportot fogok űzni. Minél inkább beleélem magam, annál léhább a testtartásom. Ismerem már magamat. Elsőre sosem sikerül. Ha mégis, persze nagyon örülök, de többnyire sokallta több gyakorlás szükséges, mint másoknak. Mindez a fizikai munkára, sportra értendő. Az esze senkinek nem vág gyorsabban az enyémnél. Miközben erre gondolok, felhúzom az íjat és lövök. A korrigálást elfelejtettem megvárni. A nyíl a célpont mellett elsuhan. Fájdalom az alkaromban. Még a lábam is belesajog.
-Francba! Ne haragudjon! - mondom röstellve. Nem a káromkodás miatt, hanem mert az utasításokat rögtön az elején sem követtem. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy bénázzak, pont azért mert egyébként sem erősségem az ilyesmi... Nekem koncentrálnom kéne, és követni az utasításokat, ezzel szemben öntörvényűsködöm, és...  
 Gyakran túlreagálom az egyes helyzeteket. Miután eleget szabadkoztam magamnak beállok ismét a megfelelő pozícióba. Helyesen: ezúttal beállok a megfelelő pozícióba, és egy mosollyal jelzem, hogy készen állok.
 Ezúttal óvatosabban bánok a sporteszközökkel, és várom a következő utasításokat.
-Szokott egyébként vadakra is lőni? - a természetes hangvételtől függetlenül, elég nagy környezetbarát vagyok ahhoz, hogy elítéljek minden ilyen nemű cselekedetet. Én csak ünnepekkor eszem húst, és akkor is szertartásjelleggel.
-Egyszer egy egész hetet töltöttem nyulak között, és csak és kizárólag gombát ettem. Lehet nem ártott volna oda is egy ilyen felszerelés. - vicceskedem, és közben - a korrigálást követően- lövök.

Artemisia

Lövések sorozatát irányítja, és meg kell mondjam ügyes professzorral van dolgom, mert úgy tűnik, az alkarvédő és a sok korrigálás meghozza gyümölcsét: már eltalálom a táblát. Azt mondja, neki ez olyan mint a vívás mondjuk. Erre kissé felcsillan a szemem és érdeklődve kérdezem:
- Végez egyébként valami küzdősportot? Az imént említette a vívást. - a vérontástól való ódzkodás kapcsán, ami egy újabb közös pont.
 Közben lövök, és lövök, és a tábla közepét sosem találom el, de már önmagában a tudat, hogy képes vagyok használni íjat és nyilat boldogít. Közben azokra a képekre és írásokra gondolok amelyeket a magyarság kutatásánál ismertem meg. Közel érzem magamat a gyökereimhez, és ez jó érzés; megmosolyogtat.
 A sokadik után, kicsit elfáradok és pihenő időt kérek. Előveszek zsebemből egy fiolát, ami újratölti magát vízzel, ha már elfogy belőle.
- Kér egy kis vizet - kérdezem. Közben végig nézek a termen, és eszembe jut egy kérdés, amit még át kell gondolnom, hogy fogalmazzak meg, hogy ne essék félreértés.
- Van barátja, vagy élettársa ? - ismét sikerült "nagyszerűen diszkrétnek" maradni... - Csak kíváncsiságból kérdezem. Elvégre ez is fontos ahhoz, hogy megismerje az ember a másikat - a magyarázkodás egy másik rossz tulajdonságom.
 Közben ahogy kigondoltam mondandómat, egy kisebb kép villan meg előttem.
- Ha jól érzékelem nemsoká meglátogatja, ha nincs is önök közt kapcsolat, csak érzelem. Ne haragudjon, nem szándékosan de úgy érzem tudom a választ az előző kérdésemre.
 Remélem nem hozom zavarba ezzel a víziómmal a boszorkányt, elvégre nem tudom koordinálni az elmémet ilyenkor.