36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastély - Keleti szárnyFöldszint

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
David Benett
INAKTÍV


Kinyírta a zenekart.
offline
RPG hsz: 344
Összes hsz: 1551
Írta: 2013. január 12. 18:39 | Link

Danielle

Lassan kezdett túl sok gondolat kavarogni a fejemben. Csak kergették egymást, mint a gyerekek.. Annyi megválaszolatlan kérdést hagyott bennem Ráhel, Fruzsi, Elizabeth, Danielle és még hadd ne tudjam hányan. Bár a legtöbbjére csak vállat vonok, idővel úgyis kiderül, ha meg nem, akkor nem is annyira fontos. De amelyek Ráhel körül keringtek, egyre jobban belém martak. És nem csak ez. Persze, ez is, de most még más, egy megbúvó gondolatom is utat tört magának, és elárasztott, akárcsak egy özönvíz. Ginger. Már nem nincsenek "látomásaim", nem látom egy sötét szobában sírni, ilyenkor már nem szédülök meg vagy esek össze, mint egy kislány. Nem, már megszűntek ezek, ami két dolgot jelenthet, és egyik borzasztóbb mint a másik. Az első az, hogy kezdem túltenni magam lassan a halálán, ami önmagában is borzalmas, hiszen a rohadt életbe! Nem egy lány volt az utca végéről, hanem sokkal több. A barátom, a lelki társam, egy lény, aki megértett, velem volt, figyelt rám, és a húgom. Most meg hol van? Talán egy kics*sz*tt koporsóban a föld alatt porlad már egy jó ideje. És én még mindig nem vertem véresre Fredet azért, amit művelt a húgommal. Még ha közvetve történt is az egész ügy, hozzá lehet visszavezetni, hogy miért rohant bele Ginger a saját vesztébe. Reménytelenül volt szerelmes. Nem tudom mit látott abban a nyámnyila alakban, de valamivel évekre megfogta ezt a szerencsétlen lányt. Tipikusan azzal a fajta szerelemmel volt megátkozva a húgom, amelyik egy életre szól. És biztos vagyok benne, hogy akárhol is van most, még mindig teljes szívéből szereti őt.  A másik lehetőség, amiért megszűntek ezek a víziók az az, hogy valóban meghalt a lány. Talán valamilyen úton kapcsolatba akart lépni velem, üzenni akar,t hogy merre van, hogy szüksége van rám, legyek mellette, keressem meg. De most már túl késő. Mindenhez túl késő.
Nem volt erőm tovább tépelődni a dolgon, legalábbis a szobámban nem. Egy szürke melegítőt magamra vettem és valami ár számmal nagyobb kampánypólót, majd nekiindultam az erőnlét termének. Valahol le kell vezetni a feszültséget, a felgyülemlett erőt, valami másra kell összpontosítani, koncentrálni, gondolni. Ehhez pedig tökéletesen alkalmas egy régi mugli sport, amit leleményesen kosárlabdának hívnak. Nem valami bonyolult dolog egy kviddicshez képest, bár a labdát minden alkalommal lentről kell dobni. Gurkók ugyan nincsenek, de az ellenfél 500 tonnás, bálnaméretű játékosai alkalmanként rosszabbak. Tehát belépve ebbe a terembe felkapcsolódtak a lámpák, fényár öntötte el az egész helységet, ahol kissé áporodott volt a levegő és tipikusan tornaterem szagot árasztott. Elvettem egy kosárlabdát. Nem mintha tudtam volna, hogy melyik is az, de fel volt hatalmas betűkkel festve rá. Szóval elkezdtem először csak egy helyben pattogtatni, majd magam körül, végül végigrohantam a termet magam mellett vezetve a varázstalan labdát, a két pontos vonalnál megálltam és a gyűrűre dobtam. Elsőre nem sikerült.
Vagy 20 percig is edzettem, mire úgy kifáradtam, mint egy liba. A golyót hagytam a kosárra találás után elpattogni a teremben, én meg összeestem úgy ahogy voltam, a palánktól 3 méternyire. Lihegtem, nedves pólómat pedig valahogy leerőszakoltam magamról és elhajítottam. Visszahanyatlottam, most már egészen stabilizálva vettem levegőt, mikor hirtelen elaludtak a fények és konok, súlyos sötétség vett körül. A labda elhaló hangjam még pluszba ráadott az egész helyzetnek az iróniájára, és a régi félelmek, rossz és fájdalmas emlékek mind előtörtek egy olyan helyről, ahol már nem egyszer meghaltam. Felültem, de még mindig nem csinált semmit a világítás. Talán csak akkor működik, ha folyamatos mozgás érzékel, vagy kialudt, vagy nem tudom. A paranoia és a szorongás kezdett eluralkodni rajtam, pulzusom pedig vagy 100 értéket ugrott, mikor a magára hagyott labdám nekiütközött valaminek, ami nagy csörömpölést hallatva felborult vagy nem tudom mit csinált. Nem mozdultam, mintha vártam volna rájuk. Hogy elkapjanak, hogy azt csinálják velem, amihez értenek.
Hozzászólásai ebben a témában

Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. január 12. 19:05 | Link

David

Az idő lassú ütemben vánszorgott előre. Az elmúlt néhány hónap évtizedeknek tűnt. Nincs jelentősége. Számomra többé mindez nem jelent semmit. Miért is foglalkoznék olyan apróságokkal, mint az idő, mikor én talán sohasem fogok meghalni? Mikor kisebb voltam mindig olyan hihetetlenül lassan vánszorgott el az a néhány óra, amit különböző nyelvek tanulásával kellett töltenem otthon a kastélyban. Ezúttal ugyanezt éreztem, csakhogy nem pár órácskáról volt szó, hanem lassan már négy hónapról.
Egyedül voltam. Bizonyos szempontból.
Jó, természetesen Jess mindig ott állt mellettem, ha szükségem volt rá és Kinsey sem egy elhanyagolható tényező, de valami hiányzott. Pontosabban valaki.
Ezer éve nem láttam már Davidet és a hiánya kezdett fájdalmasan igazivá válni. Szükségem volt valakire, aki mellett önmagam lehetek. Aki látott már az őrület szélére sodródni és a boldogságtól a fellegek között lebegni. Olyasvalaki, aki nem ítélne el, ha egy hisztériás kirohanásom alkalmával a torkának ugranék.
Rendben. Ez tényleg csúnya dolog lenne, de David… nos, ő valószínűleg előbb-utóbb megbocsátana nekem. Mert ismer, pont mint én őt.
Nem bírtam tovább egyhelyben ülni. Az üresség a mellkasomban hajtott előre. Fogalmam sem volt róla, hová is akarok pontosan menni, csak abban voltam biztos, hogy nem akarok a szobámban tengődni a négy fal között. Általában ezt műveltem. Napközben aludtam, éjszaka vadásztam és úgy tettem, mintha minden rendben lenne. Bizonyos szempontból rendben is volt, hiszen vámpír vagyok, a csúcsragadozó. Mégis kissé gyengének magam.
Ahogy végigmentem a folyosókon ismerős hangra lettem figyelmes. Szívdobogás. Méghozzá egy olyan élőlényé, akit ezer közül is felismernék.  Kinyitottam a terem ajtaját –ne néztem körbe, pontosan tudtam, hova vezet– és Davidhez suhantam. A sebességem miatt láthatatlanná váltam a fények számára, ezért odabent továbbra is tökéletes sötétség uralkodott.
A fiú mögé kerültem és átkaroltam hátulról.
-Én vagyok! –figyelmeztettem ezzel egy időben, mert tartottam tőle, hogy sikerült ráhoznom a frászt.

Öltözék
Hozzászólásai ebben a témában
David Benett
INAKTÍV


Kinyírta a zenekart.
offline
RPG hsz: 344
Összes hsz: 1551
Írta: 2013. január 12. 20:12 | Link

Danielle

Ahogy eleinte a sötétség felváltotta a világosságot, még nem történt semmi. De idővel egyre jobban elhatalmasodtak rajtam a félelem jelei. Mindenhol őket láttam, sarokba szorítottak, késsel közelednek, kört alkotnak, nem engednek kitörni. Láttam, ahogy egy székhez kötnek valami zsineggel, ami egészen a húsomig hatol, minden egyes szívdobbanással mintha nem vért juttatna az ereimbe, hanem fájdalmat, kínt, gyötrő emlékeket, félelmet. Mikor a labda nekicsapódott valaminek, abban a pillanatban a maradék eszemet is teljesen elöntötte a borzongás, a félelem, hogy bármelyik pillanatban elvághatják a torkomat vagy átszúrhatják a hasamat egy vasrúddal.
Mikor kinyílt az ajtó, totál beparáztam. Mintha eddig nem lettem volna, eddig is úgy éreztem, hogy mentem szívrohamot kapok, de ahogy lassan nyikorogva kinyílt az ajtó, és egy fikarcnyi világosság áradt csak be rajta, kezeimmel megtámasztottam magam. Hirtelen nagyon éber lettem, ösztönösen a nem létező övemhez nyúltam a nem létező berettámért, majd próbáltam hátrafelé vánszorogni pókjárásban. Kivert a hideg, pulzusom a felső határértéket verdeste.
Ahogy valami hozzám ért hátulról, nem sokon múlott, hogy nem kezdtem el ösztönösen védőmechanizmusomat feleleveníteni. Ahogy az illat tudatosodott bennem, egészen megnyugodtam, mindkét kezem az ő karjaira tettem, és a felszabaduló adrenalintól hevesen lélegeztem valami megmagyarázhatatlan, felszabaduló nevetés kíséretében.  Hátradőltem a lánynak, persze, nem teljes testsúlyból, és próbáltam felnézni rá a sötétben.
- Danielle..
Észre sem vettem, hogy míg totál átadtam érzékeimet a félelemnek és a védekezés felállításának, tudat alatt gondolatban kerestem néhány fegyvernek minősíthető sporteszközt. Mikor viszont rájöttem, hogy "csak" a vámpír leányzó van itt mögöttem, a telepatikus módon magasba emelt 4-5 labdát hirtelen elengedtem, amik körülöttünk értek földet, majd nagy amplitúdójú pattogásokkal szétszéledtek.
- Idén még nem féltem ennyire.
Nevettem el magam, majd még kissé remegő végtagokkal megfordultam, hogy szemben legyek háztársammal. Megajándékoztam két puszival, majd egy harmadikat is kapott az orra hegyére.
- Hogy vagy, édes? Időtlen idők óta nem láttalak.
Utoljára módosította:David Benett, 2013. január 13. 17:02
Hozzászólásai ebben a témában

Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. január 12. 22:06 | Link

David

Az elmúlt időszakban nem túl sok emberi megnyilvánulást sikerült produkálnom. Eleinte kétségbeestem, mikor kiderült, hogy mivé is váltam teljesen magamba zuhantam és úgy éreztem, nincsen kiút. Kerestem a fényt. Foggal-körömmel kapaszkodtam az egykori önmagamba, mintha ez megvédene attól, ami a lelkem mélyén lakozik. Attól, aki valóban vagyok. A fényt szépen lassan felváltotta a sötétség. Rájöttem, hogy mik az előnyei ennek a lénynek és azt is elismertem, hogy valamerre el kell mozdulnom; vagy esetleg eltemethetem magamat egy kőhalom alá. Fájdalmas lenne, de nem halnék bele… csak szenvednék, jobban, mint bármikor.
Tehát ez sem tűnt végleges megoldásnak.
A találkozásom Kinseyvel megerősített abban, hogy tovább kell lépnem. Gondolkodásunkban felfedeztem némi hasonlóságot és igyekeztem ezek után így nézni a világot. Olyan apróságokat vettem észre, mint eddig még soha. A logikára és a tényekre kezdtem építeni, majd szépen lassan megalkottam azt a Katherine-t, aki most vagyok. Nem volt egyszerű, de túltettem magam a halálomon és elismertem, hogy vámpír vagyok.
Íme, az első lépés.
Sejtettem, hogy rá fogom hozni a frászt Davidre, és ahogy meghallottam a szívverését egészen biztos lettem benne, hogy nagyon rossz ötlet volt a sötétben bujkálni.
-David. –halványan elmosolyodtam, mikor kiejtettem a nevét és természetesen megtartottam. Akkor is megbírtam volna őt tartani, ha nem rendelkezek ember feletti erővel, mivel nem állt szándékában agyonnyomni.
Sejtettem, hogy milyen félelmeket ébreszthettem fel benne, ahogyan azt is, hogy kész lett volna támadni. Valószínűleg, ha abban a pillanatban nem ébred rá, hogy én vagyok, akkor nekem esett volna. Nem mondom, hogy engem fájdalmasan érintene, de határozottan egy örök emlékre tennék szert.
Viszonoztam a puszit és puszta ösztöntől vezérelve l átöleltem a derekát, fejemet a nyakba fúrtam.
-Nagyon sajnálom! –susogtam. –Egyébként megvagyok. Tudod, nekem nem igazán lehet ártani. –emlékeztettem és miközben elmosolyodtam ajkaim súrolták a bőrét. –Rendben vagy?
Természetesen nem arra voltam kíváncsi, hogy náthás-e vagy esetleg nem ette meg az ebédet. Ennél sokkal fontosabb dolgokra céloztam, amivel ő is egészen biztosan tisztában volt. Úgy ismertem már, mint a tenyeremet. Ha nem lettek volna mostanában sötét gondolatai határozottan nem így reagált volna a megjelenésemre.
Hozzászólásai ebben a témában
David Benett
INAKTÍV


Kinyírta a zenekart.
offline
RPG hsz: 344
Összes hsz: 1551
Írta: 2013. január 13. 17:13 | Link

Danielle

A nevemet hallva kezdtem magam összeszedni. Átkozódtam, persze ezt is pusztán gondolatban, hogy hogy tojhatok még mindig be ennyire. Hisz alig 4 percig váratott a vörös, amíg meg nem ölelt, de ennyi idő elég volt, hogy tudatosodjon bennem, soha nem leszek már normális. Egy átlagos varázsló, vagy egy mugli esetleg arra gondolhat, hogy kiégett a villany, vagy túl késő van és leoltották a pilácsot, de én?! Számomra szörnyek jelennek meg pisztolyokkal és késekkel, mint egy kisgyerek rémálmaiban. De az én rémálmom valódi volt éveken keresztül, nem csak egy vagy két éjszakán gyötörtek.
Kezeim az övéi fölött haladtak, a hátán kezdtek el végül körözni, míg arcom a lány hajához nyomtam finoman.
- Esküszöm besz*r*ttál.
Leheltem ki nevetősebb hangon, ami már a felszabadult öröm miatt volt. Mégsem kellett megint egy autóban töltenem órákat, hogy aztán újfent napokra bezárjanak valahova, ahonnan az eddigi pár alkalommal csak a szerencse vitt ki.
- Emlékszem, hogy ne emlékeznék.
Nyomtam egy puszit a hajára, majd egyik kezemet végighúztam a karján egészen a derekamig, amit átölelt, majd ugyanígy visszafelé.
- Már túl kellett volna lépnem ezen az egészen, hisz már.. elvileg nincs mitől félnem. De nem tudom.. Te, izé.. apádról van valami.. Hír?
Amit én tudni véltem az apjáról eleinte az pontosan megegyezett azzal a tudással, amit Danielle birtokolt. Magyarul a béka seggéről sem tudtunk semmit. Most, amit tudok, az egyik sem túl felemelő választási lehetőség. Az egyik szerint szigorúan őrzött börtönben fog rohadni az idők végezetéig, a másik szerint ott helyben megölték a berontó nemzetvédelem. Talán egyiknek jobban örülne, mint a másiknak. Hogy juthattunk el idáig, egyszerűen képtelenség. Válaszára várva gyorsan kiürítettem a fejem, magma elé képzeltem a lámpák áramkörét, végül egy kicsit feltekertem az energiát. Nem árasztott el minket a fény, félhomálynak is túlzás volt, de pont elég volt, hogy lássuk egymást.
Utoljára módosította:David Benett, 2013. január 15. 16:58
Hozzászólásai ebben a témában


Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastély - Keleti szárnyFöldszint