David
- szerda délután négy órakor-

David
- szerda délután négy órakor-

Katie.
-akkor, 5 - 10 perccel később


 Hát, már egy ideje bizony hanyagolnom kellett szegény kis Katiet, nyilván kissé mellre is szívta. Ám ez alatt az egy év alatt nagyon sokat és jól fejlődött. Eleinte már annak is örültem, hogy ha saját magát nem boxolta szembe és taknyolt el mert rálépett a kikötődött cipőfűzőjére. Voltak kifejezetten jó taktikái neki is, például amikor ormótlan és kissé szemtelen módon hátulról esett nekem, de mind a mai napig állítja, hogy akkor is csak a lábában botlott meg. Minden esetre az volt az egyik olyan alkalom, amikor úgy tarolt le egészen a padlóig, hogy még a homlokom is bevertem.
 Oroszország után ez lesz az első alkalom, hogy ismét adok neki egy kis löketet a jövőre való tekintettel. Bár azt meg kell hagyni, hogy könnyebb dolga lesz így a kislánynak, hogy úgy fogyok lefelé, mint a parancsolat - habár ő eztet még nem konstatálta. Na majd most. Megreptettem felé egy baglyot, és olyan magamhoz híven kecsesen elindultam a megbeszélt idő előtt .. teszem azt, 10 perccel. Plusz kiérni a házból, meg elindulni ezzel a lábbal, meg felérni és az esetleges kis bajok, mint levadászni egy-egy Holdat az égboltról vagy űrszondát lőni fel Föld körüli pályára, de ezek persze magán bizniszek. Hatalmas előnye lesz így, hogy nem vagyok a helyzet magaslatán, de legalább rendesen kipróbálhatja az erejét és bemutathatja élesben, hogy mit tanult, amíg én el voltam a ruszkik vodkás tanyáját megcsodálva. Később pedig az ezt követő küzdelem, hogy a nyamvadt életem is valahogy magamban tartsam valamint ne essek darabjaimra. De fúú, készen állok egy újabb különórára a kedvenc Levitásommal. Most kivételesen nem fogom úgy lenyomni mint a bélyeget és nagyon nagyon reménykedek abban, hogy bemutat valamit az elmúlt hónapok tiszteletére. Igaz, tarthatnánk már a hirtelen szándékú támadásoknál is, ha nem vesztegetek el jó 9 és fél hónapot a szülőhazámban, de... majd behozzuk.
 Beérve már ott láttam a kislányt, és valljuk be, a tornaszerkója azért mindig felvarázsolt az arcomra egy mosolyt - akármilyen volt a hangulatom vagy állapotom. Mikor nézhet meg az ember fia egy ilyen formás hátsó részt, hm?.. Na de vissza a helyzethez. Ott csücsült a futópad szélén, mire megforgattam a szemeim. Azt hittem mostanra már lefutott vagy 5 kilométert is azon a szalagon, nem csak ott ül és vár (i love 30Y). Hosszú, kócos és borzas hajam alól pillantottam fel rá remélve, hogy azért nem fog rátörni a frász a felettébb sem kellemes látványomtól - amit főleg a beesett szemeimnek, az alattuk lapuló karikáknak és a kiálló arccsontomnak lehet majd megköszönni.
- Mire vársz, fel arra a futópadra! Egy, kettő!
 Még tapsoltam is egyet hozzá, amint pedig megfordult felmászva a gépezetre, megint csak nem fogtam magam vissza az alapos végigmérésében. Azt hiszem ezt hívják annak a bizonyos szemmel vetkőztetés momentumnak, de én is csak pasiból vagyok. És az is igencsak nekem imponáló, hogy azt az inget minden egyes alkalommal felveszi, amit még a legelső találkozásunkkor voltam kedves neki ajándékozni. Micsoda kegy.
- Mit a legkisebb fokozatra?! Mert majd tuti el fogsz menekülni laza kis kocogó tempóban a nagyfiúk elől! Maximumra, így van, 10 percig. Utána kapsz 1 perc légző szünetet.
 Ott álltam vele szembe, amíg várhatóan teljesítette a feladatot, és mihelyst már félig kipurcant, így egyenlőek voltunk most már energetikailag is. Hagytam, hogy magához térjen a viszontlátás első sokkja után, ekkor pedig váratlanul még egy puszit is adtam az arcára. Valami, amit azért az ember nehezen ad fel és felejt el : dolgok, amelyekben profik vagyunk.
- Kosárpályára megyünk. Nem, nyugi, nem fogunk kosarazni, nem azért kosárpálya a neve.
 Kezem teljesen nyugodtan akasztottam a Levitás nyakába, bár amennyire én lazán kezelem már a társaságát, szerintem ő még mindig annyira feszült. Megszokhatta már tőlem ezt a bánásmódot, de.. kinek a pap, kinek a papné, kinek meg a feszület. Helyre érve egy óvatlan pillanatban mögé surrantam, mindkét kezét hátrakulcsolva tartottam háta mögé, testem egészen nekifeszült az alacsonyabb és fiatalabb lányénak. Szám a füle mellett volt, hangosan szívtam be és fújtam ki a levegőt kicsit hergelve ezzel - bár nem tudom hogy sül el, miként hat rá, mennyire érzékeny a füle.
- Hogy szabadulsz?
 Suttogtam halkan valami hátborzongatóan mély hangon, az arcom pedig ugyan nem láthatta, de fél oldalt megjelent egy nagyon kéjenc és sunyi vigyor. Uralni próbáltam a gondolatait, ezt nagyon jól tudta, ez volt az egyik első alapvető gondolat, amit a fejébe vertem. Uralkodni a másik felett.

David  :3

Katie. : D

 Na igen, várható volt ez az arckifejezés, amit majdnem minden egyes élő ember megejt felém, aki valaha látott régen és most. Különböző módon, de mindannyiuk szeme nagyjából azt engedi sejtetni, hogy "Jól van haver, remélem, azért jó bőrért szabattad át magad" és társai. Katie arcára is felmászott a néma kérdés, ám felelet nélkül küldtem fel futni. 5 percig nagyon szépen bírta, eleinte még az egyenletes légzés is ment, majd lassan megszaporázta, később össze-vissza lihegett, aztán már levegőt se kapott, és bumm! Kezemmel finoman az arcomra csaptam, ujjaim közt meg kikukucskáltam, hogy azért még egyben van-e a hatalmas és zajos földet érés után. Mint egy szerencsétlen, utcára kidobott kiscica, úgy somfordált oda hozzám kissé megnyugtatva a lelkem: nem lesz se vakbélgyulladása, se agyrázkódása.
 A lekókadt fejű Levitást magamhoz ölelve haladtunk a terem másik felébe, a támadó állásommal meg nyilvánvalóan meg is sikerült lepnem. A kisebb lihegés a hallóközpontjába nem volt a legjobb húzás, de hát honnan tudhatta, hogy lőtt sebű lábra fog beletaposni. Nem volt szüksége a könyök mozdulatra, azon nyomban eleresztettem, sőt, kissé meg is löktem, holott nem állt szándékomban. Lábikóm szúrni kezdett meg lüktetni, fájni, zsibogni, megjelentek a hangyák is és kicsit sem vörösödött el a fejem, áh, ugyan, dehogy. Megejtettem egy halvány "minden rendben" mosolyt Katie felé, mutató ujjam felemelve kis időt kérve magamnak, majd ezzel a sebességgel szépen a hátamra vágtam magam a kosárpálya elején várva, hogy majdcsak alábbhagy eme nemes végtagomat kínzó érzés. Úgy 10 másodpercig még eltartott ez a procedúra némi erős szédüléssel megtoldva, majd hirtelen az egész szinte varázsütésre szűnt meg majd fordítottam a fejem a kislány felé.
- Ez nagyon szép volt. Kiváló mozdulat, pontos lépés.
 Az. Pontosan bele abba a lábba, amelyik amúgy is még nyögi a legutóbbi túráját. Hátul megtámaszkodtam az alkaromon és úgy fél perccel később még arra is rávitt a lélek, hogy ismét felálljak.
- Figyi. Nem estél el, nem a saját lábadra tapostál, nem botlottál meg : ügyes. Sőt, még le is szereltél magadról : azért ez már valami.
 Mutató ujjam végig felemelve tartottam és hadonásztam is vele, végezetül a mancsaimat egymásnak ütögetve tapsoló hangot hallattam. Huh, csak ne most kapjon el megint a láz, nem lenne túl jó részlet.
- Akkor most mi. Mit szeretnél csinálni? Vagy rám bízod?
 Most először hagytam neki választási útvonalat, eddig egy alkalommal se ajánlottam fel neki ilyen nagy kegyesen a dolgot. Most nyitott voltam mindenre az alvástól kezdve egy új univerzum megteremtéséig. (De azért csak nem tartottam be a személyes buborék távolságot, ott voltam közvetlen az orra előtt, mihelyst már nem hadonásztam az ujjammal.)