- Bumszalagbőr!
- Doxitrágya!
- Tatuepét tessék! Friss a tatuepe!
- L-es békatojás!
- Itt olcsó a kadosszagyökér!

https://www.youtube.com/watch?v=e-GqvWZKvq0
Szombat, reggel 09:10

Mindig meglepődnek, hogy mennyire korai gyerek vagyok. Nem zavar, ha napokig, hetekig, hónapokig nem tudok rendesen aludni. Nem zavar, ha felkeltenek az álmomból, és még az sem zavar, ha kora reggel emberek tömege vesz körbe. Körülöttem vannak, mégis távol tőlem. Kizárom magam belőlük. Kizárom magam a szavaik mentén: hallom őket, talán még értem is minden egyes elkapott kijelentésüket, aggodalmaikat, veszekedésüket, de mégsem kapaszkodom beléjük. A piactér valahogy mindig egy mágikus közeg volt a számomra. Körbevesznek téged, mégis önmagaddal foglalkozol. Az apámmal jöttem ki először, oké nem ide, hanem minálunk, szóval az apámmal jártam először a piacon, amikor éppen 4 és pár hónapos voltam, de még nem értem el a 4,5 évet. Az apám szeretett főzni, de azt még jobban, hogy ő vásároljon meg mindent ahhoz, amit kitalált. Szerintem az ilyen pillanatokban töltekezett fel ahhoz, hogy az anyámat utána megint elviselje. Lehet, hogy ez csak gonoszság, végtére is, az apám hányszor bebizonyította már, hogy mennyire szereti az anyámat. Valójában mindannyian szeretjük egymást, csak vannak kisebb hályogok a sejtmembránon. Ahogy ez a lyuk a fánkom közepén, csokoládé-vaníliás, az előbb szereztem amott, két üzlet között az egyik sátor mellett a második pultnál. Fánk, elviteles kávé, cigaretta a zsebben, napsütés, kell-e ennél több? Kell-e ennél magasabbrendű dolog, hogy önmagunkhoz csatlakozzunk mások által? Feladtam egy levelet. Fogadjunk, hogy kettőt fogok kapni, és mind a kettőt a húgom fogja megírni valamelyik ultramenő buliegységből. 13 éves, és már eléggé dámát játszik ahhoz, hogy senki se ismerje igazán.

A tér közepén ülök le törökülésben egy padra, a fánk utolsó falatjait éppen most nyelem le, cigaretta elő, kávé mellém, minden a helyén, ki vagy te, hogy ne élvezd az életet, amit kaptál? Kavargó színház az egész tér; gyertek, harapjatok belém, és én kifestlek titeket a ceruzával.

https://www.youtube.com/watch?v=aK3ts4pls1k

"Amikor nincs gyógyszerem raktáron, szabadidőmben hosszú túrára indulok a sima járdákon. Oslo egy Munch-festményre hasonlít. A sikoly azonban bennem van." Ez az idézet jut eszembe, ahogy így ülök kávéval és cigarettával a kezemben a piac majdnem közepén, hiszen mindent belátok, engem mégis talán kicsit nehezebben lehet meglátni. Bár még korán van, úgyhogy még nem vagyok észrevehetetlen. Ez az idézet, ami eszembe jutott, Kim Leine mondata a "Kalak"-ban, amit éppen múlthéten olvastam ki. A levegő a gyógyszerem. A levegő, ami mindig befogad, bárhol is vagyok. A levegő, ami körbejár, és nem ereszt. Ott egy ismerős, jé, az anyám kedvenc nagymenő családja ezé a lányé, aki éppen zöldségeket vásárol. Nem tud meglepni semmi, az egyik unokanővérem szerint betegesen szürrealista vagyok, egy budapesti kutya, amit, ha még élne, Luis Bunuel rendezne.

A kávé lassan elfogy, a cigarettámat elnyomom, hogy aztán egy másikra gyújtsak rá, de közben, mintha az ismerős erre fele tekintene, így heves kézmozdulatokkal elkezdek integetni, (igen, nem vagyok hero, a kávé vége természetesen magamra ömlik, így milyen szerencse, hogy fehér póló van rajtam, mert szép barnás folt tud azon nyomban díszelegni rajta), és egy hangosnak számító kiabálással fűszerezem az egész jelenetet:
- Te Vajda! - majd az elviteles poharat kidobom a pad melletti szemetesbe, hogy aztán visszapattanjak ültő helyemre, és rágyújtsak még egyre. A 15 évesek élete már csak ilyen. A levegő gyógyít.

Nem szürrealista vagyok, csak betegesen elhiszem, hogy vagyok valaki ahhoz, hogy a határokat tologassam ki mindenkinél.

https://www.youtube.com/watch?v=FfzKegY71Y0

Jó, azt tudni kell, hogy csak azokon a partikon láttam a lányt, amiket anyám rendez még mindig nagy szeretettel a hatalmas felső tízezernek. Emlékszem, 11 voltam, mikor egy ősszel megrendezett ilyen partin ahhoz a nagyon menő nálam idősebb fiatalokhoz fújt a szél, ahol ő volt a központ, de tényleg, csüngtek a lázadó szavain, legalábbis nekem úgy tűnt akkor, hogy az egész világ ellen lázad, az egész társadalom ellen, nem csak saját maga ellen. Nem akart valójában ott lenni sehol, így hát ott volt mindenhol. A lényeg, hogy velük ittam először alkoholt, és úgy élvezte, hogy hányok a vodkától két fa között, mint annak a rendje sőt, azt se tudtam megmondani, hogy éppen a Földön élek-e, vagy épp a világűrben időzöm ufóként. De erre már tuti nem emlékszik, minek is emlékezne? Nem nagyon sokat beszéltünk azóta, mind a kettőnknek más a társasága a hasonló rendezvényeken, azt tudom, hogy az anyám oda van érte meg a családjáért is. Egészen a botrányokig. Vicces, én mindig a botrányokra figyelek fel.
- Vajda Esztert várják a rangos bálteremben! - kiáltom el magam, és közben vigyorogva figyelem a lányt a majdnem tömeg közepén. Vajon elátkozz, megöl, elvarázsol, levegőnek néz? Néha felettébb kiakasztó 15 éves tudok lenni. Néha felettébb egy suttyóbunkó tudok lenni, de amúgy tényleg nem vagyok az, csak... csak na, Vissza kell adnom még azt a vodkát.