28. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Hírek: Megjelent az Edictum legújabb száma! ✴
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaBoglyas tér

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Témaleírás
Nadine Rohr
Egyetemi tanár, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák



offline
RPG hsz: 89
Összes hsz: 167
Írta: 2019. december 17. 11:12 | Link

Noel

Ha valamiben hasonlítok Leonie-ra, akkor azt mondanám, hogy a lelkesedésben. Mert időnként engem is elkap a hév, és bizony ilyenkor le sem lehetne törölni azt a gyermeki vigyort az arcomról. Nos, a karácsony pedig pont egy ilyen időszak. Alig várja az ember, hogy kiszabaduljon egy kicsit, és harapjon egyet ebből a friss, fenyőillatú, gyertyafényes levegőből.
Nem csoda, ha sietős léptekkel indulok a vásár felé, és odaérkezve egy pár percig csak csodálom a teret. Habár nem vagyok embergyűlölő, a tömeg igenis ki tud borítani, a sok, tolakodó emberrel, de valahogy ez a vásári nyüzsgés mégis megnyugtat. Mert a falu az otthonom, és ez már olyan karácsonyi hagyománnyá vált nálam, hogy ellenőrzöm a kínálatot és általában veszek valami teljesen fölösleges ajándékot a testvéreimnek (aminek az esetek többségében jobban örülnek, mint bármilyen hasznos holminak).
Egy pár órás nézelődés után karomra akasztott ajándékszatyrokkal húzom le a kesztyűmet, hogy egy puncsot kérjek az egyik hívogató bódénál. A kedves hölgynek a nevét ugyan nem tudom, de lassan már visszatérő vendégnek számítok, és ha ő nem is emlékszik rám, és határozottan tudom, hogy már legalább negyedik éve szolgál mennyei italokkal a vásárban. Melegen rámosolygok, ahogy csevegő hangon érdeklődök az idei forgalomról.
A pénztárcám után kutakodva látom meg a két mellém lépő lábat, és habár az én ízlésemnek messze túl közel lép, azért igyekszem ezúttal nem felbosszantani magam, végül is Karácsony van, vagy mi…
- Egy pillanat, mindjárt kifizetem, és átadom a helyem, nem kell úgy tolakodni - A hangom nem bosszús vagy ilyesmi, de azért a végére elakad ahogy felpillantok. Elkerekedő tekintettel nézek Noelre. Hát ő meg mit keres itt? Majd persze van még hova fokozni a dolgot, mert megszólal (ahelyett, hogy kellemesen befogta volna a száját). Mérgesen fújok egyet, majd megtalálva a pénztárcámat megforgatom a szemeimet.
- Ombozi Noel, leszel szíves nem szétkürtölni itt a féltve őrzött titkaimat! - Tolom arrébb egy kicsit (vagy legalábbis határozottan megpróbálom), hogy ismét mosolyt varázsolva az arcomra vegyem el a puncsot a megfelelő összeg ellenében. - Különben sem illendő egy hölgy korát firtatni, pláne, ha ilyen vakarcsok teszik - húzom fel az orromat. Kedvem lenne most jól leönteni őt ezzel a punccsal, de egyrészt kárba veszne az ital, másrészt korántsem vallana felelős, harmincéves viselkedésre.
Szál megtekintése
Nadine Rohr
Egyetemi tanár, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák



offline
RPG hsz: 89
Összes hsz: 167
Írta: 2019. december 17. 12:25 | Link

Noel

Ez tipikus példája annak az esetnek, amikor egy kellemes nap végén egy rég nem látott ismerősbe botlik az ember. Kérdés, hogy mennyire ismerős és vajon inkább pozitív vagy negatív élmények kötődnek hozzá. Azt hiszem ebben az esetben a pólus mindkét végletéről beszélhetünk, mégis az egész az én fejemben valahogy inkább kínos színezetet kap. Főleg, hogy röhög. Noel mindig csak röhög, és általában ha találkozunk, akkor rajtam. De a francba is, valahogy úgy csinálja, hogy ne megalázva érezzem magam, csupán mérsékelten zavarban.
Megcsóválom a fejemet, ahogy kutató tekintetemet végigfuttatom az arcán. Majd megvonom a vállam.
- Ez az élet rendje, nem leszünk már fiatalabbak sosem - napi Nadine bölcsesség, tessék Noel, csak neked, csak most, teljesen ingyen.
- Hogy te milyen éles szemű megfigyelő vagy, nem mindenki veszi ám észre - pillantok rá meglepettséget színlelve a gúnyos szavak mögött. Elvégre ha valaki barnából szőke lesz, az alig aprócska változás, nemde? Megcsóválom a fejem, majd elvéve a puncsot arrébb lépek. Végignézem, ahogy tőle cseppet sem meglepő módon betolakodik a következő vásárló elé. Ismét megrázom a fejem; úgy tűnik van, ami nem változik. Majd felnevetek. Ezek az Ombozi-bókok.. mikor azt hinnéd, hogy túl vagy rajta, jól időzítve bedob egyet.
- Én szeretem így - vonom meg a vállam miközben megindulok egy kényelmes sétatempóban. - És lehet, hogy az évek számában én nyertem, de úgy tűnik a hajhosszban megelőzöl - pillantok rá és megállva nyúlok fel egyik tincsének a végét ujjaim közé fogva miközben beszélek. Nem tudom miért csinálom ezeket, és nem tudom miért nem érzem elképesztően kényelmetlenül magam Noel miatt. De most csak szimplán egy kicsit minden olyan békés, és azt hiszem már csak valami kórus hiányzik a térről, hogy igazán giccses legyen a jelenet.
Ismét mindkét kezemet a puncs köré kulcsolom, bele-belekortyolva, miközben továbblépek.
- Tulajdonképpen mit is keresel te itt? Csak nem hiányzott a bogolyfalvi Karácsony? - kérdezem, de nem nézek rá, csupán kortyolok még egyet a puncsból, miközben egy kedves kis családon akad meg a tekintetem. Ilyenkor mindenki annyira boldognak tűnik.
Szál megtekintése
Nadine Rohr
Egyetemi tanár, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák



offline
RPG hsz: 89
Összes hsz: 167
Írta: 2019. december 17. 13:52 | Link

Noel

Franc se tudja honnan szedek ilyen elképesztően elcsépelt mondatokat, de ebben az ünnepi lebegésben azt hiszem hajlamos vagyok kimondani minden butaságot, ami eszembe jut. Viszont Noel szavait nem állhatom meg nevetés nélkül, így a kacagásom kicsit élesebben hasít a tömeg morajába, mint azt szeretném. Talán még azt is megbocsátom neki, hogy leöregasszonyozott. Na jó, nem, ezt nem.
- Vigyázz, mert a bölcs öregasszony a mesében általában boszorkány és a végén még megátkozza az ifjú herceget - pillantok fel a bögréből Noel arcára, és amint kimondom el is bizonytalanodok. Vajon ő tényleg a herceg lenne a mesében? Talán inkább a sárkány szerep illene hozzá. Bár azt hiszem, ha ő lenne a sárkány, akkor rengeteg hercegnő omlana önként a karjaiba, cseppet sem várva a megmentő lovagot, hogy aztán a sárkány előszeretettel fogyassza el mindet. Mint ahogy ez történik is valójában. Persze a rövid eszmefuttatásomból a férfi csupán három szót kap. - Vagy a sárkányt - és ezzel már vissza is fordulok a puncsom felé. Határozottan érdekesebbnek kell lennie, mint Noel.
- Csak azért, mert te elmentél nem állt meg itt az élet. Úgyhogy üdv az újdonságok világában! - Nevetek fel ismét, és ezúttal már elfordulok, hogy a tömegben sétálva induljak meg. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy Noel nem az ellenkező irányba megy, hanem követ. Nem teszünk meg sok lépést a tömegben, mikor megtorpanok. Szerencsémre az itt lebzselő boszorkányok és varázslók nagy része hozzá van szokva ehhez az ünnepi tempóhoz, az emberek megállnak, bámészkodnak, továbbmennek, így többnyire gond nélkül kerülik ki azt a kis szigetet, amit alkotunk a tömeg áradatában.
A tekintetem az arcára rebben, ahogy hozzáérek a hajához és az azon tükröződő értetlenség láttán majdnem felnevetek. Ha újabb bölcsességet kellene mondanom, azt hiszem az illene ide, hogy az emberek változnak. Vagy valami hasonló. De ezúttal a nyelvemre harapok, és kommentár valamint nevetés nélkül hagyom a megrökönyödést. Éppen elég számomra az, hogy észrevettem. Aztán már tovább is indulunk újra bekapcsolódva a zsibongás véráramába.
Talán nem is tudja mennyi mindent elmond ezzel a két mondattal. Kérdőn pillantok fel rá, és csak az jár a fejemben, hogy ha hagyta így megnőni, azt azt is jelentheti, hogy jó ideje nem volt az életében egy olyan gondoskodó kéz, aki levágta volna. Vagy akár csak elküldte volna fodrászhoz. És nem, nem az anyjára értettem…
Elkapva a zöld pillantást hőkölök hátra. Hogy mit csináljak? Megrázom a fejem, és éppen válaszolnék, mikor Noel újból megszólal. Összezárom ajkaimat és türelmesen várok. Meg kell hagyni, remekül ért hozzá, hogy egy ártatlan sétát rögtön kínos emlékezéssé alakítson. A mondatait alig-alig fogom fel, csak a dobozokra pillantok ismét az arcára, elszakítva kékjeimet a boldog kis családról. Pár percig csak némán nézem, majd megrázom a fejem.
- Nem érek rá ma este - lesütöm a tekintetemet. - Neked nem - Azt hiszem ez az, amit általában megtanultam magamban tartani. Az utolsó két szót, amit az ember nem mond ki, mert utál bántani másokat. Én utálok fájdalmat okozni. Most mégis kicsúszik. Nyelek egyet, még mindig nem nézve Noelre.
- És hova költöztél? Macskabagoly? Tündérmanó? - Holdfény? Próbálok csevegő hangot megütni, de a szavakat még mindig a puncshoz intézem. Akármennyire is régen történt, ami történt, nyomot hagyott. Éppen ezért most azt kívánom, bárcsak tényleg lenne programom estére, vagy bár tudnék neki hazudni egy programot. De mindig is úgy éreztem, tartozunk egymásnak az őszinteséggel.
Utoljára módosította:Nadine Rohr, 2019. december 17. 15:14 Szál megtekintése
Nadine Rohr
Egyetemi tanár, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák



offline
RPG hsz: 89
Összes hsz: 167
Írta: 2019. december 17. 16:04 | Link

Noel

Szemöldökömet ráncolva nézek még mindig Noelre, mert nem tudom hova tenni ezt a zavart nevetést. Az meg sem fordul a fejemben, hogy az én szavaim válthatták ki, és végül egy képzeletbeli legyintéssel el is engedem a gondolatot, mikor felbukkan az apró mosoly a szája szegletében.
- … szóval lehet, hogy marad a királylány? - nevetek fel befejezve a mondatát kicsit másképpen, mint amire talán ő gondolna. De hát kérem ez kihagyhatatlan lehetőség. Ombozi Noel a szép hosszú hajú hölgy, akinek megmentésére sietnek a világ legkiválóbb lovagjai. Tekintetem akaratlanul is végigfut Noelen, amint megmentendő helyzetbe próbálom képzelni. Nem, határozottan nem megy. Bár a Leonie-val való testcseréje után talán nem is áll tőle olyan messze az a hercegnő szerep? A gondolatra ismét mosoly kúszik az ajkaimra, mert hát valljuk be, mindenképpen szórakoztató eset lehetett.
- Itt a lehetőség, hogy új ismerősöket szerezz. Ugyan nem én vagyok a legszociálisabb errefelé, de jó pár ember arca és neve megragadt az emlékezetemben - nevetek fel. Nem áll szándékomban bemutatni az egész falunak, de ha valakire kíváncsi, végül is kérdezhet. Végigjártatom a tekintetem a tömegen, és azt meg kell hagyjam, hogy az ismerősök mellett ezúttal jó néhány ismeretlen arc is felbukkan. Egészen békés idillnek tűnik a séta a néhány bökkenőtől és zavart pillantástól eltekintve. Egészen addig, amíg Noel olyan kérdést tesz, amitől mindketten kellemetlenebbül érezzük magunkat, mint szeretnénk. Kedvem lenne ráförmedni, hogy miért kell mindig mindent elrontania. Ehelyett csak pár szavam van hozzá. Úgy tűnik ez is elég ahhoz, hogy az elevenébe találjak. Rögtön elszégyellem magam, és jó ideig nem is nézek rá. Egy szörnyeteg vagyok.
És ha már így belevájtam, arra sem vagyok képes, hogy ránézzek. Csak hallom a hangját, a zavarát, és ami igazán fáj, hogy őszintének érzem. Hogy tényleg tudja, mit csinált. És ettől csak rosszabb. Gyáva vagy Nadine Rohr! Mindig is az voltál… Fogalmam sincs mit kerestem igazából az Eridonban.
A kérdéssel próbálok felülemelkedni az előbbieken de nem igazán sikerül, az elutasítás fájdalma befészkelte magát mindkettőnk megrepedezett lelkébe.
- Mi? - nem értem a válaszát, nem ismerek itt ilyen helyet, de a kérdésemet ismét csak a cipői kapják. Aztán persze Noel is veszi a lapot és javítja a választ.
Felsóhajtok. A tömeg ismét arra kényszerül, hogy kikerüljön minket, de szerencsénkre ezúttal sem zavartatja magát túlzottan senki. Ha én nem is vagyok túl magas, Noel termete megteszi a kellő hatást. Felnézek rá, végigfut a tekintetem az arcélén, az orrán, a kissé összekócolódott haján, hogy aztán megállapodjon a szemein. Bosszúsan szusszanok egyet, két kezemmel még mindig a bögrébe kapaszkodva.
- Persze Noel, hogyisne… Ismersz, tudod milyen könnyen felejtek - szúrom oda válaszként, és megcsóválom a fejem. Mi történt velem? Mikor lettem ennyire keserűen szurkálódó? Ez nem az én stílusom. - Ne haragudj - bököm ki halkabban, még mindig a zöldjeibe nézve és várva. Várva, de nem is tudom mire. Aztán kibuknak belőle a szavak én meg továbbra is csak figyelek, ajkaimat összepréselve.
- Miért? - oldalra billentem a fejem, ahogy kíváncsian és egy kicsit szomorúan pillantok rá. - Miért kérdezted? - tényleg érdekel. Nem tudom mit akar, nem tudom miért teszi.. tudja, hogy már egyszer eljátszotta az esélyét. Azt az esélyt, amit nagyon nehezen harcolt ki magának elsőre is. Kínosan elmosolyodom, megrázom a fejem, majd lesütöm a szemeimet.
- Mindegy, nem kell válaszolnod. Hagyjuk, jó? - felpillantok, kezemet a karjára téve és komolyan belenézve a zöldekbe. - Nem haragszom - jelentem ki halkan, és egy félmosolyra is futja a szám szegletében. Többnyire végül is igazat mondtam. De az nem jelenti azt, hogy nem fájt. Fáj.

Szál megtekintése
Nadine Rohr
Egyetemi tanár, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák



offline
RPG hsz: 89
Összes hsz: 167
Írta: 2019. december 18. 16:00 | Link

Noel

- Halálosan komolyan mondtam - felelek még mindig nevetve. - Leonie rendszeresen emlékeztet, hogy egy időre az ő testében ragadtál, és tudod az a szép hosszú haj… - elgondolkodva pillantok el valahol Noel válla fölött, ajkaimon az előbbi jókedv emlékeként egy hamiskás mosollyal. Azt hiszem nem lepődök meg azon, hogy nem élvezhetem túl sokáig ezt a felhőtlen hangulatot, hiszen Noel máris képes zavarba hozni a következő mondatával.
Úgyhogy most jön az a rész, ahol szokás szerint zavartan lesütöm a szemeimet és az arcom pirulását igyekszem maximálisan a hidegre fogni, arra a pár másodperce, amíg két - számomra is -  érthetetlen szót elharapva találjam meg ismét a hangomat egy kínos krákogás után.
- Khm.. szóval keressek neked szerepet a mesében. Oké, vettem. Lehetsz például a hercegnő apja, a jóságos király?  - Merlinre, csak tudnám miért kell ennyi baromságot összehordanom, ahelyett, hogy csak szimplán tovább lépnék a témán?.. Azt hiszem ezt határozottan Leonie rossz hatásának számlájára kell írnom. De Noel megelégedhet ezzel, nem egy gonosz sárkány szerep, és azt sem mondtam ki, ami újfent eszembe jutott. Hogy mi van, ha ő a rossz testvér. Szóval maximálisan elégedett lehetek a jóindulatommal. Lehet, hogy lassan ideje lenne meseterápiás foglalkozásokat is tartanom… - Vagy talán hagynom kéne, hogy te találd meg magadnak a szerepet - teszem még hozzá egy leheletnyit komolyabban, talán csak úgy magamnak, a felszálló párába merengve.
A nyugalmas sétára végül is megvolt az esélyünk, de azt hiszem túl sok a kimondatlan mondat köztünk ahhoz, hogy ne kezdjünk a felszín alá kapargatni. És ez az, ahol úgy érzem elveszítem a lábam alól a talajt. Mert annyira biztos voltam magamban, Noel után kellett a tér, elutaztam, visszajöttem és azt hittem minden más lesz. Egy ideig talán akartam beszélni róla.. vele, de az elmúlt pár évben már lezártnak tekintettem mindent. Úgy tűnik elhamarkodott kijelentés volt.
Csak bólintok válaszul a kiegészítésre, hogy értem, nemrég költözött ide, a korábbi megszokás pedig nagy úr. Mindig is olyannak tartottam magam, aki értékeli, ha az emberek megtartják a tisztes távolságot, így most elég kényelmetlenül érint Noel közelsége. Az a közelség, ami volt, hogy teljesen természetessé harcolta ki magát. És elképesztő az a kettősség amivel rá akarok nézni, bele a szemeibe ugyanakkor elbújni a pillantása elől, elkerülni ameddig csak lehet. Tekintetem követi a bűbájtól elszálló bögrét majd visszatér a sajátomhoz. Az alján már csak pár maradék korty van. Ilyenek vagyunk mi is. Kihűlt utolsó kortyok, amik elvesztették a varázsukat. Hiába melegítené fel bárki is, már csak keservesen legyűrtek lennének. Azért kiiszom én is, és útjára engedem a bögrét.
Szeretnék ismét elpillantani, találni mást, bármit ami leköti a szemeimet, mégsem tudok szabadulni az őszinteségtől a zöldekben.
Csendben hallgatom amit mondd, és megjegyzem minden szavát. A hangja ott cseng a fülemben és habár éppen a cipőm orra a kiszemelt célpont, megérzem ahogy közelebb hajol. Akármennyire is szeretné, nem nézek rá rögtön; lehunyom a szemeimet egy hosszú pillanatra, hogy aztán lassan emeljem fel őket a zöld íriszekig. Akaratlan mosoly kúszik az arcomra a loboncos húgicám emlegetésére, és egy bólintással megerősítem ezt a részt. Naná, hogy a vacakokat szereti.
- Szóval.. szeretnél még egy esélyt a szépítésre?  - meg kell próbálnom összefoglalni a hallottakat mert most csak kavarognak bennem a szavai és összezavar. Nem tudom, most mégis mit kéne tennem? Ismét elfordítom az arcomat, mert nem bírom ezt az esdeklő tekintetet. Nem teheti ezt velem! Ez aljas. Megrázom a fejem.
- A múltat nem tudod megváltoztatni Noel… - kezdek bele akadozva, és habár nehezemre esik kimondani most ezeket a szavakat, mégis ez az igazság. - De ne aggódj, nagyon sok szép emlékem fűződik hozzád - próbálom elkapni a pillantását, és ha még mindig engem néz, ez nem lehet túl nagy feladat. Majd egy mosollyal igyekszem hitelt adni a mondottaknak. Mert ez így van. - Fontos része voltál az életemnek, és sosem fogom elfelejteni az együtt töltött időt,… - az lenne a legjobb, ha nem folytatnám, ha meghagynám ezt így - …de ha akkor igazán, tényleg annyira számítottam volna, nem ugrassz vissza hozzá - nyelek egyet a végén, mert érzem, tudom, hogy ezzel is bántani fogom. Mégsem tarthatom magamban, nem hiheti azt, hogy egy bocsánatkéréstől majd megváltozik minden. Vagy ezt hiszi? Ilyenkor szoktak mások a nyakába borulva megbocsátani, hogy aztán újra koppanjanak?
- Mint mondtam, nem haragszom, és azt is el kell ismernem, jó vagy ebben… - mutatok körbe csendesen felnevetve. - Megy neked ez a bocsánatkérős dolog - fejezem be még mindig mosolyogva. És ezúttal magamban marad a folytatás. Biztosan sok lehetőséged volt gyakorolni.
Aztán kicsit bizonytalan mozdulattal emelem fel karjaimat, hogy Noel dereka köré fonva lassan átöleljem őt. Nem tudom miért csinálom. Nem tudom mit akarok, vagy, hogy ő miért most bukkant fel. Egyszerűen csak úgy érzem, ennek most helye van itt. Köztünk.
Utoljára módosította:Nadine Rohr, 2019. december 18. 16:13 Szál megtekintése
Nadine Rohr
Egyetemi tanár, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák



offline
RPG hsz: 89
Összes hsz: 167
Írta: 2019. december 23. 19:59 | Link

Noel

A húgom emlegetése mindig mosolyt csal az arcomra és ez most sincs másként. Noel mondataira képtelen vagyok nem felnevetni. És remélhetőleg ezúttal a kacajok mögött megbújó egyre növekvő zavartság jól el is rejtőzik. Persze vannak kétségeim, Noel szeret zavarba hozni és pontosan jól tudja, hogy ezekkel a mondatokkal lehet is.
Úgyhogy csak megcsóválom a fejem, és lángoló arccal igyekszem elveszíteni a tekintetemet a tömegben körülöttünk, és nem belegondolni, hogy mi izgatja Noelt és kicsodán. Mert az biztos, hogy bőven volt alkalma tanulmányozni női kebleket eddigi életében.
- De hiszen te mondtad. A bölcs öregasszony jutott - vonom meg a vállamat kitérve a kérdés előtt. Mert kínos lenne bevallani, hogy fogalmam sincs a válaszról, és ha arra kéne ráébrednem, hogy ki szeretnék lenni és ki vagyok az két eltérő személy, akkor azt hiszem nem fogadnám túl jól. Talán megkérdezhetném, hogy ő mit gondol? Ki lenne? Ki ő most? De nem teszem és ahogy ránézek érzem azt a sok-sok kimondatlan, megfoghatatlan gondolatot ellibbenni a szemünk elől. És ez talán rendjén van így. Már nem osztunk meg mindent. Már nem is vagyunk kíváncsiak a másik minden apró rezdülésére. Már csak vagyunk.
Azzal, ahogy megszólalok, tudom, hogy bántom, látom, miként belemarnak a mondatok. Ezek azok a szavak, amik nem elszállnak, hanem hegekként emlékezünk rájuk. És szégyellem magam, amiért én okoztam. Nem azért tettem, hogy kvittek legyünk.
A kínosan hosszúra nyújtott pillanat sosem akar elmúlni, és beleborzongok, hogy mennyire intenzív volt köztünk annak idején minden. És az ilyen emberek tudják a leginkább bántani egymást. És aztán a földön ülve felteszed magadnak a kérdést, hogy valóban megérte-e azért a falatnyi tökéletes boldogságért? A mai napig nem tudok erre biztos választ adni.
Habár Noel oldja, próbálja mosolyogva folytatni, a szemébe nézve, a mosoly görbületét figyelve tudom… és talán nem mindenki venné észre, de én tudom, hogy ez erőltetett, ez csak valami látszat. Felsóhajtok és én is mosolyt varázsolok az arcomra.
- Határozottan bóknak szántam - nevetek vele. - De nem is mernék mást mondani, a végén még megsértelek - nézek rá ismét. Bele a szemeibe, nem kerülöm el, mert megérdemel ennyit, és talán ideje, hogy legalább egy leheletnyit bátrabb legyek. Talán ennek a gondolatnak a szüleménye a következő mozdulatom. Csupán Merlin a megmondhatója, hogy ez igaz-e; de most jól esik Noel közelsége, és bár ezt szemtől szembe gátlástalanul letagadnám, magamnak elismerem.
Pár pillanatra lehunyom a szemem és beszívom az illatát. Egy falatka múlt rémlik fel előttem, tisztán, mintha most történne. És az emlék is tele van az illatával, tele Noellel.
- Köszönöm - súgom lágyan, aztán óvatosan mozdulok meg, hogy elhúzódjak. Szemeimet kutatón fúrom bele a zöldjeibe. És valahol az én pillantásom mögött lebeg a kérdés: akkor most hogyan tovább?
Hosszan kifújom a levegőt, majd még egy picit hátrébb lépek. A tömeg körülöttem mintha eddig nem is létezett volna, viszont most egy nekem ütődő ajándékszatyor és egy elmormolt bocsánatkérés visszaránt a valóságba. Felpillantok az égre, elmosolyodok, majd ismét a zöldekbe nézek.
- Boldog karácsonyt Noel!
Összehúzom magamon a kabátot, majd a karomon az ajándékokkal lassan elsétálok hazafelé.
Csak egyszer nézek vissza.
Utoljára módosította:Nadine Rohr, 2019. december 23. 20:15 Szál megtekintése

Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaBoglyas tér