28. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Hírek: Megjelent az Edictum legújabb száma! ✴
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaBoglyas tér

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Ombozi Noel
Független varázsló, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák


Bejegyzett pyromágus | kettesalá
offline
RPG hsz: 656
Összes hsz: 6150
Írta: 2019. december 17. 10:43 | Link

Nádja | hangulat


A karácsonyi fények váltakozva, hol pirosan, hol zölden, hol meg kéken ragyognak a szememben, ahogy magával sodor az izgatottan zsizsegő tömeg. Zsebre dugott kézzel sétálok, nem sietek; a gondolataim megoldásra váró problémákkal, kiküszöbölhetetlen élethelyzetekkel és munkával töltik meg az időt, észre sem veszem, hogy körülöttem minden változik. Társaságok, párok és családok cserélődnek ki, fabódék és pavilonok váltják egymást, de én ebből mintha semmit sem látnék. Öntudatlan is Fannira gondolok, arra, hogy már nem szeretne velem lenni, és arra, hogy már én sem vágyom haza - hozzá. Hogy megzabált minket a differencia, hogy vágyaink, hogy céljaink, hogy személyiségünk különbözőségei jelenleg, itt és most áthidalhatatlanok. Hogy édesanya szeretne lenni, én meg... arra gondolok, hogy nem szeretnék a gyermekei apja lenni? Vajon kimerném mondani ezt akkor is, ha otthon volnánk, ha egymással szemben állnánk, ha fogná a kezem és tekintete az enyémbe kapaszkodva némán könyörögne, mondjak valami biztatót, egyáltalán, csak mondjak valamit, bármit?
A közelben élesen felvisít egy kisfiú, mire odakapom a fejem, és halványan elmosolyodva kilépek a tömegből. Már nem büntetem magam az érzésekért és gondolatokért, amikről egyébként sem tehetek, amik kontroll nélkül járnak át. Egy ideje nem kopogtat bűntudat. Mindenki hibázik; gyerekként, később kamaszként, aztán felnőttként is, akkor is, ha mindent elkövet azért, hogy ne így legyen. Ha azt hiszi, kezébe vette a sorsát, ha megfeszül, és minden követ megmozgat, hogy az élete ezután tényleg úgy alakuljon, ahogy annak - szerinte - alakulnia kell. Csakhogy a víz bizony néha kicsap a medréből, és a természetre senkinek sincs ráhatása. Legyen az világi vagy máskor, nos... emberi természet.
Azt mondják, a vér nem válik vízzé.
Aztán meghallok egy ismerős hangot, és lépteimen lassítva odapillantok, majd halkan felnevetek. Ez nem lehet igaz, fut át agyamon a gondolat, de a következő pillanatban már indulok is felé. A fejemet hitetlenül csóválom közben, a levegőt óvatosan kifújom résnyire kerekített számon, végül megállok a gőzölgő puncsra váró nő mellett, hogy kabátujjunk összeérjen, és mindenképpen fel kelljen néznie rám. Persze úgy teszek, mint aki először nem veszi észre őt, és fontoskodva a lakókocsira kifüggesztett italárakat bámulom, de a szemem sarkából azt figyelem, mikor fordul felém, hogy pikírten megjegyezze: Uram, már ne is haragudjon, de nem férek el magától!
Akkor egymásnak préselt ajkakkal elvigyorodom, és oldalasan lepillantva rá, épp csak a nyelvem hegyét ki nem dugva megszólalok:
- Na és milyen harmincas nőnek lenni, Rohr kisasszony? - kérdezem majdnem hihető komolysággal, noha igencsak csillogó szemekkel, előre tartva attól a hatalmas pofontól, amit pillanatokon belül lekever ezért nekem. Júúúúj, de bunkó vagyok így Karácsony előtt, szentséges ég... még ilyet, Noel... csak ne kéne annyira nagyon röhögnöm. Csak ne...
Hozzászólásai ebben a témában

valami vége néha valami kezdetét jelenti
 és
valami kezdete néha valami végét



Nadine Rohr
Egyetemi tanár, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák



offline
RPG hsz: 89
Összes hsz: 167
Írta: 2019. december 17. 11:12 | Link

Noel

Ha valamiben hasonlítok Leonie-ra, akkor azt mondanám, hogy a lelkesedésben. Mert időnként engem is elkap a hév, és bizony ilyenkor le sem lehetne törölni azt a gyermeki vigyort az arcomról. Nos, a karácsony pedig pont egy ilyen időszak. Alig várja az ember, hogy kiszabaduljon egy kicsit, és harapjon egyet ebből a friss, fenyőillatú, gyertyafényes levegőből.
Nem csoda, ha sietős léptekkel indulok a vásár felé, és odaérkezve egy pár percig csak csodálom a teret. Habár nem vagyok embergyűlölő, a tömeg igenis ki tud borítani, a sok, tolakodó emberrel, de valahogy ez a vásári nyüzsgés mégis megnyugtat. Mert a falu az otthonom, és ez már olyan karácsonyi hagyománnyá vált nálam, hogy ellenőrzöm a kínálatot és általában veszek valami teljesen fölösleges ajándékot a testvéreimnek (aminek az esetek többségében jobban örülnek, mint bármilyen hasznos holminak).
Egy pár órás nézelődés után karomra akasztott ajándékszatyrokkal húzom le a kesztyűmet, hogy egy puncsot kérjek az egyik hívogató bódénál. A kedves hölgynek a nevét ugyan nem tudom, de lassan már visszatérő vendégnek számítok, és ha ő nem is emlékszik rám, és határozottan tudom, hogy már legalább negyedik éve szolgál mennyei italokkal a vásárban. Melegen rámosolygok, ahogy csevegő hangon érdeklődök az idei forgalomról.
A pénztárcám után kutakodva látom meg a két mellém lépő lábat, és habár az én ízlésemnek messze túl közel lép, azért igyekszem ezúttal nem felbosszantani magam, végül is Karácsony van, vagy mi…
- Egy pillanat, mindjárt kifizetem, és átadom a helyem, nem kell úgy tolakodni - A hangom nem bosszús vagy ilyesmi, de azért a végére elakad ahogy felpillantok. Elkerekedő tekintettel nézek Noelre. Hát ő meg mit keres itt? Majd persze van még hova fokozni a dolgot, mert megszólal (ahelyett, hogy kellemesen befogta volna a száját). Mérgesen fújok egyet, majd megtalálva a pénztárcámat megforgatom a szemeimet.
- Ombozi Noel, leszel szíves nem szétkürtölni itt a féltve őrzött titkaimat! - Tolom arrébb egy kicsit (vagy legalábbis határozottan megpróbálom), hogy ismét mosolyt varázsolva az arcomra vegyem el a puncsot a megfelelő összeg ellenében. - Különben sem illendő egy hölgy korát firtatni, pláne, ha ilyen vakarcsok teszik - húzom fel az orromat. Kedvem lenne most jól leönteni őt ezzel a punccsal, de egyrészt kárba veszne az ital, másrészt korántsem vallana felelős, harmincéves viselkedésre.
Hozzászólásai ebben a témában
Ombozi Noel
Független varázsló, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák


Bejegyzett pyromágus | kettesalá
offline
RPG hsz: 656
Összes hsz: 6150
Írta: 2019. december 17. 11:45 | Link

Nádja | hangulat


Csak nagyon nehezen tudom visszafogni a torkomon ragadt, újra meg újra kitörni készülő nevetést, míg szemem sarkából a mellettem álló kis törpét figyelem, és mintha észre se venném őt, titokban hallgatom a nyugodtan tettetett hangját, amiből én sajnos könnyűszerrel kihallom azt az édes kis menten felrobbanok élt. Imádom, hogy az embereket mi mindennel fel nem lehet bosszantani!
- Csak az árakat nézem... - jegyzem meg egy idegen ingerültségével, hogy minél tovább fenntarthassam a látszatot, de mikor a nevemen szólít, ráadásul a teljesen, kész, nem bírom, hangosan felröhögök, és rázkódó vállakkal felé fordítom az arcom. - Nem csak te öregszel, Nádja, tudod, az én éveim is peregnek. Nem vagyok már olyan kis vakarcs, mint legutóbb.
Szavaimat bizonyíthatnám azzal, hogy előhúzom zsebemből a jobb kezem, és megvillantom előtte házasságom aranyban fürdő jelképét, de az a furcsa, szégyenhez hasonlítható érzés nem engedi, hogy megtegyem. Egy romokban heverő kapcsolattal nem szívesen rukkol elő az ember, főleg nem valaki olyannak, mint Nadine.
- Szőke lettél - mondom neki aztán homlokráncolva, mikor engedve a tolásnak, kicsit hátrébb lépek, és onnan, távolabbról nézek végig a haján, amíg ő fizet. A puncs illata közben galádul orromba költözik, és bár nem terveztem, gyorsan mégis a sorban következő bajszos férfi elé állok, és elnézéstkérő tekintettel kérek egy csészével magamnak is. Bocs, bocs, tátogom a mögöttem jogosan felháborodott úrnak, majd csillogó szemekkel visszafordulok a nőhöz. - Jól áll. Már csak meg kellene növesztened.
Míg beszélek, kifizetem a téli italt, elveszem a csészét, és Nádja mellett elindulok a tömeg után. Mondják, hogy Merlin útjai kifürkészhetetlenek, és tessék, itt a példa arra, hogy talán így is van.
Hozzászólásai ebben a témában

valami vége néha valami kezdetét jelenti
 és
valami kezdete néha valami végét



Nadine Rohr
Egyetemi tanár, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák



offline
RPG hsz: 89
Összes hsz: 167
Írta: 2019. december 17. 12:25 | Link

Noel

Ez tipikus példája annak az esetnek, amikor egy kellemes nap végén egy rég nem látott ismerősbe botlik az ember. Kérdés, hogy mennyire ismerős és vajon inkább pozitív vagy negatív élmények kötődnek hozzá. Azt hiszem ebben az esetben a pólus mindkét végletéről beszélhetünk, mégis az egész az én fejemben valahogy inkább kínos színezetet kap. Főleg, hogy röhög. Noel mindig csak röhög, és általában ha találkozunk, akkor rajtam. De a francba is, valahogy úgy csinálja, hogy ne megalázva érezzem magam, csupán mérsékelten zavarban.
Megcsóválom a fejemet, ahogy kutató tekintetemet végigfuttatom az arcán. Majd megvonom a vállam.
- Ez az élet rendje, nem leszünk már fiatalabbak sosem - napi Nadine bölcsesség, tessék Noel, csak neked, csak most, teljesen ingyen.
- Hogy te milyen éles szemű megfigyelő vagy, nem mindenki veszi ám észre - pillantok rá meglepettséget színlelve a gúnyos szavak mögött. Elvégre ha valaki barnából szőke lesz, az alig aprócska változás, nemde? Megcsóválom a fejem, majd elvéve a puncsot arrébb lépek. Végignézem, ahogy tőle cseppet sem meglepő módon betolakodik a következő vásárló elé. Ismét megrázom a fejem; úgy tűnik van, ami nem változik. Majd felnevetek. Ezek az Ombozi-bókok.. mikor azt hinnéd, hogy túl vagy rajta, jól időzítve bedob egyet.
- Én szeretem így - vonom meg a vállam miközben megindulok egy kényelmes sétatempóban. - És lehet, hogy az évek számában én nyertem, de úgy tűnik a hajhosszban megelőzöl - pillantok rá és megállva nyúlok fel egyik tincsének a végét ujjaim közé fogva miközben beszélek. Nem tudom miért csinálom ezeket, és nem tudom miért nem érzem elképesztően kényelmetlenül magam Noel miatt. De most csak szimplán egy kicsit minden olyan békés, és azt hiszem már csak valami kórus hiányzik a térről, hogy igazán giccses legyen a jelenet.
Ismét mindkét kezemet a puncs köré kulcsolom, bele-belekortyolva, miközben továbblépek.
- Tulajdonképpen mit is keresel te itt? Csak nem hiányzott a bogolyfalvi Karácsony? - kérdezem, de nem nézek rá, csupán kortyolok még egyet a puncsból, miközben egy kedves kis családon akad meg a tekintetem. Ilyenkor mindenki annyira boldognak tűnik.
Hozzászólásai ebben a témában
Ombozi Noel
Független varázsló, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák


Bejegyzett pyromágus | kettesalá
offline
RPG hsz: 656
Összes hsz: 6150
Írta: 2019. december 17. 13:11 | Link

Nádja | hangulat


Meghökkenve húzom hátra kissé a fejem, hogy összevont szemöldökeim alatt, hunyorogva nézzem tovább a nőt. A vigyor nem halványodik, csak a nevetésem csitul kicsit, míg végül nagyot sóhajtva bólintok egyet - úgy tűnhet, Nádja megállapítására. Persze azért ne essünk túlzásokba...
- Mennyei Merlin - bököm ki aztán a másik tekintetét keresve. Sajátomban mintha a semmiből előbukkanó páni félelem csillanna meg, még a levegőt is elkezdem gyorsabban szedni, de ha emlékszik még rám, pontosan tudja, hogy csupán játszom. Ennek ellenére elváltoztatott, rettegő hangon szólalok meg újra. - Ha ilyen bölcseletekben fogom terjeszteni az igét harmincon túl... fúh, hát nem tudom. Örülök, persze, hogy ilyen bölcs öregasszony lettél, mondjuk soha nem voltál buta lány.
Nem akarom ám komolyan bántani vagy sértegetni, épp csak cukkolom egy kicsit, pont úgy, ahogy ő is teszi, méghozzá - ha bevallom, ha nem - elég jól. Pikírt megjegyzésére zöldjeimet egy fáradt nyögés kíséretében az ég felé emelem, majd a fejem csóválva visszafordulok hozzá.
- Tudod, Nadine - kezdem elmélyített hangon, mint bármely türelmes tanítóbácsi szokta, mikor valamelyik gyengébb képességű diákjának kezdi el magyarázni az egyébként igen egyszerű tételt. Beszéd közben fejemet jobbra billentem, és észrevétlen közelebb araszolok a nőhöz, csak hogy jobban értsen. - Mikor elköltöztem innen, te még barna voltál... és mivel egészen mostanáig nem láttalak, nekem az, hogy most szőke vagy, bármily hihetetlen is, de újdonság.
Szavaim végére elmosolyodom, és elindulok mellette, hogy felvéve a tömeg tempóját, együtt haladjunk a fejünk felett fehér kötelekre aggatott megannyi dísz alatt. Noha hideg van, nem fázom, a forró puncs már az első korttyal átjárja és melegíti a testem. Csak egy újabb kortynál veszem észre, hogy Nadine megáll, mire visszanézek a vállam fölött, majd egész testemmel felé is fordulok, hogy éppen szembe álljak a forgalommal. Most biztos mindenki kedvencei lettünk, hogy elálljuk az utat, de amilyen gyorsan jön a gondolat, hogy talán útban vagyunk, olyan gyorsan tova is rebben, mikor Nádja hozzáér a hajamhoz.
Nem értem; tudom, hogy régen soha nem csinált volna ilyet, mint ahogy azt is, hogy ő sokkal, de sokkal szemérmesebb ennél. Nem értem, és ez ki is ül az arcomra, egyik másodpercről a másikra kéretlenül is vonásaimba fészkeli magát, miközben szótlanul őt fürkészem. A szemét, a bőrét, az orrát, a száját, aztán bumm, egyszerre véget ér a pillanat, elengedi a hajam, és továbbindul. Én pedig ugyanígy teszek: elindulok, kortyolok, vállat vonok.
- Nem foglalkoztam vele mostanában. Egyik nap felkeltem, és ekkora volt - felelem, miután lenyelem a még mindig jó meleg kortyot. Az utóbbi időszak tényleg kemény volt, nem jutott fölös energiám a hajamra, ami meglepő lehet, hiszen általában, főleg férfiaknál nem nő csak úgy meg egyik napról a másikra. A következő kijelentésem előtt nyelek még egy utolsót, aztán zöldjeimet Nádja kékjeibe fúrva kimondom: - Vágd le. Ráérsz ma este?
Illetlen? Vagy kellemetlen? Fogalmam sincs, hiszen a szám hamarabb formálja a szavakat, mint ahogy értelmet nyer a gondolat a fejemben. Mikor azonban felfogom, mit is mondtam, homlokomon azonnal keresztbefut néhány fiatal ránc, és fejemet is csóválni kezdem zavartan, akár egy rossz kamasz, aki azt sem tudja, mit csinál.
- Ne haragudj, ez... - kezdek bele, de ötletem sincs, hogyan is fejezhetném be a mondatot. Inkább elbújok a puncs hófehér gőzfelhőjében, miközben kortyolok egy újabbat belőle. - A kérdésedre visszatérve... de, borzalmasan hiányzott a tömeg és az évek óta ugyanolyan árusokból álló felhozatal. De a forralt bor jó. És úgy tűnik, a puncs se rossz. Most költözöm vissza egyébként. Kivettem itt egy házat, még hegyén-hátán állnak a dobozok.
Utoljára módosította:Ombozi Noel, 2019. december 17. 13:19
Hozzászólásai ebben a témában

valami vége néha valami kezdetét jelenti
 és
valami kezdete néha valami végét



Nadine Rohr
Egyetemi tanár, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák



offline
RPG hsz: 89
Összes hsz: 167
Írta: 2019. december 17. 13:52 | Link

Noel

Franc se tudja honnan szedek ilyen elképesztően elcsépelt mondatokat, de ebben az ünnepi lebegésben azt hiszem hajlamos vagyok kimondani minden butaságot, ami eszembe jut. Viszont Noel szavait nem állhatom meg nevetés nélkül, így a kacagásom kicsit élesebben hasít a tömeg morajába, mint azt szeretném. Talán még azt is megbocsátom neki, hogy leöregasszonyozott. Na jó, nem, ezt nem.
- Vigyázz, mert a bölcs öregasszony a mesében általában boszorkány és a végén még megátkozza az ifjú herceget - pillantok fel a bögréből Noel arcára, és amint kimondom el is bizonytalanodok. Vajon ő tényleg a herceg lenne a mesében? Talán inkább a sárkány szerep illene hozzá. Bár azt hiszem, ha ő lenne a sárkány, akkor rengeteg hercegnő omlana önként a karjaiba, cseppet sem várva a megmentő lovagot, hogy aztán a sárkány előszeretettel fogyassza el mindet. Mint ahogy ez történik is valójában. Persze a rövid eszmefuttatásomból a férfi csupán három szót kap. - Vagy a sárkányt - és ezzel már vissza is fordulok a puncsom felé. Határozottan érdekesebbnek kell lennie, mint Noel.
- Csak azért, mert te elmentél nem állt meg itt az élet. Úgyhogy üdv az újdonságok világában! - Nevetek fel ismét, és ezúttal már elfordulok, hogy a tömegben sétálva induljak meg. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy Noel nem az ellenkező irányba megy, hanem követ. Nem teszünk meg sok lépést a tömegben, mikor megtorpanok. Szerencsémre az itt lebzselő boszorkányok és varázslók nagy része hozzá van szokva ehhez az ünnepi tempóhoz, az emberek megállnak, bámészkodnak, továbbmennek, így többnyire gond nélkül kerülik ki azt a kis szigetet, amit alkotunk a tömeg áradatában.
A tekintetem az arcára rebben, ahogy hozzáérek a hajához és az azon tükröződő értetlenség láttán majdnem felnevetek. Ha újabb bölcsességet kellene mondanom, azt hiszem az illene ide, hogy az emberek változnak. Vagy valami hasonló. De ezúttal a nyelvemre harapok, és kommentár valamint nevetés nélkül hagyom a megrökönyödést. Éppen elég számomra az, hogy észrevettem. Aztán már tovább is indulunk újra bekapcsolódva a zsibongás véráramába.
Talán nem is tudja mennyi mindent elmond ezzel a két mondattal. Kérdőn pillantok fel rá, és csak az jár a fejemben, hogy ha hagyta így megnőni, azt azt is jelentheti, hogy jó ideje nem volt az életében egy olyan gondoskodó kéz, aki levágta volna. Vagy akár csak elküldte volna fodrászhoz. És nem, nem az anyjára értettem…
Elkapva a zöld pillantást hőkölök hátra. Hogy mit csináljak? Megrázom a fejem, és éppen válaszolnék, mikor Noel újból megszólal. Összezárom ajkaimat és türelmesen várok. Meg kell hagyni, remekül ért hozzá, hogy egy ártatlan sétát rögtön kínos emlékezéssé alakítson. A mondatait alig-alig fogom fel, csak a dobozokra pillantok ismét az arcára, elszakítva kékjeimet a boldog kis családról. Pár percig csak némán nézem, majd megrázom a fejem.
- Nem érek rá ma este - lesütöm a tekintetemet. - Neked nem - Azt hiszem ez az, amit általában megtanultam magamban tartani. Az utolsó két szót, amit az ember nem mond ki, mert utál bántani másokat. Én utálok fájdalmat okozni. Most mégis kicsúszik. Nyelek egyet, még mindig nem nézve Noelre.
- És hova költöztél? Macskabagoly? Tündérmanó? - Holdfény? Próbálok csevegő hangot megütni, de a szavakat még mindig a puncshoz intézem. Akármennyire is régen történt, ami történt, nyomot hagyott. Éppen ezért most azt kívánom, bárcsak tényleg lenne programom estére, vagy bár tudnék neki hazudni egy programot. De mindig is úgy éreztem, tartozunk egymásnak az őszinteséggel.
Utoljára módosította:Nadine Rohr, 2019. december 17. 15:14
Hozzászólásai ebben a témában
Ombozi Noel
Független varázsló, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák


Bejegyzett pyromágus | kettesalá
offline
RPG hsz: 656
Összes hsz: 6150
Írta: 2019. december 17. 14:57 | Link

Nádja | hangulat


Ha szeretném sem tagadhatom le éppen magam előtt, hogy bizony rendesen megütközöm azon, amit Nádja mond. Nem a gondolat első felén, hiszen az még meg is mosolyogtat, ahogy hangjával végigsimít az egómon. Később azonban, mikor a nő újra megszólal, szemeim villanva rebbennek meg, ajkaimra odafagy a mosoly, hirtelen pislogni is elfelejtek. Hogy én lennék a sárkány? De hisz az lehetetlen. Vagy talán mégsem? Árnyalatnyit elnyíló ajkaim megreszketnek, homlokomat erősen ráncolom, míg pillantásom valahová balra, a tömeg irányába vándorol. Nem látok semmit, csak nézek, gondolataimba merülve bámulok a semmibe, miközben Nadine szavai újra meg újra felcsendülnek a fejemben.
- Hah - nevetek fel végül zavart bágyadtsággal, és a fejemet rázva veszek egy mély, jól hallható lélegzetet, hogy a következő pillanatban már, mintha mi sem történt volna, apró mosollyal nézzek vissza Nadine-ra. - Érdekes felvetés. Még nem gondoltam magamra, mint a mesében szereplő sárkányra. Habár, herceg-alkat sem vagyok, szóval...
A tekintetem ég, talán, mert egy ideje már nem pislogtam, így most félig-meddig elfordulva társaságomtól, sűrűn pislogva kortyolok bele a puncsba. Szabad kezemmel lassan megvakarom a nyakam, majd csettintek egyet a nyelvemmel - ilyen, mikor olyasmin mélázok, amin nem kellene, ami helytelen vagy éppenséggel új(szerű). Hogy a viharba nem gondoltam még erre? A sárkány minden mese végén meghal? Amúgy meg, ennek a nőnek mindig igaza volt?! Talán tényleg a harminc betöltése teszi... a gondolatok sebesen váltják egymást, de egyiknek sem adok hangot. Helyettük inkább Nádjával együtt felnevetek, és ciccegősen bólogatni kezdek.
- De nem ám! - fűzöm tovább a szót kedélyesen. - Már senkit sem ismerek, ami furcsa. Míg itt laktam, lépten-nyomon ismerősbe botlottam, most meg üres a falu. Mármint az én szemszögemből. Neked, gondolom, nincs ilyen problémád.
Mosolyogva beszélek, és a szemeim is ugyanúgy csillognak, mint korábban. Egész valószínű, hogy az égvilágon semmi sem látszik abból, hogy a szívem mélyén bánt a nő véleménye. Persze, minden joga megvan hozzá, hogy így érezzen velem kapcsolatban - mint ahogy a többi, mostanra már nővé cseperedett lánynak is, akik hasonlóan jártak velem. Nem volt szép, hogy hűséget ígértem, majd pedig hagytam, hogy egy korábbi, más iránt érzett hasonló hűség-tartozás-érzés felülkerekedjen rajtam.
Aztán tessék, jön az újabb feketeleves, amire nemcsak, hogy köpni-nyelni nem tudok, de igazából, azt hiszem, fel sem fogom a szavait. A fene se tudja, mit érzek; a bal fülem cseng, a szám kiszárad, és közben sűrűn pislogva kihúzom magam. Értetlenül állok előtte, bár azt is látom, hogy nehezére esnek a szavak, és hogy zavarában - ahogy én, úgy ő is - inkább belebújik a puncsába. Megvakarom a halántékom, aztán a fejemet csóválva felhúzom a vállam.
- Ez... - nyúlok a jobb szememhez idegesen, mert hirtelen már az is viszketni látszik - hülyeség volt - simítom tenyerem közepét az orromhoz, végül szipogva leengedem a kezem. - Hidd el, a helyedben én is nemet mondanék magamnak. Nem is gondoltam semmi... - olyanra? magyarázkodom elég hülyén, arcomon közben ezerféle mimika fut végig. - Dehogy, tudom, hogy eljátszottam a bizalmad, ez nem is kérdés. Hagyjuk.
Az utolsó szónál már nevetnem kell, mert a kín - bár senki sem kérte - rendesen dolgozik. Elpillantok az ég felé, majd ismét felemelem a kezem, és lehunyt szemekkel masszírozni kezdem az orrnyergem. Ez rémes. Az egész, úgy, ahogy van.
- Bunk 21 - felelem automatikusan az eddigi lakhelyem egyszerű, ámde annál pontosabb megnevezését, majd hangosan felnevetek, és tenyeremet fájdalmasan végighúzva arcomon hümmögni kezdek. Hát apám, komolyan úgy viselkedek, mint aki azt sem tudja, most hol van, nemhogy még az új címéről legyen fogalma. - Ööö... izé. Asszem Macskabagoly hú... huszon... huszonhárom. Figyelj - torpanok meg most én, hogy vele szembefordulva szélesebb terpeszbe álljak, így veszítve nagyjából húsz centit a magasságomból. Minél közelebb vagyok hozzá, annál nagyobb az esély arra, hogy nem kerüli ki a tekintetem, remélem. - Figyelj, figyelj, nehogy rosszul érezd magad amiatt, hogy én valamikor ezeréve hülye voltam. Van rá esély, hogy ezt a kis nyelvbotlást elfelejtsük, és tovább beszélgetünk, mint két régi ismerős?
Akár egy kisgyermek, ártatlanul meredek a tekintetébe, felvont szemöldökkel nézem, várom a válaszát, hátha ad még egy lehetőséget arra, hogy ma szép emlékekkel váljunk el. Ajkaim kissé elnyílnak, a levegőt az átlagosnál jóval hosszabban és mélyebben szedem.
- Sajnálom, hogy megkérdeztem, és nagyon, nagyon sajnálom, amit veled tettem - a hangom ugyan alig hallani, de a szemem meg se rebben, azt mélyen Nádja kékjeibe bújtatom. - Bárcsak létezne valami, bármi, hogy meg nem történtté tehessem, de nem létezik... elcsesztem, Nadine, tudom.
Utoljára módosította:Ombozi Noel, 2019. december 17. 15:03
Hozzászólásai ebben a témában

valami vége néha valami kezdetét jelenti
 és
valami kezdete néha valami végét



Nadine Rohr
Egyetemi tanár, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák



offline
RPG hsz: 89
Összes hsz: 167
Írta: 2019. december 17. 16:04 | Link

Noel

Szemöldökömet ráncolva nézek még mindig Noelre, mert nem tudom hova tenni ezt a zavart nevetést. Az meg sem fordul a fejemben, hogy az én szavaim válthatták ki, és végül egy képzeletbeli legyintéssel el is engedem a gondolatot, mikor felbukkan az apró mosoly a szája szegletében.
- … szóval lehet, hogy marad a királylány? - nevetek fel befejezve a mondatát kicsit másképpen, mint amire talán ő gondolna. De hát kérem ez kihagyhatatlan lehetőség. Ombozi Noel a szép hosszú hajú hölgy, akinek megmentésére sietnek a világ legkiválóbb lovagjai. Tekintetem akaratlanul is végigfut Noelen, amint megmentendő helyzetbe próbálom képzelni. Nem, határozottan nem megy. Bár a Leonie-val való testcseréje után talán nem is áll tőle olyan messze az a hercegnő szerep? A gondolatra ismét mosoly kúszik az ajkaimra, mert hát valljuk be, mindenképpen szórakoztató eset lehetett.
- Itt a lehetőség, hogy új ismerősöket szerezz. Ugyan nem én vagyok a legszociálisabb errefelé, de jó pár ember arca és neve megragadt az emlékezetemben - nevetek fel. Nem áll szándékomban bemutatni az egész falunak, de ha valakire kíváncsi, végül is kérdezhet. Végigjártatom a tekintetem a tömegen, és azt meg kell hagyjam, hogy az ismerősök mellett ezúttal jó néhány ismeretlen arc is felbukkan. Egészen békés idillnek tűnik a séta a néhány bökkenőtől és zavart pillantástól eltekintve. Egészen addig, amíg Noel olyan kérdést tesz, amitől mindketten kellemetlenebbül érezzük magunkat, mint szeretnénk. Kedvem lenne ráförmedni, hogy miért kell mindig mindent elrontania. Ehelyett csak pár szavam van hozzá. Úgy tűnik ez is elég ahhoz, hogy az elevenébe találjak. Rögtön elszégyellem magam, és jó ideig nem is nézek rá. Egy szörnyeteg vagyok.
És ha már így belevájtam, arra sem vagyok képes, hogy ránézzek. Csak hallom a hangját, a zavarát, és ami igazán fáj, hogy őszintének érzem. Hogy tényleg tudja, mit csinált. És ettől csak rosszabb. Gyáva vagy Nadine Rohr! Mindig is az voltál… Fogalmam sincs mit kerestem igazából az Eridonban.
A kérdéssel próbálok felülemelkedni az előbbieken de nem igazán sikerül, az elutasítás fájdalma befészkelte magát mindkettőnk megrepedezett lelkébe.
- Mi? - nem értem a válaszát, nem ismerek itt ilyen helyet, de a kérdésemet ismét csak a cipői kapják. Aztán persze Noel is veszi a lapot és javítja a választ.
Felsóhajtok. A tömeg ismét arra kényszerül, hogy kikerüljön minket, de szerencsénkre ezúttal sem zavartatja magát túlzottan senki. Ha én nem is vagyok túl magas, Noel termete megteszi a kellő hatást. Felnézek rá, végigfut a tekintetem az arcélén, az orrán, a kissé összekócolódott haján, hogy aztán megállapodjon a szemein. Bosszúsan szusszanok egyet, két kezemmel még mindig a bögrébe kapaszkodva.
- Persze Noel, hogyisne… Ismersz, tudod milyen könnyen felejtek - szúrom oda válaszként, és megcsóválom a fejem. Mi történt velem? Mikor lettem ennyire keserűen szurkálódó? Ez nem az én stílusom. - Ne haragudj - bököm ki halkabban, még mindig a zöldjeibe nézve és várva. Várva, de nem is tudom mire. Aztán kibuknak belőle a szavak én meg továbbra is csak figyelek, ajkaimat összepréselve.
- Miért? - oldalra billentem a fejem, ahogy kíváncsian és egy kicsit szomorúan pillantok rá. - Miért kérdezted? - tényleg érdekel. Nem tudom mit akar, nem tudom miért teszi.. tudja, hogy már egyszer eljátszotta az esélyét. Azt az esélyt, amit nagyon nehezen harcolt ki magának elsőre is. Kínosan elmosolyodom, megrázom a fejem, majd lesütöm a szemeimet.
- Mindegy, nem kell válaszolnod. Hagyjuk, jó? - felpillantok, kezemet a karjára téve és komolyan belenézve a zöldekbe. - Nem haragszom - jelentem ki halkan, és egy félmosolyra is futja a szám szegletében. Többnyire végül is igazat mondtam. De az nem jelenti azt, hogy nem fájt. Fáj.

Hozzászólásai ebben a témában
Ombozi Noel
Független varázsló, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák


Bejegyzett pyromágus | kettesalá
offline
RPG hsz: 656
Összes hsz: 6150
Írta: 2019. december 18. 14:06 | Link

Nádja | hangulat


Még meg sem szólal, én már tudom, mit fog mondani, hogy miként fogja befejezni badarul félbehagyott gondolatomat, és bár valahol a szívem mélyén bízom abban, hogy tévedek, és nem az fog elhangzani, amire gondolok, esendőn jobbra billenő fejem és az a reménytelen, már-már esdeklő tekintet amivel rápillantok éppen arról árulkodik, ami másodperceken belül be is következik. Egy röpke pillanatig belefagyok a csendbe, aztán hitetlenül elnyíló ajkaim mosolyra húzódnak, és hangosan nevetni kezdek.
- Ezt most komolyan kimondtad vagy már annyira elment az eszem, hogy újonnan képzelődöm is? - kérdezem, majd újra felnevetek, és enyhén kipirult arccal sóhajtok egy aprót. Ha tekintetünk találkozik, akkor Nadine észreveheti az enyémben átsuhanó zavart, amit noha érzek, őszintén én sem tudom hova tenni. Talán még a nő előző csípős kis megjegyzése okozza, talán a mostani, talán más, sosem tudjuk meg. Végül a puncs tejködszerű gőzéből szólalok meg újra, számszélén hamiskás mosoly ül. - Nem tudom, Nádja... javíts ki, ha tévednék, de az én emlékeim szerint a férfi mivoltommal soha, semminemű problémánk nem volt - duruzsolom a bögrébe hajolva, és míg kortyolok egyet, ártatlanul Nadine felé pillantok. - Úgyhogy házi feladat: megtalálni az Ombozi gyerek tökéletes szerepét.
Az utolsó szót követően ciccentek egyet, és vállat vonva tovább sétálok az ex-Eridonos mellett. Egy ideig nézelődöm, majd követem Nadine tekintetét, ahogy körbenéz a zsizsegő sokaságon. Hiába, nem ismerek senkit, se kicsit, se nagyot, mintha nyomtalanul eltűnt volna a fiatalkorom, és vele együtt mindenki, akit valaha éppen itt, Bogolyfalván megismertem. Kivéve persze Nádját, aki láthatólag inkább futott volna bele egy felmérgesített nunduba, minthogy élvezze a társaságom, dehát... ilyen az élet.
- Ühüm - hümmögöm bizonytalanul. Nem Rohr kisasszony emlékezetében nem bízom, ohohó!, csak most még nem érzem úgy, hogy ismét bele akarnám vetni magam abba a forgatagba, ami végigkísérte az egész eddigi életemet. Jó lesz végre egy kis nyugalom, csend, önismeret, tettekkel való elszámolás, aztán mire végzek az egész hosszúra nyúló listával, már jön is a nyugdíjazásom. Pont jó.
- Az volt a Romániai szállásom neve... Bunk twenty-one - magyarázom halkan az előző félreértést. A hangom tele van elfojtott feszültséggel és míg magamban a kialakult helyzeten morgolódom, a mérgemet óvatosnak szánt, néma sóhajokkal és elfordított fejjel igyekszem legyűrni. Hihetetlen, hogy mindent elrontok, kuncogok fel halkan a gondolatra, majd a saját szerencsétlenségemen vigyorogva egy, a másik oldalon felhúzott fabódé kínálatát kezdem vizslatni. Jippijájó, ismét sikerült elrontanom Nadine egy estéjét! Engem már soha nem fog elfelejteni, az egyszer biztos, remek. RE-MEK.
Aztán megállok, szembefordulok vele, és veszítve jónéhány centit a magasságomból belebújok az intimszférájába, mintha csak tegnap találkoztunk volna utoljára, és egyébként is puszipajtások vagy szerelmespár lennénk. Voltunk. Valaha.
És kimondja, amire gondolok.
Fájdalmasan felnevetek, de mielőtt bármit is mondanék, kiiszom az utolsó korty puncsot is a bögréből, majd felemelem, és elengedve azt, hagyom, hogy a bűbáj visszarepítse a lakókocsis varázslóhoz, oda, ahová tartozik. Aztán futó pótcselekvésként homlokomhoz érek, végül zöldjeimet Nádja tekintetébe fúrom. Az arcom minden egyes vonása komoly, minden egyes szavam őszinte, minden, ami én vagyok, igaz.
Nyelek egyet, mire ajkaim elnyílnak. Megengedek magamnak még egy utolsó percet, hogy a közelemben álló nőt láthassam, végül veszek egy hosszú, mély lélegzetet, és beszélni kezdek.
- Igen, ismerlek - ismétlem meg a szavait. Lomhán pislogva fürkészem a tekintetét, ajkaimra fogalmam sincs miért, de halovány mosoly költözik. - Illetve... régen jól ismertelek. Azért kérdeztem - elhallgatok, mert már nem néz rám, már a cipője orrát bámulja, és bár közelebb hajolok, nem tudom, ez elég-e ahhoz, hogy ismét rámemelje pillantását. - Azért kérdeztem, mert szeretném, ha az utolsó emléked az lenne rólam, hogy jól érzed magad, hogy nevetünk és régi, sulis sztorikat veszünk elő, hogy meghívlak egy fahéjas kürtőskalácsra vagy nézünk valami vackot Leonie-nak... gondolom, még mindig a teljesen értelmetlen dolgoknak örül.
Nem tudom, hogy túl sok-e, amit kérek, hogy félreérti-e, hogy én félreértem-e saját magam. Semmit sem tudok, csak azt, hogy ettől az életnek csúfolt döbbenettől kaptam még egy esélyt arra, hogy ha jóvá nem is tehetem, de legalább szépítsek valamicskét a múlton. Nagyot nyelek, a sóhajom megreszket, míg kiengedem.
- Nem akarom, hogy az a Noel legyek Nadine Rohr számára, aki egy este elgyengült, és rossz döntést hozott. Mi már nem is szerettük egymást Annelie-vel, egyszerűen... - nevetnem kell kínomban, ahogy balommal hátravetett fejemhez kapok, és a díszektől fénylő sötét eget kezdem bámulni. - Te vagy életem legnagyobb baklövése. Mármint, Merlinem, nem úgy... épp ellenkezőleg, hogy képes voltalak megcsalni - noha a hangom minden szóval egyre csak halkul, mikor újra nevetni kezdek, az már hangosabbnak, kínosabbnak és rekedtebbnek hat. - Mindegy, kár is ragozni. Csak szeretnék szebb emlék lenni, mint ami vagyok.
Hozzászólásai ebben a témában

valami vége néha valami kezdetét jelenti
 és
valami kezdete néha valami végét



Nadine Rohr
Egyetemi tanár, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák



offline
RPG hsz: 89
Összes hsz: 167
Írta: 2019. december 18. 16:00 | Link

Noel

- Halálosan komolyan mondtam - felelek még mindig nevetve. - Leonie rendszeresen emlékeztet, hogy egy időre az ő testében ragadtál, és tudod az a szép hosszú haj… - elgondolkodva pillantok el valahol Noel válla fölött, ajkaimon az előbbi jókedv emlékeként egy hamiskás mosollyal. Azt hiszem nem lepődök meg azon, hogy nem élvezhetem túl sokáig ezt a felhőtlen hangulatot, hiszen Noel máris képes zavarba hozni a következő mondatával.
Úgyhogy most jön az a rész, ahol szokás szerint zavartan lesütöm a szemeimet és az arcom pirulását igyekszem maximálisan a hidegre fogni, arra a pár másodperce, amíg két - számomra is -  érthetetlen szót elharapva találjam meg ismét a hangomat egy kínos krákogás után.
- Khm.. szóval keressek neked szerepet a mesében. Oké, vettem. Lehetsz például a hercegnő apja, a jóságos király?  - Merlinre, csak tudnám miért kell ennyi baromságot összehordanom, ahelyett, hogy csak szimplán tovább lépnék a témán?.. Azt hiszem ezt határozottan Leonie rossz hatásának számlájára kell írnom. De Noel megelégedhet ezzel, nem egy gonosz sárkány szerep, és azt sem mondtam ki, ami újfent eszembe jutott. Hogy mi van, ha ő a rossz testvér. Szóval maximálisan elégedett lehetek a jóindulatommal. Lehet, hogy lassan ideje lenne meseterápiás foglalkozásokat is tartanom… - Vagy talán hagynom kéne, hogy te találd meg magadnak a szerepet - teszem még hozzá egy leheletnyit komolyabban, talán csak úgy magamnak, a felszálló párába merengve.
A nyugalmas sétára végül is megvolt az esélyünk, de azt hiszem túl sok a kimondatlan mondat köztünk ahhoz, hogy ne kezdjünk a felszín alá kapargatni. És ez az, ahol úgy érzem elveszítem a lábam alól a talajt. Mert annyira biztos voltam magamban, Noel után kellett a tér, elutaztam, visszajöttem és azt hittem minden más lesz. Egy ideig talán akartam beszélni róla.. vele, de az elmúlt pár évben már lezártnak tekintettem mindent. Úgy tűnik elhamarkodott kijelentés volt.
Csak bólintok válaszul a kiegészítésre, hogy értem, nemrég költözött ide, a korábbi megszokás pedig nagy úr. Mindig is olyannak tartottam magam, aki értékeli, ha az emberek megtartják a tisztes távolságot, így most elég kényelmetlenül érint Noel közelsége. Az a közelség, ami volt, hogy teljesen természetessé harcolta ki magát. És elképesztő az a kettősség amivel rá akarok nézni, bele a szemeibe ugyanakkor elbújni a pillantása elől, elkerülni ameddig csak lehet. Tekintetem követi a bűbájtól elszálló bögrét majd visszatér a sajátomhoz. Az alján már csak pár maradék korty van. Ilyenek vagyunk mi is. Kihűlt utolsó kortyok, amik elvesztették a varázsukat. Hiába melegítené fel bárki is, már csak keservesen legyűrtek lennének. Azért kiiszom én is, és útjára engedem a bögrét.
Szeretnék ismét elpillantani, találni mást, bármit ami leköti a szemeimet, mégsem tudok szabadulni az őszinteségtől a zöldekben.
Csendben hallgatom amit mondd, és megjegyzem minden szavát. A hangja ott cseng a fülemben és habár éppen a cipőm orra a kiszemelt célpont, megérzem ahogy közelebb hajol. Akármennyire is szeretné, nem nézek rá rögtön; lehunyom a szemeimet egy hosszú pillanatra, hogy aztán lassan emeljem fel őket a zöld íriszekig. Akaratlan mosoly kúszik az arcomra a loboncos húgicám emlegetésére, és egy bólintással megerősítem ezt a részt. Naná, hogy a vacakokat szereti.
- Szóval.. szeretnél még egy esélyt a szépítésre?  - meg kell próbálnom összefoglalni a hallottakat mert most csak kavarognak bennem a szavai és összezavar. Nem tudom, most mégis mit kéne tennem? Ismét elfordítom az arcomat, mert nem bírom ezt az esdeklő tekintetet. Nem teheti ezt velem! Ez aljas. Megrázom a fejem.
- A múltat nem tudod megváltoztatni Noel… - kezdek bele akadozva, és habár nehezemre esik kimondani most ezeket a szavakat, mégis ez az igazság. - De ne aggódj, nagyon sok szép emlékem fűződik hozzád - próbálom elkapni a pillantását, és ha még mindig engem néz, ez nem lehet túl nagy feladat. Majd egy mosollyal igyekszem hitelt adni a mondottaknak. Mert ez így van. - Fontos része voltál az életemnek, és sosem fogom elfelejteni az együtt töltött időt,… - az lenne a legjobb, ha nem folytatnám, ha meghagynám ezt így - …de ha akkor igazán, tényleg annyira számítottam volna, nem ugrassz vissza hozzá - nyelek egyet a végén, mert érzem, tudom, hogy ezzel is bántani fogom. Mégsem tarthatom magamban, nem hiheti azt, hogy egy bocsánatkéréstől majd megváltozik minden. Vagy ezt hiszi? Ilyenkor szoktak mások a nyakába borulva megbocsátani, hogy aztán újra koppanjanak?
- Mint mondtam, nem haragszom, és azt is el kell ismernem, jó vagy ebben… - mutatok körbe csendesen felnevetve. - Megy neked ez a bocsánatkérős dolog - fejezem be még mindig mosolyogva. És ezúttal magamban marad a folytatás. Biztosan sok lehetőséged volt gyakorolni.
Aztán kicsit bizonytalan mozdulattal emelem fel karjaimat, hogy Noel dereka köré fonva lassan átöleljem őt. Nem tudom miért csinálom. Nem tudom mit akarok, vagy, hogy ő miért most bukkant fel. Egyszerűen csak úgy érzem, ennek most helye van itt. Köztünk.
Utoljára módosította:Nadine Rohr, 2019. december 18. 16:13
Hozzászólásai ebben a témában
Ombozi Noel
Független varázsló, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák


Bejegyzett pyromágus | kettesalá
offline
RPG hsz: 656
Összes hsz: 6150
Írta: 2019. december 19. 11:05 | Link

Nádja | hangulat


- Ó, Leonie... - vigyorodom el kényelmetlenül; vonásaim grimaszban végződnek, szemöldökeim feljebb araszolnak, mintha csak rossz emlék fűzne a kis vöröshöz, holott valójában mindig is a barátomnak tartottam. Azon kevesek közé tartozott, akivel a rengeteg hülyeség mellett tényleg beszélhettem, és aki - ha nem is pont úgy, mint általában az (átlag)emberek szokták - tanácsot adott, mikor nem tudtam, merre tovább. A szememet forgatva nézek le Nadine-ra, és már egy őszinte, nosztalgikus mosollyal szólalok meg újra. - Tudod, az, hogy emlékeztetsz: egyszer egy szép napon hetekre női testbe szorultam, nem sokat segít a férfiúi önbecsülésemen. Nem mondom, szeretek jóbarátságot ápolni a keblekkel és más női testájakkal is, de... - színpadiasan sóhajtok egy aprót, Nádja érezze csak a belőlem áradó komolyságot, és egyébként is, ha már belekezdett a témába, hát piruljon rendesen az orcája - ...jobb szeretem őket a másik nemen. Rajtam kevésbé izgatóak.
A mondat végére mintegy hatalmas sóhajjal teszek pontot, és olyan természetességgel sétálok tovább, mintha egész idáig az időjárásról vagy a másik családjának hogylétéről csevegtünk volna. Direkt nem nézek oldalra, látszólag a vásári fényekben, az árusok portékáiban meg a hangulatban időzöm, de a szemem sarkából még így is tökéletesen látom a mellettem levő nőt. Vigyorognom kell, és vigyorgok is, hol az idegen családok, hol meg a sötét, csak a díszektől fénylő ég felé - akár egy néhányrandis kamasz, vagy épp a másik véglet, az ezeréves házas férfi, aki még mindig jól érzi magát a feleségével. Kár, hogy egyik sem vagyok.
- Hmmm, szóval apaszerep - ajkaimat csücsörítve veszem fontolóra a soron következő lehetőséget, és minél inkább elhúzva az időt, az arcmimikámmal játszva pillantok le Nadine-ra. - Ki vagy te a mesében?
A hangom komolyan cseng, hiszen én is komoly vagyok. A nő utolsó megjegyzésére nem felelek, válaszul csak egy futó, kifürkészhetetlen pillantással adózom neki, majd elfordulok, vissza a sokaság felé, és közben arra gondolok, vajon mi az én szerepem ebben a történetben? Kettőnk történetében. A saját történetemben.
Persze tudom, ki vagyok én.
Mindig tudtam.
Én vagyok a tékozló fiú.
A gondolat örökre kimondatlan marad; talán nem merek hangot adni neki, mert attól félek, hogy azzal, ha bevallom: gyenge vagyok és rossz, valami kettétörik közöttünk - mintha az egész nem tört volna már régesrég ketté, vagy inkább darabokra.
Egy ideig hallgatagon sétálunk, csak a tekintetem követi Nadine-ét, figyelem az embereket, akiket ő is, a kínálatot, amin az ő szeme is megakad, a fényeket meg az eget, és közben az idegenektől elkapott beszédfoszlányokon mosolygok. Milyen nagyszerű is, hogy az élet mindenkinek történetet és feladatot oszt, hogy bár mi éppen így vagyunk, ahogy, más éppoly nehéznek, éppoly hatalmasnak, emberi mértékben leküzdhetetlennek érzi saját sorsát. Mosolyognom kell, hiszen ha belegondolok, minden csak nézőpont kérdése.
Aztán, mikor már közel egymagasságban vagyunk, és ő ismét beszélni kezd, a szavai tüzes pengeként hasítják fel a bőröm; nem mutatom, talán nem látszik a szememben, mennyire rossz hallani az igazságot, hogy mennyire fáj hallani, mit okoztam benne, és szembesülni azzal, végtére is, igaza van. Vannak dolgok, amik megmásíthatatlanok. Hiába minden; utólagos megbánás és őszinteség.
Meg akarok szólalni, már veszem is a levegőt, hogy mondjak valamit, de résnyire nyitott ajkaimon nem jön ki semmi. Egy rekedt foszlány sem, mintha azután, amit Nádja elmondott, már nem volna jelentősége semminek, amit én valaha is mondhatnék.
Lesütött szemmel bólintok egyet, de nem nézek rá. Arcomról eltűnik minden odaerőltetett vidámság, elkomorodva bámulok lefelé. Most mondjam, hogy számított, csak balfasz voltam? Hogy nem vele volt a gond, hanem azzal, hogy még nem voltam stabil? Vagy kezdjek bele abba, hogy amúgy két éve megnősültem, és jövőre válok? Mert válok, ez biztosabb, mint bármi más jelenleg. A torkomra fagyott minden kimondatlan gondolat, de talán jobb is így, hiszen érzem, hiba lenne megszólalni. Néhány hosszúra nyúló néma pillanattal később végül felemelem a fejem, szótlan belenézek Nádja szemébe, és kierőszakolok magamból egy harmatgyönge mosolyfélét.
- Kösz - szélesedik ki az ajkam, és a sóhaj, ami kitör belőlem, hoz némi megnyugvást. Nevetősen folytatom. - Ha bóknak szántad. Ha nem, akkor viszont most jól meg kell sértődnöm az Illem, etikett, protokoll 287. pontja szerint. Csak, hogy tudd.
Még épp van időm olyan komolysággal ránézni, mint csak védőügyvédek tudnak az ítélethozó bizottság igen fontos - meggyőzendő - tagjaira, majd a szívem ugrik egyet, ahogy karjait körém fűzi, és a másodpercek lassulni kezdenek. Érthetetlenül közel jön, és annak ellenére, amit az előbb mondott, puhán átölel. A szívem veszettül dobog, lehet, hogy Nádja még pulóveren és kabáton át is érzi, hallja azt a belső ütemtelen küzdelmet. Hirtelen pislogni is elfelejtek, csak hagyom, hogy azt tegyen, amit csak szeretne. Néhány pillanattal később azonban én is megmozdulok; testét óvatosan, akárcsak ha törékeny kismadárka volna, karjaim közé vonom. Arcunk összeér a másodperc erejéig, majd államat hajába fúrva megtámasztom, és mormogok valamit, amit egyikünk sem érthet.
Nem tudom, mi történik, hogy mi ez, de boldoggá tesz, és csak remélni merem, hogy ő is hasonlóan érez. Mert nem hiszek a véletlenben, nem hiszek abban, hogy létezik célnélküli találkozás.
Hozzászólásai ebben a témában

valami vége néha valami kezdetét jelenti
 és
valami kezdete néha valami végét



Nadine Rohr
Egyetemi tanár, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák



offline
RPG hsz: 89
Összes hsz: 167
Írta: 2019. december 23. 19:59 | Link

Noel

A húgom emlegetése mindig mosolyt csal az arcomra és ez most sincs másként. Noel mondataira képtelen vagyok nem felnevetni. És remélhetőleg ezúttal a kacajok mögött megbújó egyre növekvő zavartság jól el is rejtőzik. Persze vannak kétségeim, Noel szeret zavarba hozni és pontosan jól tudja, hogy ezekkel a mondatokkal lehet is.
Úgyhogy csak megcsóválom a fejem, és lángoló arccal igyekszem elveszíteni a tekintetemet a tömegben körülöttünk, és nem belegondolni, hogy mi izgatja Noelt és kicsodán. Mert az biztos, hogy bőven volt alkalma tanulmányozni női kebleket eddigi életében.
- De hiszen te mondtad. A bölcs öregasszony jutott - vonom meg a vállamat kitérve a kérdés előtt. Mert kínos lenne bevallani, hogy fogalmam sincs a válaszról, és ha arra kéne ráébrednem, hogy ki szeretnék lenni és ki vagyok az két eltérő személy, akkor azt hiszem nem fogadnám túl jól. Talán megkérdezhetném, hogy ő mit gondol? Ki lenne? Ki ő most? De nem teszem és ahogy ránézek érzem azt a sok-sok kimondatlan, megfoghatatlan gondolatot ellibbenni a szemünk elől. És ez talán rendjén van így. Már nem osztunk meg mindent. Már nem is vagyunk kíváncsiak a másik minden apró rezdülésére. Már csak vagyunk.
Azzal, ahogy megszólalok, tudom, hogy bántom, látom, miként belemarnak a mondatok. Ezek azok a szavak, amik nem elszállnak, hanem hegekként emlékezünk rájuk. És szégyellem magam, amiért én okoztam. Nem azért tettem, hogy kvittek legyünk.
A kínosan hosszúra nyújtott pillanat sosem akar elmúlni, és beleborzongok, hogy mennyire intenzív volt köztünk annak idején minden. És az ilyen emberek tudják a leginkább bántani egymást. És aztán a földön ülve felteszed magadnak a kérdést, hogy valóban megérte-e azért a falatnyi tökéletes boldogságért? A mai napig nem tudok erre biztos választ adni.
Habár Noel oldja, próbálja mosolyogva folytatni, a szemébe nézve, a mosoly görbületét figyelve tudom… és talán nem mindenki venné észre, de én tudom, hogy ez erőltetett, ez csak valami látszat. Felsóhajtok és én is mosolyt varázsolok az arcomra.
- Határozottan bóknak szántam - nevetek vele. - De nem is mernék mást mondani, a végén még megsértelek - nézek rá ismét. Bele a szemeibe, nem kerülöm el, mert megérdemel ennyit, és talán ideje, hogy legalább egy leheletnyit bátrabb legyek. Talán ennek a gondolatnak a szüleménye a következő mozdulatom. Csupán Merlin a megmondhatója, hogy ez igaz-e; de most jól esik Noel közelsége, és bár ezt szemtől szembe gátlástalanul letagadnám, magamnak elismerem.
Pár pillanatra lehunyom a szemem és beszívom az illatát. Egy falatka múlt rémlik fel előttem, tisztán, mintha most történne. És az emlék is tele van az illatával, tele Noellel.
- Köszönöm - súgom lágyan, aztán óvatosan mozdulok meg, hogy elhúzódjak. Szemeimet kutatón fúrom bele a zöldjeibe. És valahol az én pillantásom mögött lebeg a kérdés: akkor most hogyan tovább?
Hosszan kifújom a levegőt, majd még egy picit hátrébb lépek. A tömeg körülöttem mintha eddig nem is létezett volna, viszont most egy nekem ütődő ajándékszatyor és egy elmormolt bocsánatkérés visszaránt a valóságba. Felpillantok az égre, elmosolyodok, majd ismét a zöldekbe nézek.
- Boldog karácsonyt Noel!
Összehúzom magamon a kabátot, majd a karomon az ajándékokkal lassan elsétálok hazafelé.
Csak egyszer nézek vissza.
Utoljára módosította:Nadine Rohr, 2019. december 23. 20:15
Hozzászólásai ebben a témában

Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaBoglyas tér