29. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaFő utcza

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Ötödikes diák


Nyárfalevél kisasszony ^^
offline
RPG hsz: 779
Összes hsz: 2697
Írta: 2019. szeptember 1. 21:06 | Link

Adam


szombat este | |o


Utam ismét errefele vezet, a csodaboltba. Én legalábbis annak hívom, amióta legelőször betévedtem ida, ahol mindenféle mugli- meg varázsketyere van. Ha jól számolom, most vagyok itt talán… harmadszor? Nem, negyedszer. Először ugyebár csak körbenéztem, másodszor hoztam egy tabletet rúnáztatni, amit aztán elajándékoztam. Harmadszor pár hete jöttem, csupán érdeklődni, hogy egyáltalán lehetséges-e olyat beszereztetni, amit szeretnék. Az alkalmazott hölgy, hát … fogalmazzunk úgy, hogy éppen nem volt a kedves eladók mintapéldánya. Sőt. Gyorsan tudtomra adta, hogy jöjjek vissza este, mert akkor lesz benn az, aki nagyobb eséllyel tud információt adni, mint ő és már lépett is tovább a következő érdeklődő felé. Megköszöntem kedvesen a segítségét – udvarias vagyok, na – és biztosítottam róla, hogy így fogok tenni.
Azt nem mondom, hogy könnyen vettem rá magam, hogy sötétedés után elhagyjam a kastélyt. Hiába tehetem már meg, főleg ezen a hétvégén, mégis nehezen vesznek ki az évek alatt berögződött szokások. Igyekszem hát a lehető leggyorsabban elérni az úticélom, olyan hosszúra nyújtva a lépéseimet amennyire csak lehet. Mindezt elég megfeszített tempóban. Futni azért talán mégsem fogok, bár napok óta nem kocogtam. De az már lehet, hogy gyanús lenne, hogy egy fruska így lohol este az utcákon. Hiszen nagyjából senki nem mondja meg rólam, hogy nagykorú vagyok; még én sem. De ez mellékes most, csak az a fontos, hogy végre magam mögött hagyhassam a kivilágított utcákat.
Az utolsó métereket már-már kocogva teszem meg, majd hirtelen lefékezek az ajtóban. Kicsit megtámaszkodom a térdeimen, ez a gyors gyaloglás sokkal fárasztóbb, mint a futás, de komolyan. Lihegek pár sort, bár gyanítom, hogy inkább az adrenalin a tüneteim okozója. Mintha tilosban járnék. Majd felegyenesedve megigazítom a táskám pántjait a vállamon, és erőteljesen, határozottan bekopogok. Ha minden igaz, akkor tényleg tud róla a tulaj, hogy jövök, de ebben az órában azért mégsem rontok be egy üzletbe. Végül is hivatalosan zárva van ilyenkor. Egyik lábamról a másikra álldogálva, szám sarkát rágcsálva várom, hogy bebocsájtást nyerhessek, eltűnve az esetleges kíváncsi szemek elől.
Hozzászólásai ebben a témában
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1243
Összes hsz: 8047
Írta: 2019. szeptember 1. 21:21 | Link

Juhász Laura
szombat este | az ajtóban | x

Tegnap éjjel ki sem mozdultam a házamból, ezért úgy gondoltam, ma esetleg a boltba elfáradhatnék legalább, ha már rendszeresen ilyenkor szoktam. Ezzel talán már számolnak Ilosvai úrék is, legalábbis mindig vár rám valami üzenet vagy egyéb érdekesség. Ezért jó kötelességekre kényszeríteni magad, hogy legyen, ami akkor is kicsal a lanyha semmitevésből, amikor semmi kedved kilábalni belőle. Ami nálam ugye elég általános. Az élet viszont nem habos torta, többszáz évnyi főleg nem, bár engem ugyebár az se villanyozna fel, ha az lenne.
Ismerős árnyalak veszi hosszú lépteit személyemben a falu esti békéjében, mígnem elnyel a bolt. Felnyomom a varázslat hajtotta lámpákat, noha nekem nincsen szükségem rájuk, ezzel jelzem a külvilágnak, hogy itt van valaki, szabad a bejövetel. Hiába régi, nyikorgós a parketta, nem nyög bakancsom alatt, ahogy a pulthoz sétálok. Előveszem alóla a papírokat, átnézem, mik történtek az elmúlt napokban, van-e bármilyen új, különleges az árukészletünkben, vagy olyan vevői igény, amibe beletört még szakavatott mestereink bicskája is.
Valaki nagyon siet odakint, pulzusa és légzése mindennél jobban árulkodik erről. Nem egy könnyed, éjjeli futásról van szó. Az illetőnek célja van. Az üzlet előtt lelassít, kifújja magát. Ide jött volna? Felpillantok az ajtó felé a bőrkötéses jegyzetekből és hamarosan érkezik a kopogás. Becsukom szépen a vaskos füzetet és indulok a bejárathoz. Nem sietem el, magas, sötét formám viszont hamar kivehetővé válik odakintről. Nemsokára nyitom az ajtót és megfoghatatlan, hátborzongatóan nyugtató tekintetemmel végigmérem a fiatal lányt. Nem mondok semmit, csak félreállok az útból és élettelenül lendítem hosszú, fehér kezem, groteszk komornyikként invitálva beljebb a kedves érdeklődőt, bármi hozta is ide.
Hozzászólásai ebben a témában

Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Ötödikes diák


Nyárfalevél kisasszony ^^
offline
RPG hsz: 779
Összes hsz: 2697
Írta: 2019. szeptember 1. 22:20 | Link

Adam


szombat este | |o


Egyre nyugtalanabbul toporgok az ajtóban, pedig hát tényleg nincsen abban semmi sem, hogy éjszaka egy zárt bolt előtt ácsorgok. Oké, hivatalosan van csak zárva, mert lámpa fénye világlik odabenn. És hamarosan már egy közeledő sziluett is látszódik. Hangosan fújom ki a levegőt megkönnyebbülésemben. Bevallom őszintén tartottam tőle, hogy az a lány csak felültetett és nincs is itt senki. Szóval határozottan örülök annak, hogy feltárul az ajtó, el is mosolyodom hát gyorsan.
Nem tudom mire vélni azonban azt, ami történik. A mosoly lassan eltűnik és rossz előérzetem lesz, már csupán attól is, hogy a hórihorgas alak mindenféle látható érzelem nélkül végigpillant rajtam. Nyelek egyet, igyekszem leküzdeni egyrészt a hirtelen rám törő vágyat, hogy azonnal fordítsak hátat és meneküljek el innen; másrészt pedig próbálom elérni, hogy ez ne látszódjon rajtam. Csupán biccentek egyet az invitálásra, vetek még egy pillantást a kihalt utcára és belépek a boltba. Érdekes, hogy eddig mennyire örültem annak, hogy egy lélek sem járt errefelé; most pedig azt kívánom, hogy bár zsúfolásig tele lenne, méghozzá fényes nappal.  Teszek pár lépést, hogy az általam biztonságos(abb)nak tartott távolságba kerüljek a férfitól, majd hirtelen felé perdülök.
- Elnézést a késői zavarásért Mr. Kensington – szólítom meg udvariasan a tulajdonost. A nap nagy részében a nevét motyogtam, hogy ne felejtsem el, ha már ilyenkor török rá. Kicsit zavarodottan babrálok a táskám pántjával, enyhén rémisztő nekem ez a helyzet. És valljuk be a velem szemben álló férfi sem éppen öhm, szokványos kinézetű. – Az alkalmazottja mondta, hogy esetleg Ön tud segíteni, meg, hogy jöjjek bátran, szól Önnek.
Legalábbis mintha valami ilyesmit motyorgott volna a lány, miután én elköszöntem tőle. Mindenesetre inkább elhallgatok, mielőtt hadarva előadnám a jövetelem okát. Talán megerősítést várok, hogy tudja ki vagyok, tudja miért jöttem. Talán, hogy el sem kell mondanom, hogy mit szeretnék, már rögtön elmondja, hogy lehet-e vagy sem. Igen, ennek örülnék. Akkor hamar végeznénk. Vetek egy pillantást az ajtó felé önkéntelenül, de ha tudatában is lennék tettemnek sem tudnám a miértjét. Csak … szeretnék megint odakint lenni. Vagy még inkább a kastélyban, a szobámban.
Hozzászólásai ebben a témában
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1243
Összes hsz: 8047
Írta: 2019. szeptember 1. 23:40 | Link

Juhász Laura
szombat este | a pultnál | x

A bagolyköves kétszer is meggondolja, bejöjjön-e. Ez mondjuk elég szokatlan a fajtájától. A Mágustanoda lakóit már a kezdetektől egy külön kategóriaként kezelem. Jellemzőjük a meggondolatlan, önveszélyes, merész viselkedés. Nála kivételesen nincs szó ilyesmiről. Viszonylag kevés ilyen akad köztük, ám minden alkalom becsülendő. Nem azért, mert imádom, ha rettegnek tőlem, hanem mert hasznosnak tartom, ha így tesznek. A saját érdekükben.
Berakom mögötte az ajtót és komótosan lépek utána. Finoman megrázom a fejem, jelezve, hogy ebből ne csináljon gondot, nem zavar. A mozdulattól hosszú hajam kicsit még jobban arcomba sodródik. Elsétálok mellette nesztelen járásommal, vissza a pulthoz, behúzódva mögé, miközben hallgatom. Kifejezéstelen, sima vonásokkal veszem tudomásul, miért érkezett, aztán ismét felnyitom a bőrkötéses jegyzetfüzetet. Nem szólt ugyanis Szilvia nekem, legalábbis nem láttam üzenetet tőle sehol, evégett lapozok a legfrissebb oldalra, hátha csak elkerülte valami a figyelmem. Vékony, sápadt ujjamat az írásra bököm és húzom rajta végig, így tallózva. Semmi.
- Miben tudok segíteni? - szólalok meg végre monoton, rekedtes baritonomon, vetek egy pillantást a lányra, aztán magamhoz veszek egy darab papírt, rákörmölve zseniális, ám alapvetően pokróc alkalmazottamnak, hogy legyen szíves jobban figyelni az üzenetek átadására, mert itt van éppen egy vevő, akinek nem tudtam a jöttéről, pedig kellett volna; ezt a lapot pedig becsúsztatom a vaskos jegyzetkötetbe és lezárom. A kis boszorkánynak nem fogom az orrára kötni Szilvia bakiját. Mindenkivel szemtől szemben vagyok kemény, a hátuk mögött pedig védem őket. Megerősítést tehát nem kap tőlem bár a lány, viszont állok szolgálatára.
Fél tőlem. Szerintem ugyan nem tudja, kivel is van pontosan dolga, ám félni fél tőlem, valószínáleg egyszerűen miattam, mint jelenség miatt, másfelől pedig a szokatlan légkör miatt, ami övez engem és amiatt a -valószínűleg számára még ismeretlen- fény miatt, ami régi tekintetemben ül. Látom, hallom, érzem rajta. Szíve fülemben kalapál, vére buzgón áramlik. Nincs mit tennem ez ellen. Ha nyugtatni próbálnám, csak jobban felizgatnám. Mit mondhatnék? Ne izguljon, nem harapok? Ez egy részt nem helytálló, másrészt semmit nem javítana a helyzeten. Úgyhogy csak lassan pislogva, türelmesen szemlélem őt, várva, hogy megtudjam, miért tért be hozzánk. Kétlem ugyan, hogy többet tudnék tenni érte, mint Szilvia vagy Ilosvai úr, ám kolléganőmnek biztos megvolt rá az oka, hogy hozzám hajtotta.
Hozzászólásai ebben a témában

Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Ötödikes diák


Nyárfalevél kisasszony ^^
offline
RPG hsz: 779
Összes hsz: 2697
Írta: 2019. szeptember 3. 20:24 | Link

Adam


szombat este | |o


Nem tudnám megmondani, hogy mitől tartok úgy igazán. Hogy mi váltja ki. Maga a férfi, vagy a furcsaságok, amik körüllengik. Vagy az, hogy tényleg este van, sötét, én meg itt bóklászok az utcán és bemegyek önszántamból (!) egy boltba, ahol csak mi ketten vagyunk. Az idegen meg én. Nem kell zseninek lennem, hogy azonnal átlássam nem sok lehetőségem lenne elmenekülni, ha bármi balul sülne el.
Nem tűnik fel az, hogy nem hallom a léptei koppanását. Vagyis valamit észlelek, valami furcsaságot, de nem tudnám behatárolni, hogy mi is az. Minden furcsa most. Csendesen álldogálok, amíg előkerül a notesz és azt szemléli, hosszúkás ujjaival követve a sorokat. Egy pillanatra összébb húzom a szemeimet, de mire észlelhetném ezt, már ismét normálisan pislogok. Nem tartom a legjobb ötletnek megzavarni. Az alvó oroszlánt sem böködjük, nem?
Kérdése teljesen tárgyilagosan cseng a fülemben, és azonnal egy apró biccentésre késztet. Rendben, akkor előadom megint az elképzelésemet, nagyjából. Azt észre sem veszem, hogy be sem mutatkoztam, de hiszen eleve voltam már itt, biztos leírta a lány ezt az infót is.
- Azt szeretném megtudni, hogy … szóval szeretnék egy speciális zongorát, és nem tudom, hogy egyáltalán lehetségesek-e azok az átalakítások, amiket szeretnék – a kezdeti megtorpanás után sikerül teljesen összeszedetten végigmondanom a kis bevezetőt. Aztán hagyok egy rövid szünetet, tűnődve figyelve a pult mögött álló szokatlan alakot. Hátha már ezen a ponton azt mondja, hogy kizárt és mehetek is el innen. – Mivel a kastélyban lakom még, így értelemszerűen egy sima hagyományos hangszer nem éppen a legmegfelelőbb, útban lenne mindenkinek. Szóval azt szeretném, ha bármikor le lehetne kicsinyíteni, teszem ezt egy kis medállá, amit nyakláncra lehet tenni. És ha úgy szeretném, akkor meg visszanagyítom. Anélkül, hogy bármiféle kárt szenvedne, vagy használhatatlanná válna – speciál tudok bűbájt, amivel lehet kicsinyíteni és nagyítani tárgyakat, de biztos nem mernék megpróbálkozni vele. Nem tudnám rávenni magam, hogy esetlegesen kárt tegyek a hangszerben.  – Továbbá azt is szeretném, ha ellenálló lenne hát, főleg a vízzel szemben. Illetve a súlya is problémás lehet. Mert hát tudja, ha mondjuk egy kis ladikon szeretnék éppen zongorázni … - fejezem be elpirulva. Egész tárgyilagosan el tudtam mondani az elvárásokat, egészen a vizes dologig. Nos igen, hydromágus vagyok, nem árt ha nem teszem tönkre véletlenül. Az meg, hogy könnyű legyen, tényleg fontos. Bár ténylegesen ki az a hülye, aki a víz közepén egy nagy darab deszkán akar zongorázni? Hát én. Ki más. Zavaromnak van más oka is, mégpedig a pénzügyi rész. Mert már maga egy zongora sem olcsó mulatság, ám ezek a módosítások... – már ha megvalósíthatóak – nem hiszem hogy filléres munka lenne. Ó igen, és persze a munkadíj. Az lenne a legjobb, ha a sajátomat tudnák átalakítani nekem, de erre nem sok esélyt látok. Már ha egyáltalán megoldható ez az egész.
- Ó és persze azt sem bánnám, ha rögzíteni lehetne vele a lejátszott darabokat, hangokat valamiféle adathordozóra rögzítve. De ez már tényleg luxus-kérés lenne. Nos, Ön szerint megvalósítható bármi is ezekből? – kérdezem leheletnyit oldalra döntött fejjel, a szám sarkát beharapva. Nemleges válaszra számítok, jobb esetben csupán arra, rosszabb esetben pedig némi kioktatásra is, hogy mennyire nem vagyok én tisztában a dolgokkal. Mégis reménykedve nézek bele azokba a fura szemekbe pár pillanatig, majd lesütöm tekintetem. Rossz ötlet szemezni egy vámpírral … nem mintha tudnám, hogy beszélgetőpartnerem az.
Hozzászólásai ebben a témában
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1243
Összes hsz: 8047
Írta: 2019. szeptember 11. 23:54 | Link

Juhász Laura
szombat este | a pultnál | x

Semmilyen vonásokkal hallgatom őt. Pedig a zongora említése felkelti az érdeklődésem. Csak hát látni ezt nem igazán lehet rajtam, ahogy nagyjából soha semmi mást sem. Bár, akik közel állnak, idővel ráállnak rezdüléseimre és érzékelik az árnyalatnyi különbségeket, amik véleményemet, hangulatomat jelzik. Lassan kibontakozik, milyen ügyben fordult a bolthoz és nem csodálkozom, hogy kolléganőm elküldte. Mondjuk ki: lepasszolta nekem. Nem azért, bár elég meredek az egész, legalábbis nekem elképzelésem sincsen, ez hogyan volna kivitelezhető, semmi Ördögtől való nincs abban, amit szeretne, csak éppen...
- Ez nem igazán a szakterületünk - kezdem ezzel, miután végighallgattam.
- Így sajnos azt sem tudom, megvalósítható-e - vallom meg neki, hiszen álltatni sem szeretném. Nem kezdek neki felsorolni, akkor mégis mivel foglalkozunk itt. Ha rákérdez, akkor természetesen tájékoztatom. Addig minek traktálnám olyanokkal, amik neki jelenleg nem fontosak? Mire megy vele, hogy bármilyen mugli dolgot varázslattal működővé tehet, vagy hogy mágikus ketyeréket vásárolhat, ha egyszer neki egy zsebre vágható zongora kell? Hm. Na várjunk csak...
- Viszont nagyon sok olyan szintetizátor van már a piacon, ami hangzásban kiválóan hoz egy zongorát és egy táskában bárhova elvihető. Ezek már rendelkeznek beépített memóriával is, amik igény szerint rögzítik a lejátszott dallamot. A vízállóságát szerintem meg tudjuk oldani, illetve nyilván felrúnázzuk, hogy működjön mágikus környezetben is - jutok aztán persze egyből néhány javaslatra, amit megosztok a lánnyal, végig ugyanabban a színtelen tónusban beszélve, fiatal, izgatott vonásait figyelve. Bátran használok varázstalan kifejezéseket, mert ő is használt ilyeneket, így feltételezem, nem okoz gondot a számára megértésük. - Ezeknek persze megvan az ára - bólintok nyomatékosan, hogy ne ringassa magát semmilyen ábrándban azt illetően, hogy könnyen megfizethető vagy egyáltalán bármennyire az a számára ez. És akkor még csak magáról a hangszerről beszélünk, a rajta végrehajtandó bűbájokról egyáltalán szó sem esett.
Hozzászólásai ebben a témában

Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Ötödikes diák


Nyárfalevél kisasszony ^^
offline
RPG hsz: 779
Összes hsz: 2697
Írta: 2019. szeptember 12. 00:30 | Link

Adam


szombat este | |o


Őszintén szólva eléggé bosszantó, hogy az égadta világon semmi reakciót nem mutat. De tényleg, semmit. Hozzászoktam már, hogy figyelem a környezetem, próbálok mindenfélét leszűrni az emberek mozdulataiból, a tartásukból, nézésükből, bármiből. De ez a férfi itt előttem? Semmi. A pókerarc kifejezés az hozzá képest semmi. Még azon is átsuhan ez-az.
Kicsit feljebb húzom a vállaimat, enyhén görnyedtebb pózt felvéve a válasza hallatán. Igazából, erre számítottam ám, de mégis ösztönösen jön ez a reakció. A számat is elhúzom és bólogatni kezdek. Oké, rendben, semmi gond. Bár nem igazán értem, hogy mégis minek lettem én ide küldve. Ha nem a szakterületük azt nyilván a lány is tudja, akkor minek? Mindegy, sétáltam egy jót. Teszek egy lépést hátrafelé, hogy akkor távozóra fogjam a dolgot, nyilván persze sűrű sajnálkozás közepette, hogy raboltam itt az idejét a tulajnak, ám megtorpanok, amikor megint megszólal.
- Szintetizátor? – súgom csupán a szót enyhén csalódott hangon. Az nem zongora. Mindenesetre azért végighallgatom a férfi teljesen unott hanglejtésén előadott kis mondókáját. Igazából kezd érdekelni az, amit mond. Az meg még inkább, hogy csak úgy a levegőbe beszél-e, vagy van bármiféle tapasztalata a hangzással kapcsolatban. Mert nekem nem mindegy. Lemondok én a rögzítésről is, meg a vízállóságról minden további nélkül. De a hangzásról nem.
- Milyen zongora hangzást hoz egészen pontosan? Valami kis pianinoét vagy rendes versenyzongoráét inkább? És mégis mekkora táskáról beszélünk? A szintetizátor azért nem egy kicsi dolog – árasztom el kérdésekkel, figyelmen kívül hagyva az összes többit egyelőre. Azt majd akkor ha tényleg megfelel nekem a hangszer. Nagyon szeretném megkérdezni azt is, hogy ért-e egyáltalán ezekhez, de nem merem. Már az is csoda, hogy egyáltalán ezt a kétkedő hangnemet meg mertem ütni. Végig is suhan az arcomon valamiféle megbánás szerűség. Ezt talán mégsem kellett volna.
- Igen, tudom, hogy nem olcsó dolog, amit szeretnék – bólintok vissza automatikusan, észre se véve, hogy utánzom a mozdulatot. Lassan körbepillantok a boltban, mialatt az anyagi részén gondolkozom az egésznek. Nyilván nem fog velem és a kérésemmel foglalkozni, ha fizetésképtelennek talál. Én se tenném a helyében. – Van otthon egy zongorám, de … mindegy. Mivel a zongorával nem lehet megoldani, amit szeretnék, így el kell majd adnom. Persze nem fogja fedezni egy az egyben a szintetizátor árát, ha úgy döntök, hogy veszek egyet. De a különbözet már nem lesz annyira horribilis összeg.
Hangosan töprengek igazából, bár végig a fura férfit figyelem a pult mögött. Hiába nem fogok tudni leolvasni róla semmit, akkor is őt nézem, hátha. Nem rejtem véka alá azt sem, hogy még nem vagyok meggyőzve.
- Ért is ezekhez a hangszerekhez? – csúszik ki a számon végül mégis a kérdés. Ó, remek. Szép volt Laura. Inkább ne is nyugodtál volna meg, jobb lett volna.
Hozzászólásai ebben a témában
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1243
Összes hsz: 8047
Írta: 2019. szeptember 12. 01:23 | Link

Juhász Laura
szombat este | a pultnál | x

Sejtettem, hogy így fog reagálni. Teljesen természetes, a halandók ilyenek. Van egy elképzelésük és foggal-körömmel ragaszkodnak hozzá, ugyanúgy fogódzva bele, mint a múltba. Ilyen az is, hogy egy szintetizátor az nem az igazi, az mű, illetve az is ilyen, hogy lecövekelnek egy régi, ismerős élménynél. Nem mondom, hogy ez hiba vagy elítélendő, azonban rengeteg mindentől fosztják meg magukat. Én, aki mindüknél idősebb vagyok, joggal sírhatnám vissza a régi, szép idők klasszikus remekeit, keserű ízzel a számban, hogy ez itt már nem ugyanaz. Mégsem teszem. Ők viszont már tizen-huszonévesen elkezdik, az újabb generációk felett törve pálcát. Most mindezt persze nem az előttem álló lányról mondom, csak miatta jutott ez eszembe. Az öröklét átka és áldása, hogy már semmi nem tud számodra igazán csak önmaga lenni, hisz túl sok össszefüggést látsz. Nem általánosítás, csak tapasztalat.
- Igazából, amilyet akarsz - felelem neki egyszerűen. Zseniális mindaz, amit ezek az eszközök tudnak ma már. Pontosan a kényes zenészek, a vájtfülűek miatt hoztak össze a szoftverfejlesztők olyan hangszereket, amik visszaadják nekik az élményt. A fizikait nyilván nem. Nem olyan billentyűket nyomsz le. Csomó mindent nem adhat vissza. De erre mondják, hogy valamit valamiért. El kell engedni bizonyos berögződéseket.
A táskaméret bemutatásához körbenézek, kutatva tekintetemmel valami megközelítőleg azonos nagyságú tárgy után, majd mivel semmi megfelelőt nem látok, egyszerűen lerakom magam elé a pultra kezeimet, éllel támasztva, tenyereimet egymás felé fordítva, a távolsággal illusztrálva, miről beszélünk. Igazából úgy másfél laptop hossz lehet, amit felvázolok. Utána meg mutatom a szélességét is, ami meg vékonyabb egy notebooknál. Simán az oldalára vagy hátára dobja az ember egy megfelelő hátizsákban.
Miközben terveit ecsetelgeti az anyagi megoldásokat illetően, kihúzódom a pult mellé, mert nem kell ez a hivatalos, eladói stílus. Félrebiccentem kicsit fejem, kezeimet zsebre teszem. Nem ismétlem meg, hogy nem értek ahhoz, amit a zongorájával szeretne és ennél fogva azt sem tudom, lehetséges-e. Szóval nem biztos egyáltalán, hogy el kell adnia. De mivel úgysem fogja, mielőtt minden más lehetőséget sorra nem vett, így nem vágok ezzel közbe. Bólogatok csak hangos gondolkodására. Nyilván attól függ, milyen márkáról és típusról van szó, azonban az értékesítése járható út lehet egy olyan darab felé, amit ő szeretne. Szólni ehhez egyelőre nem szólok.
Hogy értek-e egyáltalán ezekhez a hangszerekhez? Pislogás nélkül nézem őt pár hosszú másodpercig, majd megnyalom kicsit a számat és körbenézek a helyiségben.
- Igen - adom meg velős, mély hangú válaszom, nyomatékosan nézve vissza a diák szemébe. Konyítok valamit hozzájuk, hiszen körülbelül azóta foglalkoztatnak, amióta a középkorban először fogtam lantot a kezemben. Neki ezt persze nem kell tudnia. Nincsen rám írva és tudom, sok a kontár, aki beszél bele a levegőbe mindenről, anélkül, hogy bármi fogalma lenne róla. Na most nem egy ilyennel van dolga. Amit nem tudok, azzal kapcsolatban hallgatok - az úgyis jól megy -, vagy közlöm, hogy nem tudom. Mint azt tettem a zongorazsugorítással. Viszont, amit közkinccsé teszek, azt nagyjából készpénznek lehet venni. Ezzel azonban csak az lehet tisztában, aki ismer bármennyire is, vagy akiben van kellő helyzet- és emberfelismerés. A többségben nincs.
- Mutatok egy hasonló szintetizátort - közlöm vele, kihúzva fehér kezeimet zsebemből és hosszú lépteimmel lazán elsétálok mellette a kijárat felé, aminek apró csengője jelzi, hogy elhagyom a boltot. Mindjárt jövök.
Utoljára módosította:Adam Kensington, 2019. szeptember 12. 01:27
Hozzászólásai ebben a témában

Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Ötödikes diák


Nyárfalevél kisasszony ^^
offline
RPG hsz: 779
Összes hsz: 2697
Írta: 2019. szeptember 12. 19:06 | Link

Adam


szombat este | |o


Meglepődésem minden bizonnyal teljesen kiül az arcomra, amikor azt mondja igenis létezik olyan szintetizátor, ami azt a hangzást fogja nekem visszaadni, amit én szeretnék. Elhiszem neki, hogy úgy van, ahogy mondja, ám mégis kicsit kételkedem. Ez túl szép, hogy igaz legyen, túl egyszerű, túl könnyű. A kinézeti dolgokról, meg a hozzá társított kellemes érzésekről, emlékekről viszont le kell mondanom mindenképpen. Nem mondom, hogy könnyű lesz, de meg tudom tenni. Már valamennyire meg is tettem, csak ez most végleges búcsú lesz, legalábbis ami a saját hangszeremet illeti.
- Ó, ez nem is olyan nagy. Na és súlyban? Sima szintetizátor súly, vagy valami bűbájnak hála könnyű, mint egy tollpihe? – árasztom el újabb kérdésekkel a pantomim előadást tartó férfit. Könnyű lényegre törőnek lenni vele szemben, mivel eléggé szófukar. Ami elég érdekes egy boltban, hiszen általában lyukat beszélnek az ember hasába. Jó, ő a tulaj, nem neki kell eladni ezt a sok cuccot. Mindenesetre határozottan üdítő, hogy nem kell arra figyelnem, hogy kihámozzam a lényeget a szövegéből. Ugyanis csak azt mondja. Épp elég fejtörésre ad okot maga a problémám, na meg az, hogy tényleg fogalmam sincs mire számítsak a fura fazontól. Abszolút semmi. Ez egyrészt nagyon megnyugtató, másrészt meg a hátamon feláll tőle a szőr. És ezt így egyszerre.
És így ezek után vagyok képes a lehető leghülyébb módon kifejezni magam. Riadtan nézek rá, majd teljesen el is sápadok, amikor a furcsa szempár kereszttüzébe kerülök. Vagy egy szempárnak nem szokott ilyenje lenni? Mindegy, úgy érzem mintha legalább egy millió engem megfeddő tekintet szegeződne rám. Körbepillant a szobán, majd újra rám tekint, nekem pedig hirtelen megint sürgős elfuthatnékom támad. Mi van ezzel az emberrel, miért rémít meg ennyire miközben mégsem akarok menekülni? Érdekes, mintha nem is személy szerint tőle félnék, de akkor mégis mitől? Leszámítva azt, hogy továbbra is ilyen dolgokat mondok, amitől minden épeszű ember kijön a béketűréséből egy idő múlva. Na, őt nem szeretném úgy látni. Nagyon nem. Nagyon nagyon nem.
- Én, öhm, elnézést. Nem akartam megbántani. Úgy értettem …. csak … - hebegek elpirulva, majd egy hatalmasat nyelve próbálom valahogy megmagyarázni a dolgot. - … csupán arra voltam kíváncsi, hogy tud-e játszani rajtuk, és esetleg személyes tapasztalata is van a … nem … nem úgy értettem, hogy ne értene ahhoz, amivel foglalkozik … én … én … sajnálom.
Kezdek pánikba esni, de nem a szokásos pánikba, hiszen se lefagyásról nincs szó, se pedig valami fizikai dologról. Nem, ez szimplán az a fajta pánik, amikor rád szegeznek egy fegyvert és ha nem mondod ki a megfelelő szavakat – amikről fogalmad sincs, hogy mik is azok – akkor neked kész, véged. És tényleg úgy gondolom, hogy naná hogy ért hozzá, nyilván. Semmi nem utal ennek az ellenkezőjére, és ugyan miért ne hinnék neki?
- Ó, oké - mutat egy szintetizátort, az jó, ennek örülök. Ám ez egy tizedmásodpercig tartó érzés, ami elmúlik mialatt teszek egy lépést oldalra. Elindul felém ugyanis, de ügyet sem vet rám és … mi? Kimegy? Itt hagy egyedül? Döbbenten pislogok utána, ám meg is könnyebbülök rögtön. Végre elernyednek a megfeszült izmaim, a készenléti állapotnak vége szakad, és teljesen felszabadultan nézek körbe a helyiségben ismét. Majd az egyik üvegvitrinhez sétálok, hogy mosolyogva szemlélgessem a tartalmát. Nahát, pont ilyen rádiója volt nagypapámnak is!
Hozzászólásai ebben a témában
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1243
Összes hsz: 8047
Írta: 2019. szeptember 19. 22:25 | Link

Juhász Laura
szombat este | a pultnál | x

Bólogatok. Igen, sima szintetizátor súly.
- Biztos lehet tollpihe könnyű is - vonok vállat. - Ezt nem tudom megmondani. De megkérdezhetem - ajánlok neki megoldást annak ellenére, hogy azzal én nem szolgálhatok. Nem tudok varázsolni, nincs varázserőm, így csak felületes a tudásom a hétköznapi mágiát illetően. Ami kifejezetten a kütyökkel kapcsolatos, azokban talán már jobban otthon vagyok. Illetve minden bizonnyal kértek már ilyesmit Ilosvai úréktól és nem hiszem, hogy gondot okozna nekik. Azonban egyes kategóriájú hangszereknél tényleg szükségtelen. Bár, ha ragaszkodik a zsebrevágást megközelítő kényelemhez, az talán még a mesternek is fejtörést okoz.
Szerencséje a kis boszorkánynak, hogy ahhoz aztán jóval több kell, hogy én kijöjjek a béketűrésből. Úgy százszor több. Vagy ezerszer. Túl sok baromságot viseltem már el életemben ahhoz, hogy egy ilyen semmiség bármilyen szinten megérintsem. Szemforgatásom is puszta megszokás, nincsen mögötte neheztelés. Csak eleve abszurd személyem miatt mindez jóval súlyosabbnak hathat, mint ami. Megrázom mindössze fejemet helyes szabadkozására. Nincsen semmi gond. Ne izgassa magát ezen! Pontosan tudom, hogy értette.
Nagyjából egy percig hagyom aztán magára. Ezalatt hazasuhanok erdei házamba, előkotrom és magamhoz veszem a szintetzátort, végigsimítok a rámnyávogó Aramison, ránézek a békésen alvó Kírára, és itt sem vagyok. A többi macska is berohan a nappaliba, mikor meghallják, hogy megjöttem, azonban akkorra hűlt helyem marad. Pontosabban egy kis szellő, amit gyors helyváltoztatásom kelt mindig. Én már a boltnál vagyok. Nyílik ajtaja ismét.
Lógatom magam mellett fehér kezemben a könnyű szintetizátort. A Yamaha legújabb fejlesztése. Rémes, mennyire nem törtek még be a piacra ezekkel a modellekkel, csak a hozzám hasonló csodabogarak csapnak le rájuk. Tény, nem két knútba kerülnek. Viszon a fő oka az érdektelenségnek az, amit az imént taglaltam: az emberek nem tudnak elrugaszkodni. Hiszen egy zongora nem lehet ilyen lapos, ilyen súlytalan! Az nem zongora! Ha nem lenne az, hogy csinálnám vele ezt, amit most fogok?... Lerakom a szép, hosszú, egyszerű vonalú, fekete hangszert a pultra, bekapcsolom és hosszú ujjaim már táncolnak is rajta. Chopintől csendül a Fantaisie-Impromptu Op. 66, lágyan, kegyesen kezdve, aztán rögtön a közepébe vág, féktelenül cikázik. Arcom rezdületlen, fejem mozdul csak, ahogy figyelem szaladó kezeimet, a mozgó billentyűket. A zene mintha egy koncertteremben szólna, mind hang, mind játékminőségre. Csak az elejét prezentálom, aztán szépen, stílusosan fullasztom be. A lányra nézek, hogy mit szól. Mármint nem hozzám, hanem a digitális zongorához. Ja mert különben ez inkább digitális zongora, mint szintetizátor. Nincs benne annyi fakszni.
Hozzászólásai ebben a témában

Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Ötödikes diák


Nyárfalevél kisasszony ^^
offline
RPG hsz: 779
Összes hsz: 2697
Írta: 2019. szeptember 24. 18:17 | Link

Adam


szombat este | |o


Finoman megrázom a fejemet, amivel nem kifejezetten az ajánlatot szeretném elutasítani. Sokkal inkább azt jelzem csak, hogy megfontolom a dolgot. Végül is, egy szintetizátor már nem olyan nehéz, mint a zongora. El tudom cipelni magammal ha úgy van, nem fogok belerokkanni, de azért nem árt tudni az ilyet, hogy mégis mire számítsak. Kezdem úgy érezni, hogy jó lesz nekem ez a megoldás, mert bár ugye nem zongora, de elég közel áll hozzá. És igazából megfelel minden kritériumnak.
Hosszan és megkönnyebülten fújom ki a levegőt a néma jelzés után, hogy nem gázoltam bele a férfi lelki világába. Én húztam volna a rövidebbet ha mégis, ez tiszta sor. És amúgy sem vagyok oda a konfliktusokért, szóval alap, hogy bocsánatot kérek.
Nincs időm úgy különösebben megszemlélni az imént felfedezett rádiót, mert már szólal is meg a csengő az ajtó felett. Összeráncolom a homlokomat és úgy fordulok vissza. Ez … gyors volt. Nagyon gyors. Mondanám azt, hogy csak kiment, meggondolta magát és visszajött, de nyilvánvalóan nem ez a helyzet. Márpedig kétlem, hogy csak úgy az utcán lett volna a hangszer. Hoppanált volna?  Biztos hoppanált, másképp lehetetlen, hogy megjárta volna az oda-vissza utat. Ellentmond minden fizikai törvénynek. Hoppanált. Tekintetem lesiklik a szintetizátorhoz és mintha valamiféle mágnes vonzana, úgy követem őt a pulthoz. Hát az biztos, hogy ez nem a legolcsóbb darab, ami kapható a piacon. De komolyan, egy ilyet én sose engedhetnék meg magamnak. Az első hangnál elismerően bólintok egyet, majd teljesen kiürül a fejem. Enyhén eltátott szájjal nézem a hosszú ujjak mozgását és hallgatom a tökéletes hangzást. A hideg is kiráz tőle, ahogy minden egyes hang a helyén van, a ritmus, a szünetek, egyszerűen hibátlan az előadás. Teljesen megbabonázottan állok hát és némi fáziskéséssel fogom csak fel, hogy vége, abbahagyta a játékot. Ne már, egész éjjel tudtam volna hallgatni meg nézni!
- Ez gyönyörű volt! – nyögöm ki nagy nehezen, ahogy fokozatosan felocsudok. Ekkor veszem észre azt is, hogy tulajdonképpen közvetlenül a fura figura mellett állok, valószínűleg azért közelítettem meg ennyire, hogy jobban lássam a játékát. Nem növelem a távolságot, ugyanis jelenleg épp viaskodom saját magammal. Oké az nem jó ötlet, hogy megkérdezzem nem folytatná-e a zongorázást. Nem ezért jöttem ide, kétlem hogy szívesen tartana itt koncert estet nekem. Van annál jobb dolga is. Szóval ezt elég hamar elvetem, ám a másik … azt  a vágyat már sokkal nehezebb elfojtani.
- Esetleg … szabad? – szólalok meg tétován, enyhén remegő kézzel mutatva a hangszer felé. Reménykedően pislogok a vámpírra – akiről persze nem tudom, hogy az - , felkészülve arra, hogy elutasítja kérésemet. Hallhattam, hogy mit tud egy ilyen. Mégis szeretnék hozzáérni, játszani rajta. Tuti nemet mond. Tuti. Áh, hagyjuk inkább.
Nyelek egy aprót és lassan leengedem a kezem. Most kellene arról beszélnem, hogy jónak találom-e a zongorát vagy sem, megfelel-e vagy sem.
- Jó, meggyőzött. De ha lehet, akkor valami olyanba maradjunk, amiért nem kell eladnom az összes belső szervemet és a lelkemet sem kell az ördögnek ígérnem – szalad ki a számon, ami az eszembe jut anélkül, hogy felfognám szavaimat. De tényleg, ez iszonyat drága lehet. És ezer százalék, hogy ilyet sima egyszerű földi halandók – vagyis azok, akik nem milliomosok vagy ilyesmi – nem engedhetnek meg maguknak.
Hozzászólásai ebben a témában
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1243
Összes hsz: 8047
Írta: 2019. szeptember 26. 20:45 | Link

Juhász Laura
szombat este | a pultnál | x

Értő fül a betért érdeklődőé. Érzem és látom rajta, ahogy a velejéig hatol játékom. Nem arról van szó, egy ilyen zene megérint minden kicsit is érzékeny embert, viszont megvannak a fokozatok és változatok. Ő például ebből a kis bemutatóból pontosan a helyemre tesz engem magában. Legalábbis már biztosan nem fogja megkérdezni, értek-e a hangszerekhez. Bólintok az elismerő szavaira.
Mást is tapasztalok rajta azon az alapvető zavartságon, izgalmon kívül, amit a halandók tanúsítanak a közelemben. Több gátja van neki, mint az átlagnak. Úgyhogy megütközik azon, mennyire közel merészkedett. Elkapom a pillanatot, mikor rádöbben. Ám ez nem állítja meg abban, amit szeretne. Lepillantok a digitális zongorára, aztán már éppen felelnék, amikor elárulja, elnyerte a tetszését javaslatom. Örülök. Mondani viszont egyelőre nem mondok semmit, csak felé fordítom a pulton a pianot. Parancsoljon csak!
Hozzászólásai ebben a témában

Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Ötödikes diák


Nyárfalevél kisasszony ^^
offline
RPG hsz: 779
Összes hsz: 2697
Írta: 2019. szeptember 26. 22:00 | Link

Adam


szombat este | |o


Meglepően jól viselem amúgy ezt a közelséget, bár eléggé váratlanul ért ennek felfedezése. Talán amiatt, mert tudom, hogy én jöttem ide. Talán a zene miatt. Vagy talán amiatt, mert a férfi másmilyen úton-módon jelent rám veszélyt. Mert jelent, az biztos, ezt minden porcikámban érzem. Csak éppen a mimikája, a testbeszéde, a hangsúlya, szóval minden arról árulkodik, hogy a szokásos dolgoktól nem kell félnem vele kapcsolatban. És jelenleg úgy is túlságosan vonz a hangszer ahhoz, hogy meghátráljak. Meg kezdek megnyugodni is, oké, ez fura.
Csodálkozó pillantást vetek a megnémult beszélgetőtársamra. Tényleg megengedi? Azon már meg sem ütközöm, hogy nem kommentálja a tényt, hogy az imént szerzett magának egy vevőt. Hallani biztos, hogy hallotta pedig. De igazából, nem is baj, sőt. Legalább nem zavar meg a gondolataimban, miszerint jézusom, hozzáérhetek egy ilyen zseniális, drága és zseniálisan drága hangszerhez. Tekintetemből még egyszer kiolvashatja a kérdést, majd biccentek egy aprót. Rendben hát!
Óvatosan nyúlok a digitális masina felé, ujjamat lágyan végigfuttatva rajta. Ahogy az otthoni zongorámon szoktam. Szeretettel, kedveskedve, ahogy egy ilyen fantasztikus dolog megérdemli. Most nyugodtan lehet hülyének tartani, amiért egy tárgyat ennyire képes vagyok a szívembe zárni. Nem különösebben érdekel mások véleménye. Finoman nyomok le pár billentyűt, egyrészt a hangzását figyelve, másrészt pedig árulkodó jelek után kutatva a hangszer gazdájánál. Hátha ennyi klimpírozás elég volt neki. Ám olybá tűnik, hogy szabad folytatnom, így gyorsan átropogtatom az ujjaimat, a fehérek fölé helyezem azt, majd egy mély lélegzetvétel után belekezdek Chopin Waltz in A minor B150 ébe. Egyrészt amiatt, mert ő is Chopint játszott, másrészt pedig, mert ez a waltz mindig is az egyik kedvencem volt, így hát most is teljes átéléssel játszom, fejemmel, felső testemmel is követve a hangok áradatát. Nyilván nem vagyok annyira profi, mint a férfi, de érdekes módon nem feszélyez ez a gondolat egyáltalán. Túlságosan is örülök annak, hogy megkaptam, amit szeretnék: játszhatok a hangszeren. Szinte fájdalmas arcot vágok, amikor véget ér a dal, és el kell szakadjak a billentyűktől, de nem ezért jöttem. És erre már megint emlékeztetnem kell magamat. Némán tekintek rá újra a tulajra, várva, hogy tudassa velem mi jön ez után. Pedig hát meg kellene köszönnöm, csak éppen még nem tudnék megszólalni, de látni láthatja rajtam, hogy hálás vagyok.
Hozzászólásai ebben a témában
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1243
Összes hsz: 8047
Írta: 2019. október 10. 22:16 | Link

Juhász Laura
szombat este | a pultnál | x

Nekem ez a bolt sokkal inkább hobbi, mint munka. Nem az anyagiak miatt csinálom. Nem vagyok rászorulva erre egyáltalán. Egyszerűen szeretem a vagyonom olyasmikbe fektetni, amik nyomot hagynak. Amik érnek valamit. Amik a közt szolgálják. Elvileg jó kereskedő lennék ezen elgondolásommal, hogy mindent a vevőért, azonban nem gondolok magamra kereskedőként. Csak annyira, mint akármi másként, amiket kipróbáltam, amikbe beletanultam a számtalan év alatt. Nem igen érint hát meg, hogy nem csak betért, de vásárolni is szeretne és hogy erről én győztem meg. Ez valahogy így van rendjén. Ahogy az is, ha nem így történik.
Játsszon csak nyugodtan! Kellemes látni, mikor valaki így nyúl egy hangszerhez. Ilyen alázattal. Sokszor egy tökéletes hangsor sem ér túl sokat, ha ez nem társul hozzá. Oldalra biccentem fejem, így hallgatom a bagolykövest, figyelem mozdulatait. Nem feszült, mert jelenlétem a térbe olvad. Csak egy forma vagyok a térben, amin picit fennakad a hang, ám egyebet nem tesz. Fájdalma tapintható, mikor ott kell hagyja a zongorát. Ő nem köszöni meg a lehetőséget, én meg nem tapsolom meg játékát. Nincs szükség egyikre se. Minden magáért beszél.
- A tied lehet - közlöm vele monoton baritonomon, odapillantva az ultramodern pianora. Kijelentésembe nem vegyül feltételekhez kötés, tartozás elkönyvelés, sem bármi, ami arra utalna, hogy cserébe kérnék valamit most vagy majd a jövőben, vagy bármilyen hátsó szándékom volna ezzel. Nyilván, merész húzás ez a részemről. Pontosan tudom, hogy nem hétköznapi, amit művelek. Csakhogy nekem az.
- Elhozom majd a tartozékait is - folytatom a tervezgetést, mintha csak megegyeztünk volna róla, hogy természetesen minden további nélkül átveszi tőlem, ettől a számára vadidegen árnytól ezt a méredrága hangszert.
- De gondolom, itt hagyod még felrúnáztatni - sétálok el mellette, be a pult mögé, hogy megint fellapozzam a vaskos jegyzetünket. Pennát fogok és elkezdem körmölni a Yamaha adatait Ilosvai úréknak, meg a kedves vevő igényeit. Közben azért számítok rá, hogy a lányka feleszmél és nem fogja érteni, hogy most akkor tényleg neki akarom adni csak úgy, vagy mi van, meg talán azzal jön majd, hogy ezt nem fogadhatja el. Készen állok ennek a meccsnek a megvívására. Nem először csinálom. Ám addig is békésen jegyzetelek, arcomba lógó hajjal.
Hozzászólásai ebben a témában

Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Ötödikes diák


Nyárfalevél kisasszony ^^
offline
RPG hsz: 779
Összes hsz: 2697
Írta: 2019. október 15. 20:10 | Link

Adam


szombat este | |o


Amíg játszom, addig teljesen megfeledkezem arról, hogy hol vagyok, meg hogy kivel. Sőt azt is, hogy milyen céllal indultam én el úgy egyáltalán. Csak a digitális zongora létezik és én. A tökéletes hangja, a billentyűinek fantasztikus érzete az ujjaim alatt. Amint az utolsó hangok is elhalnak és már bennem sem rezegnek tovább akkor már újra a jelenbe vagyok. Igen, hangszert venni jöttem. De nem ezt.
Szomorú vagyok, ugyanakkor nagyon boldog is. Játszhattam, végre újra játszhattam. És még ha nem is sikerül találnunk egy árban nekem való hangszert, nos akkor is borzasztóan hálás leszek a férfinak, pusztán ezért a lehetőségért. Türelmesen várom, hogy mit tud nekem ajánlani, szerinte mi az, ami nekem megfizethető. Valamiféle régi darabról lesz szó, de az sem baj, egyáltalán nem. Csak működjön és … mi? Az enyém lehet? Micsoda? Melyik? Miről maradtam le?
Értetlenül nézek hát rá majd lassan követem a tekintetét a tekintetemmel. Picit eltátom a számat a meghökkenéstől, pár pillanatig nézem a hangszert, majd lassan újra a férfire nézek. Viccel, tuti, hogy csak viccel. Arcomról jól leolvashatóak a gondolataim miszerint nem hiszem el, amit hallok. Lehet, hogy az enyém lehet tényleg, de nem így. Az árról például nem beszélt még. Összeráncolt homlokkal hallgatom tovább, majd figyelem, ahogy elindul. Ösztönösen mozdulok meg, hogy a köztünk lévő távolság helyreálljon, bár most nem érzem az ilyenkor megszokott kellemetlen szorítást a gyomromban. Azt nem mondom, hogy semmi furcsát nem tapasztalok, mert de, csak épp nem a pánikra utalókat.
Már felfogtam, hogy tényleg erről a hangszerről beszél, ám arra várok, hogy mondjon valamit a költségekről. Az arcát tanulmányozom, de semmit nem tudok leolvasni róla, így hamar a hosszú ujjakra terelődik a figyelmem és a penna sercegésére a pergamenen.
- Még nem mondta meg, hogy mennyibe kerül – jegyzem meg halkan továbbra is a kezét figyelve. Nagyon nem szívesen emlékeztetem rá a férfit, de még is csak jobb már most tisztázni ezt, mielőtt még beleélem itt magam a dologba. – De kétlem, hogy megengedhetném magamnak. Mindenesetre kedves Öntől, hogy áruba bocsátaná a sajátját.
Fel sem merül bennem, hogy csak úgy, ingyen odaadná. Ez teljesen ki van zárva. Nem, kizárt. Szóval, bár tényleg nem semmi, hogy eladná ezt a darabot nekem, és elképesztően jó is lenne megvenni, de nem az én pénztárcámnak való. Szerintem senkiének nem, ha már itt tartunk. Jó lesz nekem valami régi darab is. De nem sürgetem, hogy ajánljon nekem valami mást, talán gyermeki módon mégis abban reménykedem, hogy valami csoda folytán ... áh nem. Inkább csak nem akarom, hogy számonkérőnek vagy ilyesminek tűnjek, ha már ennyire kedves és nagylelkű volt velem.
Hozzászólásai ebben a témában
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1243
Összes hsz: 8047
Írta: 2019. október 20. 21:30 | Link

Juhász Laura
szombat este | a pultnál | x

Míg egy hidegben kölcsönadott sálnál vagy egy már kiolvasott könyvnél a "tied lehet" odamondás eléggé egyértelműen vehető annak, hogy az illető egyszerűen odaadja a másiknak a holmit, szintén fennáll némi hitetlenkedés lehetősége, hogy csak így? Hát még egy ilyen finom, nehezen felbecsülhető értékű hangszernél.
- Nem bocsátom áruba - felelem semmilyenül, jegyzetelgetve tovább. - - Kipróbálásra, véleményezésre kaptam, azon meg már túlvagyok. Csak néha nyúlok hozzá - mesélem ezt el neki, tudtára adva, hogy ezzel nem károsít anyagilag. Azzal se károsítana, ha fizettem volna érte, mert nekem ez nem számít, csak hát ezt az emberek nem nagyon értik meg. Gondoltam, elmondom ezt neki, hátha így könnyebben csúszik az ajánlatom. Mint említettem, fel vagyok már vértezve ezekre a helyzetekre.
- Neked adom - pillantok fel rá. - A tiéd. Ingyen - használok hát ezúttal félreérthetetlen kifejezéseket, miközben felegyenesedem és a szőke boszorkány felé fordulok, lefelé pislogva rá. Egyelőre nem csukom még be a füzetet, hátha kiderül még felírni való, illetve van is még adat, ami kell majd tőle.
- A felrúnázása vagy megbűvölése lesz az egyedüli költséged. Azt majd Ilosvai úrék tudják megmondani, mennyi lenne pontosan. Amennyiben nem engedheted meg magadnak, nyugodtan átgondolhatod még, mi feltétlen szükséges vagy esetleg dönthetsz úgy, hogy később végezteted csak el - tárom elé lehetőségeit, ismét bemutatva, hogy akadnak ám nekem körmondataim is, ha kell, csak nem osztogatom őket feleslegesen. Viszont a potenciális vevőt illik megfelelően tájékoztatni. Fürkészem közben vonásait, immáron világos-e számára minden.
- De... véradománnyal is ki lehet váltani az összeg egy részét - fordulok és intek fehér kezemmel az ezt hirdető pergamen felé, ami a pult mellett felfüggesztve olvasható. - Már amennyiben nagykorú vagy - érkezik rá vissza tekintetem. Érzékeim azt súgják, az. Vagy a határán áll minden esetre.
Hozzászólásai ebben a témában

Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Ötödikes diák


Nyárfalevél kisasszony ^^
offline
RPG hsz: 779
Összes hsz: 2697
Írta: 2019. október 22. 20:09 | Link

Adam


szombat este |o



Tudtam én, hogy itt valami félreértés lesz! Azt mondja, hogy nem adná el. És nem is az övé, mert csak kipróbálja. Gondolom utána vissza kell adnia, vagy nem? Akkor miért akarta eleve nekem eladni? Hát ez nekem egyre zavarosabb. Ez pedig lerí rólam, ahogy az is, hogy ha ezzel akart volna meggyőzni, hát nem sikerült.
- De, akkor vissza kellene adnia, nem? Ha egyszer csak azért kapta, hogy kipróbálja és véleményt adjon róla. Nyilván nem adnak csak úgy egy ilyen hangszer oda akárkinek – elhallgatok és kissé félrebillentett fejjel nézek a férfira. Kezdem egyre valószínűbbnek tartani, hogy  így van. Viszont, akkor ki a csoda ez a fazon? Nagy hírneve lehet hogy egy ilyen méregdrága dolgot csak úgy odaadjanak neki a véleményéért cserébe. Játszani nagyon tud az biztos, de ennyi nem elég ehhez. Egyre rejtélyesebbnek találom őt.
- Ingyen? – húzom fel kérdőn a szemöldököm. Nem szokás csak úgy ingyen odaadogatni egy ilyet másoknak, még akkor sem ha a tulajának nem jelent semmit. Egy vagyont lehet érte kapni ugyanis. Belenézek a fura szempárba és ahelyett, hogy újabb kérdést tennék fel, csak bólintok egyet. Értem, amit mond, értem, hogy nekem adja, ingyen. Látom, hogy őszintén így gondolja. És azt kellene mondanom, hogy én ezt nem fogadhatom el, de csak fürkészem őt némán és hallgatom a kis monológot. Tiszta sor, hogy csak a munkát kell megfizetnem, és hogy akkor csináltatom meg, amikor csak akarom. Tehát ha akarnám, akkor most rögtön simán kisétálhatnék ezzel a csodahangszerrel a hónom alatt csak úgy?
- Miért? Miért adja csak úgy nekem teljesen ingyen? Mi … - akadok meg egy kicsit, hiszen annak, hogy mi ebben neki az üzlet elég hülye kérdés lenne. Semmi. Az ezt követő gondolatom pedig nem csupán a hosszú évek alatt belém ivódott bizalmatlanság eredménye. Ám megkérdezni azt, hogy mit akar tőlem nem tűnik túl jó ötletnek. A végén még őszinte választ kapnék rá, amitől pánikot kapnék. Vagy hazugságot, amiről tudnám, hogy az. Egyik sem a legjobb. – Miért ilyen kedves velem?
Mintha ez a kérdés nem ugyanazt jelentené, ha jobban belegondolunk. Ám én inkább úgy értettem, hogy a hórihorgas alak tudja jól, hogy én nem engedhetek meg magamnak egy ilyet, sőt, és ahelyett, hogy vállat vonva kisétálna innen … nos inkább segít. Miért? Közben pedig már kezd ébredezni bennem az öröm, a remény, hogy tényleg megkapom a hangszert. És a horribilis összeg helyett, nos megúszom egy kevésbé horribilissel, amit ráadásul még csökkenteni is tudok.
- Az vagyok, pár hónap és 18 leszek – még mindig nem tudtam megszokni, hogy ebben a világban egy évvel korábban érik el az emberek a nagykorúságot. Követem a tekintetemmel a mozdulatát, bár már láttam a pergament. Nem igazán olvastam el, mert nem sok értelmét láttam. A véradás része rendben van, csak épp gőzöm sincs, hogy miért fizetnék kevesebbet az áruért pár csepp vér miatt. Ennyire nagy a hiány a kórházban vagy tudom is én hol? A többi boltba is van vajon ilyen, szerintem még nem láttam.
- Valamilyen speciális célú a szervezet, amit így támogatnak? Beteg gyerekeket vagy ilyesmit? Vagy csak úgy az általános vérhiány elkerülése miatt jótékonykodnak? – kérdezem meg kíváncsian. – Ha túl sokba kerülnének a változtatások akkor lehet, hogy élek a lehetőséggel. Még sose adtam vért.
Hozzászólásai ebben a témában
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1243
Összes hsz: 8047
Írta: 2019. november 9. 00:25 | Link

Juhász Laura
szombat este | a pultnál | x

Amikor egy újságírónak elküldenek egy lemezt, hogy írjon róla véleményt, nem kérik utána vissza az albumot. A kritikája, a publicitás ennyit bőven megér. Amikor kipróbálásra juttatnak el valakihez egy terméket, való igaz, értéktől függően általában inkább legfeljebb fizetnek neki érte valamit, ám magát a holmit nem kapja meg. De van, aki igen. Van, akinek az esetében nem merül fel, hogy utána visszaigényeljék tőle, sőt, már az elején leszögezik, hogy természetesen az az ő példánya. Velem ilyen megesik. Mert a megjegyzések, amiket hozzáfűzök, nem szimplán egy ilyen zongora árát térítik meg, hanem új távlatokat nyitnak. Titkom annyi, hogy az a fajta halhatatlan vagyok, aki kihasználja többszáz év előnyét és nem fukarkodik a meglátásokkal, ha azoknak értelmét látja. Egyszerűen csak megrázom hát fejem, éppenhogy. Nem, nem kell visszaadnom. Rosszul hiszi.
Végigpillantok rajta, mikor előáll jogos kérdésével. Nem végigmérően teszem, egyszerűen csak jelzem, hogy ezt a választ nem kívánom elhamarkodni. Mintha a többivel vagy bármi mással úgy rohannék. A kérdése meg nem azért jogos, mert hátsó szándékaim lennének, hanem mert másoknak szinte kivétel nélkül azok lennének. Kisebbek, nagyobbak. Honnan tudhatná, hogy én vagyok az a bizonyos kivétel? Ugyanis, ha akarnék tőle valamit, nem kéne méregdrága hangszerekkel elhalmoznom. Megvannak nekem a magam módszerei és egyikben sincs szerepe az anyagi javaknak.
- Csak nem állhatom, ha bármi kárba vész - közlöm békés, mély hangomon. - Nálad jobb helyen van, mint nálam - zárom ezzel rövidre magyarázatomat, visszautalva arra, amit mondtam, hogy jelenleg az én tulajdonomban ez főleg csak porfogó. Rengeteg hangszerem van, amiket bár megbecsülök, ez csak egy közülük. Neki nem lesz az. Meg az is hozzátartozik, amit most nem kezdek taglalni neki: az otthoniak gyűjtői darabok, amik ráadásul bizonyítottam kiállják az idő próbáját. Ez a piano stramm darab ugyan, még nem tudhatjuk, meddig tart ki. Őt egy életen át szolgálja majd, ez igen valószínű. Azonban egy emberöltőnyi minőség nekem kevés arra, hogy őrizgessem.
Nagykorú. Az jó. Viszont kezd erős gyanúm beigazolódni, mely szerint nem tudja, ki, mi vagyok. Megérkezik kérdéshada, én meg csak rezdületlenül nézem őt. Elpillantok lassan a pergamen felé újfent.
- Nekem lesz - felelem és lesütöm kicsit a szemem. Nem azért, mert szégyellem magam, hanem neki akarok teret adni ezzel. Hogy anélkül dolgozhassa fel, amit mondok, hogy telten üres tekintetem rajta függne. Persze, ezzel nincs vége válaszomnak, hiszen ez még így félreérthető. Sápadtságomból, állandó letargiámból sokan következtetnek arra, hogy beteg vagyok. Lehetne hát emiatt szükségem az adományra. Azonban nem erről van szó.
- Táplálékul - teszem hozzá, komótosan elrendezve pár ingóságot a pulton a piano mellett, és csak kisvártatva vonom vissza rá pillantásom. Meg se fordult a fejemben, hogy ne tisztázzam, mire gyűjtünk. Szép mese lenne ez a gyerekek megsegítésével, jótékonykodással, noha egy rászoruló tényleg van itt: én. Nekem minden adomány jól jön. Nekem ez drágább, mint bármi. Nem csoda, hogy fizetségül szolgálhat a boltomban. Ráadásul ténylegesen emberéleteket ment. Azoknak az életét, akikét nem oltom ki az önkéntes adományozóknak hála. Minden esetre érdeklődve várom, mit lép erre. Sok forgatókönyv van a fejemben, amiket mind tapasztalataim ihlettek. Kiváncsi vagyok, most melyik jön sorra.
Hozzászólásai ebben a témában

Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Ötödikes diák


Nyárfalevél kisasszony ^^
offline
RPG hsz: 779
Összes hsz: 2697
Írta: 2019. november 12. 20:00 | Link

Adam


szombat este | o


Nem mozgok túl otthonosan ebben a témában, és ez szerintem azért a kérdéseimből is érezhető. Van valamiféle információ a fejemben erről az egész véleményírósdiról, és azok alapján próbálok boldogulni. Érzem ugyan, hogy ez édeskevés, de szépen majd csak többet fogok tudni erről is. Talán azért is kérdezek és magyarázok ennyit, hogy a válasza alapján tudjam módosítani, kibővíteni azt, amit tudok. Az például már világos, hogy neki nem kell visszaadnia. Lehet, hogy van akinek igen, de ő nem tartozik azok közé. Tessék, már is többet tudok, és nem kérdezek újra ilyen butaságot. Biccentek hát egy aprót, jelezve, hogy értem őt. Vagy legalábbis a fejcsóválását.
Hiába nem végigmér, akkor is a hideg futkos a hátamon. Nem éppen megnyugtató az, hogy az éjszaka közepén egy fura fazon végigpillant rajtam, amikor tulajdonképpen azt kérdeztem tőle, hogy mégis mit akar tőlem. Oké, én se vagyok normális. De komolyan. Mi van akkor, ha pont ezzel adok neki ötleteket? Kissé idegesen várom hát a válaszát, amit nem siet el. Ám, az amit mond … nos hát egy ilyen egyszerű dologra nem számítottam. Pislogok párat, és érzem ahogy megnyugszom a hangjától és a szavaitól is. Az igazság van mindkettőben.
- Jól van – csupán suttogni tudok, ahogy minden ellenérv elillan a fejemből és megtörik az ellenállás bennem. Azzal elég nehéz vitatkozni, hogy a hangszernek jobb, ha nálam van, mint ha nála. Legyen hát, elfogadom. – Köszönöm szépen. Én nagyon … nagyon fogok rá vigyázni – ígérem meg. Gondolom nem kell ennél többet mondanom, megérti ő ebből is, hogy meggyőzött. Van egy olyan sejtésem, hogy ha nem mondtam volna semmit sem is tudná.
Követem a pillantását a papír felé, amiből nekem nem derül ki semmi több, főleg a kérdéseimre a válasz nem. De attól még én is odanézek, majd visszakapom a tekintetem a férfira. Kérdőn nézek rá, talán kicsit zavarodottan is. Neki? Személy szerint neki? Hát, ez fura. Mert ha valamiféle betegségről is beszélünk akkor sem a páciens gyűjti a vért. Ráadásul akármilyet. Újra a pergamenre pillantok, mivel a férfi kerüli a pillantásom így pláne semmi esélyem arra, hogy leolvassak róla valamit. Jó, amúgy se. Nem írják, hogy csak ilyen vagy olyan típust fogadnak el. Miért kell neki vér? Ha elhinném a szóbeszédeket, amiket hallani mindenfelé, akkor valószínűleg már rég rájönnék, vagyis így is, ha eszembe jutna egyáltalán bármi. De nem is kell tovább töprengenem, ugyanis hozzátesz még valamit. Valamit, amitől egy pillanat leforgása alatt sápadok le, és kezd el zakatolni a szívem. Táplálékul. A vér. A tápláléka.
- Tehát igaz – dünnyögöm magam. Nem éppen a legokosabb dolog, hogy ez az első, ami beugrik. És nem az, hogy sikítva meneküljek például. Amúgy nem is tudnék, ugyanis eléggé ledermedtem az információtól. Meg a tudattól, hogy ha akarna, hát, úgy is utolérne, mire én egyet pislognék. Abba a hitbe meg nem ringatom magam, hogy nem is akarna lakmározni belőlem, pusztán azért mert én még mindig itt állok ő meg ott és semmi bajom. Azért ennyire naiv még én se vagyok. Erőnek erejével indítom újra az agytekervényeimet, hogy legalább valamit tudjak csinálni, és ne csak álljak riadtan, vagy mint akit sóbálvány átokkal sújtottak.
- Mindegy milyen? A … donor vércsoportja, neme … évjárata? – szinte fájdalmasan hunyom le a szememet a kérdéseim után. Édes Istenem, valami tényleg nem stimmel velem. Megtudom, hogy aki egy méregdrága hangszert ad nekem csak úgy nem mellesleg vámpír, és miről kezdek el társalogni? Hogy milyen típusú vért szeret. Ráadásul úgy beszélek róla, mintha valamiféle borról lenne szó. Évjárat, te jó ég Laura.
Hozzászólásai ebben a témában
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1243
Összes hsz: 8047
Írta: 2019. november 21. 21:38 | Link

Juhász Laura
szombat este | a pultnál | x

Elfogadja a hangszert. Helyes. Fölösleges azt mondani, hogy vigyázni fog rá. Tudom, hogy vigyázni fog, de különben meg tőlem azt csinál vele, amit akar. Az ajándék azé, aki kapja és a tulajdonával szabadon rendelkezik. Soha nem értettem azokat, akik ellenőrizgetik, mihez kezd valaki a tőlük kapott holmival. Ilyet én aztán nem fogok csinálni. Ettől még persze értékelem a szavait. Szeretem az őszinte udvariasságot.
Bólintok. Igen, igaz. Ezek szerint tehát hallott azért már valamit rólam. Mélyen csodálkoztam volna, ha nem. Hiszen csaknem köztudott vámpírságom. Bár azt is meg kell hagyni, hogy sok olyan legenda keringhet egy ilyen kis mágustelepülésen, aminek viszont még az alapját is nagyítóval lehetne keresni.
Egészemben dübörög heves szívverése, ám önkontrollom jó ideje olyan szinten áll már, hogy még csak nyugtatni se igazán kell magam. Agyaraim maradnak a helyükön, fejem tiszta. Nem úgy, mint szegény diáklányé. Visszafogottan pánikol, ahogy azt illik, és bizarr érdeklődésbe kezd.
- Mindegy, milyen - felelem csöndesen, egyszerűen. Valójában persze van, amit jobban szeretek. Van, ami finomabb. Viszont ezeket nem a felsorolt típusok határozzák meg (noha a 0 negatív csaknem mindig pazar), hanem egyszerűen az ember. Ettől még nem hazudtam, tényleg lényegtelen, milyet kapok, csak kapjak. Nincs részem a válogatás luxusában. Azt sem szándékozom a navinés orrára kötni, hogy ő például kifejezetten ízlene.
Válaszom után elsétálok a pult mögötti fal jobboldalán nyíló ajtóhoz, ami a raktárba vezet. Pár pillanat múlva sápadt kezeimben egy hosszú dobozzal a térek vissza, amit kihajtogatok és szépen belehelyezem a pianot, lezárom és felcímkézem, hogy be tudják majd azonosítani Szilviáék.
- Akkor itt hagyod felrúnáztatni vagy már elvinnéd? Jelenleg csak az alapokkal rendelkezik. Nem lehet rajta túl sokat játszani - árulom el neki, hogy valamit azért már tettünk rá. Muszáj volt, mint minden elektronikus hangszeremre, különben nem tudnám megszólaltatni őket a falu és az iskola közelében. Mondjuk nem vagyok biztos benne, hogy képes-e most tovább társalogni velem legújabb szerzeményéről, hiszen enyhe sokkban van. Nem gond, ennél több egyeztetés már úgysem kell.
Hozzászólásai ebben a témában

Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Ötödikes diák


Nyárfalevél kisasszony ^^
offline
RPG hsz: 779
Összes hsz: 2697
Írta: 2019. november 22. 18:38 | Link

Adam


szombat este | o


Nekem megnyugtató közölni a hangszer volt tulajával, hogy megfelelő módon fogok bánni az ajándékával. Még ha mindketten tudjuk is, hogy így lesz.
Bólint, megerősíti. Igaz, hogy én nem mondtam ki, hogy mit. Ő se. De ezt is felesleges tovább ragozni. Viszont nem egészen úgy van az, ahogy ő ezt gondolja.
- Annyi pletykát hallani a kastélyban, hogy már egyiknek sem adok hitelt amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője. Hallottam, hogy mintha élne a faluban egy ... egy, de ezt sem tartottam többnek alaptalan mendemondának – fejtem ki jobban a dolgot, enyhén elcsodálkozva. Meghallotta az alig hallható szavaimat! Jó, ezen nem kéne csodálkoznom. Fogadni mernék, hogy a szomszéd ház pincéjében motoszkáló egeret is hallja, már ha van ott egyáltalán egér. Szóval a helyzet az, hogy arról hallottam, hogy talán van egy vámpír a faluban – bár eléggé valószínűtlennek tartottam a dolgot úgy őszintén -, de azt, hogy pont ennek a boltnak a tulaja, akivel éppen üzletet kötök, akivel teljesen kettesben vagyok az éjszaka közepén lenne az … nos erről fogalmam sem volt. Nem csoda, ha kissé pánikolok. Próbálok hidegvérrel gondolkodni – esélytelen -, olyanokra koncentrálva, hogy nyilván az alkalmazottja is tudta, hogy ő az, és csak nem küldött szánt szándékkal eleségül a főnökének. Mint valamiféle szalmaszálba úgy kapaszkodom hát bele a könnyebben felfogható témába: a véradományba. Hiszen azt mondtam, hogy lehet, hogy élni fogok ezzel a lehetőséggel. Akkor pedig nem árt mindent megtudni erről, nem igaz? Nem, nem igaz, a logikától elkezdve az ösztönökön át minden azt súgja, hogy pucoljak már el innen de sürgősen. És mégsem megy.
Most rajtam a bólintás sora, oké, értem. Nem számít, hogy milyen vér, hogy kitől kapja. Ez … ez … ez nincs rendben. Összeráncolt szemöldökkel meredek magam elé, őszintén szólva alig tűnik fel, hogy eltűnt Ővámpírsága, annyira azon kattognak a fogaskereim, hogy valami nagyon nincs rendben ezzel az egész véres dologgal. Mozdulatlanul, továbbra is tágra nyílt pupillákkal figyelem, ahogy a gyönyörű hangszer egyszercsak eltűnik abban a dobozban majd felcsendül a kérdés a szokásos unott hangon.
- De ugye megvizsgálják a vért? És nem csak úgy megissza? Mi van akkor ha beteg a donor, ha valami nyavalyája van? Attól nem lehet rosszul? – fájdalmasan elfintorodom, kissé lehorgasztom a fejemet és szorosan összepréselem a számat is, és lehunyom a szemem. Gratulálok Laura. Azt akartad mondani, hogy itt hagyod, persze. Nem pedig egy rakás kérdést akartál a vámpír nyakába zúdítani, úgy, mintha azon aggódnál, hogy belebetegszik ha benarkózott vagy szifiliszes vagy tudodiste milyen vért iszik. Jézusmáriám!
- Én … azt hiszem, hogy most már inkább mennem kéne. Itt … itthagyom, persze, rúnázzák csak fel. Aztán … aztán, majd küldenek baglyot vagy benézek érdeklődni vagy valami és … és … - nyelek egy hatalmasat – és majd el-el-elrendezzük az anyagiakat.
Igyekszem határozottnak és főleg nyugodtnak látszani, de úgysem verem őt át, miközben teszek egy lépést az ajtó felé. Csupán jelzésként, hogy tényleg menni fogok, mármint amint sikerül összeszednem magam annyira, hogy képes legyek hátat fordítani neki és kimasírozni az ajtón. Mert valljuk be őszintén, tartok tőle, de okot nem szolgáltatott arra, hogy rettegjek. Tehát igenis, hogy nem hátrálva fogom elhagyni a boltot, mintha valamiféle főgonosz lenne. És amúgy meg még nála is jobban félek a saját hülyeségemtől, és attól, hogy olyan marhaságokat fogok mondani vagy kérdezni, ami semmi jóval nem kecsegtet.
Hozzászólásai ebben a témában
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1243
Összes hsz: 8047
Írta: 2019. november 24. 21:04 | Link

Juhász Laura
szombat este | a pultnál | x

Persze. Hallottam, amit dünnyögött. Némely esetekben nem adom ennek tanújelét, hogy ne akadjunk fenn ezen, viszont most értelmetlennek találtam, hogy kivárjam, amíg mer hangosan is kinyilatkoztatni.
- Vámpír - mondom ki helyette halk, rekedtes hangomon, egy könnyed bólintással. Foglalkozom aztán a hangszerrel, mintegy ezzel is amolyan szusszanó időt szolgáltatva neki, majd menekülőutat is felkínálva azzal, hogy visszatérek a piano témájához. Jellemző azonban, hogy az űzött vad nem veszi észre a kínálkozó lehetőségeket, és botor módon inkább belerohan a nyomában lévő bestia karjaiba. Így tesz a kis boszorkány is. Még jó, hgy én egy higagdt szörnyeteg vagyok. Rövid felelet, elmormolt köszönöm és elinallás helyett kérdésekkel áraszt el. Nem köntörfalazik. Ám komolyan megszoktam ezt már a halandóktól, a bagolykövesektől meg végképp.
Félrebiccentem fejem és végignézek rajta. Lerí róla, hogy mennyire megbánta, ami így kiaszakadt belőle és rögvest visszavonulót fúj. Ez esetben nem felelek neki. Nem tartom fel. Hagyom futni, ha már végre rávette magát.
- Rendben - nyugtázom hát ennyivel válaszát.
- További szép estét - köszönök el tőle, levéve róla lélekbeható tekintetem, feljegyezve még ezt-azt a papírra. Nem kell néznem őt hozzá, hogy pontosan figyelemmel kísérhessem, miként hagyja el a ketyerekereskedést. Éppen csak akkor pillantok rá újra, mikor már az utcán szedi szapora lépteit. Elgondolkozva meredek még arrafelé egy ideig, aztán elrendezem a dolgokat a pulton, az elajándékozott hangszert a raktárba teszem, hogy nem sokkal később én is magam mögött hagyjam a boltot. Rájöttem, hogy talán érdemes lenne még átugrani Ausztriába ma éjjel néhány alkatrészért az egyik műszerhez.
Hozzászólásai ebben a témában


Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaFő utcza