36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaFő utcza

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Adrian Blythe
INAKTÍV


Rian
offline
RPG hsz: 26
Összes hsz: 273
Írta: 2016. március 6. 18:06 | Link

Choi Min Jong - szombat 15:17

~ Nagykorú vásárlóinknak a szolgáltatások után fizetendő összeg bizonyos hányadát lehetőségük van véradással kiváltani. Bővebb tájékoztatásért, kérjük, forduljon a bolt dolgozóihoz! ~

Rian kissé összevont szemöldökkel olvasta a furcsa mondatot, próbálva elképzelni azt a helyzetet, ahol a vér, mint fizetőeszköz egy legális és széles körben elfogadott koncepció, ám egyelőre legfeljebb némi gyanakvást ébresztett benne a kirakatba kifüggesztett felirat, s titkon nagyon örült, hogy messze áll még a nagykorúságtól. Amennyire hajlamos volt mindent megtenni azért, hogy az emberek kedvére tegyen, még a végén egy vesét és egy fél májat is boldogan odaajándékozott volna a bögre vér mellé, hacsak valaki, vagy valami meg nem akadályozza mindebben.
Nagykorúság ide vagy oda, még így is voltak fenntartásai az üzlettel kapcsolatban, elvégre mi garantálja, hogy tényleg csak az önkénteseket csapolják meg, úgyhogy egyelőre csak egyik lábáról a másikra állva nézelődött, vastag szemüvege mögül kémlelve a berendezést és a bolt szerkezetét. Annak ellenére, hogy sok járókelő igyekezett dolgára a háta mögött, az üzlet gyanúsan üresen - és nem mellesleg sötéten - tátongott, ez pedig nem ébresztett Rianben mély bizalmat.
Pedig nem bővelkedett választási lehetőségekben; többször is utánanézett, hogy foglalkozik-e még valaki hasonló bűvöléssel, mint amit a Kins & Kens szolgáltat, ám nem volt szerencséje, s valahol érthető is volt, hiszen Bogolyfalva meglehetősen apró város. A legjobb persze az lett volna, ha ő maga meg tudta volna javítani a naplót - sajnos elévülhetett rajta a felolvasóbűbáj, ami mindig hangosan figyelmeztette a közeli fontos dátumokra -, de tartott tőle, hogy csak tovább rontana a helyzeten, ahhoz pedig túlságosan a szívéhez nőtt a kis könyvecske, hogy csak úgy kísérletezgessen rajta. Szörnyen honvágya volt, a notesz pedig mindig az otthoniakra emlékeztette - még egy-egy mozgásra bájolt rajz és jókívánság is volt benne, egyik ügyes kezű unokatestvérének köszönhetően. Egyszóval fontos volt, na.
De azért nem annyira, hogy mindenféle kétes véradási bizniszbe bonyolódjon.
Hozzászólásai ebben a témában

Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2016. március 6. 18:50 | Link

Adrian Blythe
szombat 15.17
Kinézet

~Oh, anyám! Meg fogok őrülni!!! Viszket viszket, nagyon viszket!~ A tenyerem. De mint... ahw, nem fogom bírni. Eddig tartottam magam, mert vért már loptam annyit, hogy a következő 3-4 hónapra nem kell aggódnom miatta. És igen, határozottan bíztam benne, hogy a véradásról lenyúlt vérmennyiség kellően kielégíti majd a lopás iránt érzett vágyaimat. Tulajdonképpen meggyőződésem volt, hogy ezzel egy életre meg van oldva minden problémám, hiszen mondhatom nyugodtan, hogy azért loptam, hogy életben maradjak, meg mert így mégsem ártok (annyira) senkinek sem. Na de az elégedettség érzés, amit a siker után éreztem, olyan hamar tűnt el, mintha sosem lett volna. Most pedig már hetek óta küzdök, a szó legszorosabb értelmében, hogy ne akarjak meglopni minden jött ment embert. Például a boltomba betérőket. Nagyon lerontaná az üzletet. De már odáig fajult a dolog, hogy pszichésen szenvedek és ezért viszket a tenyerem. Tudom, hogy ez nem normális tünet, ezt csak én képzelem be... De az a viszkető érzés az mindennél valódibb és az évek során megtanultam, hogy a legjobb gyógyír erre, ha elcsenek valakitől valamit.
Kiteszem hát a zárva táblát a boltomra s elindulok a Fő utczán, hogy találjak valakit, aki alkalmas rá, hogy elvegyek tőle valamit. Csak egy 5 percre... na jó... egy fél napra. Mindegy! Csak, csak, csak...
Megrázom a fejem, még mindig próbálom magam elterelni ettől, de közben már meg is akad a szemem egy fiatal fiún, lányon? Nem igazán tudnám megmondani, hogy milyen nemű, de igazából mindegy. Fiatalnak és ártatlannak néz ki ahogy a Kins & Kens előtt ácsorog. Legnagyobb bánatomra. Ez az ő üzlete. A vámpíré. Igaza volt, érzem. Bár adott engedélyt, hogy alkalomadtán bemenjek, azért még nem érzem magam felkészültnek erre. A fiatal alak azonban, tényleg nagyon könnyű esetnek tűnik, én pedig nem igazán bírok magammal, így közelebb lépek hozzá, s egyelőre csak úgy teszek, mintha én is a kirakatot nézegetném.
A véradásos szövegen elkerekedik a szemem, mert ezt azért nem feltételeztem volna, amikor adományokat említett az én kedves felvilágosítóm... Nyelek is egy nagyot, aztán csak pislogok kettőt, majd visszaterelem a gondolataimat az éppen fontos dologra, miszerint ellopok valamit, a szintén kirakatot bámulóról. A szemem sarkából mérem fel, latolgatva mije lehet, ami érdekes számomra. Nem vagyok gondolatolvasó, de úgy sejtem, szeretne valamit az üzletből, épp csak bizalmatlan egy kissé. Beharapom a számat, erősen gondolkodva, hogy megszólítom, de aztán mégsem teszem. Várok. Kell valami több, a kabátját mégsem lophatom el. A zsebeibe nyúlni pedig túl kockázatos. Innen nem is látom, hogy van-e bennük valami.
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Adrian Blythe
INAKTÍV


Rian
offline
RPG hsz: 26
Összes hsz: 273
Írta: 2016. március 6. 22:00 | Link

Choi Min Jong

Továbbra is egyik lábáról a másikra állva tanakodott, miközben karjait összefonta maga előtt, arcát pedig a nyaka köré kötött sálba fúrta. A mozdulatokat követően fél vállára vetett hátizsákja kissé lejjebb csúszott, de egyelőre nem zavarta, csak ellenőrzésképp a macskaköves útra pillantott, nem-e ejtette ki a naplóját - állandóan elhagyott valamit, úgyhogy mostanra rendszeresen ellenőrizte a földet, a székeket, vagy kanapékat, ahol eltöltött néhány percet.
Pillantását ismételten a kirakatra irányította, már-már elhatározva, hogy benyit, elvégre nem álldogálhat itt egész nap, holnap vizsgája lesz, és még egy csomó minden van, amit illene átnéznie, mielőtt bebizonyítja, mennyire nem tud semmit.
Egy másodperccel később ösztönösen kapta a fejét oldalra, nem is gondolkozott, mit csinál; pillantása találkozott a huszonéves srácéval, aki épp akkor fordította tekintetét az eridonosról a kirakat felé. Cserébe Rian is kissé szemügyre vette az illető arcát, első gondolatként azt fogalmazva meg, hogy "az az orrtörés igencsak fájhatott", másodikként pedig az hasított belé, hogy vajon milyen hülyeséget csinált, ami miatt a srác megnézte magának...talán furcsa volt, ahogy itt ácsorog és nem megy beljebb?
Ugye nem hiszi, hogy Rian be akar törni a boltba, és azért hezitál itt?!
 - Eskü nem lopni jöttem! - emelte maga elé a kezét defenzíven, hogy a másik lássa, még egy nyomorult pálca sincs nála, arról nem is beszélve, hogy odabent járkálnak, a fiú maga pedig csak jóindulattal nézhető tizenötnek.
 - Csak izé...megjavíttatni jöttem valamit - tette hozzá, mert szörnyen zavarban volt, és bár ilyenkor általában megnémulni szokott, valahol olvasta, hogy a hallgatást sokan összekeverik az ellenszenvvel, és hát igazán nem akarta, hogy egyszerre nézzék ellenszenvesnek és tolvajnak, amikor egy is bőven elég volna.  
 - Nem tudod véletlenül, hogy vajon...csak önként jelentkezőkre vonatkozik a...öhm...véradás, vagy...ez ilyen kötelező dolog? - pislantott a másikra, amennyiben még ott maradt és nem rohant világnak Rian zagyvaságai miatt.
Talán még soha nem beszélt ennyit öt percen belül.
Hozzászólásai ebben a témában

Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2016. március 7. 19:37 | Link

~Van valami a táskájában, ami fontos lehet.~ Állapítom meg, amikor a földet kezdi pásztázni, majd megigazítja a hátizsákot. De egyelőre nem érzem úgy, hogy jó ötlet lenne bepróbálkozni nála. Az egész táskát meg mégsem vehetem el. Magamban átkozódam hát, kívülről teljes nyugalmat árasztva. Belül persze már szétrobbanok és szívem szerint őrültmód vakargatnám a tenyerem. Valószínűleg már bőr se lenne rajta, annyira. Mégis igyekszem semmi jelét nem adni a belső nyugtalanságomnak, s egyszerű nézelődőnek láttatni magam. Amikor a fiú (vagy lány?) felém fordul én visszafordulok a kirakathoz. Nem túl gyorsan és nem is feltűnően. Egyszerűen azt a látszatot szeretném kelteni, hogy csak elnéztem az irányába, de utána visszanéztem az engem érdeklő dolgokra. Nem mintha jelenleg bármi is érdekelne a kirakatba állított tárgyak közül. Ha valaki megkérdezné mik azok, megmondani sem tudnám. Nézem őket, de nem igazán látom. Az agyam teljesen máshol jár. Aztán a mellettem álló alak, akit meg szeretnék lopni a lehető legváratlanabb módon szólal meg.
- Ezt egy percig sem feltételeztem – Felelem vidáman, de valahogy egészen megesik rajta a szívem. Igaz csak egy pillanatra, s a lelkiismeretemet is hamar elhallgattatom. Attól, hogy ő nem lopni jött, én még meglophatom... – Micsodát?
Érdeklődöm csevegőn, hiszen nyilván a megjavítandó valami egy értékes tárgy, ami a táskájában lapul. Mégiscsak könnyebb úgy elemelni valamit, ha tudom mit keresek. Közben pedig lázasan agyalok, én mit is akarhatok ennél a kirakatnál, mert mégis csak úgy illene, hogyha ő ily kedvesen megosztja velem a problémáit, akkor én is, de igazából megelőz egy másik nagyon hihetetlen kérdéssel, és hát... Khm, nyelek egyet.
- Fogalmam sincs. De... ha félsz bemenni, elintézem neked. Az én véremre biztos nem vágynak – ajánlom fel a lehetőséget és így akár még meg is könnyítem a dolgomat. Mondjuk ő odaadja a megjavítani kívánt tárgyat, én besétálok vele, aztán a hátsó kijáraton át távozom. Mert ugye van a helynek hátsó kijárata. Lennie kell. Minden üzlet helyiségnek van, biztonsági okokból. Az pedig, hogy kivételesen nem is kell hazudnom, hiszen egy vámpír nem akar félvámpírokból csemegézni, egészen helyreteszi a lelkibékémet. Mert igen, ha a lopás miatt nem is, a hazugság miatt erősen gyötörne a lelkiismeret.
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Adrian Blythe
INAKTÍV


Rian
offline
RPG hsz: 26
Összes hsz: 273
Írta: 2016. március 8. 14:47 | Link

Choi Min Jong

Nem sokszor szokott örülni a társaságnak - más emberek jelenléte általában feszültséggel és megfelelési kényszerrel tölti el -, most viszont nem érintette kényelmetlenül a srác érkezése. Hátha tudja, mi errefelé a módi.
 - Ennek örülök. Huh - törölte meg megkönnyebbült mosollyal a homlokát, bár a hideg gondoskodott róla, hogy ténylegesen ne izzadjon meg, a válláról lehulló képzeletbeli súlyok és a megkönnyebbülés erre inspirálta.
 - Hát, van egy határidőnaplóm, és kicsit úgy működik, mint egy nefeleddgömb, tehát elkezd jelezni, ha van valami, amit elfelejtettem, és mondja is, hogy mit. Csak hát elromlott, és már vagy két vizsgáról lemaradtam emiatt... - magyarázta, zavartan mosolyogva. Kicsit restellte, hogy ennyire feledékeny. - És te? Megjavíttatni jöttél valamit, vagy vásárolni? - érdeklődött, kissé oldalra hajtott fejjel, kíváncsi pillantással méregetve a másikat. Érdekes kisugárzása volt, amit nem a fülbevalók, vagy a nyelvpiercing okozott, de Rian nem igazán tudta megragadni, micsoda - inkább csak valami nem tudatos, diffúz érzés volt, de felpiszkálta a kíváncsiságát.
Meglepődött az ajánlaton - az emberek általában nem estek át egymáson abbéli igyekezetükben, hogy segítsenek Riannek, hozzá volt szokva, hogy a dolgok nagy részét egyedül kell megoldania, még ha tart is a lehetséges következményektől, vagy nem is tudja, hogyan kell megcsinálni őket.
 - Nem félek - jelentette ki határozottan, kicsit talán több csípős faggyal hangjában, mint ahogyan azt eredetileg szánta. - Csak elővigyázatos vagyok - tette hozzá enyhülve. Nem szerette, ha gyávának nevezik, mert hát...az volt.
 - Meg amúgy is, örökre traumatizálna, ha bemennél és mégis történne veled valami - toldotta még meg mondandóját, kissé oldalasan pillantva a srácra. Nem hagyhatta, hogy egy vadidegen ilyen áldozatokat vállaljon helyette.  
Elgondolkozott azon az utolsó félmondaton, amit újdonsült ismerőse mintegy mellékesen rakott hozzá az ajánlatához, megütközve néhány pillanatig.
 - Miért ne vágynának? - töprengett el hangosan, miközben feljebb tolta a szemüvegét. A másik kellően nagykorúnak tűnt, úgyhogy...
 - Óh. Ugye nem vagy leukémiás? - ötlött fel benne hirtelen, elvégre valószínűnek tartotta, hogy valami betegség lehet az, ami miatt ennyire magabiztosan kizárja magát a lehetséges véradók köréből. Meg hát a paróka magyarázná az érdekes hajszínt, s most, hogy jobban megnézte, a srác meglehetősen sápadtnak is tűnt...
 - Bocsánat, nem akartam beleütni az orromat semmibe - visszakozott elhalkulva, elvégre semmi köze nem volt hozzá. Ennek ellenére azért vetett még néhány részvétteljes pillantást a másikra - abbéli meggyőződésében, hogy igaza van és tényleg valamilyen módon beteg a srác -, mert biztos nem lehetett neki könnyű.
Utoljára módosította:Adrian Blythe, 2016. március 8. 14:57
Hozzászólásai ebben a témában

Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2016. április 5. 10:31 | Link

Az élet annyira kegyetlen tud lenni néha. Most is az. Én csak egyszerűen ki akartam csempészni valamit a srác zsebéből, táskájából, hajából... Tudom is én. Viszket a tenyerem. Nehéz ilyenkor gondolkozni. De ő valami kétlábonjáró lelkiismeret lehet, mert az első dolog, amit kijelent, hogy ő nem lopni jött, a második meg, hogy mi van a táskájában... És igen. Az a naplószerűség tökéletes lenne, hogy kielégítsem a lopási kényszerem. De ugyanakkor a probléma, amit elém tár megint csak olyasmi, amit szerintem orvosolni is tudnék, és ugyan milyen lenne már, hogy megjavítom, aztán nem adom vissza. Na meg... Az nem is élmény, ha ő maga adja a kezembe.
- Én...? - kérdezek vissza, mert gondolatban valahol egészen máshol jártam, de hamar kapcsolok - Oh... én csak a kirakatot szerettem volna megnézni - felelem vállat vonva. Inkább felajánlom, hogy bemegyek vele. Bár ebből a boltból nem lenne tanácsos lopni...
- Az valóban... nagy trauma lenne... - mondom és bár igyekszem elrejteni, hogy pontosan tudom miről beszél, nem sikerül rezzenéstelen arccal kiejtenem a szavakat. Vannak dolgok, amiket bár elfogadtam már, még mindig felkavar az említésük, hát ez pont olyan. Lehet mégis csak keresni kéne egy pszichológust?
- Hmm? - tudom, hogy én beszélek túl sokat, de azért lehetne kevésbé direkt a kérdéseivel, még az a jó, hogy nem hagy időd válaszolni és máris elméleteket gyárt, hogy halálos beteg lennék. Bár úgy lenne!
- Nem, nem, nem! Dehogy... Csak... vérszegény - szabadkozom, a kezemmel is kalimpálva, enyhén füllentve. Persze ez is csak nézőpont kérdése, elvégre ha valakinek vérre van szüksége ahhoz, hogy életben maradjon, akkor azt lehet vérszegénynek nevezni, nem?
A legrosszabb mégis az, hogy egyre inkább bűntudatom van, még mindig nem loptam el tőle semmit sem, és határozottan kezdem megkedvelni. Szörnyű vagyok. De nem bírom ki. Sóhajtok egy nagyot, aztán megszólalok újra.
- Megmutatod a naplódat? Talán meg tudom én is javítani neked... Akkor bemenned sem kell.
Vetem fel, mint egy lehetőséget és közben átkozom magam. De ki tudja, talán van más a táskájában, amit elvehetek... Akár egy régi rágóspapír is jó. Most már tényleg.
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.

Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaFő utcza