Kins & Kens
- ketyere kereskedés, szervíz és tárlat -

A Bogolyfalva főutcáján található sötét, nem túl bizalomgerjesztő bolt angolszász stílusjegyeket hordozó, patinás kirakata két félkörívből áll. Polcain a legkülönfélébb varázslatos berendezések és mugli elektronikai cikkek sorakoznak. A két kirakatrész közt található a bejárati ajtó, melynek egyik üvegén gravírozott, cirkalmas kiírás ismerteti az üzlet szolgáltatásait:

• mágikus műszerek forgalmazása
• mugli eszközök megbűvölése, rúnázása, javítása
• elektromos kütyü kiállítás

Ahogy belépsz, egy sötét fabútorokkal szegélyezett, csupa vitrines helyiségben találod magad. Középen egy kör alakú, sok fiókos komód helyezkedik el. A szemben lévő fal egybefüggő, hatalmas tükör, melyből egyetlen ajtó nyílik a jobb oldalon a privát berkekbe. Ettől balra áll egy üveges szekrény, és még tovább a sarokban a vevőpult. A falról, a bútorokról hosszú, állítható fémvázú lámpák nyúlnak mindenütt a térbe. Úgy tűnhet, áram működteti a berendezéseket, valójában mindent varázslat hajt.


Az üvegvitrinek a legkülönfélébb gépek tárlatát kínálják a látogatónak a mágikus szerkezetektől (lásd: óra, lemezjátszó, fényképezőgép, rádió) kezdve a varázstalan, elektronikus eszközökig (lásd: televízió, mobiltelefon, laptop). Az üzletben azonban csak az előbbiek kaphatóak, utóbbiaknak a javítására, mágiával való ellátására (ára: szerkezettől függően 5-10 galleon) és felrúnázására (ára: nagyjából a szerkezet ára) van mód az üzletben.
A vevőpult mellett a falon egy pergamen hirdeti: ~ Nagykorú vásárlóinknak a szolgáltatások után fizetendő összeg bizonyos hányadát lehetőségük van véradással kiváltani. Bővebb tájékoztatásért, kérjük, forduljon a bolt dolgozóihoz! ~ Aki ezt az alternatívát választja, azt az egyik alkalmazott a hátsó szobába kíséri, ahol megkínálja egy pohárka főzettel, amely biztosítja a szédülés, rosszullét elkerülését. Ezután egy henger alakú, mágikus orvosi műszer végét az alkarhoz nyomva, leveszi a megbeszélt mennyiséget. A művelet egy apró szúrással jár csupán.




Alkalmazottak:

Wigner Szilvia Szakterülete: mugli tárgyak megbűvölése Igen tehetséges, ám meglehetősen hallgatag, komor külsejű fiatal boszorkány. Nem túl társaságkedvelő, a munkáját azonban alázattal és precízen végzi, egészen kiválóan. [played by Alisen Down]

Ilosvai György Szakterülete: mugli eszközök felrúnázása Barátságos, hórihorgas idős varázsló. Igazi mesterember, aki szeret kedélyesen elbeszélgetni a boltba betérőkkel, legyen szó akármilyen témáról. [played by Geoffrey Rush]

Tulajdonosok:

• Matthew G. Kinsey
  Jelenleg Londonban él, nagy ritkán teszi csak tiszteletét a boltban.

• Adam Kensington
  Esténként tűnik fel olykor az üzletben, megcsodálni egy-egy készüléket vagy éppen a többiek munkáját, rendre csatlakozva a bütyköléshez, szereléshez.

Nyitva tartás:

H-P: 8-16
Sz: 8-14
V: zárva
A hivatalos nyitvatartási időben biztosan találsz valakit a boltban, ha viszont máskor térsz felénk, és mégis mozgást látsz az üzletben, kopogj be bátran! A jelenlévő rendelkezésedre áll, akár ha csak a kütyükiállítást megszemlélni érkeztél.

Nehezen üli meg az éjszaka a falut. A házak szorosra zárják szemeiket, fel-le lélegeznek lakóik ütemes létezésére, a puha csillagtakaró alatt. Ebben a halk melódiában akadnak azonban szabadon vergődő hangok is. Egy ajtó majdnem nesztelen nyílása majd csukódása a lakósor felől, mintha csak sóhajtott volna a ház egyet, mielőtt a másik oldalára fordulna. Lassú léptek neszei, nadrágszárak súrlódása, egy gyorsabban verő szív visszhangja a házfalak között. Csak ennyi hallatszik, de ez egyre közelebbről.
Egy megviselt arc bukkan fel a sarkon, megáll, szétnéz, kevés érdeklődés bújik meg tekintete mögött. Csupán felmér. Fehér ingje világít a sötétben, a felső gombok szabadon hagyják csupasz nyakát, amit ide-oda forgat. Nem, ez nem ideális hely. Azt még nem találta meg. De mindenesetre odabent sem volt. Mit kezdjen magával egy idegen helyen az éjszaka közepén? Egy tudatlan ember azt javasolná, hogy aludjon. A tudatlansága bájos, meg idegesitő. De nem tehetne az illető róla.
Amikor jönnek az álmok, akkor elmerül, az elméje megtelik vízzel, fulladozik, a víz vérré válik, nem lát, pattanásig feszül érzéssel, sötétséggel, pirossággal, félelemmel. Mindennel. A torkából feltörő hangokért nem felelhet, szabadon buknak elő, menekülnek a süllyedő hajóból.
Nem, maradása nem volt, nem lehetett. Rögtön első éjszaka? Jobb így. A fáradtságnak van egy kritikus pontja, amit ha elér az ember, utána már semmi se számít. Ő ezt elérte. Úgy egy hete. Ezen az éjjelen nem fog múlni már semmi.
Mély levegő, be - ki. Abban a ruhában van, amiben érkezett. Szebb napokat látott nadrágja és cipője sok mindenre ki volt találva, de arra nem kifejezetten, amire szánja most gazdája. Lassan elrugaszkodik a macskakövektől, ellöki magát, egyik láb, másik, kocogó ütembe kezd. Haja kirepül homlokából, felszabadult madár. A cipőtalpak ritmikusan kopognak, jobb-bal-jobb-bal, egyre gyorsabban. A nyári éjjel szellője körbeöleli alakját, a mozgás szabadsága feloldja kötelékeiből, mintha minden lehullott volna róla, amint karjait behajlítva nekidőlt volna a levegőnek.
Egy különös külsejű épületen megakad a szeme, de épp csak egy pillanatig, s mint amikor a tudatba lassan jut el az információ, néhány másodperccel később visszapillant a válla fölött és mozgása lelassul, majd teljesen leáll. Kapkodó légzése marad az egyetlen nesz, esetleg a vad szívdobogás annak, aki hallja.
A bolt úgy vonzza magához, mint virág a méheket. A kirakat? A forma? Van valami a levegőben? Valami szokatlan varázslat? Odalépdel lassan, megáll az üveg előtt és felnéz, majd oldalra el. Egyik kezét ráteszi óvatosan és bepillant.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1756&post=496895#post496895][b]Eördögh Lars Tobias - 2015.07.17. 19:17[/b][/url]

Nehezen üli meg az éjszaka a falut. A házak szorosra zárják szemeiket, fel-le lélegeznek lakóik ütemes létezésére, a puha csillagtakaró alatt. Ebben a halk melódiában akadnak azonban szabadon vergődő hangok is. Egy ajtó majdnem nesztelen nyílása majd csukódása a lakósor felől, mintha csak sóhajtott volna a ház egyet, mielőtt a másik oldalára fordulna. Lassú léptek neszei, nadrágszárak súrlódása, egy gyorsabban verő szív visszhangja a házfalak között. Csak ennyi hallatszik, de ez egyre közelebbről.
Egy megviselt arc bukkan fel a sarkon, megáll, szétnéz, kevés érdeklődés bújik meg tekintete mögött. Csupán felmér. Fehér ingje világít a sötétben, a felső gombok szabadon hagyják csupasz nyakát, amit ide-oda forgat. Nem, ez nem ideális hely. Azt még nem találta meg. De mindenesetre odabent sem volt. Mit kezdjen magával egy idegen helyen az éjszaka közepén? Egy tudatlan ember azt javasolná, hogy aludjon. A tudatlansága bájos, meg idegesitő. De nem tehetne az illető róla.
Amikor jönnek az álmok, akkor elmerül, az elméje megtelik vízzel, fulladozik, a víz vérré válik, nem lát, pattanásig feszül érzéssel, sötétséggel, pirossággal, félelemmel. Mindennel. A torkából feltörő hangokért nem felelhet, szabadon buknak elő, menekülnek a süllyedő hajóból.
Nem, maradása nem volt, nem lehetett. Rögtön első éjszaka? Jobb így. A fáradtságnak van egy kritikus pontja, amit ha elér az ember, utána már semmi se számít. Ő ezt elérte. Úgy egy hete. Ezen az éjjelen nem fog múlni már semmi.
Mély levegő, be - ki. Abban a ruhában van, amiben érkezett. Szebb napokat látott nadrágja és cipője sok mindenre ki volt találva, de arra nem kifejezetten, amire szánja most gazdája. Lassan elrugaszkodik a macskakövektől, ellöki magát, egyik láb, másik, kocogó ütembe kezd. Haja kirepül homlokából, felszabadult madár. A cipőtalpak ritmikusan kopognak, jobb-bal-jobb-bal, egyre gyorsabban. A nyári éjjel szellője körbeöleli alakját, a mozgás szabadsága feloldja kötelékeiből, mintha minden lehullott volna róla, amint karjait behajlítva nekidőlt volna a levegőnek.
Egy különös külsejű épületen megakad a szeme, de épp csak egy pillanatig, s mint amikor a tudatba lassan jut el az információ, néhány másodperccel később visszapillant a válla fölött és mozgása lelassul, majd teljesen leáll. Kapkodó légzése marad az egyetlen nesz, esetleg a vad szívdobogás annak, aki hallja.
A bolt úgy vonzza magához, mint virág a méheket. A kirakat? A forma? Van valami a levegőben? Valami szokatlan varázslat? Odalépdel lassan, megáll az üveg előtt és felnéz, majd oldalra el. Egyik kezét ráteszi óvatosan és bepillant.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1756&post=497038#post497038][b]Adam Kensington - 2015.07.18. 11:55[/b][/url]

Egyedül az üzletben éjjel. Az elmúlt hetekben hozzászoktam ehhez. Ennek előtte Kinseyvel folytattuk itt közös bütyköléseinket ilyenkor, csak hát közbejött ez a madagaszkári nyaralás. Ilosvai úr és Szilvia főleg csak nap közben tartózkodik a boltban. Ritkán találkozunk. Az újdonsült gyakornokunk, Alex szintén a trópusokon süttette a hasát. A napokban visszatértek ugyan a tengerpart mellől, ám a ritmust nem sikerült még felvenniük. Ez az egyedüllétem oka. De nem bánom. Szeretem.
Kaptunk néhány új mágikus rádiót. Kiváló a vételük, a világ összes varázsadóját képesek fogni. Nagy a kísértés, hogy szétszedjem az egyiket és megnézzem belül. Azonban tudom, mit fogok találni benne: semmi olyat, amit technikus szemmel értelmezhetnék. Hiszen varázslat hajtja. Az alkatrészei megbűvöltek. Látszatra nem képesek arra, amire ténylegesen igen. Erejük a mágiában áll, amivel én önmagamban nem rendelkezem. Varázslény vagyok, de nem varázstudó.
Elég az hozzá, éppen tekergetem a készüléket, keresgetve az adások között, amikor odakintről egy dübörgő szívverésre és kellemes illatra leszek figyelmes. A pult mögött állok, lehajolva, előttem a rádió. Fekete tincseim aláhullva arcom mellett, némileg el is fedve azt. Vonásaim egy része akkor válik láthatóvá csupán, amikor kék szemeimmel lassan a bejárat felé tekintek. Egy fiatal férfi áll ott. Szinte a negatívom. Neki fehér inge világít, a sötétbe veszejtve ábrázatát, nekem pedig sápadt bőröm fénylik szinte és alkot kontrasztot fekete ruházatommal. Lassan felegyenesedem az asztalról és az ajtón lévő kiírás felé pillantok, amely arra buzdítja az őt elolvasót, hogy bármikor, ha lát valakit a boltban, nyugodtan fáradjon be, ha szeretne.
Elengedem közben a szerkezetet, amelyből éppen klasszikus zene, egy versenymű szól csöndesen. Hosszú kezeimet magam mellé lógatom. Nyurga alakom a vevőpult mögött magasodik. Fekete ingem lazán gombolt nyakánál koponyát formázó medálom most éppen középre simul mellkasomon. Fejem finoman oldalra biccentem. Így figyelem a jövevényt, nyugodt várakozással.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1756&post=497218#post497218][b]Eördögh Lars Tobias - 2015.07.18. 16:28[/b][/url]

A tenyere még mindig a hüvös üvegen pihen, miközben a ketyerékre vándorol a tekintete. Különös hely, valóban, de nem ez. Nem ez volt, ami magához vonzotta az elméjét. Elpillant a bejárati ajtó fele, amin egy felirat hirdeti szokatlan nyitvatartását. Összeráncolja a szemöldökét és ellép az üvegtől az ajtó fele. Néha megesik, hogy valamit tudsz, mielőtt még rájönnél, hogy tudnád. Az ingerek és az ösztön már mindent készen feltálaltak neked, csak épp az agy nem képes tartani az iramot. De aztán lassan az is beéri a többit és a felismerés meleg érzése árad szét benned.
A halk melódia odabentről, valami alig kivehető nesz, ami lehet akár csak egy készülék zöreje alapjáratban. Vagy valami egészen más. De főleg a kiírás az, ami kétséget sem hagy benne affelől, hogy mi, vagyis pontosabban ki van odabent. Egy pillanatig végtelenül naívnak érzi magát, szusszan egy aprót, mosolyogva magán, de nem az a kellemes fajta ez, inkább az a "hát persze, hogyan is lehetne másként?"-féle. A világ nem elég nagy annak, aki önmagában viszi ördögeit. Megfutamodni önmagad elől lehetetlen, bár próbálkozni attól még lehet.
A hideg kilincset körbefogják ujjai, amelyek a holdfényben úgy világítanak, mintha kísértet járná a falu macskaköves utcáit. Vagy lehet, hogy valójában az is történik?
Óvatosan lenyomja a kilincset és lehajtott fejjel belép, halkan benyomja maga mögött az ajtót, bár nem tudja miért - hisz nyitva volt, nem? Akkor meg nem mindegy, ki látja meg, hogy kitárva áll a bolt bejárata? Különösebben ezzel nem törődik, csak az ösztöneire hallgat. A sötéthez könnyen alkalmazkodik a szeme a holdfény után.
Egy sötét alak áll mozdulatlan a pult mögött. Sápadt bőre, rezzenéstelen mellkasa és a tekintete - Tobias úgy lép egyet közelebb, hogy nincsenek benne kétségek affelől, hogy a boltban tartózkodó - feltehetően annak tulajdonosa - egy vámpír. Egy picit oldalra billentett fejjel pillant végig rajta, tekintete nem árul el sokat, de valószínűleg a szívverése igen. Hát persze. Azt még nem tanulta meg kontrollálni.
- Vannak még mások is, akik az éjszaka leplét, csöndjét előnyben részesítik. Kinek a leple, kinek a csöndje. - ezt akár mondhatta volna magának is, megállapítás volt, tényközlés, érzéskinyilvánítás. De nem tette, hangosan mondta, a másik szemébe nézve. Aztán elpillantva onnan. Így is tovább nézett bele, mint kellene, a polcok, vitrinek tartalmát, kiállított tárgyakat veszi inkább szemügyre, nem mintha érdekelnék őt, de azoknak van egy nagyon fontos tulajdonságuk. Tárgyak. Sugallnak azok is, de nem ellenállhatatlanul és nem reagálnak jelenlétére. Általában. Továbbá kiváló alkalmat biztosítanak az embereknek arra, hogy gondolataikat összeszedhessék valamelyest.
Ősi lég, utak, melyeket senki nem koptat már, melyeken most autópályák fekszenek büszkén, modernül, de valaha egy más világot futottak át kasul, más lábak lépkedtek rajtuk, sötétben, nappalban, emberek, nem emberek. Egy nehéz érzés telepedik meg a lelkében, szaporábban kezd pislogni, homlokán ráncok bukkanak fel, mint aki valamit próbál megragadni az elméjével, ami folyton elillan.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1756&post=497294#post497294][b]Adam Kensington - 2015.07.18. 18:53[/b][/url]

Sajnálom, hogy nincsen rajtam napszemüvegem. Máskor abban járom az utcákat, azt viselve létezem az éjszakában. Pontosan azért, ami most ezzel a fiatalemberrel történik. A legtöbbekre nincs olyan nagy hatással, legalábbis nem igazán veszik észre. Csak valami különös érzés keríti őket hatalmába. Másokat azonban letaglóz. Akad, akit megvisel vagy megilletődik tőle. Ez a valami nem más, mint bizarr személyem, vámpíri mivoltom és maga a korom. Ezek összessége ül a térre, hatja át a környékem és -legfőképpen- tükröződik kék tekintetemben. Ez az, ami elől a férfiú elfordítja pillantását, és ez az, ami engem arra sarkall, hogy napszemüveget hordjak. Az, hogy nem akarom megviselni őket. Meg persze tagadhatatlanul jól is áll.
- Nekem mindkettő. - állapítom meg rekedtes, békés hangomon.
- Nekem minden. - pontosítok bólintva, és szintén, ezt mintha mondhattam volna csak saját magamnak. Nem kellett volna fennhangon szólnom. Külső szemlélőnek több, mint furcsa lehet ez a társalgás. Feltételeznék, hogy ismerjük egymást, és egy félbe hagyott beszélgetést folytatunk. Gyakorlatilag ez természetesen nincs így, ám elméletben nem áll messze a valóságtól.
- Hát önnek? - emelem meg sötét szemöldökömet és visszafogottan figyelem az üzletünkbe betért, érdekes alakot. Inkább visszatérek kicsit a rádióval való babráláshoz, hogy kevésbé hozzam zavarba. Azért, hogy ne feltétlen kelljen őt néznem. Nem mintha ne akarnám, csak látom rajta, ez feszültté teszi. Állítgatom a készüléket, a hangját pedig még lejjebb veszem.
Újdonsült társaságomról természetesen már most sok mindent leszűrtem. Túl rég létezem már az emberek között ahhoz, hogy ne lássam át őket viszonylag könnyedén. Az ösztön persze mindennél előbb elemez, így az elsők közt egy részt azt állapítom meg róla, hogy pazar a vére, más részről azt, hogy valószínűleg akadályba ütköznék, ha akár csak egy cseppet magamhoz akarnék venni belőle. Nem mintha kezdeményeznék ilyesmit. Meg szoktam várni, míg felajánlják. Ő azonban -nagy bánatomra- minden bizonnyal nem fogja. Legalábbis kockázatos lenne. Úgyhogy az ilyen vágyképeket rögtön elrejtem saját magam elől. Mestere vagyok már ennek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1756&post=497970#post497970][b]Eördögh Lars Tobias - 2015.07.19. 22:32[/b][/url]

A felcsendülő hang váratlanul éri, már persze nem maga a tény, hogy felcsendült egy hang, hanem a színe, zamata. A nyugodtsága. Rögtön felpillant egy visszafele számláló óráról, amin addig pihentette tekintetét, és a - sötétben is egyértelműen kék szempárba néz - nem rá, nem is csak egyszerűen bele, hanem azon túl, mint egy lasszó, amely kicsap prédája fele. Ez a lasszó azonban nem fonódik az áldozat bokájára, testére, hanem ráhull annak múltja, elméje köré és azt rántja be, aki a másik végén áll. Tobias jobban tudja annál, hogy ne engedjen a kísértésnek, megtanulta, hogy mi történik, amikor egy kicsit is komplikáltabb emberbe próbál belelátni - hát még amikor egy több százéves vámpírba. Mert a kora, bár pontosan nem tudja, egyértelmű számára. Nem egy fiatal vámpír áll előtte.
De a tudás és a bölcsesség nem ér semmit a kíváncsisággal szemben. Természetesen ez a folyamat nem megy végbe egy pillanat alatt, épp innen ered a veszély. Ha rögtön történne, talán még eléggé megijeszthetné a fiút, hogy az visszahőköljön és jobb belátásra térjen. De nem. A lassú zuhanás a mélybe azt a csalóka képzetet kelti, hogy nem is zuhan, csak lebeg, nem fog leérni a szakadék aljára, nem fog ott összetörten, millió darabban heverni, csak szívével a fülében és a tekintetével a távoli fény apró pontját nézve.
Először a külső aspektusok hatnak. A visszafogott testtartás, a vékony, törékeny vonalak - ó de mennyire jól tudja, hogy ez a törékenység mennyire látszat, mennyire hazug! -. A kíváncsi, de nem kíváncsiskodó tekintet. Az orrcimpán, a pupillán, a tekintet rebbenésén mind kiülő érzékek, melyek rögtön tudják, amit holmi halandó fel se foghat. És Tobias is rögtön tudja, hogy titka nem titok többé.
- Minden. És semmi. - annyira az övé ez a két szó, és annyira ő a szavaké, hogy most elmosolyodna, ha ingert érezne az efféle izomgyakorlatra. De ehelyett csak közelebb lép egyet, még mindig elég távol állva.
Lepillant a pulton heverő rádióra, ami eddig csak épp a periferikus látásában volt benne. Valószínűsíthető, hogy azt most nem fogja szétszedni, megjavítani, vagy bármi is a célja vele, mégis felé fordítja a férfi a figyelmét. Udvarias. Valóban az lenne? Különös. Egy újabb lépést tesz felé a fiú, mint egy macska, aki egy egeret figyel és végtelen türelemmel közelít fele, maga sem tudva, hogy mi célból - hisz ő nem az az egérevő fajta macska. De mint minden macska, ösztöneinek nem tud nemet mondani. Még akkor sem, ha ez az egér viszont elég valószínű, hogy macskaevő hajlamokkal bír.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1756&post=498162#post498162][b]Adam Kensington - 2015.07.20. 15:17[/b][/url]

Valahogy gondoltam. Éreztem a férfiún, már amikor belépett, hogy ugyanúgy, ahogy az éjszaka a számára minden és semmi, úgy különben ő maga is ez a kettő együtt. Akárcsak jómagam, ha már itt tartunk. Ám koránt sem olyan sok ember vagy egyéb lény sajátja ez. Szóval már a puszta jelenlétünkkel valamiféle elit klubot alkotunk.
- Miben segíthetek? - teszi fel az egér, vagyis jómagam a figyelmes kérdést, és ismét rátekintek a rádióról, egyúttal felhagyva a babrálásával, felegyenesedve. Most sem nézem olyan lélekbehatóan, mint alapvetően tenném. Igyekszem inkább vonásait fürkészni, semmint egy az egyben a szemébe nézni, hiszen ódzkodom tőle, hogy ráhelyezzem halhatatlanságom súlyát.
Visszatérve az egérhez: akkor már mondjuk stílszerűen és egyben humortalan humorosan, hogy bőregér. Noha természetesen nem tudok denevérré változni. Ez is ugyanolyan tévhit, mint még sok más. Szóval legyen inkább magát egérnek álcázó kígyó, a szelíd, visszafogott fajtából. Még a rejtett fogak is stimmelnek.
- Vagy csak... szemlélődni jött? - kérdezem, susogva baritonomon. Direkt nem egyértelműen a ketyeretárlatra utaltam szavaimmal. Hiszen pontosan látom rajta, a vitrinek tartalmánál sokkal inkább érdekli az, ami a pult mögött található a maga szűk százkilencven centiméteres, hosszú hajú, lidércbőrű valójában. Nem mintha engem ne foglalkoztatna jobban boltba betért társaságom az itteni tárgyaknál. Pedig odavagyok ezekért a szerkezetekért.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1756&post=498280#post498280][b]Eördögh Lars Tobias - 2015.07.20. 21:34[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1756&post=498562#post498562][b]Adam Kensington - 2015.07.21. 15:58[/b][/url]

Honnan ered az érdeklődés? Honnan a vonzalom? Mind belénk vannak kódolva, vagy az idők során ivódtak a elménkbe, érzékeinkbe? Nyilván mindegyik és talán semelyik. Egy része biológia, egy része kémia, egy része fizika, egy része pszichológia, egy része filozófia, egy része teológia... felsorolhatnánk minden tudományágat, kutatva mindazt, amit nap mint nap tapasztalunk. Mindazt, amit nem tudunk igazán megérteni, mégis cselekedjük. Nem töprengünk működésén, nem keressük okát. Általában és adott pillanatban nem. A legtöbbünk nem. Részemről viszont igen. Ám ezeknek a mély elgondolkozásoknak, kutatásoknak a folyományaként valamit végleg megtanultam: elfogadni. Elfogadni azt, hogy ez van. Létezik. Akkor is, ha még nem jöttünk rá, pontosan miként létezhet. Ettől még tennünk kell a dolgunk. Ki kell elégítenünk a vágyainkat, legyenek azok bármilyen természetűek. Vagy ha kielégíteni nem tudjuk, ha nem áll módunkban, mert nem lehetséges vagy mert ütközik az elhatározásunkkal, elveinkkel, akkor uralnunk kell. Én főleg ezt teszem. Jelen pillanatban is. Minden pillanatban.
A fiú közel lép. Csak a pult választ el minket. Fehér ujjam végei lazán pihennek ott a szélén. Régi tekintetemet ilyen közelségben már furcsa volna arcán tartanom, úgyhogy a szemébe nézek. Úgy igazán most először. Fejemet finoman oldalra biccentem, ahogy az érdeklődő vadállatok. Végülis pontosan az vagyok.
- Megtalálta? - kérdezem csöndesen, lényegre törően. Láthatja rajtam, nem fogom zokon venni, bárhogyan felel, de valahogy sejtem, miképpen fog. Legalábbis, ami a tartalmát illeti. Szótlan figyelemmel várom, vajon csak esti társaságra lelt bennem ezen a kései órán, vagy egyenesen társra a csöndes este magányához.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1756&post=498957#post498957][b]Eördögh Lars Tobias - 2015.07.22. 15:05[/b][/url]

Hogyha most igent válaszol, vagy legalábbis pozitívan reagál, akkor tudja, mi fog történni. Már történt meg. Máshol, máskor, mással - de tudja, mire számítson. Azt mondják a bölcs emberekről, hogy a mások hibáiból tanulnak. Az okosak a sajátjaikból. Tobias egyikből sem. Most akkor a spektrum melyik végében áll? Több mint a bölcs emberek, vagy kevesebb mint az okosak? Egyáltalán van kategória, amibe beleillene? Kell egyáltalán legyen? A muglik és a varázslók egyaránt szeretik felcédulázni egymást és magukat. Tobiast még nem tudták és ez elég sokakat kényelmetlenül érint. De őt nem.
Állja a vámpír tekintetét, pedig tudja, hogy az mire képes. Tudja, hogy ebben a pillanatban minden fején átcikázó gondolat olyan, mintha hangosan kimondaná. Vagy mintha a homlokán futna a szöveg, a másiknak pedig csak olvasnia kell. Esetleg azt sem. Mert érzi a gondolatok jelentését, tartalmát a szavak, konkrétumok nélkül is. Lehetséges, hogy számára nyilvánvalóbb, mint Tobias számára, hogy mit is érez jelen pillanatban. Félelmet? Rettegést? Kíváncsiságot? Izgalmat? Valami mély köd telepedett rá, kívülről látja önmagát, kettejüket, fentről; a helyzet komikumát így értheti csak meg - két alak állnak egy sötét boltban, halk melódia szól, körülöttük alszik a falu, odakint csak a tücskök ciripelnek és néha felvijjog egy bagoly, mire egy társa felel.
Ők ketten csak nézik egymást, mint akik szempárbajt vívnak. Vagy - ahogy a helyzet is áll - mint akik olvasnak a másik tekintetéből.
- Hogy mit találtam, azt tán én tudnám legkevésbé megmondani. - szólal meg végül, saját hangja furcsán csendül, halkan, mélyen, rekedten. Nehéz megtartani ezt a testen kívüli állapotot, nagyon kell koncentrálni, hogy ne gondolj a helyzetre - mintha a lélegzetedet próbálnád visszafojtani és közben nem arra gondolni, hogy pillanatokon belül megfulladhatsz -. De lassan visszakúszik a testébe és mélyet sóhajtva elnéz a vámpírról. Nem a tekintetét nem tudta tovább állni, csak ő félt, mit fog meglátni a másikban, ha még sokáig rajta tartja a szemét.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1756&post=498975#post498975][b]Adam Kensington - 2015.07.22. 15:44[/b][/url]

- Ez elképzelhető. - értek egyet a válasznak szánt felvetéssel, és figyelem, amint társaságom immáron elfordítja rólam tekintetét, egy sóhaj közepette. Bizalmatlan velem. Ingatag talajon jár. Ez jó. Ez nagyon jó. Nem igazán rajongok érte, ha valaki egyből mindenét rám bízza. Vagy különben akárkire. Mármint nem is maga ez a cselekedet zavar, hanem az, amiért teszik. Azért szokták tenni, mert úgy döntenek, belém fektetik a bizalmukat. Úgy döntenek, hisznek nekem. Végülis mi baj lehet belőle, ha megsimogatunk egy sárkányt, ha kést adunk egy büntetését letöltött gyilkos kezébe, vagy ha nem félünk egy halhatatlan vérszívótól? Csak az életünket veszíthetjük. Amióta itt lakom, úgy veszem észre, az ittenieknek -főleg a bagolyköveseknek- nem túl drága az életük. Legalábbis nem vigyáznak rá igazán. Elvileg bátrak és közvetlenek, gyakorlatilag inkább merészek és naivak. Ám az előttem álló férfiú nem. Ő óvatos. Nagyon helyes. Az pedig mindegy, hogy azért teszi-e, mert már megtapasztalta, milyen ha nem óvatos, vagy egyébként is tenné.
- A képessége nem mágikus eredetű. - közlöm némi csönd után, teljesen szimplán, fürkésző tekintetemet finoman összeszűkítve. Ám kijelentésem sokkal inkább egyfajta kérdés, felütés, semmint egyszerű megállapítás. Ahogy a fiú rám néz, visszatükröződni látom magam. Ez nem azért nagy kunszt, mert egyébként ne látszanék a tükörben, hiszen látszom. Ez azért nagy dolog, mert ha valakinek a szemébe nézek -lett légyen az halandó vagy halhatatlan-, az esetek túlnyomó többségében őt magát látom, méghozzá olyan mélyen és átfogóan, ahogy ő magát soha nem fogja. Ugyanígy látom bár különleges vendégem személyét, közben én is ott derengek a lélektükrökben. Mintha nem sokkal kevésbé érezné és értené a lényegemet, mint amennyire én az övét. Ám nem hatja ezt a képességet át semmilyen bűvölet. Csak van. Csak úgy létezik, a maga nyers valójában. Nem varázslat. Ez egy adottság. De mi ez tulajdonképpen?
Belepillanthatnék az elméjébe és hamar előkutatnám, ami érdekel. Azonban engem nem ebből a fából faragtak. Rühellem megbabonázni az embereket. Nem akarom őket megfosztani a szabad akarattól. Csak végső esetben folyamodom ilyesmihez. Ezt szerintem már a fiú is látja. Nem kenyerem a halandókat igámba vonni. Tudom, ez nem épp a fajtám sajátja, dehát nem csak ebben különbözök a többiektől.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1756&post=499356#post499356][b]Eördögh Lars Tobias - 2015.07.23. 14:50[/b][/url]

Nietzsche tudott valamit, amikor azt a mára elcsépeltté vált mondatát írta le, hogyha elég sokáig nézel a mélységbe, a mélység visszanéz rád. Persze, mondott ő más, ennél okosabb dolgokat is, de most ez a metafora kúszik be Tobias lelki szemei elé. Lehetséges, hogy a német filozófus többet tudott, mint amennyit elárult - egy ilyen gondolat egy vámpírral szemben sokszorosan is igazzá válik. A bizarr elmélkedésből visszarántja Tobiast egy mondat - egy kijelentés a kérdés visszhangjával. Szaporábban kezd pislogni az egyik szekrény sarka fele, mintha valami rendellenességet fedezett volna ott fel. Képesség. Nem sokan nevezték ezt így, pedig nagyon sok cimkét kapott már. Betegség. Kór. Pszichopátia. Abnormalitás. Átok. Egyszerűen jellemvonás. Furcsaság, különcség.
Lehunyja a szemét, szorosra zárja - bezárni igyekszik? Nem látni? Vagy valamit kizárni? Vagy csak egyszerűen összeszedni elméjét, mielőtt felelne a megállapításra. Mert felelni akar. Általában ennél a pontnál szokott témát váltani vagy egyszerűen szó nélkül lelépni, ez a mélységű intimitás már sok neki. Most is bizsereg a bőre, kellemetlenül kavarog a gyomra, mindene ellenkezik. Ösztönné vált a kizárás.
De most nem akar semmit kizárni, esetleg be. Még mindig csukott szemekkel újabb sóhaj szakad fel belőle. Gondosan bereteszeli az emlékpalotájának ajtaját, ellenőrzi az ablakokat is, majd hátralép, zsebreteszi a kulcsokat és kinyitja a szemét.
- A képességem egy kór, pontosabban többnek a tünete. Nevezték már mindenfélének, a szocio- és pszichopátia teljes spektrumát bejártam. - megnyalja az ajkát, hogy újra erőt öntsön magába. Nem szokott erről beszélni. A keserűség csak úgy ömlik ki a szavakkal együtt, mintha felnyitottak volna egy zsilipet a lelkén. Közben a hangja formális, bársonyos, mint aki sokat gyakorol a tükör előtt, hogy úgy hangozzon, mint egy átlagos ember - és végül pont emiatt nem hangzik úgy.
- Amit én a legvalószínűbbnek tartok, azt egy osztrák pszichiáter 1944-ben úgy írt le, mint autisztikus pszcihopátiát. És az ebben szenvedő gyerekeket megvédte a nácik eugenika programjával szemben. - keserédesen félmosolyra húzza a szája sarkát.
- De ez is csak a fele a történetnek. A másik fele az, ami... - körbepillant köztük, miközben nyel egyet - ... amit észrevett. Nyers, tömény empátia, a kórság szintjéig.
Hát most kint van, mindent, vagy legalábbis a mindennek az esszenciáját, kitette a pultra. Ennyit régóta nem beszélt egyhuzamban, bele is fáradt kicsit. És most újra a másik szemébe néz, ezúttal céltudatosan. Ugyan egy vámpír valószínúleg megértőbb a különcségekkel szemben, ha nem, akkor az egy nagyon képmutató vámpír, de azért tudni szeretné, mi tükröződik a kék szempárban.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1756&post=499473#post499473][b]Adam Kensington - 2015.07.23. 21:36[/b][/url]

Sokan úgy érzik, ha velem beszélnek, önmagukkal beszélnek. Vagy csak az erdő csendjébe suttogják bele titkaikat. Hiszen amennyire hátborzongató vagyok nekik, egyben olyannyira természetes. Régóta vagyok már itt. A részévé váltam a létezésnek. Nem csoda hát, hogy a férfiú nyelve is megered, noha látszik rajta, hogy ez nem jellemző rá, és most is meglepi vele még saját magát is. Megértő türelemmel figyelem feszengését, és ugyanígy azt is, ahogy némileg felengedni látszik. Ám ez tényleg csak a látszat. Nem könnyedség, közvetlenség az, ami kiárad belőle. Inkább egy gondterhes sóhaj, ami keserű bár és kemény, mégis jól esik hagynia a felszínre kerülni. A tartalma pedig igen érdekes és egyben koránt sem váratlan a számomra. Már amint belépett, felfigyeltem az autisztikus, aspergeres jegyekre.
Bőven van különbség azok között a mentális állapotok között, amiket felsorol. Ránézésre persze kevésbé. Hozzá nemértő szemek gyakran keverik. Ez természetesen öreg hiba. Ami ebben a képletben viszont felettébb különleges, az az empátia, amit említ. Igen. Ez az. Erre gondoltam, mikor a képességre kérdeztem. Ilyennel még nem találkoztam. Csak hallottam róla. Végigpillantok rajta kicsit. Tekintetemben nyoma sincs idegenkedésnek. Ami benne ül, az visszafogott, barátságos érdeklődés.
- Nehéz lehet. - véleményezem az elém tárt sajátosságát, amely megmagyarázza, miért ilyen visszahúzódó. Ő nem attól tart, mint én, hogy milyen hatással leszek másokra, hanem pont attól, ők milyen hatással lesznek rá. Alapvetően sem könnyű elviselnie az embereknek a többi ember gondolatait, nyűgjeit. Erre itt van valaki, akinek még csak valódi lehetősége sincs ezt kizárni. Hiszen egyből megérzi, egyből átlátja. Míg mások egy csukott könyvnek csak a borítóját szemlélhetik, addig ő egyből olvasni kényszerül és már tudja is a tartalmát. Mit tudja? Hirtelen már ő maga a kötet a maga minden belsőségével.
Az én könyvem borítója sötét. Régi kiadás, mégsem kopott. Oldalain számtalan történet sorakozik bár, a leírás tiszta és egyszerű. Mély és nyugodt. Békésen letargikus. Még a számtalan iszonyat és borzalom is, amely lapjait tarkítja, mind a helyén van és tanulsággal szolgál. Az olvasmány semmit nem tagad, ám semmit nem is bán. Mindent a maga helyén kezel és mindent tökéletesen átlát. Egyensúlyban tartja az ösztönt és a gondolatokat. Melankóliája ebből az önmegtartóztatásból ered, ám nem bánja ezt sem. Hiszen így kell lennie. Így döntött. Nem hagyja eltompulni elméjét, elveszni a lényét. Mindenek fölött hű magához.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1756&post=499557#post499557][b]Eördögh Lars Tobias - 2015.07.23. 23:20[/b][/url]

A rá visszanéző szempárból nem tud kiolvasni sem rosszallást vagy lenézést, sem sajnálatot. Ez csodálkozásra ad okot Tobiasnak - általában ezek az első benyomások, amelyek hatalmukba kerítik az embereket. Vagy simán bolondnak tartják és nem veszik komolyan, vagy áldozatnak vélik és szeretnék megnyugtatni, hogy minden rendben lesz. Tudják ők, hova tehetik a sajnálatukat és lenézésüket egyaránt. Mindig küzdött ez ellen, eleinte csak csendben, a szüleivel szemben, otthon a négy fal között, majd hangosan, fellázadt, nem volt hajlandó több orvosi vizsgálatra elmenni, tört-zúzott. Majd végképp bezárkózott, ha erről volt szó. Már nagyon rég nem hajlandó tudomásul venni, hogy ő más. Hogy egyedi. És az embereket rettenetesen érdekli minden, ami egyedi. Szeretik ketrecbe dugni, kiírni kórtörténetét egy kis táblára, azt kitűzni és aztán mutogatni a gyerekeiknek. Nem, akkor már inkább megtanulja elrejteni másságát. Vagy legalábbis nem beszél róla és nem rendez jeleneteket.
Most azonban... most tudomásulvételt lát. Csodálkozást kevésbé, mintha a férfi tudta volna, hogy mire számítson, csak épp a szót kereste rá. És visszafogott érdeklődést, amely mögött, bármennyire is barátságos legyen a tekintet, mégis ott lapul türelmesen a ragadozó. Mert a fiú egy pillanatig sem áltatja magát, hogy a táplálék-piramison ki hol áll.
A rövid, tömör megjegyzésére felhúzza ajkait, mintha mosolyogna, de mégsem, s aprót szusszan, miközben bólint egyet. Igen, így is lehet mondani. De hálás a véleményéért, amely nem túl sok, de nem is túl kevés. De vajon nem mondhatná el ugyanazt éjjeli társáról is? Vámpírnak lenni sok minden lehet - például nehéz. Hisz nem ugyanannak a folyónak a két partján állnak? Egyik a küldő, másik a befogadó, egyik a ragadozó, másik a préda. Ősi játék az övék. És mégis egyedi.
- Lehetetlen társra lelt a nyúl a rókában. - jegyzi meg picit félrebillentett fejjel, még mindig állva a másik tekintetét. Egészen halvány, öntudatlan mosolyra kúszik a szája sarka. A másik tekintetéből még csak befogadható mennyiségű jelzést kapott, az érzések, amelyek különösek voltak számára, azok mind pozitívan érték, minden másra pedig felvértezte magát. De tudja, hogy nem fog ez örökké így lenni, csak ideig-óráig. Esetleg percekig. Ám amíg tart, addig sem szakítja meg a szemkontaktust. Olyan ritkán van ilyesmiben része, általában kellemetlen élmény számára, esetenként fájdalommal is jár. Most viszont mintha megállt volna az idő és egy különös, emberfeletti -  vagy épp emberalatti - világban lennének fő- és egyetlen szereplők. A sötétség és a viszonylagos csend, amelyet egyetlen más lény sem zavar meg, csak rásegít erre az éteri hangulatra, érzésre.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1756&post=499703#post499703][b]Adam Kensington - 2015.07.24. 11:42[/b][/url]

Élvezi a helyzetet. Ezzel magam sem vagyok másként. Egy kívülálló számára persze úgy tűnhetne, hogy két alvajáró akadt össze a sötétben és csak méregetik egymást, vajon a másik is alszik-e épp, mint ő. Ilyennek tűnhetünk. Hiszen nem vigyorgunk, nem nevetünk, nem lelkendezünk. Mintha élni se igazán élnénk, legalábbis nem úgy, mint azt elvárnák. Mondjuk engem eleve sokan halottnak tekintenek, amit igazából nehezményezek is.
Számunkra viszont ezek a pillanatok kellemesek. Igazán azok. Nem minden nap nézhet valaki így a másik szemébe. Így, hogy bár elhangzik néhány szó, azok sem feltétlen szükségesek. Csak fokozzák az élményt. Az újabb hasonlatra magam is elmosolyodom, ám én nem az ajkaimmal, hanem tekintetem fényével, sápadt vonásaim formálódásával. Végül ráérősen kilépek a pult mögül, a fiúhoz húzódva és felé nyújtom hosszú, hűs kezem.
- Adam Kensington. - mutatkozik be bársonyos hangon a róka a nyúlnak.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1756&post=503907#post503907][b]Eördögh Lars Tobias - 2015.08.09. 19:13[/b][/url]

A vámpír tekintete felvillan, a hidegség benne egy pillanatig meleg sugarakat áraszt. Mosolyog. Úgy tűnhet, mintha mindketten a hogyan-mosolyogjunk-rendhagyóan versenyszámban indultak volna, jelenleg fej fej mellett haladva. Tobias fanyar félmosolyokkal és szájsarok-rándulással még sokat gyakorolhatna - tény, ritkán szokott ilyesmiket művelni. Ha sok időt töltesz egyedül, megszokod a mimika hiányát, a hangod idegenné válik, rekedtessé, a szemkontaktus pedig olyan, mintha reflektorral világítanának szembe.
De most nem. A hangja ugyan még mindig kissé furcsán cseng, de lassan megszokja. Lassan átalakul, a vámpír bársonyos baritonja körülfonja saját hangszálait, mint mérgező indák, melyek tekeredését észre sem veszed, lassan, selymesen mozognak, aztán csak arra kapod fel a fejed, hogy körbefontak és nem tudod leszedni magadról. Ám lehetséges, hogy mindez a fejében történik, a külső valóságban ennek semmi jele. Ezt mindig nehezen tudta egyedül eldönteni - hisz önmagunkban mindannyian Schrödinger macskái vagyunk.
- Eördögh Tobias. - keresztnevét megszokásból dánul ejti, mely furcsán csenghet a magyar családnév után. Jobbját nyújtja, mely forrónak tűnik a vámpír hűs ujjaival szemben, mintha tűz és jég fonódna egy pillanatig egybe. A fiú nem lepődik meg, tudja, mire számítson. Így jobban tud figyelni minden egyébre. A hozzá közel lépő testtartására, hangjára, vonásaira. Mintha egy hűs tengeri áramlat szökött volna be egy kicsapódó ablakon, lehűti arcát, körbefutja testét, a tarkóján felborzolja a haját, le a gerince vonalán. Elengedi a férfi kezét, lehanyatló csuklójával egyidőben szemhéjai is lecsukódnak, homlokán egyetlen mély ránc fut végig, ahogy mélyet lélegzik. A tenger örökléte, végtelensége, magánya - mindezt magával hozza a szellő, mely képzeletbeli palotájának ablakán szökött be. Újabb mély lélegzetet vesz, mint aki a sós, hűs levegő után próbál kapni, majd megnyalja ajkát és újra felnéz Adam szemébe.
- Az éjszakák itt mindig... ilyenek? - pillant körbe, mutatva az ittet szemöldökével. Természetesen nem a fizikai helyre érti, illetve nem feltétlenül és nem csak arra. - Mintha kábult ájultságban feküdne a világ, az idő pedig megállt volna körkörös mozgásában. - hangja halk, egyre halkabb, a végén már csak suttog, lassan formálja ajkaival a szavakat. De ha csak gondolná őket, akkor is megértené a másik férfi, effelől kétségei nincsenek.
Az őket körülvevő világ csak a belső világuk kivetülése, ezzel tisztában van persze. És ahogy feljön a Nap, minden visszazökken a régi, megszokott rutinjába. Vagy legalábbis majdnem minden.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1756&post=506497#post506497][b]Adam Kensington - 2015.08.17. 23:06[/b][/url]

Dán. Érkeztekor hasonló tájékra lőttem be őt magamban, ahogy azonban kiejti nevét, egyértelművé válik a számomra. Alap szinten beszélem is a nyelvet, ahogyan a legtöbb európait meg még jó párat azokon kívül. Az ázsiaiak nehézkesebbek a számomra, hiszen jóval idegenebbek. Távol állnak tőlem. De szinte minden nyelven képes vagyok megszólalni, még ha a minőség hagy is kívánni valót maga után.
- Igen. - adom meg terjedelmes válaszomat a kérdésére, végtelen nyugalommal. Olybá tűnhet, feleletem nem jelent többet önmagánál, ám kétségem sincs afelől, hogy az előttem álló fiú pontosan tudja, hogy igenis többet jelent. Nem pusztán arra mondtam igent, milyenek itt Bogolyfalván az éjszakák, hanem en bloc arra, milyen az én halhatatlan életem. Ilyen. Amilyennek leírta. Egy végtelen, beletörődött, a helyzetét elfogadó, a világba olvadt létezés. Néha semmilyen, néha keserű, néha fásult, néha kellemes, néha kifejezetten élvezetes. Ám főleg mámoros. Kábult.
Fürkészem még a férfiút egy darabig, majd pakolni kezdek a pulton, eltéve onnan az eddig bütykölt rádiót, és rendet téve ott. Olyan békésen ténykedek, mintha egy magam volnék. Mintha nem kéne foglalkoznom senkivel magamon meg az üzleten kívül. Mintha nem állna itt mellettem egy látogató. Pedig áll. Azonban ő nem várja el a külön törődést. Érzi anélkül is, hogy figyelek rá. Hiába nem tűnik úgy.
Elsétálok a jobb oldalt nyíló ajtóhoz és eltűnök pár pillanatra a személyzeti helyiségben, hogy onnan egy termosszerű fémtartállyal lépjek elő. Ahogy a súlyán érzem, nem sok vevő adakozott a vérével az elmúlt napokban. Nem gond. Végül is elég jól állnak a készleteim.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1756&post=506578#post506578][b]Eördögh Lars Tobias - 2015.08.18. 11:50[/b][/url]

A kimerítő választ hallva végre egy igazi mosoly tűnik fel az arcán. Nem a reakció hosszúságán derül, még csak nem is a pillanatnyi helyzet lehetséges komikumán. Hirtelen meglátta a múltját, a jelenét és a jövőjét találkozni egy pontban, amikor a párhuzamosok mégis egybefutnak egyetlen pillanatban, ott és akkor eggyé válnak. Amikor a felismerés hulláma elönt, önkéntelenül is elmosolyodsz, a tüdődből kiengeded a levegőt egy hangos szusszanással. Hát persze. Hogyan is lehetne másként? Egyértelművé válik minden. És megmásíthatatlanná.
Az iskolában - és főleg a faluban - eltöltött éjszakák nem lesznek átlagosak. Soha semmi nem átlagos Tobias életében, de ez kimagaslóan nem lesz az. Egyszerűen tudja. Érzi jövőjét megdermedni egyetlen képben, mintha mugli fényképet nézegetne az ember, vibráló, az ember ujjait megégető különös képet. A végtelenség és az állandóság bénító érzése telepedik rá a tagjaira, minden egyes atomjára, mágikus, emberfeletti erő által teremtett takaróként borítja be a fiút. Egyetlen halk hang suttog a koponyája mélyén, de szavainak értelme kivehetetlen, annyira elnyom mindent a csend moraja, akár süket is lehetne a fiú.
A mozdulatlanságba törés következik, Adam pakolgatni kezd a pulton, Tobias pedig követi a kezeit a szemével, teste továbbra is statikus, ugyanott marad, egy képzeletbeli Petrificus Totalus áldozataként. De ahogy az elméje kibillen az időtlenség állapotából, úgy ernyednek el az izmai is, az ujjai újra életre kelnek, majd a többi testrésze is fokozatosan.
Enyhén oldalra billentett fejjel elnézi a fémtartályt, egyáltalán nem kell gondolkozzon azon, hogy mi lehet benne. Itt ez így működik, ilyen... civilizáltan. De minden csak álca. A róka eljátssza, hogy békésen együtt tud élni a nyulakkal, a nyulak pedig nagyvonalúan ezt el is hiszik neki. Ám vannak másmilyen nyulak. Olyanok, akiknek rókaarcuk van a nyúllélek fölött, illetve akiknek a nyuszi fülek róka szívet takarnak. Tobias maga sem tudja, ő melyik kategória. Szeretné azt hinni, hogy az első.
- Miért van itt? - a hangja halk, suttogó, de a tekintete tisztán villan, a köd elszállt felőle. A kérdés racionálisnak, már-már egyértelműnek tűnhet, de nyilván nem csak annyit takar és annyit jelent, amennyit egy három szavas kérdés jelenteni szokott. Nem támadó, nem is vallató, számonkérő. Csak kíváncsi. Egy angol nevű, az évszázadokat magán hordozó vámpír egy magyar varázslófaluban egy iskola mellett, ahol gyerekek százai élik naív kis életüket. Ez olyan, mintha az állatkertben a tigris ketrecét a vaddisznó mellé tennék, a ragadozó pedig fel-alá járkálna vicsorgó fogakkal a kerítés mentén, miközben a disznó önfeledten és mit sem sejtően röfögne és túrná a földet makk után kutatva. Pontosan ilyen, egyetlen nagy különbséggel - hiányzik a kerítés.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1756&post=506906#post506906][b]Adam Kensington - 2015.08.19. 12:18[/b][/url]

Tudom, hogy tudja, mi van a fémtartályban. Azt hiszem, ez a mi kapcsolatunk - ami mindössze pár perces eddig, mégis jóval többet ígér mind a múltba visszanyúlva, mint a jelenbe előre kapaszkodva-, ez egy ilyen tudom, hogy tudja viszony. Nem kell kimondani. Nem kell jelezni. Elég, ha a másik szemébe nézünk, vagy egyszerűen csak fogjuk a rezgéseit. Az én ez irányú érzékenységem fajomnak és koromnak tudható be, míg a fiúnál az ő különleges adottságának.
Éppen csak visszaérek a termosszal és lehelyezem az asztalra, amikor jön is a kérdés. Lassan emelem kék szemeimet a nem mindennapi nyúlra. A pult mellett állok, jobb kezem rajta pihentetem, ujjaim végei a lapjára simulnak. Egész testemben az előttem álló felé fordulok és végigpillantok rajta.
- Kell legyek valahol. - adom meg simulékony, mégis érdes hangú válaszomat, amely mindent magában foglal ismét. Mindenütt voltam már. Mindenütt éltem már. Bárhol lennék, jogos volna a kérdés, miért vagyok pont ott. A válasz mindig az lenne, amit most is megadtam. Persze, tudom, ez itt egy kiváltképp bizarr környezet egy magamfajta számára. Mintha egy svédasztal mellé költöztem volna, nem igaz?
Márványszín vonásaim megkeményednek némileg. Hiszen igazából akárhova megyek, mindig van valami ok, amiért az emberek szerint arcátlanság ott lennem. Még ha nem is mondják ki, így gondolják. Mit keresek egy nagyvárosban, emberekkel körülvéve? Több ott a csemege? Mit csinálok a pusztában, magányomban? Talán tervezek valamit? Miért költöztem gazdag negyedbe? Ki akarom fosztani őket? Mit csinálok a szegények között? Talán úgy hiszem, az ő eltűnésük kevésbé lenne megrázó? Mindig ugyanott tartunk. A szemükben a létemet vámpírságom határozza meg és annak is az a szeglete, hogy a vérükre szomjazom. Jellemző ez a beskatulyázás a halandókra. Úgy általában. De természetesen elismerem, az, ami vagyok, nem ugyanaz, mintha valaki fekete, vagy vegán, vagy muszlim, vagy rocker, vagy meleg. Az én bélyegem, az én címkém sztereotípiái sokkal valóságosabbak és okkal merülnek fel. Ahogy a tigris is lehet bár szelíd, nem igazán tudhatod, mikor ereszti ki a karmait, mikor csap le rád, az ösztöneitől vezérelve.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1756&post=506920#post506920][b]Eördögh Lars Tobias - 2015.08.19. 13:30[/b][/url]

A vámpír nyílt testtartása, felé fordulása sokat elárul. Az emberek az ilyen nonverbális kommunikációt, sugallatot legfeljebb öntudatlanul szokták receptálni, észre se véve, hogy ők is reagálnak rá, legyen az pozitív vagy negatív reakció. Ám egyesek külön figyelmet szentelnek a másik ember arcrezdüléseinek, testhelyzetének, makrómozdulatainak.
Lepillant a férfi kezére, az ujjaira, végigjáratja a tekintetét a másikon, amint az is teszi. A válaszára végül visszaérkezik az arcára és újra a szemein állapodik meg. Egy ideig csak figyeli a másik hideg kékjeit, mint aki egy festményen keresi a részleteket, amelyek elárulják, hogy az adott műalkotás valódi vagy csak egy gyönyörűen elkészített hamisítvány. Végül egy aprót bólint, inkább csak a tekintetével, mint a fejével - az eredetiséget igazoló papírra képzeletben pecsétet nyom.
Nem fog stigmatizálni, nem érez rá sem késztetést, sem hajlamot. Akit egész életében különböző bélyegekkel cimkéztek fel, akit gúnynevekkel csúfoltak az iskolában, aki mindig valami volt, egy kategória, egy doboz, amelyet kényelmesen mindenki el tudott magának könyvelni - x kategória; tartalma: Tobias nevezetű egyén; tulajdonságok: abnormális, antiszociális, furcsa; megjegyzések: veszélyes, kerülendő.
Nem, ilyet nem fog tenni. A vámpírság végülis ugyanolyan állapot, mint az övé. Vannak vonásai, amelyek úgy nagyjából megfigyelhetőek minden egyénnél, de a lényeg mindig más. Mindig egyedi. Ő nem egy vámpír, akinek van egy neve úgy mellékesen, hanem ő Adam, aki úgy egyébként vámpír is. Ugyanúgy, ahogy a fiú pedig Tobias, egy kicsit ilyen, egy kicsit olyan, de semmilyen sem kategorikusan.
Mindebből semmit sem ejt ki hangosan, de ahogy a másik fele fordul, kezeit nekitámasztja a pultnak, testével kicsit előredől, egyértelművé válik a lényeg.
- Néha a legártalmatlanabbnak tűnő halandók követik el az igazán szörnyű tetteket. - hangja finoman megremeg, rég elfojtott düh tőr fel a mellkasából. Nem megnyugtatásként szánja, legalábbis nem elsődlegesen annak.  A vámpír valószínűleg azóta tudja, hogy nem ő az első a fajtájából, akivel találkozik, mióta belépett az ajtón. És arra is rájöhetett már, hogy nem fél tőle, csak... óvatos. Két évtizednyi röpke élete alatt annyi gonoszságot, ördögi, mély gonoszságot tapasztalt, amit más egy hosszú élet alatt sem. És ezek a tettek szinte kivétel nélkül embertől származtak.
- Az emberek a szörnyek. - nem tud másként tenni, viszonyulni, érezni. Attól a pillanattól fogva, hogy először belenézett a kék szempárba és megpróbálta megragadni azt, ami azon túl van, egy kötél feszült ki köztük. Ezek a kötelek nagyon nehezen szakadnak el és mindig sérül mindkét fél, de nem mindig ugyanolyan mértékben. De jelenleg még semmi oka nincs a kötélnek elszakadni. A termosz, a bolt, a halálesetek és eltűnések hiánya. Nem, semmi oka.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1756&post=506926#post506926][b]Adam Kensington - 2015.08.19. 13:50[/b][/url]

Ezzel nem tudok vitatkozni. Talán csak annyit, hogy avatott szemeknek a szörnyek soha nem tűnnek ártatlannak. Ők tudják, hogy a látszat csal. Ők tudják, mit rejt a felszín és nem téveszti meg őket se modor, se küllem, se semmi más. Engem sem. Nem azért mert ilyen eszesnek, az összefüggéseket látónak, a dolgok mögé nézni képesnek születtem, hanem mert eleget éltem ahhoz, hogy ilyenné váljak. Tény, hogy nem esett nehezemre, de ilyen idős koromban, mint amilyen most az előttem álló fiú, én fele ennyit nem tudtam, mint ő. Fele ennyire nem tudtam kiismerni az embereket, vagy megfelelően következtetni abból, amit tapasztalok.
- A szörnyeknek nincs faja. - véleményezem második felvetését.
- A szörnyeknek csak tulajdonságaik vannak. Úgy mint öntudat és saját akarat. - fejtem ki álláspontomat. Úgy vélem, az a szörnyeteg, aki rémtetteit úgy hajtja végre, hogy teljes mértékben tisztában van azzal, milyen borzalmat cselekszik, ennek ellenére mégis megteszi, noha képes lenne gátat szabni tetteinek. Ez a szörnyeteg ismérve. A tigris nem szörnyeteg. A tigris ragadozó. A vámpír, ha gyilkol, ő szörnyeteg. Hiszen módjában állna más utat választani. Ahogy gondolataim ide érnek, le is pillantok az asztalon álló fémtartályra. Az én utamra. Persze, ez csak egy része. Nem csak eképpen veszek magamhoz vért, de az esetek 80%-ában igen. Ez pedig olyan fokú önmegtartóztatást igényel, amit a fajtársaim többsége el se tud képzelni, és ennél fogva gyalázatosnak és meghunyászkodónak tartja. Mindezzel azt akarom-e mondani, hogy én nem vagyok szörnyeteg? Ó, nem. Az vagyok. Tehetek bármit. Az vagyok. Hiszen a múlton nem lehet változtatni, a jövőt pedig nem lehet előre látni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1756&post=506939#post506939][b]Eördögh Lars Tobias - 2015.08.19. 14:53[/b][/url]

Aprót bólint, természetesen egyetért. Nem azt akarta mondani, hogy minden szörny ember, vagy hogy minden ember szörny, dehogy. Csak hogy több szörnyként viselkedő egyén tartozik az emberek közé. Dehát mindegy is. Valóban nem fajtól függ. Hanem ezektől a vonásoktól, amelyeket felsorolt. Ezektől és a hajlamtól, hogy Istent játszodjunk.
Követi a tekintetét, ő is a tárolóedényre pillant. Nem tűnik nagynak. Biztosan van még több is, vagy legalábbis szokott lenni. De mennyit kaphat önkéntes emberektől? Ismerőstől, baráttól, talán szeretőtől? Hirtelen Tobias furcsa mód tudatára ébred az ereiben csörgedező, életet jelentő folyadéknak. Az ütőerei pulzálását, szívének dobogását, a testének melegét - mindent fokozottan érez ebben a pillanatban. Körülbelül öt liter lehet - ebből mennyit veszíthet el egy ember anélkül, hogy rosszul legyen? Fél liter, liter? Kettőnél talán már késő, a szív eszeveszetten pumpál, próbálja pótolni a hiányt, de nem elég gyors és végül a test sokkos állapotba kerül, amely halált jelent.
De nincs benne félelem vagy gyanakvás. Tudja, hogy Adam nem élt örökké termoszokon. Lehet, hogy most sem csak azon él. De ahogy mondta - minden az akaraton dől el. Hogy hogyan döntünk - szörnyek leszünk-e vagy sem. Ugyanúgy az is döntés, hogy áldozatokká válunk-e. Hisz minden szörnynek kell legyen áldozata, egyedül legfeljebb ártó szándékai lehetnének. Azért pedig még senkit sem ítélhettek el.
- Aki egyszer szörnnyé vált, van-e számára visszaút? Az igazságosztás istennőjének kezében a tányérok kerülhetnek-e valaha egyensúlyba, ha egyszer az egyiket mázsás súly húzza a föld fele? - kérdéseinek költői jellegének élét elveszi a szemében tükröződő kíváncsiság. A költői jelleg pedig inkább annak köszönhető, hogy a válasz nem lehet egyszerű, igen-nem, fekete-fehér. A kíváncsiság alapja pedig az, hogy Tobias sem egészen tudja, hogyan vélekedjen. Általában jobban érdekli őt az, hogyan vélekedik a másik, mint hogy saját magával folytasson eszmefuttatásokat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1756&post=508197#post508197][b]Adam Kensington - 2015.08.23. 15:08[/b][/url]

Rajtam keresztül szemléli saját magát. Feléri az én érzékelésemet, amennyire egy halandó erre képes lehet. Figyel az ereiben áramló, kívánatos vérre. Egész testében szíve lüktet. Nekem ez ő. Egy duruzsoló ritmus. Forrás. Ám nem csak ennyi. Nekem nem. Hanem mindezen kívül egy érdekesség, egy alany, egy élmény, egy társ.
Nem felelek a kiváló kérdésekre, hiszen azok nem csak hogy költőiek, ám a válasz sincsen meg bennem rájuk teljes bizonyossággal. Rengeteg minden van, amivel kapcsolatban elfogadtam, hogy nem tudok rájuk felelni. Ez is ilyen. Lehetnek elméleteim, akadhatnak érveim mellette és ellene, ám végeredmény nincsen. Viszont önkénytelenül megérintem nyakláncom koponyamedálját. Hiszen témába vág. Hiszen pontosan azt fémjelzi, amiről most beszélünk. Ez egy emlékeztető. Egy billog. Lehúzom róla ujjaimat.
Közlöm a jövevénnyel, hogy én most elhagyom a boltot, így hát ezt sajnos kénytelen ő is megtenni. Lekapcsolok, lezárok mindent és a termosszal a kezemben kisétálok az üzletből, oldalamon a dánnal, akivel együtt megyünk egy darabon, néma csendben lépdelve egymás mellett. Mikor aztán útjaink elválnak, bár kevesebbek leszünk egy velünk ballagó testtel, ám gazdagabbak vagyunk egy lélekkel, amivel ma volt szerencsénk összetalálkozni. És mindketten tudjuk, hogy látjuk még egymást.