A Keleti szárny első emeletén, jól elrejtve az idegenek szeme elől, a folyosó jobb oldalán hatalmas festmény található, amely egy szfinxet ábrázol. Fölötte a felirat: Veritas, Scientia, Sapientia. Csak a beavatottak tudják: a festmény takarja a Levitába vezető bejáratot. A szfinx pedig csak akkor enged be a kék ház klubhelyiségébe, ha rejtvényét helyesen megfejted.
Mindenki mással is hajlandó elbeszélgetni a varázslatos lény a maga tűnődő, éteri módján, de ha információkat akarsz kicsikarni belőle, jobb, ha még néhány legendás lények gondozása órát meglátogatsz, különben nem vetemednél erre.

Vajon feltűnt már bárkinek is, miért alszanak olykor éjjelente ezen a folyosón meggyötört levitás gólyák...?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1643&post=802933#post802933][b]Nadia Rosales - 2020.04.02. 23:00[/b][/url]

- Dikh tanárnő, ne segítsek? Hadd vigyem má, no' - hirtelen termett mellettem az egyik diák, hirtelen azt sem tudtam róla eldönteni, hogy melyik ház tagja, bár a korát sem sikerült volna besaccolnom. Mindenesetre, nem tűnt ismerősnek, bár ki tudja, lehet, hogy ott ült az óráim egyikén. S mivel mindhárom - igen, a nemlétező is - kezem tele volt, úgy döntöttem, hohgy ha már ennyire ajánlkozik nekem, akkor végül is, hozhatja az egyik térképet.
- Mit is mondtál, hogy hívnak? - kíváncsian pillantottam felé, miután kezébe nyomtam az egyik segédeszközt, s így egy kicsit fellélegezhettem, mert kevesebb súlyt kellett tovább cipelnem.
- Klaudió, deh' odahaza csak Szarka a becenevem - vigyorgott vissza, miközben alaposan szemügyre vette a feltekert rajzot. - Dikh, ennek van súlya - közben rázogatni kezdte, mintha azt várta volna, hogy csörögni fog. Erre egy kicsit furán megemeltem az egyik szemöldököm, s nem voltam biztos benne, hogy a fiatal fiú tudná is, éppen mit tart a kezében. - Ez egy térkép, világtérkép, rajta a legfontosabb városokkal, kiegészítve történelmi évszámokkal. Nem láttál még térképet?
- Hát teccik tudni, nem még, de majdnem olyan, mint a nyanyó szőnyege otthon. Szóval ez akkor nem ér sokat? Deh' mindegy is! Tetszik tudni kérdezni akartam, hogy Ön nem tud-e helyet, ahol rezet vennének, meg hogy mi ennek az árfolyama a muglikná...Dikh egy egér, jájj baszki..öh bocsánat! - hirtelen ugrott meg mellettem a srác, még mielőtt választ adhattam volna az érdekes kérdésre. Fura, eddig itt a kastélyban csak érdekes kérdésekkel találtak meg ezek a fiatalok. Most viszont, a srácnak sikerült úgy megriadnia, hogy míg fél fordulatot tett, kezében a térképpel, azzal úgy vesén kólintott, hogy elveszítve az egyensúlyomat, majd eltaknyoltam a folyosón, s így szanaszét szórtam mindent a kezeim közül. A könyvek, s a másik térkép is nagy csattanással ért véget a kövön.
- Jáh, elnézést , no nem fílek tőlük , csak ez most váratlanu' ért - mondta elnézést kérően, s sietve ugrott, hogy felkapja a holmijaimat a földről, miközben tekintetem megakadt egy ijedt nőn. Ráadásul nem is akárkire hoztuk rá a frászt, hanem a Szőkére. Kínos. Most még csak azt sem tehettem meg, hogy gyorsan hátraarcba fordulok, s elviharzok. Már túl késő volt, meglátott. A fiatal srác meg csak mondta, és mondta, miközben pakolta vissza a holmikat a kezembe.  - Jó-jó, semmi gond, semmi. De kérem, keressen meg a fogadóórámban, ha ez a téma...rézvásárlás?...érdekli. Most még sok teendőm lesz a következő órám előtt - mondtam elnézést kérő mosollyal, majd visszaszerezve a holmimat, tettem néhány lépést közelebb a Szőkéhez.
- Ne haragudj, hogy rád hoztam a frászt. Egy kicsit sok a holmim, a fiatalember meg nem bírja az egereket - mondtam elnézést kérő mosollyal, de mire oldalra pillantottam, hogy a srácra mutassak, neki már hűlt helyét találtuk. - Öhm...mi szerintem még nem ismerjük egymást, most kezdtem egy hete, Nadia Rosales, mugliismeret - halovány mosolyt varázsoltam az arcomra, s mivel rájöttem, hogy még mindig tele a kezem, először a két térképet megpróbáltam a falnak támasztani, segítve jobb térdemmel, s ha sikerült, csak ezt követően nyújtottam kézfogásra a kezem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1643&post=803018#post803018][b]Nadia Rosales - 2020.04.03. 22:28[/b][/url]

Az utóbbi időben, mintha Demoklész kardja lebegett volna felettem, mindig peches megmozdulásaim voltak. Ha éppen nem a kávéval öntöttem le magam, vagy nem a gyereket hagytam el bevásárlás közben, akkor vagy a festéket öntöttem a nyakamba odahaza a renoválás során, vagy úgy szórtam szanaszét a holmijaimat, mint ahogyan azt néhány perccel korábban tettem.
Jó, az is igaz, hogy ezúttal a fiatal diákúr suhintott oldalba, s ennek köszönhetően hullott minden szanaszét, de ezek az apró dolgok is azt sugallták, hogy valami nagyon nincs rendben az életemmel, s lehet, hogy ez egy büntetés. Büntetés, amiért nem árultam el a gyermekem apjának, hogy van egy lánya. Igen, csak ez lehet. A bűntudat? Nem, kizárt, hogy bűntudatom legyen miatta, hisz ő lépett le! Akkor viszont joga sincs a gyerekhez, meg amúgy sem lehet ráilleszteni az apa cetlit, hisz az apaság nem egyenlő azzal, hogy gyermeket nemzett.
Felocsúdva az esetből, s visszazökkenve a röpke gondolatmenetből, az úriember segítségnyújtását követően már tova is suhant, azonban nem kerülhettem el a Szőke pillantását. Ciki, vagy nem ciki, de ha már szemeztünk egymással, nem tehettem meg azt, hogy lelépjek. Nem azt mondom, hogy nem volt bennem egy kis feszültség a találkozás miatt, de ezt el kellett fojtanom magamban, s valószínűleg a nő úgy sem tudott rólam semmit.
- Oh, köszi! - meglepett, de szinte azonnal segített megszabadulnom a térképektől, ezzel máris levett rólam némi terhet, amiért hálás voltam, s még egy kedves mosolyt is küldtem felé, míg ki nem szúrtam a kosárban alvó csöppséget.
- Nahát, ki ez a kis legény? Nagyon aranyos - leguggolva szemügyre vettem a kicsit, mintha csak azt fürkészném a vonásain, hogy Zé nem-e hazudott. De nem, nem hiszem, mert ez a csöpp nem hasonlított a férfire, ennek ellenére nagyon édes kisbaba volt. Felegyenesedve fordultam újra a nő felé, aki eközben az ifjú tanoncról mesélt, bár elsőre nem igazán értettem a szavait.
- Jutalmat? - össze is ráncoltam a homlokom, de ekkor a szőke utalására magam is a fülemhez kaptam, s úgy tűnt, hogy míg a balon még mindig ott függött az aranykarika, a jobban már csak a hűlt helye maradt.
- Oh...ohh - egymást követően ért a döbbenet, elsőként a fülbevalóm eltűnése, majd azt követően a könyvemé. - Jaj, itt ilyen zsebes diákok vannak?- az arckifejezésem azt hiszem, hogy mindent elárult, hisz elég volt csak rám nézni, látszott az, hogy mennyire megdöbbentett ez az eset. Sok jót hallottam már Bagolykőről, emiatt is adtam be ide a pályázatomat, arra azonban nem készültem fel, hogy itt ugyanúgy kellene óvnom az értékeimet, mintha a muglik közt járnék.
- Áh, nagyon örvendek - a bemutatkozás közben végre kezet rázhattam a szőkével, meg is szorítottam, de csak annyira, ahogyan azt illik, s így volt lehetőségem még inkább szemügyre venni őt. Szóval ő a nő a képről. Zé nagy szerelme. Kedvesnek tűnik, szimpatikus. Fenébe.Magam sem tudom, hogy miért, de azt hiszem, hogy jobban örültem volna, ha egy bunkó ez a csaj, mert akkor legalább lett volna okom őt utálni. Így viszont meg kellett állapítanom magamban, hogy nagyon is rendes, s bár még ha ő is volt az ok, hogy a gyerekem apa nélkül nőtt fel, akkor sem haragudhatok rá.
- Öhm...igen igen, azt hiszem. Nem voltam felkészülve erre, ez most kleptománia, vagy esetleg..?- durva, de lehet, hogy tényleg kifosztottak már a második héten.
- Egyébként, ezt leszámítva tetszik. Nagyon kedvesek a kollégák, segítőkész mindenki és a diákok is nagyon helyesek - el is mosolyodtam, hisz eszembe jutottak azok az érdeklődő arcok az első óráimról. - Bár a kastélyt még nem sikerült teljes egészében feltérképeznem, néha még mindig eltévedek - fűztem hozzá halk nevetéssel.
- Te mit tanítasz, amellett hogy ennyi diákra kell figyelned?-kíváncsiskodtam, miközben lepillantottam újra a kisfiúra. - Jaj, tényleg tündéri ez a gyerek, hogy hívják? - újra felpillantottam, s felmerült bennem annak a gondolata, hogy most talán itt lenne a lehetőségem arra, hogy felhozzam Zétényt, és megérdeklődjem azt, amit tudni szeretnék róla. De mégis, hogyan? Totál hülyének nézne, ajh Merlinem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1643&post=803036#post803036][b]Nadia Rosales - 2020.04.03. 23:50[/b][/url]

- Áh, érdekes - egy pillanatra elgondolkodva meredtem magam elé, miközben a szőke még mindig arról a fiúról mesélt, s ami azt illeti, a szavak és a tapasztalat vele kapcsolatban egyre jobban megértette velem a helyzetet.
- Oh, azt hiszem, kezdem érteni. Már alapból furcsa kérdéseket tett fel nekem, azt hittem, hogy csak tréfálkozik - de nem, azt hiszem, Klaudió személyében sikerült egy gyöngyszemre lelnem ebben az intézményben, s bár nem szívesen éltem a megbélyegzés lehetőségével, a mondás, miszerint a vér nem válik vízzé, sok esetben bizonyítható. S bár eszem ágában sem volt neheztelni a kisebbségre, úgy éreztem, hogy egy ilyen eset hosszú távon még bonyodalmakat okozhat a kastélyban. - Ha megszokásból teszi, és aztán visszaszolgáltatja a holmit, az talán csak kellemetlenséget és rossz szájízt von maga után, de ha valóban oka van arra, hogy csenjen, akkor...talán komolyabb gondok is lehetnek a háttérben - jegyeztem meg, miközben aggasztó gondolatok merültek fel bennem. Mikor évekig éltem Mexikóban, nem egy, s nem két utcagyereket láttam, akik lopásból tartották fenn magukat, mert a szüleik nem voltak képesek arra, hogy ellássák őket. S ez elkeserítő, de vajon mi a helyzet ezzel a fiúval?
A bemutatkozás könnyűnek tűnt, szinte gördülékenyen ment, mégis ott volt az a pillanatnyi feszültség, amit érzékelni lehetett a levegőben. De miért is nem mondta, hogy ez a nő ennyire rendes? Ha tudom, én magam szóltam volna rá, hogy ne legyen hülye, s ha szereti, akkor harcoljon érte. Még akkor is, ha..
- Ugyan, semmi gond, megértelek és amúgy sem terheltelek volna ilyen kéréssel. A diákok meg sokszor szívesen ajánlkoznak, ha cserébe mesélek nekik néhány izgalmas történetet a muglikról - nevettem el magam, s egy kicsit talán csökkent bennem a feszültség, bár az is lehet, hogy mindez csak a pillanatnak szólt.
- Ó értelek, akkor úgymond kétlaki életet élsz - ha tovább szerettem volna fecsegni, megkérdezhettem volna azt, hogy milyen szakon tanul, és amúgy meg hol élnek a kis gyerkőccel, de míg ő a kérdésemre válaszolt, az idő alatt már az zakatolt a fejemben, hogy milyen módon kérdezhetnék rá nála Zétényre. Egyáltalán hogyan is lehetne egy ilyen szituációt megfelelően kezelni? Amilyen gyorsan elillant a feszültség, úgy egy pillanat alatt ismét visszareppent belém, s nem hagyott nyugodni.
- Kristóf, jól cseng - tehát nem Zétény, pipa. Akkor ebben még sem hazudott, s nem övé a gyerek. Ám ez még mindig nem hozott könnyedséget a lelkemben, továbbra is csak kavarogtak bennem a kérdések, melyeket fel akartam tenni ennek a nőnek.  
- Öhm, igen, oda - bólintottam egy halovány mosollyal, de pillantásomból nem tudtam eltörölni a kétségek lángjait, s ha Izabella jó emberismerő volt, akkor talán érezte a bennem rejlő feszültséget.
- Amúgy...ezzel sem akarlak terhelni, de ha esetleg lenne egy kis időd arra, és segítenél megtalálni ezt a fiút, aki az előbb...elcsente a könyvemet, azt megköszönném - nem, mintha olyan nagy érték lett volna az a könyv, vagy az a karikafülbevaló, de nem akartam ennyiben hagyni ezt a dolgot, s mivel úgy tűnt, hogy ő jobban ismeri ezt a diákot, úgy gondoltam, hogy ő talán könnyebben megbeszéli majd vele a problémát.
Közben felmarkoltam a térképeket a fal mellől, ügyelve arra, hogy ne zörögjek, s kérdően pillantottam Izára, majd ha úgy döntött, hogy segít, akkor lassú léptekkel megindultam mellette, miközben feszülten fürkésztem a folyosót.
- Egyébként...ismerősnek tűntél, de először nem tudtam hová tenni, aztán...bár lehet, hogy én tévedek, de mintha már láttam volna rólad egy képet. Farkas Zétényt nem ismered véletlenül? - oh, már hogyne ismerné, tudom jól, csak hát, még se mondhattam ezt. Hirtelen dobtam be a kérdést, s azt hiszem, egy kicsit meggondolatlanul is ,de már mindegy volt. Mindenesetre, most a szívem ezerrel vert, s nagyon tartottam ettől a beszélgetéstől. Ó, hogy miért nem tudsz a szádra lakatot tenni Nadia?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1643&post=803128#post803128][b]Nadia Rosales - 2020.04.04. 22:47[/b][/url]

Eltelt öt év, s ebben az öt évben számtalanszor elképzeltem már azt, hogy mi lenne, ha viszont látnám Zétényt, akkor vajon mit is mondhatnék neki. Sokszor lejátszódott a gondolataimban az a szituáció, amikor tudomást szerez a gyermekéről, majd vitázunk, a fejemhez vág dolgokat, én meg az övéhez. Arra azonban álmomban sem mertem gondolni, hogy egy napon majd a fotón szereplő Szőke lesz az, akivel majd könnyedén eldiskurálok a gyermekéről, vagy épp arról, hogy hol tanul, s mit csinál. Bizarr? Teljes mértékben. De ki gondolta volna azt, hogy Bagolykőn majd ők jönnek szembe velem a folyosón? Zétény és a Szőke.
A férfinek szerencséje volt talán, hogy most ebben a szent percben nem lebzselt a környéken, mert akkor nem biztos, hogy indulatok nélkül diskurálnék. Bár az is igaz, hogy a haragos szavak akkor sem a nőnek szólnának, hanem sokkal inkább neki. Izabella egyáltalán nem tűnt olyannak, aki akár csak egy rossz szót is megérdemelne, sőt. Barátságos kisugárzása, kedvessége alapjáraton véve szimpatikus volt, s ha nem tudtam volna, hogy ő az a nő, akkor talán még azt is el tudtam volna képzelni, hogy barátnők legyünk, s tanítás után beüljünk egy kávéra. Így viszont, továbbra is különféle gondolatok kavarogtak bennem, jó lett volna tudni, hogy neki mennyi szerepe volt a férfi eltűnésében, s hogy egyáltalán ő tudott-e valamit a férfi zavaros életéről.
- Köszönöm, ismerve magamat, nem biztos, hogy nyugodtan tudnám kezelni a helyzetet - gyenge mosoly futott az arcomra, miközben még visszautaltam Klaudióra, ekkor azonban már nagy késztetést éreztem arra, hogy feltegyem neki a kérdést. Nem lehet Nadia, ne legyél ostoba, nem lehet! Eszesebbik énem odabent tombolt, s igyekezett megdorgálni azt a kíváncsi másikat, de nem ért el túl nagy sikert. Miután megindultunk a folyosón, elveszítettem a kontrollt önmagam felett, s ahelyett, hogy továbbra is a tolvaj srácot dobtam volna be mentőövként, ehelyett kicsúszott a számon a kérdés. A kérdés, melynek talán nem szabadott volna elhangzania, legalábbis nem itt és nem most. De már késő volt, láttam arcvonásain, ahogy eltűnt a mosoly az arcáról, mintha kellemetlenül érezte volna magát a kérdésem hallatán. Gyerünk Szőke, válaszolj nekem.
Addig, míg meg nem szólalt, azt hittem, hogy a következő percekben majd gazdagabb leszek egy történettel, s talán a nő minden egyéb faggatás nélkül fecsegésbe kezd, s elmeséli nekem Zétény titkát. Ehelyett azonban olyan válasszal illetett, amitől ott helyben megtorpantam, s földbe gyökereztek a lábaim. Tudta. Tudott rólam.
Íriszeim mélyen fúródtak a nő tekintetébe, éreztem, amint végigszánt minden porcikámon az idegesség. Fuss, menekülj. Egy részem ezt kántálta, másik felem azonban arra ösztökélt, hogy maradjak, s megtudjam az igazságot. S bár nem voltam felkészülve a Szőke ilyes fajta válaszára, már nem mosolyoghattam csak úgy, mint egy ismeretlen. Már nem tehettem úgy, mint egy kolléga a sok közül. - Tudsz rólam, igaz? - némi zavar érződhetett a hangomból, miközben feltettem a kérdést, azt is láthatta rajtam, hogy kellemetlenül éreztem magam. Zavaromban a blúzom gallérját kezdtem el babrálni, miközben egy halk sóhajt préseltem ki az ajkaimon.
- Ez kínos, sajnálom, nem akartalak így letámadni a folyosó közepén...csak - Merlinem, most segíts ki, ilyenkor mégis mit lehetne mondani?
- Csak annyi mindent mondott, hogy teljes zavart hagyott a fejemben, én meg csak próbálom kibogozni, de nem megy. Nem jövök rá, és...nem téged kellene ezzel untatnom, sajnálom - megzavarodtam, s mintha soha életemben nem lett volna bennem tüzes vér, úgy éreztem, hogy meg kell futamodnom. Már majd, hogy sarkon fordultam, szívem ütemesen dübörgött bordáim közt a zaklatottságtól. Menni, vagy nem menni. Menni, futni, menekülni. Nem, nem, maradj.
- Miattad jött ide vissza? - mégis csak rákérdeztem, mert nem hagyott nyugodni a gondolat. Tudnom kellett, hogy mi volt az igazság, s mi volt mindaz, amivel csak fekete felleget borított az elmémre.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1643&post=803355#post803355][b]Nadia Rosales - 2020.04.05. 23:36[/b][/url]

Nem voltam egyszerű helyzetben, hisz olyas valakitől próbáltam információkat szerezni, akit nem is ismertem igazán, akiről csupán egy fotót láttam évekkel ezelőtt, s aki most itt állt velem szemben, tőlem alig egy karnyújtásnyira. Vajon az ő fejében mi játszódhatott le most, hogy szóba hoztam a férfit? Hiába fürkésztem a nő kék íriszeit, azokból nem sokat tudtam kiolvasni, arcvonásai azonban egyértelműen megváltoztak, amint kiejtettem számon Zétény nevét, s feltettem neki a kérdést.
A kérdést, mely régóta motoszkált már az elmémben, s nem hagyott nyugodni. A kérdést, mely azóta élénkült fel bennem, hogy újra találkoztam a férfivel, aki a legutóbbi találkozásunk alkalmával olyan dolgokat mondott, hogy azzal teljesen összezavart. S most, hogy vártam a választ, ahelyett csupán egy kérdést kaptam. Egy kérdést, melyet hűvösség itatott át, melyet nem tudtam abban a pillanatban hirtelen hová sorolni. Most vajon gúnyolódni próbál velem, az idegeimet szeretné szétcincálni, vagy tényleg arra kíváncsi, hogy mit gondolok én? Merlinre, miért is mentem bele ebbe a beszélgetésbe?
- Hogy én mit gondolok? - vonásaim talán még komorabbnak tűntek, mint néhány perccel korábban. Pillantásomban láthatta az indulatok kavalkádját, melyet igyekeztem megfékezni, s nem útnak engedni, hogy egyenes úton pusztítsa az előttem ácsorgó Szőkét. Dühös voltam, amiért ilyen kellemetlen helyzetbe kerültem Zétény miatt, de továbbra sem a nőre haragudtam. Legfeljebb a visszakérdés zavart, mert nem tudtam hová tenni. Nem tudtam eldönteni róla, hogy provokálni próbál, vagy őszinte az érdeklődése. Még az is megfordult a fejemben, hogy inkább most kellene sarkon fordulnom, s pontot tenni erre a témára, de azzal lezártam volna egy kaput magam mögött, amit talán már soha többé nem nyithatok majd fel. Most volt itt a lehetőség, a pillanat, s most kellett erről beszélnem.
- Nem tudom, hogy mit gondoljak. Öt évvel ezelőtt csak úgy lelépett, egyetlen vacak cetlit hagyva maga után. Nem mondott semmit, nem keresett és ott hagyott - terhesen, egyedül. Utóbbit persze nem tettem hozzá, de nehéz volt megállnom, hogy ne fecsegjem ki a bánatom, s mindazt, mi lelkemben kovácsolta a dühöt. - Sokáig azt gondoltam, hogy miattad tűnt el, hogy visszament hozzád, hisz egyértelmű volt az, hogy gyengéd érzelmek kötötték ahhoz, akit a képen csodált. Mégis mi másra gondolhattam volna? És igen, azt hittem, hogy a kicsi is az övé, bár azt mondta, hogy nem. És talán hinnem kellene, de hogy is hihetnék valakinek, aki csak úgy lelépett, és ott hagyott? - kérdően pillantottam a nőre, mintha azt vártam volna, hogy egy kicsit próbálja megérteni azt, hogy miken mentem keresztül. Bár ha igaz, akkor ez talán vele is megtörtént egyszer.
- Most legutóbb azt mondta, hogy csak védeni próbált, mert üldözték, menekülnie kellett. De ezt sem akartam elhinni, míg nem láttam azokat a...sérüléseket. Összezavart és már nem tudom, hogy mi az igazság, és ez annyira dühít, mert....- nem mondhatom ki, nem mondhatod ki Nadia!
-  Tudom, lehet ostobának tűnhetek, hogy ennyi idő után így reagálok, de hidd el, okom van rá. Szeretném tudni az igazságot - miközben mondandóm végére értem, védekezően fontam össze mellkasom előtt a kezeimet, s barnáimat mélyen fúrtam a nő íriszeibe. Nem voltam kemény, sem harcias, most inkább csak csöndesen szóltam, s reméltem, hogy a kérdések helyett majd én is válaszokat kapok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1643&post=803597#post803597][b]Nadia Rosales - 2020.04.06. 19:02[/b][/url]

Nem volt könnyű megszólalni, s olyan dolgokról beszélni egy ismeretlennek, amit talán még a saját anyánkkal sem osztanánk meg, de nem volt más választásom, meg kellett tennem. Ha tudni akartam azt, hogy mi történt a háttérben, mennyire voltak a legutóbbi szavai igazak, akkor beszélnem kellett a Szőkével. S bár nehezen indultak meg a szavak, végül csak elhagyták ajkaimat a gondolatok, s ha nehézkesen is, de végül mégis csak megosztottam Izabellával mindazt, ami történt. Ezt követően könnyebbséget kellett volna éreznem, mert megszabadultam a bennem kavargó kérdésektől, ám ehelyett csak az idegesség volt, mi továbbra is ott motoszkált a testemben, s átjárta minden porcikámat.
- Én...- zavarodottan ráztam meg a fejem, még kerestem a szavakat, amikor a nő megszólalt, s bár halkan beszélt, felkeltette a figyelmem. Pillantásomat az íriszeire emelve, összpontosított figyelemmel fürkésztem zöldjeit, s az arcvonásait, miközben mesélt. Nagyon meglepett, hisz minden szava úgy hangzott, mintha csak az én emlékeimről mesélne, pedig ez a történet az ő múltjuk volt. Szóval tőle is úgy tűnt el, egyetlen levelet hagyva maga után. Döbbenet rendezte át az arcvonásaimat, ahogy Iza tovább mesélt, s úgy tűnt, hogy volt bennünk valami közös. Ugyanaz a férfi mindkettőnket átejtett.
-  De ez...veled ugyanazt tette, mint velem? - értetlenül néztem néhány másodpercig magam elé, majd ismét felemeltem pillantásom a nőre. Hogy tehette ezt? Ebben a percben kaptam választ egy megoldatlan kérdésre, s míg sokáig azt gondoltam, hogy a titokzatos nő lehet az eltűnésének oka, kiderült számomra, hogy mindezt csak én hittem így. Vele pontosan azt tette, amit velem, Izabella engem megértett, hisz hasonlót kellett átélnie. Ez viszont még nem elégítette ki kavargó elmémet, s választ továbbra sem kaptam a miértekre. - Ha nem te, akkor...nem értem - a földet bámulva kutakodtam bármi értelmes magyarázat után, de végül ismét csak Izára emeltem a pillantásomat, s kicsúszott a számon egy mondat, melynek nem kellett volna. El is haraptam a végét, s miközben kérdezett, én a fejemet ráztam.  - Nem...nem, én csak...mellette? Mi, mégis miért? -az amúgy is káosz ülte gondolataimat a nő csak még inkább összezavarta, úgy éreztem megfullaszt ez a helyzet, ráadásul egyre közelebb lépdelt hozzám. Tekintetem megakadt zöldjein, miközben a lábaim földbe gyökereztek, s eltűrve közelségét, idegesen gyűrtem magam köré a karjaimat, mintha azzal védőbástyát vonhatnék magam köré. S miközben a szavai által elkezdett valamiféle magyarázat kibontakozni előttem, úgy kezdtek előtörni bennem az emlékek, s az indulatok, s mira a nő szavainak a végére ért, addigra valami eltört bennem.
- Ezt...ne mond! - eddig voltam a megszeppent nyúl, s mostanra jött elő belőlem a harcias vad, mely nem tudta elviselni ezeket a kimondott szavakat. Kissé megemelve hangomat, ám még mindig tartva a folyosón használatos szintet, némi dühvel folytattam. - Ne mond, hogy szeretetből tette és azt se, hogy majd megértem, mert soha nem fogom megérteni és megbocsájtani neki azt, hogy magamra hagyott várandósan, és meg se adta a lehetőséget a lányának, hogy ne apa nélkül nőljön fel! - a szavak idegességemben csúsztak ki a számon, de ahogy ráeszméltem, hogy mit is mondtam, elsápadva, ijedten kaptam szám elé a tenyereimet. - Ó ne...ne..ne..ne...- riadtan kaptam a nő kezei után, s csuklóira kulcsoltam az ujjaimat. - Kérlek...ne mond el neki.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1643&post=803642#post803642][b]Nadia Rosales - 2020.04.06. 21:22[/b][/url]

Mindkettőnkkel megtörtént. Most már Iza is tudhatta, hogy ugyanazt kellett átélnem, amit neki, s már előttem sem voltak titkok a kapcsolatukat illetően. Fellélegezhettem volna, de nem tudtam. Nem ment, hisz mindezek ellenére még mindig ott kavarogtak bennem a kérdések, hogy ha nem a nő volt az ok, hanem valami családi zűr, akkor arról miért nem mesélt?
Kétségbeesve kutattam a válaszok után, próbáltam a zűrzavar kirakósait összeilleszteni, de ez nem is volt olyan könnyű, főleg nem egy ilyen zaklatott helyzetben. Ráadásul úgy éreztem, mintha a nő védeni akarná előttem Zétényt, amit magam sem értettem. Ha vele is azt művelte, amit velem, akkor miért volt vele szemben ilyen jóindulatú? S miért próbált engem meggyőzni arról, hogy ez így jó és normális, s hogy idővel majd úgyis lenyugszom. Hát nem! A francokat fogok lenyugodni, s megérteni ezt az egészet.
Olyan hirtelen zúdult az idegesség szülte köd az elmémre, hogy abban a percben nem tudtam higgadtan, s normálisan gondolkodni. A nőnek sikerült kiborítania néhány szóval, s bár valószínűleg nem ez volt a célja, mégis sikerült felbosszantania. Nem tudtam visszafogni magam, hirtelen, s dühösen köptem arcába az indulatokkal átitatott szavakat, amit aztán meg is bántam. S mint oly sokszor ráfaragtam már a spanyol véremmel, úgy tűnt, hogy most is sikerült magamat csapdába csalnom.
Ijedten kaptam a nő keze után, s kétségbeesésemben ez volt az egyetlen, mit tehettem. Szorítottam, s próbáltam hatni rá a szavaimmal, kérlelésemmel, a pillantásommal. Ezt a titkot nem tudhatta meg Zétény, nem szerezhetett tudomást a lányáról, mert annak egész biztosan Nathalie inná meg a levét. Anyaként óvnom kellett a gyermekemet, s mindent meg kellett tennem a lelki nyugalmáért.
- Kérlek - ismételtem szavaimat, a Szőke azonban hirtelen rántotta el csuklóit a szorításomból, s lépett tőlem hátrébb. Meglehetősen zaklatottnak tűnt, s úgy éreztem, hogy nem akarja elhinni mindazt, amit mondok.  Később már nem csak, hogy éreztem, de ki is nyilvánította felém, s oly indulattal vágta arcomba, hogy hazudok, mintha ő aztán olyan nagyon jól ismerne engem. Hogy rosszul esett-e, amiért hazugnak nevezett? Rettenttően.
Éreztem, ahogy torkomat gombóc szorítja el, miközben halántékomban lüktet az ér, s a vérnyomásom egyre jobban emelkedik. Ekkor már egyikünk sem tudta leplezni az érzelmeit, s úgy éreztem, hogy majd szétrobbanok a vádtól.
- Hazudok? Szerinted hazudnék ilyesmiről? Merlin szerelmére, neked is van egy gyereked, miért nem értesz meg? - dühösen emeltem meg vele szemben a hangom, aztán hirtelen elakadtam a mondandómban, szemem sarkában könnyek gyűltek az idegességtől, s a haragtól, de erőt vettem magamon, nem hagyhattam, hogy sírni lásson.
-  Nem hazudok Izabella. Van egy kislányom, és ő az apja. Várandós voltam, de időm már nem volt arra, hogy ezt közöljem vele, mert lelépett. Rohadtul lelépett, és nem adott esélyt arra, hogy megbeszéljük. És igen haragszom rá...haragszom, és neked meg kell értened, hogy miért, mert te is anya vagy. - sóhajtottam, s ekkor már halkan meséltem tovább. - Az a kilenc hónap szörnyen telt úgy, hogy nem tudtam, mi van vele. Egy ideig próbáltam felkeresni, de nyoma veszett, eltűnt a térképről. Az elején még azt hittem, hogy talán csak egy időre ment el, és majd visszajön, de nem tette. És ezért vagyok mérges, nem magam miatt, hanem azért, mert a lányomnak úgy kellett felnőnie, hogy nem ismerhette az apját...szóval nem, nem tudom megérteni, és nem tudok megbocsájtani...értesz már? - ​ mélyen fúrtam pillantásom a tekintetébe, az idegességtől remegett minden porcikám, így még jobban gyűrtem karjaimat magam köré, s szinte már ökölbe szorítottam a kezeimet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1643&post=803829#post803829][b]Nadia Rosales - 2020.04.07. 17:58[/b][/url]

Láttam rajta a döbbenetet, hogy nem csak, hogy megleptem őt a hírrel, de úgy tűnt, fel is zaklattam ezzel. De tudnia kellett, ha már hazugsággal vádolt, akkor meg kellett tudnia az igazat. S bár soha nem gondoltam volna arra, hogy majd éppen neki fogom elmesélni ezt az egészet, így alakult. Csak mondtam és mondtam, az elején talán dühösen, a végére már-már beletörődve. Azt gondoltam, hogy ha megtudja a történetem, akkor majd át tudja értékelni ezt a helyzetet, s nem fogja annyira védeni a férfit. De nem. Azt mondta, hogy nem. - Nem??? - dühösen kérdeztem vissza, mert egyszerűen nem akartam elhinni azt, amit a saját füleimmel hallottam. Nem ért meg. Hát olyan nehéz lenne beleképzelnie magát a helyzetembe? Vagy anyaként arra gondolnia, hogy egy kisgyermek mennyit szenvedhetett az apja hiányától? Ha Izabella csak egy kicsit is ismerné a lányomat, akkor tudná, hogy szegénykém a mai napig különféle történeteket talál ki az apjáról, mellyel nem csak önmagát zavarja össze, de a környezetében lévőket is. - Ah, Istenem, miért is hittem, hogy ez így könnyebb lesz? - sóhajtva ráztam meg a fejem,  majd gondterhelten temettem arcomat a tenyerembe, miközben azon kattogtak a gondolataim, hogy ezt mégis hogy a fenébe hozzam helyre. Eljárt a szám, kicsúszott belőlem az, aminek nem szabadott volna, s most ott állt velem szemben az a nő, aki feltehetően még mindig szorosan kötődött Zétényhez. Én meg éppen az ő orrára kötöttem ezt az egészet. Oh, édes istenem.
- Elmondani? Nem, dehogy! Eszem ágában sincs neki elmondani - hevesen ráztam meg a fejem, amikor a nő szóba hozta ezt a lehetőséget. - Zétény nem tudhat róla -  hiába mondtam, süket fülekre találtam, s úgy éreztem, hogy a Szőke még mindig nem ért meg.  - Nem-nem és nem - a fejemet rázva ellenkeztem vele, majd zöldjeire emelve íriszeimet, újra megszólaltam, ezúttal csöndesebben, visszafogottabban. - Érts meg kérlek. Nem kell neki elmondanom, mert ő döntött úgy, hogy lelép és nem hagy elérhetőséget. Nem akart velem soha többé találkozni, elvágta a közöttünk lévő kapcsot. Ő így döntött. Én haragudhatok érte, én utálhatom őt ezért, de a lányomnak ebből semmit nem szabad megéreznie. Ha Zétény megtudná, akkor abból csak baj lenne. Nathalie erre nincs felkészülve, és nem is értené meg, ha hirtelen előbukkanna az apja. Nem akarom, hogy ez kiderüljön..szóval, nagyon szépen kérlek Iza, mint egyik édesanya a másikat, ha egy kicsit is fontos neked egy gyermeki élet, akkor nem mondod ezt el neki - végére már az ujjaimat is összekulcsoltam előtte, mintha az úrhoz fohászkodnék, s azt hiszem, hogy most erre volt szükség. Hinnem kellett, hogy Izabellában lesz annyi tapintatosság, hogy átértékelje a helyzetet, s ne okozzon kárt a gyermekemnek.  - Kérlek...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1643&post=803932#post803932][b]Nadia Rosales - 2020.04.07. 22:31[/b][/url]

Hiába próbált meggyőzni, s érveket felhozni a férfi védelmében, nem volt az az isten, aki engem eltereljen a véleményemtől. Vasakarattal ragaszkodtam ahhoz, hogy megvédjem a lányomat, s Iza mondhatott nekem bármit, akkor sem adtam be a derekam, s fejemet rázva tiltakoztam a nő szavai ellen.
Próbáltam mindent megtenni annak érdekében, hogy megértsen, s amikor már a szép szó nem hatott rá, arra is hajlandó voltam, hogy könyörögjek előtte. Pedig nem voltam egy mások előtt hajbókoló típus, más esetben talán nem is érdekelt volna, hogy mit gondolna, vagy mit tenne, de most a lányomról volt szó, s anyaként kötelességem volt a védelmében mindent megtenni. Hogy mi lesz, ha ez sem hat rá, azon egyelőre még csak nem is gondolkodtam, túl sok energiát kivett belőlem ez a beszélgetés, elgyengített, s nem voltam olyan állapotban, hogy tovább győzködjem őt. Csupán kérni tudtam, kérni, s reménykedni abban, hogy van oly empatikus, mint amilyennek a bemutatkozásakor tűnt. S ha egy kicsit is jó emberismerő vagyok, akkor igen, akkor hiszem, hogy ez a nő nem fog engem elárulni annak a férfinek, még akkor sem, ha barátság köti őket.
- Nem tudom...nem tudom, de ez rossz ötlet - megráztam a fejemet, még ha szavai el is jutottak tudatomig, s megmocorgatták azokat a hátsó zugban dekkoló fogaskerekeket. Nem rossz ember. Még nem késő. Megpróbálhatjuk. Újra és újra kavarogtak bennem Iza szavai, de ott és abban a percben nem gondoltam azt, hogy igaza lenne. Még mindig össze voltam zavarodva, még mindig szanaszét hevertek a puzzle darabjai a férfivel kapcsolatban. S bár mondhattam volna azt, hogy megértem őt, hogy tudom, miért tűnt csak úgy el, s bár lehetett volna a gyermekem apja. De nem, nem lehetett.
Zavarodottan kapkodtam gondolataim közt, a nő hangja tompán tört utat magának hallójáratom membránján, felemelve pillantásomat láttam, ahogy ajkai mozognak, s talán még értettem is, hogy mit kér tőlem. Beszélj vele, beszéljétek meg ezt a dolgot. Ez visszhangzott elmémben, de magam sem tudtam, hogy mit mondhatnék erre. Csak fürkésztem zöldjeit, s úgy éreztem, hogy megértett, talán bízhattam benne. Talán nem fog elárulni.
Megszólalni nehezemre esett volna abban a pillanatban, akárcsak megemelni a kezemet, hogy búcsút intsek, így inkább csak néztem őt, majd amikor sarkon fordult, nagyot sóhajtottam, s elfordulva a térkép markolatába kapaszkodtam, hogy görcsösen szorítva azt, újra levegőt vegyek, s csillapítsam a kitörni készülő érzelmeimet.