A Keleti szárny első emeletén, jól elrejtve az idegenek szeme elől, a folyosó jobb oldalán hatalmas festmény található, amely egy szfinxet ábrázol. Fölötte a felirat: Veritas, Scientia, Sapientia. Csak a beavatottak tudják: a festmény takarja a Levitába vezető bejáratot. A szfinx pedig csak akkor enged be a kék ház klubhelyiségébe, ha rejtvényét helyesen megfejted.
Mindenki mással is hajlandó elbeszélgetni a varázslatos lény a maga tűnődő, éteri módján, de ha információkat akarsz kicsikarni belőle, jobb, ha még néhány legendás lények gondozása órát meglátogatsz, különben nem vetemednél erre.

Vajon feltűnt már bárkinek is, miért alszanak olykor éjjelente ezen a folyosón meggyötört levitás gólyák...?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1643&post=664402#post664402][b]Gwen L. Blake - 2017.03.04. 21:45[/b][/url]

Minden egy hülye viccből indult ki, amit nem Zalánnak szántam, mégis rajta csattant az ostor elég csúnyán, meg rajtam is, azonban megérdemeltem. Meggondolatlan voltam, ez lett a vége. Többször kérdezték tőlem, hogy mikor fogok felnőni észben is a koromhoz, teljesen megértem miért tették. Tényleg ideje lenne hagynom az ilyesfajta buta dolgokat, utólag belátom, hogy ennek semmi értelme nem volt. Az elmúlt három napban nem beszéltem Zalánnal, ő nem jött le hozzám, én nem mentem fel hozzá a kastélyba. Bűntudatom nem engedett még vele beszélni, vagy inkább a félelem teszi, ugyanis ez a csönd olyan, mint ami megerőzi a viharokat. Nem szeretném, ha szakítana velem, szükségem van rá, és igen, önzőek a céljaim azzal kapcsolatban, hogy visszakapjam, szeretném enyhíteni a hiányát a szívemben. Egyszerűen bocsánatot kéne kérnem, aztán várni mit lép erre, azonban Ő ennél többet érdemel, egyszerű bocsánatkérést az kap tőlem, aki a haveri szintet veri. Soha nem voltam jó az érzelmeim kifejezésében, nem vagyok a szavak embere, ha ilyenről van szó. Úgy gondoltam többet érne, ha nem azon a nyelven mondanám el szavaimat, amit mind a ketten beszélünk, hanem, amit csak ő beszél. Életemben nem tanultam koreaiul, így kezdetben nehéz volt kiejtenem a szótagokat, viszont, ha valamit akar az ember, azért tesz, szóval egy nap alatt megtanultam azt, amit felírtam.
Nem vagyok már a bagolykő tagja, mégsem tehetnek ki egy volt diákot, ugye? Ilyen korán egyébként sem jár tanár errefelé, prefektus nem köphet be, mert nem járok ide, és általánosságban idősebb vagyok náluk. Fontosabb dolgom van, mint velük veszekedni, muszáj megmentenem a kapcsolatomat. Eddig nagyon szépen építgettünk, lépésről lépésre, nem dőlhet össze a vár egyetlen hiba miatt, ahhoz túl magasra, valamint erősre építettük. A Levita portréja előtt várom, hogy megjelenjen a kómás fejével, és elinduljon az első órájára. Majdnem kívülről tudom, mikor végez, a kezdéssel, nincs baj, ha nem marad el óra. Türelmetlenkedve pillantok órámra, időben van, kényelmesen oda tud érni a teremben, abban az esetben főleg, ha nem hallgat meg. Ez is megfordul a fejemben, azonban hamar elhessegetem, Zalán ugyanannyira szeret engem, mint én őt, és nem olyannak ismerem, aki egy botlás (jó, hatalmas botlás) miatt vége vetne egy kapcsolatnak. Ha megéri küzdeni az emberért, ő megteszi, véleményem szerint én ilyen személy vagyok az életében. Figyelem a felbukkanó fejeket, amik általában magasabbak, mint az enyém, vagy jóval alacsonyabbak, köztes nem igazán van, aztán észreveszem az ő buksiját. Szerencsémre egyedül van, nem beszél senkivel, ez lesz a tökéletes alkalom. Talán engem nem vett észre, ezért tudok, a karja után kapni, megállítva ezzel pár pillanatra, hacsak nem húz magával. Megvárom, míg rám néz, hisz nem tudhatja ki támadta így le, esetleg a húga, vagy másik levitás. Elkapom a pillantását, azok a gyönyörű szemek még ilyenkor is megbűvölnek, holott tudom, most nem erre kéne fókuszáljak. Amilyen gyorsan lehet, összeszedem magam, kezét nem engedem, nehogy elszökjön. Ha el akar menni, egyszerűen megrántja azt, olyan erősen ugyanis nem szorongatom a csuklóját.
- Beszélhetnénk? – kérdezem szomorúan, hangomból érezheti, mit szeretnék mondani. Ha igenlő választ kapok, abban az esetben azt kockáztatja, hogy elkésik az óráról, ez ránézve rossz, engem mégsem zavarna. Ez fontosabb szerintem, az óráját be tudja pótolni. Ugyanolyan pillantással méregetem, mint az előbb, légy szíves Zalán beszéljük meg.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1643&post=664581#post664581][b]Gwen L. Blake - 2017.03.05. 14:22[/b][/url]

Nem gondoltam át mit fogok mondani, azon a pár koreai mondaton kívül, amit megtanultam. Ebben a pár napban volt időm átgondolni a dolgokat, nem mintha olyan nagyon gondolkodnom kellett volna, hisz tudom, mit szeretnék: megbékíteni Zalánt, hogy újra magamhoz ölelhessem. Az elmúlt években szoros kapcsolat alakult ki közöttünk, nem hagyhatom veszni az egészet. Túlzóan hangozhat, de ő a másik felem legyen szó boldog, vagy épp szomorú pillanatról. Nekem kell, bocsánatot kérjek, felkeresni őt, azonban a velünk kapcsolatos döntés az ő kezében van. rólunk van szó, az első lépést én teszem meg, utána ő következik.
Lépteim hol lassúak, hol gyorsabbak, félek a reakciójától, és a válaszától, viszont nem szeretném elszalasztani az órák előtti találkozást, fogalmam sincs, percre pontosan mikor hagyja el a Levita szárnyát. Remélhetőleg időben érkezem, órám ugyanis nincs, az épp kijövő tömegből tudok az időre következtetni, még nem kezdődött el a tanítás. A portré mellett várakozok, nem szeretném, ha valaki nekem jönne, a megfelelő pillanatban, vagyis amikor kilép, akkor ugrok mögé és fogom meg a karját. Nem érdekelnek a többiek, az sem, hogy valaki meglök oldalról, legyen az a legnagyobb problémám most. Kérdésemre bólint egyet, majd azzal a mozdulattal kirántja karját ujjaim közül, egy pillanatra ijedtség és félelem érződik a szívemben, pedig ilyesmire számítottam. Talán egy bocsánatkérés után nem kéne próbálkoznom? Nem, az nem rám vallana, ami fontos nekem, azért bármeddig elmegyek. A következő pillanatban Zalán ugyanolyan mozdulatot tesz, amit én az előbb, aztán húzni kezd abba az irányba, amerre mennie kell. Kezdetben lassan követem, felveszem a tempóját, lassítok, amikor ő is. Mikor kéne megszólaljak? Ha nem találom meg a tökéletes pillanatot, el fogom szalasztani. A következő történés adja meg számomra a kezdőlöketet, bár a kézfogás nem mindig jelent jót, nem szeretném elbízni magam. Innentől kezdve nincs menekvés, hallani fogom, ha nemleges válasza lesz a kapcsolatunkat illetően, mégis bízok benne, hogy két évet nem szeretne ő sem a kukába dobni. Veszek egy mély levegőt, ahogy ismét rápillantok.
- Sajnálom – kezdek bele, csak sajnos nem úgy, ahogy kezdetben akartam. Mindent elfelejtettem ebben a pár pillanatban, a szavak is magyarul jutnak az eszembe, pontosabban ez az egy szó. Jobban át kellett volna gondolnom mit szeretnék neki mondani, szívemben rengeteg minden van, azokat kellene a legmegfelelőbb módon közvetíteni felé.
- Sajnálom – mondom újra, immáron az ő másik nyelvén, vagyis a koreain. A következő percekben, talán órákban próbálok a lehető legegyértelműbb lenni. Kezd eszembe jutni minden, a lehető legfurcsább módon.
- Nem téged akartalak bántani, azonban ez nem mentesít semmi alól. Hülyeséget csináltam, ez vitathatatlan, utólag rájöttem, hogy ilyennel nem viccelődünk – kezdek bele a mondandómba, félig magyarul, félig koreaiul. Nem jut minden szó eszembe, mégis reménykedem benne, hogy valamit megért, különben újra el kell mondjam, ami bajt okozhat, lehet nem tudnék megszólalni, és elszaladnék. Szükségem lenne egy olyan gépre, ami kimondja helyettem az érzéseimet, abból Zalán könnyebben megértené, mit szeretnék mondani.
- Nem tudom mennyit értettél ebből, de a legfontosabb az, hogy szeretnék bocsánatot kérni, amiért megbántottalak, és játszottam az érzéseiddel, nem akartam ezt. El sem tudom mondani, mennyire szeretlek, ez a pár nap borzasztó volt, holott tudom, minden az én hibámból alakult így, te semmit nem tettél. – hangom szomorú, arcomon minden tükröződik, amit szavakkal próbálok kifejezni, onnan akár többet is leolvashat, mint szavaimból. Ha pillanatokon belül nem szólal meg, akár rosszat, akár jót, én nem bírom ki, azt fogom csinálni, ami idejövetelem pillanatában megfordult a fejemben. Nem szándékosan tenném, az ilyen helyzetekben nyuszi tudok lenni. Nem érdekel, ha látják rajtam mi történik, ez nem tartozik másra, csakis ránk, gondoljanak, amit akarnak. A kapcsolatunk jobban érdekel, mint, mit írnak rólam az Edictumban. Egy pillanatra elpillantok, ezt leszámítva el sem engedem a srác tekintetét, a rosszalló pillantások is többet mondanak másnál.
- Nem szeretnélek elveszíteni – teszem hozzá, miközben könnyek gyűlnek a szememben. Az elmúlt időben nem láthatott sírni, mert nem történt olyan, ami kihozta volna belőle. Ez is mutatja, mennyire szeretem őt. Érzéseim kikényszerítették belőlem ezt a mondatot, biztos fogja többször is hallani, ha a helyzet úgy hozz. Az elmúlt pár nap szörnyű volt nélküle, a tudat, hogy haragszik rám. Most nem foghatjuk a vizsgaidőszak javára, én okoztam az egészet, aminek meglett az eredménye.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1643&post=664969#post664969][b]Gwen L. Blake - 2017.03.06. 20:44[/b][/url]

Olyan gyorsan kerestem fel a srácot, ahogy tudtam. Legszívesebben aznap utána mentem volna, viszont muszáj volt időt hagynom neki, ahogy magamnak is. Mindkettőnknek szüksége volt erre, Zalánnak jobban is, mint nekem, én ezt tiszteletben tartottam, de nem tudtam tovább várni. Meg kell beszéljük ezt, különben két évet dobunk a semmibe, amit gondolom egyikőnk sem szeretne. Ekkora veszekedésünk nem volt még, általában pár óra alatt megbeszéltük, ha összezördülés volt. Elrontottam a dolgokat, ezt belátom, ezért keresem fel én, és nem fordítva. Talán azért nem keresett, mert már nem akar látni, viszont, ha így van, szeretném személyesen hallani, akármennyire is fájni fog, ebben az esetben nem tudom, mit fogok csinálni a jövőben, jelként is felfoghatnám, hogy menjek a bátyám után, amit régebben terveztem. De ne szaladjunk ennyire előre.
Elmondom az érzéseimet, egyúttal bocsánatot is kérek tőle a viselkedésemért. Félig koreaiul, félig magyarul beszélek, hogy ezt miként hoztam össze, az számomra is hatalmas kérdés, holott tudom a választ, az idegességtől nem jutnak eszembe a koreai kifejezések, pedig rengeteg szenvedtem velük. Miután a hablatyolást letudom, próbálok érthető választ is adni a kérdő pillantásoknak, szerintem Zalán nem értett belőle semmit, vagy meglepte a beszédem, ezt majd később megkérdezem, ha lesz később. Pillantásom tükrözi a szavakat, ezzel nyomatékosítva őket. Többet ennél nem vagyok képes mondani, túl sok minden kavarog a fejemben, hogy egyszerre akarjanak kitörni és elhallgattassanak engem. Nehezen mutattam ki mindig az érzéseimet, ez mostanság sem változott, legtöbb negatív helyzetben a könnyeim jöttek elő, ha nagyon elkeseredett voltam, ha nagyon szomorú, de inkább az utolsónál törtek elő. Régebben ezek miatt gyengének éreztem magam, most már inkább elszomorít a dolog, hogy máshogy nem tudom kifejezni a bánatomat.
Miután elhallgatok, pár másodpercnyi csönd tör ránk, már amennyire ez lehetséges a folyosón rohangáló levitásoktól, akik bár nincsenek sokan, a beszélgetésük hangos. Most én árulkodom meglepettségről, ahogy az előttem álló levitás megérinti az arcomat, és magafelé húz. Három napja erre várok, most sem a döbbenettől nem csókolom vissza azonnal. Ennyire megérintették a szavaim, hogy képes volt most rögtön megbocsájtani nekem? Teljes szívemből örülök ennek, kapcsolni viszont későn tudok, mégis mikor sikerül, kezeimmel közrefogom az arcát, szeretném minél tovább élvezni a csókját. Nem szeretném semmi mást ebben a pillanatban rajta kívül, érezni a szeretetét, ami remélhetőleg nem változott semennyit, és a mostani nem búcsúcsók. Elválásunkat követően ugyanolyan közel maradok hozzá, miközben felpillantok az arcára, hátha ki lehet olvasni vonásaiból valamit.
- Ugyanúgy szeretsz? – kérdezem ártatlanul, úgy, mintha ez lenne a legmeglepőbb dolog a világon. Butaság az egész, ennyi idő alatt nem tudna kiszeretni belőlem, vagy gyűlöletet érezni. Szemeim nem árulnak el sok mindent, két dolgot vehet ki belőle: a szerelmemet iránta és a köszönetet. Azt sem tudom kifejezni mennyire imádom, azért amilyen, pontosítva a személyisége ezen részéért, akivel régen volt lehetőségem megismerkedni. Hálát kéne adnom az égnek, hogy ilyen barátom van. az előbb említett könnycseppek nem tágítanak mellőlem, bár valamilyen szinten tudom, hogy nem fogom elveszíteni, hallanom is kell ezt konkrét szavakkal, ezt pedig a sós vízcseppek követik. Amilyen gyorsan jöttek, úgy el is tűntek, hála Zalánnak, aki szavaival megerősíti, amit szeretnék hallani, ruhájával megtörli nedves szemeimet. Csodálkozva pillantok fel rá, olyan ártatlan vagyok akár egy kiskutya, holott nem akarom ezzel manipulálni, képtelen lennék rá, nem úgy, mint találkozásunk elején. Mostanra immúnissá vált, emellett érzelmileg se tudnám vele megcsinálni.
- Amit csak szeretnél, akár ötfogásos vacsorát is kaphatsz, és annyi törődést, amennyit szeretnél – egy picit elnevetem magam ezekre a dolgokra, tipikus Zalán, amit én annyira imádok, és megbántottam. Bármit kérhet tőlem, azt a legjobban próbálom majd megcsinálni, ha szeretné minden nap nálam ehet, és azt kér, amit csak akar. A kényeztetés a másik dolog, amit bármikor szívesen megadok neki, és itt nem csak a testiségekre kell gondolni, inkább az érzelmekre, mindazonáltal a kettő együtt jár. Újabb csókot kapok tőle, ez már nyugodtabb és rövidebb, mint az előző, nekem mégis mindent megér. Legnagyobb bánatomra hamar megszakítja, és újabb szavakat intéz felém. Az ígéretre kíváncsian pillantok rá, a következő mondatánál, el is mosolyodom.
- Ahogy szeretnéd, de szerintem nem fogok többet koreaiul beszélni, hacsak nem tanítasz meg rá – kíváncsi lennék, mennyire menne a nyelv, ha az elejéről tanulnám, szavakkal, nyelvtannak, mindennel együtt. Ezt a pár mondatot nehéz volt megtanulni, és a kiejtés még így is szörnyen ment.
Feltűnik, hogy egyre kevesebb körülöttünk a diák, teljesen kiment a fejemből a tanítás és Zalán órái. Nem szeretném, ha elmenne, ahogy érzem ő sem, még nem engedett el, ez pedig azt jelzi, hogy nem szeretné megszakítani a pillanatot. Közelebb préselem magam hozzá, ha ez lehetséges, szorosabban ölelem magamhoz, és beszívom finom illatát, ami szintén nagyon hiányzott.
- Menned kéne órára, vagy… - nem fejezem be, amit akartam mondani, önzőség lenne, ha miattam hagyná ki, ő nem úgy van, mint én. Az egyetemre elég lesz délután bemenjek, mindazonáltal, ha a srác kihagyna egy, vagy két órát értem, akkor én se mennék be a mai nap. Dashával lenne közös órám, viszont ha írnék neki egy baglyot, biztos megértené, ezért tartom legjobb barátnőmnek. Zalánon áll a döntés, én kíváncsian várom, hogy dönt végül.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1643&post=665245#post665245][b]Gwen L. Blake - 2017.03.07. 20:25[/b][/url]

Sikerült megbékítenem valamennyire Zalánt, mégse hoz ez teljes megnyugvást számomra, hisz ott van az a szó, ami nem a teljességet jelenti, emellett ki tudja, mikor rontom el újra dolgokat, aminek akár sokkal rosszabb vége is lehet. Nem szeretném, ha ez megtörténne, de most is felelőtlen voltam, nem vettem észre az egyértelmű dolgokat, azért alakult úgy a helyzet, ahogy. Látja rajtam a hezitálásom erre mérget tudnék venni, talán nyugtatásként csókol meg, vagy más célja van ezzel. Megfordul a fejemben, hogy búcsúcsók az egész, azonban az nem lenne ilyen heves, letámadó. Nem reagálok rögtön, csak mikor eljut a tudatomig, hogy ez valószínűleg a megbékélést jelenti, akkor viszonzom az érzéki érintkezést, és olyan közel bújok hozzá, amennyire lehet. Érezni szeretnem, nem is, érezni akarom az érintését, az illatát, mindent vele kapcsolatban, szükségem van rá, és a nyugalomra, amit mellette érzek. Három napja nem volt hasonlóban részem, minden pillanatot szeretnék kiélvezni, ezért vagyok szomorú az utolsó pillanatban, amikor ajkai elválnak tőlem. Sötét szemeibe pillantok, onnan kiolvashatom, hogy visszanyertem, újra az enyém, senki másé, viszont nem vagyok képes ezt teljes mértékben elhinni, kétségek közt őrlődöm. Más képtelen lett volna ilyen hamar megbocsátani, többet kellett volna tepernem, ebből is látszik, hogy a levitás mennyire más, sokkal értékesebb másoknál, számomra legalábbis így van. Nem is tudom mi lett volna, ha elveszítem, egy olyan emberrel lenne kevesebb az életem, aki sok mindent adott nekem a tudta nélkül. Meghallom a legboldogabb szavakat, amiket jelen pillanatban kiejthet a száján, mégis hatalmas szemekkel nézek fel rá, mint, aki még mindig nem képes elhinni, hogy ez megtörtént, pedig semmi baj nincs a felfogásommal. Arcomat újra könnyek lepik el, azok, amiket az előbb letörölt. Olyan hirtelenséggel ölelem meg, ahogy az előbb az a csók érkezett, próbálom kinyomni belőle a szuszt is, nem szó szerint, de akár az is lehetne. Szorításom olyan, akár egy kígyóé, nem szeretném elengedni, arcomat a pólójába fúrom, ezáltal az könnyes lesz, de nem érdekel, feltételezem őt sem.
- Mindenkinél jobban szeretlek – mondom a mellkasának, lehet nem is érti szavaimat, de akkor elismétlem, ahányszor szeretné. Ezt teljesen komolyan veheti, senkit nem szerettem még annyira életemben, mint ezt az embert, szerintem ő is tudja, és eszem ágában sincs többet ártani neki, bántani őt, vagy ellökni magamtól. Abba én halnék bele.
Újra rápillantok, ahogy felhozza a kaját, ő az én Zalánom. Mosolyogva nézek fel rá, bármilyen kérését teljesíteni fogom, akár a legnehezebb ételeket is elkészítem neki, gyengédségből és törődésből sem lesz hiánya amennyiben visszafogad, és ez megtörténik. Tényleg nem tudom, mivel érdemeltem ki, de fent nagyon szerethetnek, ha őt küldték mellém.
- Ha velem maradsz, akkor így lesz – válaszolom az igazat. Mindent megteszek a boldogságáért, legyen szó bármilyen kérésről. Velem marad, ez a lényeg, szívemnek ennél szebbet nem is mondhatott volna. Újabb csók kezdeményeződik, ez már sokkal lassabb és gyengédebb, mint az előző, amit nem bánok, hisz abban is, és ebben is lesz még részem. Imádom a csókjait, ezért vagyok bánatos, amiért eltávolodik mellőlem, és megígértet velem valamit. Erre elmosolyodom, nem akartam többet koreaiul beszélni, ahogy tanulni sem, hacsak nem szeretne megtanítani, bár abban nem lenne köszönet, borzalmas diák lennék. Nem tartja szükségesnek szerencsémre a dolgot, az igazat megvallva, ha vele találkozom, akkor nem szívesen tanulnék, kivéve, ha valamit nem ért és segítséget kér, mert akkor alap a segítségem, ez nem is kérdés.
Közben eltűnnek a diákok a folyosókról, innen következtethetünk arra, hogy elkezdődtek az órák, vagy pár perc és elfognak. Régen itt tanultam, ismerem a tanárok annyira, hogy tudjam, nem szeretik a későket, viszont azt nem tudom, Zalánnak mennyi ideje van beérni, nem mintha olyan erősen foglalkoztatná ez a dolog. Legszívesebben magam mellett tartanám egész nap, miatta a délutáni előadásomat is kihagynám, pedig jövőhéten elvileg zárthelyit írunk belőle. Kérdőn figyelem a félbehagyott mondatomra a reakcióját, ami olyan aranyos amilyen ő, és teljesen illik hozzá. Ezt a műköhögést még gyakorolni kéne, azonban most megteszi ez is, senki nem jár a folyosókon, aki beköphetné, vagy csinálhatna valamit. Az egyetlen, aki esetleg kint járkálhat az a bátyja, Ricsi, de ő biztos megértené az öccsét, amilyen megértő fiú. Kuncogok a srác „tünetén”, természetesen nem hagyhatom szó nélkül.
- A gyengélkedőre szeretnél menni, vagy elég, ha én megpróbállak meggyógyítani? – kérdezem, persze tudom a választ, bármennyire is „beteg”, nem szeretne a gyógyszerszagú helyre menni. Adok egy gyógypuszit az ajkaira, ettől talán már jobban is van, majd ujjaimat az övéire kulcsolom, és elkezdem húzni az egyik rejtett folyosó felé, mert mégse szeretném, ha itt látnának minket, esetleg büntetőmunkát sóznának rá, azzal elveszik az időt, amit velem tölthet.