A Keleti szárny első emeletén, jól elrejtve az idegenek szeme elől, a folyosó jobb oldalán hatalmas festmény található, amely egy szfinxet ábrázol. Fölötte a felirat: Veritas, Scientia, Sapientia. Csak a beavatottak tudják: a festmény takarja a Levitába vezető bejáratot. A szfinx pedig csak akkor enged be a kék ház klubhelyiségébe, ha rejtvényét helyesen megfejted.
Mindenki mással is hajlandó elbeszélgetni a varázslatos lény a maga tűnődő, éteri módján, de ha információkat akarsz kicsikarni belőle, jobb, ha még néhány legendás lények gondozása órát meglátogatsz, különben nem vetemednél erre.

Vajon feltűnt már bárkinek is, miért alszanak olykor éjjelente ezen a folyosón meggyötört levitás gólyák...?

Minden egy hülye viccből indult ki, amit nem Zalánnak szántam, mégis rajta csattant az ostor elég csúnyán, meg rajtam is, azonban megérdemeltem. Meggondolatlan voltam, ez lett a vége. Többször kérdezték tőlem, hogy mikor fogok felnőni észben is a koromhoz, teljesen megértem miért tették. Tényleg ideje lenne hagynom az ilyesfajta buta dolgokat, utólag belátom, hogy ennek semmi értelme nem volt. Az elmúlt három napban nem beszéltem Zalánnal, ő nem jött le hozzám, én nem mentem fel hozzá a kastélyba. Bűntudatom nem engedett még vele beszélni, vagy inkább a félelem teszi, ugyanis ez a csönd olyan, mint ami megerőzi a viharokat. Nem szeretném, ha szakítana velem, szükségem van rá, és igen, önzőek a céljaim azzal kapcsolatban, hogy visszakapjam, szeretném enyhíteni a hiányát a szívemben. Egyszerűen bocsánatot kéne kérnem, aztán várni mit lép erre, azonban Ő ennél többet érdemel, egyszerű bocsánatkérést az kap tőlem, aki a haveri szintet veri. Soha nem voltam jó az érzelmeim kifejezésében, nem vagyok a szavak embere, ha ilyenről van szó. Úgy gondoltam többet érne, ha nem azon a nyelven mondanám el szavaimat, amit mind a ketten beszélünk, hanem, amit csak ő beszél. Életemben nem tanultam koreaiul, így kezdetben nehéz volt kiejtenem a szótagokat, viszont, ha valamit akar az ember, azért tesz, szóval egy nap alatt megtanultam azt, amit felírtam.
Nem vagyok már a bagolykő tagja, mégsem tehetnek ki egy volt diákot, ugye? Ilyen korán egyébként sem jár tanár errefelé, prefektus nem köphet be, mert nem járok ide, és általánosságban idősebb vagyok náluk. Fontosabb dolgom van, mint velük veszekedni, muszáj megmentenem a kapcsolatomat. Eddig nagyon szépen építgettünk, lépésről lépésre, nem dőlhet össze a vár egyetlen hiba miatt, ahhoz túl magasra, valamint erősre építettük. A Levita portréja előtt várom, hogy megjelenjen a kómás fejével, és elinduljon az első órájára. Majdnem kívülről tudom, mikor végez, a kezdéssel, nincs baj, ha nem marad el óra. Türelmetlenkedve pillantok órámra, időben van, kényelmesen oda tud érni a teremben, abban az esetben főleg, ha nem hallgat meg. Ez is megfordul a fejemben, azonban hamar elhessegetem, Zalán ugyanannyira szeret engem, mint én őt, és nem olyannak ismerem, aki egy botlás (jó, hatalmas botlás) miatt vége vetne egy kapcsolatnak. Ha megéri küzdeni az emberért, ő megteszi, véleményem szerint én ilyen személy vagyok az életében. Figyelem a felbukkanó fejeket, amik általában magasabbak, mint az enyém, vagy jóval alacsonyabbak, köztes nem igazán van, aztán észreveszem az ő buksiját. Szerencsémre egyedül van, nem beszél senkivel, ez lesz a tökéletes alkalom. Talán engem nem vett észre, ezért tudok, a karja után kapni, megállítva ezzel pár pillanatra, hacsak nem húz magával. Megvárom, míg rám néz, hisz nem tudhatja ki támadta így le, esetleg a húga, vagy másik levitás. Elkapom a pillantását, azok a gyönyörű szemek még ilyenkor is megbűvölnek, holott tudom, most nem erre kéne fókuszáljak. Amilyen gyorsan lehet, összeszedem magam, kezét nem engedem, nehogy elszökjön. Ha el akar menni, egyszerűen megrántja azt, olyan erősen ugyanis nem szorongatom a csuklóját.
- Beszélhetnénk? – kérdezem szomorúan, hangomból érezheti, mit szeretnék mondani. Ha igenlő választ kapok, abban az esetben azt kockáztatja, hogy elkésik az óráról, ez ránézve rossz, engem mégsem zavarna. Ez fontosabb szerintem, az óráját be tudja pótolni. Ugyanolyan pillantással méregetem, mint az előbb, légy szíves Zalán beszéljük meg.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1643&post=664402#post664402][b]Gwen L. Blake - 2017.03.04. 21:45[/b][/url]

Minden egy hülye viccből indult ki, amit nem Zalánnak szántam, mégis rajta csattant az ostor elég csúnyán, meg rajtam is, azonban megérdemeltem. Meggondolatlan voltam, ez lett a vége. Többször kérdezték tőlem, hogy mikor fogok felnőni észben is a koromhoz, teljesen megértem miért tették. Tényleg ideje lenne hagynom az ilyesfajta buta dolgokat, utólag belátom, hogy ennek semmi értelme nem volt. Az elmúlt három napban nem beszéltem Zalánnal, ő nem jött le hozzám, én nem mentem fel hozzá a kastélyba. Bűntudatom nem engedett még vele beszélni, vagy inkább a félelem teszi, ugyanis ez a csönd olyan, mint ami megerőzi a viharokat. Nem szeretném, ha szakítana velem, szükségem van rá, és igen, önzőek a céljaim azzal kapcsolatban, hogy visszakapjam, szeretném enyhíteni a hiányát a szívemben. Egyszerűen bocsánatot kéne kérnem, aztán várni mit lép erre, azonban Ő ennél többet érdemel, egyszerű bocsánatkérést az kap tőlem, aki a haveri szintet veri. Soha nem voltam jó az érzelmeim kifejezésében, nem vagyok a szavak embere, ha ilyenről van szó. Úgy gondoltam többet érne, ha nem azon a nyelven mondanám el szavaimat, amit mind a ketten beszélünk, hanem, amit csak ő beszél. Életemben nem tanultam koreaiul, így kezdetben nehéz volt kiejtenem a szótagokat, viszont, ha valamit akar az ember, azért tesz, szóval egy nap alatt megtanultam azt, amit felírtam.
Nem vagyok már a bagolykő tagja, mégsem tehetnek ki egy volt diákot, ugye? Ilyen korán egyébként sem jár tanár errefelé, prefektus nem köphet be, mert nem járok ide, és általánosságban idősebb vagyok náluk. Fontosabb dolgom van, mint velük veszekedni, muszáj megmentenem a kapcsolatomat. Eddig nagyon szépen építgettünk, lépésről lépésre, nem dőlhet össze a vár egyetlen hiba miatt, ahhoz túl magasra, valamint erősre építettük. A Levita portréja előtt várom, hogy megjelenjen a kómás fejével, és elinduljon az első órájára. Majdnem kívülről tudom, mikor végez, a kezdéssel, nincs baj, ha nem marad el óra. Türelmetlenkedve pillantok órámra, időben van, kényelmesen oda tud érni a teremben, abban az esetben főleg, ha nem hallgat meg. Ez is megfordul a fejemben, azonban hamar elhessegetem, Zalán ugyanannyira szeret engem, mint én őt, és nem olyannak ismerem, aki egy botlás (jó, hatalmas botlás) miatt vége vetne egy kapcsolatnak. Ha megéri küzdeni az emberért, ő megteszi, véleményem szerint én ilyen személy vagyok az életében. Figyelem a felbukkanó fejeket, amik általában magasabbak, mint az enyém, vagy jóval alacsonyabbak, köztes nem igazán van, aztán észreveszem az ő buksiját. Szerencsémre egyedül van, nem beszél senkivel, ez lesz a tökéletes alkalom. Talán engem nem vett észre, ezért tudok, a karja után kapni, megállítva ezzel pár pillanatra, hacsak nem húz magával. Megvárom, míg rám néz, hisz nem tudhatja ki támadta így le, esetleg a húga, vagy másik levitás. Elkapom a pillantását, azok a gyönyörű szemek még ilyenkor is megbűvölnek, holott tudom, most nem erre kéne fókuszáljak. Amilyen gyorsan lehet, összeszedem magam, kezét nem engedem, nehogy elszökjön. Ha el akar menni, egyszerűen megrántja azt, olyan erősen ugyanis nem szorongatom a csuklóját.
- Beszélhetnénk? – kérdezem szomorúan, hangomból érezheti, mit szeretnék mondani. Ha igenlő választ kapok, abban az esetben azt kockáztatja, hogy elkésik az óráról, ez ránézve rossz, engem mégsem zavarna. Ez fontosabb szerintem, az óráját be tudja pótolni. Ugyanolyan pillantással méregetem, mint az előbb, légy szíves Zalán beszéljük meg.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1643&post=664550#post664550][b]Lepsényi Zalán - 2017.03.05. 12:32[/b][/url]

Több mint két éve nincs olyan nap, amikor ne gondolnék Gwenre. Nem véletlenül csókoltam meg anno és azóta sem csak azért ölelem magamhoz, hogy legyen valakim. Én még mindig az a srác vagyok, aki sosem ijed meg a magánytól és bár valamelyest megváltoztam az elmúlt időszakokban, immáron jobban viszonyulok az emberekhez, de magamat meghazudtolni nem tudom. Miután a lány csúnyán átvert, rendesen kiakadtam. A gyerek téma nem olyan dolog, amivel lehet dobálózni a levegőben és elsősorban az esett rosszul, hogy figyelmen kívül hagyta az érzéseimet. Valóban fájt és sikerült is ezt megmondanom neki, csakhogy eddig még sosem beszéltem úgy vele, ahogy aznap. Engem is megérintett, egyáltalán nem esett jól és ezt mi sem igazolja jobban, mint az, hogy az elmúlt napokban előjött az a Zalán, aki tán elsőben voltam. Kétségtelen, hogy Gwen változtatott meg, ő általa lettem felnőtt és most a hiányában újra egy célok nélküli szótlan fiú vagyok. Vagy csak egyszerűen szomorú vagyok és félek. Aggódok a kapcsolatunk miatt, hiszen még eddig nem fordult elő  ekkora beszédszünet kettőnk között. Három napja nem beszéltem vele, azt sem tudom, hogy hol van és mit csinál. Kissé olyan, mintha elveszítettem volna, noha én hagytam őt a saját házában, én léptem le. Nem mondom, hogy megbántam, mert tényleg bánt továbbra is, de nem tudom, hogy mi legyen a jövőben. Nem szeretném elveszíteni, leginkább meg kellene beszélni a történteket és kibékülnünk, de saját magamra való tekintettel akárhányszor írni szeretnék neki egy levelet, mindig elgondolkozok azon, hogy mit is szeretnék, így eddigi valamennyi kísérletem a toll letételével végződött. Eltöprengek azon, hogy akarom-e a folytatás, vagy hogy egyáltalán meg tudok-e bocsátani neki ekkora hátba szúrásért. Gwen kissé felelőtlen még, meg kell tanulnia, hogy a kiejtett szavakért igenis felelősséggel tartozik, ahogy a mozdulataiért is. Persze ezt el tudnám fogadni, hiszen szeretem még mindig és senki sem tökéletes, ám én valóban elhittem, hogy terhes és gondolnia kellett volna arra, hogy ez mekkora sokkot jelentett nekem, mégsem mutatta, hogy érdekelte volna az állapotom és pont ez az, ami elgondolkodtat a folytatáson.
Nem tudom, hogyan jellemezhetném a napokban meglévő viselkedésemet. Egyszerűen szomorú vagyok. Ez most nem olyan, mint a Ricsivel, vagy Daival való összeveszésem, akkor feszült és mondhatni egy őrült voltam, ebben az esetben viszont túl higgadt és lelassult vagyok. Próbálok helytállni az élet más terén, igyekszem élni a mindennapjaimat, noha tudom, hogy lassan a pontot kell rakni a kérdőjel helyett és meg kell beszélnünk Gwennel azt, hogy mi legyen velünk. Még én sem tudom, ezért nem is keresem egyelőre.
Ma sikerül időben felkelnem, így nem is sietek az elkészüléssel. Előbb elindulni nem szeretnék az órára, mert utálok ott ülni és csak várni, hogy végre elkezdődjön a tanítás. Eddig is mindig pár perccel a tanár érkezése előtt toppantam be a terembe, most is így lesz. Pontosan jókor hagyom el a szobámat, egyik kezemmel kinyitom a Levita ajtaját, míg a másikban két C-formára összetekert füzetet szorongatok. Fordulnék a lépcsők felé, egy pillanatra sem állok meg, majd megérzem a szorítást a csuklómon és egyből megtorpanva a megragadott kéz után fordulok. Gwen az, pont ő, akire semennyire sem számítottam pont itt és most. Haragudnom kellene rá, csúnyán nézni és azt mondani neki, hogy majd órák után beszélünk, de a szívem az erősebb az agyamnál. Ahogyan hirtelen meglátom az arcát, még mindig lenyűgöz a szépségével, nem tudok menekülni, szóval azt hiszem, ideje beszélnünk. A kezdeti elcsodálkozás után szomorúvá válik tekintetem, Gwen helyettem is megszólal, én pedig bólintok. Elfelejtem a kötelezettségemet, ezek a percek kettőnkről fognak szólni, mert az életben vannak fontosabb dolgok is, mint a tanulás, ezt mondjuk nekem nem kell bizonygatni. Ő  sem tűnik boldognak, amit megértek, hiszen mégis csak két éve szoros kapcsolatban éltünk, jól ismerjük egymást és kétségtelen, hogy a szerelem nem tud egyik pillanatról a másikra elmúlni.
A bólintás után egy határozott mozdulattal kiszabadítom csuklómat Gwen markából, de nem rosszindulatból, rögtön ezután fordul a helyzet és én fogom meg az ő  csuklóját és vezetni kezdem a lépcsők irányába, mert a Levita ajtajában útban voltunk a többi kilépő  levitásnak. Ahogy elindulunk és megteszünk pár lépést, a kezem lejjebb csúszik a karján és így már rendesen a kezét fogom. Eddig is így tettünk, ebből talán arra következtethet, hogy hamar visszaáll köztünk a nyugalom, ám én még mindig nem tudom, hogy folytatni akarom-e. A megtett néhány határozott lépés után visszalassulok és a lányra nézek, vagyis néznék, mivel természetesen pont most kell Ricsinek is kilépnie a Levitából. Semlegesen követem a bátyámat a szememmel, amíg elmegy mellettünk, összenézünk és tekintetéből látom, hogy pontosan leveszi a szituációt. Tudja, hogy összevesztem Gwennel és ezért nem akar belemászni a még el sem kezdődött beszélgetésünkbe, csak némán elmegy mellettem, de a szemkontaktusunk amúgy is felér negyedórányi beszélgetés tartalmával. Visszanézek a lányra és várom, hogy kimondja az érzéseit. Tényleg minden azon fog most múlni, hogy miket mond és ő hogyan áll a kapcsolatunkhoz, mert én nagy dilemmában vagyok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1643&post=664581#post664581][b]Gwen L. Blake - 2017.03.05. 14:22[/b][/url]

Nem gondoltam át mit fogok mondani, azon a pár koreai mondaton kívül, amit megtanultam. Ebben a pár napban volt időm átgondolni a dolgokat, nem mintha olyan nagyon gondolkodnom kellett volna, hisz tudom, mit szeretnék: megbékíteni Zalánt, hogy újra magamhoz ölelhessem. Az elmúlt években szoros kapcsolat alakult ki közöttünk, nem hagyhatom veszni az egészet. Túlzóan hangozhat, de ő a másik felem legyen szó boldog, vagy épp szomorú pillanatról. Nekem kell, bocsánatot kérjek, felkeresni őt, azonban a velünk kapcsolatos döntés az ő kezében van. rólunk van szó, az első lépést én teszem meg, utána ő következik.
Lépteim hol lassúak, hol gyorsabbak, félek a reakciójától, és a válaszától, viszont nem szeretném elszalasztani az órák előtti találkozást, fogalmam sincs, percre pontosan mikor hagyja el a Levita szárnyát. Remélhetőleg időben érkezem, órám ugyanis nincs, az épp kijövő tömegből tudok az időre következtetni, még nem kezdődött el a tanítás. A portré mellett várakozok, nem szeretném, ha valaki nekem jönne, a megfelelő pillanatban, vagyis amikor kilép, akkor ugrok mögé és fogom meg a karját. Nem érdekelnek a többiek, az sem, hogy valaki meglök oldalról, legyen az a legnagyobb problémám most. Kérdésemre bólint egyet, majd azzal a mozdulattal kirántja karját ujjaim közül, egy pillanatra ijedtség és félelem érződik a szívemben, pedig ilyesmire számítottam. Talán egy bocsánatkérés után nem kéne próbálkoznom? Nem, az nem rám vallana, ami fontos nekem, azért bármeddig elmegyek. A következő pillanatban Zalán ugyanolyan mozdulatot tesz, amit én az előbb, aztán húzni kezd abba az irányba, amerre mennie kell. Kezdetben lassan követem, felveszem a tempóját, lassítok, amikor ő is. Mikor kéne megszólaljak? Ha nem találom meg a tökéletes pillanatot, el fogom szalasztani. A következő történés adja meg számomra a kezdőlöketet, bár a kézfogás nem mindig jelent jót, nem szeretném elbízni magam. Innentől kezdve nincs menekvés, hallani fogom, ha nemleges válasza lesz a kapcsolatunkat illetően, mégis bízok benne, hogy két évet nem szeretne ő sem a kukába dobni. Veszek egy mély levegőt, ahogy ismét rápillantok.
- Sajnálom – kezdek bele, csak sajnos nem úgy, ahogy kezdetben akartam. Mindent elfelejtettem ebben a pár pillanatban, a szavak is magyarul jutnak az eszembe, pontosabban ez az egy szó. Jobban át kellett volna gondolnom mit szeretnék neki mondani, szívemben rengeteg minden van, azokat kellene a legmegfelelőbb módon közvetíteni felé.
- Sajnálom – mondom újra, immáron az ő másik nyelvén, vagyis a koreain. A következő percekben, talán órákban próbálok a lehető legegyértelműbb lenni. Kezd eszembe jutni minden, a lehető legfurcsább módon.
- Nem téged akartalak bántani, azonban ez nem mentesít semmi alól. Hülyeséget csináltam, ez vitathatatlan, utólag rájöttem, hogy ilyennel nem viccelődünk – kezdek bele a mondandómba, félig magyarul, félig koreaiul. Nem jut minden szó eszembe, mégis reménykedem benne, hogy valamit megért, különben újra el kell mondjam, ami bajt okozhat, lehet nem tudnék megszólalni, és elszaladnék. Szükségem lenne egy olyan gépre, ami kimondja helyettem az érzéseimet, abból Zalán könnyebben megértené, mit szeretnék mondani.
- Nem tudom mennyit értettél ebből, de a legfontosabb az, hogy szeretnék bocsánatot kérni, amiért megbántottalak, és játszottam az érzéseiddel, nem akartam ezt. El sem tudom mondani, mennyire szeretlek, ez a pár nap borzasztó volt, holott tudom, minden az én hibámból alakult így, te semmit nem tettél. – hangom szomorú, arcomon minden tükröződik, amit szavakkal próbálok kifejezni, onnan akár többet is leolvashat, mint szavaimból. Ha pillanatokon belül nem szólal meg, akár rosszat, akár jót, én nem bírom ki, azt fogom csinálni, ami idejövetelem pillanatában megfordult a fejemben. Nem szándékosan tenném, az ilyen helyzetekben nyuszi tudok lenni. Nem érdekel, ha látják rajtam mi történik, ez nem tartozik másra, csakis ránk, gondoljanak, amit akarnak. A kapcsolatunk jobban érdekel, mint, mit írnak rólam az Edictumban. Egy pillanatra elpillantok, ezt leszámítva el sem engedem a srác tekintetét, a rosszalló pillantások is többet mondanak másnál.
- Nem szeretnélek elveszíteni – teszem hozzá, miközben könnyek gyűlnek a szememben. Az elmúlt időben nem láthatott sírni, mert nem történt olyan, ami kihozta volna belőle. Ez is mutatja, mennyire szeretem őt. Érzéseim kikényszerítették belőlem ezt a mondatot, biztos fogja többször is hallani, ha a helyzet úgy hozz. Az elmúlt pár nap szörnyű volt nélküle, a tudat, hogy haragszik rám. Most nem foghatjuk a vizsgaidőszak javára, én okoztam az egészet, aminek meglett az eredménye.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1643&post=664669#post664669][b]Lepsényi Zalán - 2017.03.05. 20:28[/b][/url]

Meglep, hogy Gwen épp kora reggel a Levita ház bejárata előtt vár rám, hogy kitoljam már a fejem és elhúzzak órára. Ha én ezt tudom, korábban indulok el, de nem számít, mert könnyen ki tudok hagyni egy órát, érte és a téma fontossága miatt megéri. Ahogy utánam kap és meglátom őt a nagy sietségemben, újra sikerül elvarázsolnia. Ritkán van, hogy úgy futunk össze, hogy nem is beszéljük meg előre. Természetesen én is hajlok a beszélgetésre, magam is megkerestem volna, ha már határozott döntésre jutottam volna, ám ahogy az látható, még nem jutottam el erre a szintre, szóval nagy szerepe lesz ismételten Gwen szavainak.
A bólintást követően megfogom a kezét és arrébb megyek vele, mivel nem jó az útban állni és nem akarom, hogy sokan hallják azt, amiről beszélünk, az csak ránk tartozik és ezt Ricsi is pontosan tudja, így a bátyám csak egy bátorító nézés után elsétál mellettünk. Lehet Gwen észre sem vette őt.
Hallva bocsánatkérését, felsóhajtok. Annyira szívesen megbocsátanék neki már ennyivel is, de nem tehetem, mert akkor az olyan lenne, mintha a világ összes nagy problémájának orvosolásához elég lenne egy szimpla "sajnálom". Tanakodok, hogy ugyan mit kéne erre mondanom, hogyan tudnám kifejezni neki az érzéseimet úgy, hogy hassanak is, de mégse tűnjön veszekedésnek, vagy haragnak, ugyanis nem szeretnék neki rosszat, megérdemli hogy korrekt és törődő legyek továbbra is vele, hiszen eddig is így viselkedtem és az érzéseim mit sem változtak. Szomorú és kissé bosszús szemeimet meglepődve emelem vissza rá, sosem gondoltam volna, hogy koreai szót fogok tőle hallani, mert a mi kapcsolatunkban eddig nem volt szó a másik nemzetiségemről. Úgy viselkedtünk, mint egy normális magyar pár, talán azért, mert én is magyarnak tartom magam annak ellenére, hogy otthon a család többnyire koreaiul beszél, ha nincs velünk senki. Beletelik néhány szóba, mire rájövök, hogy gyakorlatilag felváltva beszéli a koreait és a magyart, nehezen is érhető, mert a koreai kiejtése hát valljuk be, elég rossz, mindazonáltal már az is megérint, hogy mennyit küzdött és készült arra, hogy bocsánatot kérjen. Átjön a mondandójának a lényege, ő is belátja, hogy hülyeséget csinált. Teljesen ledöbbenek azon, hogy Gwen koreaiul beszél, nem is sejti, hogy mennyire megérint ez engem, lehet még jobban is, mint a szavak valódi jelentése. Csupán állok és nézem az érzéseivel küszködő lányt, szemeimből nehezen lehet kiolvasni a valóságot és magamnak is nehéz bevallanom, hogy ennyi volt. Muszáj megkeményítenem a szívemet, de akárhányszor próbálok erre törekedni ez idő alatt, Gwen a következő pillanatban újra és újra feltöri a jeget. Magyarul is elmondja kicsit részletesebben az érzéseit és bocsánatot kér. Szóval mégsem annyira felelőtlen, amennyire hittem. Utolsó szavát követően nem tudok tovább uralkodni magamon, megérintem az arcát és magamhoz húzom, amivel egy időben én is teszek felé egy lépést, hogy ajkaimat résnyire nyitva megcsókoljam. Szorosan tartom arcát, nem azért mert önszántából megszakítaná Gwen a csókon, hanem mert rettenetesen önző vagyok és még levegőért sem engedem kapni a lányt. Megfeledkezek a körülöttünk - viszonylag messziről minket kikerülő - levitásokról, ezt nem itt kéne, de ez meg sem fordult a fejemben, amikor hirtelen negatívvá tettem kettőnk között a távolságot. Szívem vadul dobog, még én sem számítottam ekkora letámadásra a részemről, azt hittem, jobban ellent tudok majd állni Gwen bűntudatos szavainak, de basszus, szeretem őt és ezek szerint nem tudom elengedi. De miért is kellene ezt tennem? Belátta, hogy amit csinált, az nem helyes és remélhetőleg ez a három nap elég volt neki büntetésnek, nekem pedig szükségem van rá, vele akarok lenni, mert ketten jobb emberré tesszük egymást és jól is érezzük magunkat a másik társaságában. Óráknak tűnik a csókunk, valóban nehezen tudok csak eltávolodni az ajkaitól. Karjaim lejjebb csúsznak az arcáról, végigsimítom a karját, majd végül átölelem a derekát két kezemmel, hogy egészen szorosan magamhoz húzzam.
- Igen, a te hibádból alakult így és nagyon rosszul esett. De attól még az érzéseim nem változtak - mondom őszintén, hisz mindig az vagyok, még vele is. Ha egy ruha nem áll jól neki, azt is megmondom különösebb hezitálás nélkül, így már megszokhatta ezt tőlem. Mindezek ellenére a szavaim kontrasztot képeznek a tekintetemmel, ami immáron a csók után lágy és szerelemtől csillogóvá változott, ahogyan mozdulataim is.
- Akkor ne veszíts! - mondom, miközben megtörlöm a könnyezni kezdő szemét. - Ha bárki ilyen könnyen elveszíthetne engem, akkor már családom sem lenne, de nem is bocsátok meg hamar. Rengeteg főzésbe és törődésbe fog ez neked kerülni! - Ez az igazság és most nem viccelek azzal kapcsolatban, hogy ettől még nem felejtek egyhamar, noha aranyosan közlöm ezt Gwennel és remélem, hogy a finom kaja valóban elfelejteti velem a fájdalmat. Nem az ízekről van szó elsősorban, hanem arról, hogy az idő és a Gwennel való újabb boldog percek majd kárpótolnak érte. Mindenki hibázik, erre hivatkozva biztosan túl leszünk ezen a mosolyszüneten. A legtöbb kapcsolatban kellenek hasonló momentumok, amik sokkal inkább összekötnek egy párt - feltéve ha elég erősek -, mintsem elválasztanak. Ismét megcsókolom, ám ez már sokkal kisebb és kevésbé érzéki, mint az előbbi.
- De azért egyet ígérj meg nekem - szakítom meg a csókunkat és komolyan nézek a szemeibe. - Máskor ne beszélj koreaiul, amíg nem kérdeztél meg engem, vagy más koreait a helyes kiejtésről, kérlek. - Egyáltalán nem annyira komoly a helyzet, mint ahogyan nézek rá és csak ugratom ezzel a lányt, igaz jogosan, mert valóban vicces volt, ahogy próbálta az ázsiai szavakat formázni, nem sok sikerrel, de azért megértettem. Ezt muszáj közölnöm vele, mert nem ártana, ha jobb kedve lenne és nem idegeskedne tovább, visszaszerzett engem, úgyhogy nincs oka többet szomorkodni. Ami pedig engem illet, nincs kedvem lehangoltan órára menni, már ha beérek egyáltalán. Egyre kevesebb ember mászik el mellettünk a folyosón, szóval pár perc és kezdődnek az órák. Vagy ki tudja, tán már el is késtem. Mennem kéne, ám nem tudom elengedni Gwent, továbbra is szorosan átkarolva ölelem őt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1643&post=664969#post664969][b]Gwen L. Blake - 2017.03.06. 20:44[/b][/url]

Olyan gyorsan kerestem fel a srácot, ahogy tudtam. Legszívesebben aznap utána mentem volna, viszont muszáj volt időt hagynom neki, ahogy magamnak is. Mindkettőnknek szüksége volt erre, Zalánnak jobban is, mint nekem, én ezt tiszteletben tartottam, de nem tudtam tovább várni. Meg kell beszéljük ezt, különben két évet dobunk a semmibe, amit gondolom egyikőnk sem szeretne. Ekkora veszekedésünk nem volt még, általában pár óra alatt megbeszéltük, ha összezördülés volt. Elrontottam a dolgokat, ezt belátom, ezért keresem fel én, és nem fordítva. Talán azért nem keresett, mert már nem akar látni, viszont, ha így van, szeretném személyesen hallani, akármennyire is fájni fog, ebben az esetben nem tudom, mit fogok csinálni a jövőben, jelként is felfoghatnám, hogy menjek a bátyám után, amit régebben terveztem. De ne szaladjunk ennyire előre.
Elmondom az érzéseimet, egyúttal bocsánatot is kérek tőle a viselkedésemért. Félig koreaiul, félig magyarul beszélek, hogy ezt miként hoztam össze, az számomra is hatalmas kérdés, holott tudom a választ, az idegességtől nem jutnak eszembe a koreai kifejezések, pedig rengeteg szenvedtem velük. Miután a hablatyolást letudom, próbálok érthető választ is adni a kérdő pillantásoknak, szerintem Zalán nem értett belőle semmit, vagy meglepte a beszédem, ezt majd később megkérdezem, ha lesz később. Pillantásom tükrözi a szavakat, ezzel nyomatékosítva őket. Többet ennél nem vagyok képes mondani, túl sok minden kavarog a fejemben, hogy egyszerre akarjanak kitörni és elhallgattassanak engem. Nehezen mutattam ki mindig az érzéseimet, ez mostanság sem változott, legtöbb negatív helyzetben a könnyeim jöttek elő, ha nagyon elkeseredett voltam, ha nagyon szomorú, de inkább az utolsónál törtek elő. Régebben ezek miatt gyengének éreztem magam, most már inkább elszomorít a dolog, hogy máshogy nem tudom kifejezni a bánatomat.
Miután elhallgatok, pár másodpercnyi csönd tör ránk, már amennyire ez lehetséges a folyosón rohangáló levitásoktól, akik bár nincsenek sokan, a beszélgetésük hangos. Most én árulkodom meglepettségről, ahogy az előttem álló levitás megérinti az arcomat, és magafelé húz. Három napja erre várok, most sem a döbbenettől nem csókolom vissza azonnal. Ennyire megérintették a szavaim, hogy képes volt most rögtön megbocsájtani nekem? Teljes szívemből örülök ennek, kapcsolni viszont későn tudok, mégis mikor sikerül, kezeimmel közrefogom az arcát, szeretném minél tovább élvezni a csókját. Nem szeretném semmi mást ebben a pillanatban rajta kívül, érezni a szeretetét, ami remélhetőleg nem változott semennyit, és a mostani nem búcsúcsók. Elválásunkat követően ugyanolyan közel maradok hozzá, miközben felpillantok az arcára, hátha ki lehet olvasni vonásaiból valamit.
- Ugyanúgy szeretsz? – kérdezem ártatlanul, úgy, mintha ez lenne a legmeglepőbb dolog a világon. Butaság az egész, ennyi idő alatt nem tudna kiszeretni belőlem, vagy gyűlöletet érezni. Szemeim nem árulnak el sok mindent, két dolgot vehet ki belőle: a szerelmemet iránta és a köszönetet. Azt sem tudom kifejezni mennyire imádom, azért amilyen, pontosítva a személyisége ezen részéért, akivel régen volt lehetőségem megismerkedni. Hálát kéne adnom az égnek, hogy ilyen barátom van. az előbb említett könnycseppek nem tágítanak mellőlem, bár valamilyen szinten tudom, hogy nem fogom elveszíteni, hallanom is kell ezt konkrét szavakkal, ezt pedig a sós vízcseppek követik. Amilyen gyorsan jöttek, úgy el is tűntek, hála Zalánnak, aki szavaival megerősíti, amit szeretnék hallani, ruhájával megtörli nedves szemeimet. Csodálkozva pillantok fel rá, olyan ártatlan vagyok akár egy kiskutya, holott nem akarom ezzel manipulálni, képtelen lennék rá, nem úgy, mint találkozásunk elején. Mostanra immúnissá vált, emellett érzelmileg se tudnám vele megcsinálni.
- Amit csak szeretnél, akár ötfogásos vacsorát is kaphatsz, és annyi törődést, amennyit szeretnél – egy picit elnevetem magam ezekre a dolgokra, tipikus Zalán, amit én annyira imádok, és megbántottam. Bármit kérhet tőlem, azt a legjobban próbálom majd megcsinálni, ha szeretné minden nap nálam ehet, és azt kér, amit csak akar. A kényeztetés a másik dolog, amit bármikor szívesen megadok neki, és itt nem csak a testiségekre kell gondolni, inkább az érzelmekre, mindazonáltal a kettő együtt jár. Újabb csókot kapok tőle, ez már nyugodtabb és rövidebb, mint az előző, nekem mégis mindent megér. Legnagyobb bánatomra hamar megszakítja, és újabb szavakat intéz felém. Az ígéretre kíváncsian pillantok rá, a következő mondatánál, el is mosolyodom.
- Ahogy szeretnéd, de szerintem nem fogok többet koreaiul beszélni, hacsak nem tanítasz meg rá – kíváncsi lennék, mennyire menne a nyelv, ha az elejéről tanulnám, szavakkal, nyelvtannak, mindennel együtt. Ezt a pár mondatot nehéz volt megtanulni, és a kiejtés még így is szörnyen ment.
Feltűnik, hogy egyre kevesebb körülöttünk a diák, teljesen kiment a fejemből a tanítás és Zalán órái. Nem szeretném, ha elmenne, ahogy érzem ő sem, még nem engedett el, ez pedig azt jelzi, hogy nem szeretné megszakítani a pillanatot. Közelebb préselem magam hozzá, ha ez lehetséges, szorosabban ölelem magamhoz, és beszívom finom illatát, ami szintén nagyon hiányzott.
- Menned kéne órára, vagy… - nem fejezem be, amit akartam mondani, önzőség lenne, ha miattam hagyná ki, ő nem úgy van, mint én. Az egyetemre elég lesz délután bemenjek, mindazonáltal, ha a srác kihagyna egy, vagy két órát értem, akkor én se mennék be a mai nap. Dashával lenne közös órám, viszont ha írnék neki egy baglyot, biztos megértené, ezért tartom legjobb barátnőmnek. Zalánon áll a döntés, én kíváncsian várom, hogy dönt végül.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1643&post=665033#post665033][b]Lepsényi Zalán - 2017.03.07. 00:30[/b][/url]

Nem tudom, hogy pontosan mitől enyhül meg ennyire a szívem. Gwent még sosem hallottam ennyire szókimondónak, általában habozott, ha az érzelmeiről kellett beszélnie, noha ezzel én sem vagyok egyszerűbb helyzetben, elvégre én még csak dadogni sem kezdek el, hanem többnyire szótlan maradok, ha a magam lelki dolgairól kellene bármit is kinyögnöm. Nem is emiatt hibáztatom a lányt, bár nem tagadás, hogy feltehetőleg emiatt született meg a konfliktus én nőtte ki magát akkorává, hogy akár el is tudjon minket szakítani egymástól, ha nem figyelünk oda. Megérint, hogy most mégis megkeresett, elém áll és őszintén, bármilyen keszekusza szócsavarok nélkül bocsánatot kér tőlem. Lehet, ez az, ami valóban megolvasztja bennem a jeget, vagy éppenséggel a nagy igyekezetét látva - hiszen még a hatás kedvéért meg is tanult egy hosszabb mondatot a másik, eddig nem igazán használatos nyelvemen - jövök rá végül, hogy nem tudom elveszíteni Gwent. Annyira mérges akarnék lenni a lányra, erre ő idejön és két percébe se kerül, hogy aggódó tekintetével visszanyerjen magának. Kissé gyengének érzem magam emiatt, de kit érdekel mások véleménye, hogyan is várhatnám el Gwentől, hogy máskor figyeljen az érzéseimre, ha én sem helyezném azt előtérbe mások véleménye helyett. Márpedig amit én akarok, az pont itt áll előttem. Igyekszem olyan keményen tartani a szívem, amilyennek csak tudom, de kudarcot vallok és a szöszi által keltett mély érzelmek egyszerre bukkannak a felszínre egy hirtelen érkező heves csók közepette. Ajkai mozgásából érzem, hogy ez még számára is meglepő, ám én ettől még ugyanannyira csókolom őt. Ilyenkor annyira boldog vagyok. Örülök, hogy Gwen megkeresett engem és ezúttal ő volt az, aki előbb lépett kettőnk közül. Baj esetén én szoktam határozottabban reagálni, néha jól, míg máskor sajnos hibásan. Akkor is erős hangnemben, már-már kiabálva beszéltem vele, pedig nem akartam, csak teljesen kiakadtam. Sosem tennék neki rosszat, nem bántanám meg és nem okoznék neki fájdalmat se mentálisan, sem pedig fizikailag. A vad csók közben szívverésem felgyorsul, visszatér belém az élet, az a Zalánná válok újból, aki mostanában, három nappal ezelőtt voltam. És én még a szakításon gondolkoztam... nevetséges!
Nagyon hosszú idő után távolodok csak el tőle és az ajkaitól. Ezzel talán kifejeztem az érzéseimet, nem is tudok mit mondani Gwennek, így csak a szemeibe nézek és meglátom az íriszeiben a csillogást, a reményt, ám ezekkel együtt a kétséget is. Még mindig nem hiszi el, hogy ennyi volt? Megtört, megint.
- Pontosan ugyanúgy! - felelem határozottan, gondolkodás nélkül a kérdésére, mert ez az igazság. Lehet mérges vagyok rá, lehet rosszul estek a történek, hogy átvert és figyelmen kívül hagyott abban a feszült és sokkos állapotomban, lehet nem mindig felhőtlen a kapcsolatunk, de amikor csak kell, megoldjuk a gondokat, most már én is hiszek ebben, magamban és főleg Gwenben. Tehát igen, azt hiszem, pontosan ugyanúgy szeretem őt. Látom szegényen, hogy ezúttal nagyon aggódott a szerelmünkért, még a kérdés feltevésekor is ez áradt a hangjából. Nem baj, már tudja, hogy nem csak egy srác vagyok a sok közül, hanem bizony az a valaki, aki őt igazán szereti és nem hagyja el egykönnyen. Szavaim megnyugtatják, már ő is felszabadultabban néz vissza rám. Olyan ártatlannak tűnik, pedig kicsit sem az, semmilyen téren sem és én ezt pontosan tudom, így szeretem. Én sem vagyok szentlélek, sőt... Letörlöm az arcát nedvesítő könnyeit és elmagyarázom neki, hogy milyen fából faragtak. Mert hát nem ússza meg ennyivel, sokszor kell majd rám fűznie, hogy kiengeszteljen, na meg a törődés sem lenne rossz. Persze ezek mind csupán egy hatalmas nagy vicc. Annak ellenére, hogy valóban nem esnének rosszul, tudom jól, hogy bármikor megkaphatom ezeket Gwentől és kicsit sem a törlesztésről szól a dolog, szerintem értette a szándékomat.
- Hát, ha ez így lesz, akkor hülye lennék nélküled élni. - Magam sem tudom eldönteni, hogy ezt most viccenek szánom, vagy nagyon is komolyan gondolom. Bánom is én, Gwen ételei nagyon finomak, ám meglennék nélkülük is, ha esetleg nem tudna főzni. Előbb lopnám a lányt, mint a kajáit.
Az újabb csók ezúttal jóval gyengébb és lassabb, mint az előző, de tán ezt nem bánja az egyetemista sem. Nem ellenkezik, ha meg nagyon változtatni szeretne a tempón, egy gondolattal megteheti maga. Mégis én szakítom meg aztán az érintkezést, mivel beugrik az az emlék, ahogyan küzdött a koreai szavakkal. Nagyon vicces volt és legszívesebben kiröhögtem volna, ha egy átlagos napunkat éltük volna és nem éppenséggel kényes viszonyban lettünk volna. Mindegy, így is megjegyzem neki, hogy ezt máskor inkább ne, persze csak ugratom és szórakozok vele. Megérdemli, ez az igazság, eddig ő szórakozott velem, vagyis Kevinnel és velem, most pedig én. Aranyos, hogy mennyire komolyan veszi a szavaimat, látszik, hogy nagyon meg volt rémülve miattam és féltette a kapcsolatunkat. Én sem voltam különb. Az ő hangulata jobban ragad rám, mint az enyém rá, így ismét meghatódok az ártatlan és megszeppent tekintetén. Végigsimítok szép szőke haján és kiseprek egy eltévedt tincset az arcából, mely a könnyeitől tapadt bőréhez.
- Felesleges. - Minek megtanulnia egy idegen nyelvet miattam, amikor magyarul folyékonyan tudunk mindketten. Ez csak egy gesztus volt tőle és az is marad. Van elég gondja így is az egyetemmel, jól tudom, milyen nehézségekkel kell megküzdenie ott.
Bizony kezdődnek az órák, valószínűleg már nem is érnék be időben. Az a pár késő levitás is szaladva halad el mellettünk, én vagyok az egyetlen, aki fittyet hány a normákra és bűntudatot sem érez, hogy most nagyon nem a folyosón lenne a helye. Gwen karjai között kibékülve ezerszer jobb, mint hallgatni a tanár felettébb érdekes szövegelését, ezt pedig megerősítem azzal, hogy közelebb húzom magamhoz és testemhez ölelem. Gwen is rájön, mi a helyzet, noha hangja neki is azt sugallja, hogy nem bánná, ha most vele lennék. Hogy befejezzem a mondatát, egyik kezemet a szám elé helyezem és  köhögök hármat. Tökéletesen műnek ható és megrendezett köhögés, de hát hirtelen nagyon fájni kezdett a torkom, a fejem meg aztán még jobban. Nem is értem mi lesz velem, az biztos, hogy ilyen állapotban nem tudok bemenni órára. Gwen és bárki más is azonnal rájöhet, hogy miért csinálom ezt, veheti válasznak is, miszerint eldöntöttem, hogy az elkövetkező egy órában az övé vagyok. Használjuk ki ezt a kis időt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1643&post=665245#post665245][b]Gwen L. Blake - 2017.03.07. 20:25[/b][/url]

Sikerült megbékítenem valamennyire Zalánt, mégse hoz ez teljes megnyugvást számomra, hisz ott van az a szó, ami nem a teljességet jelenti, emellett ki tudja, mikor rontom el újra dolgokat, aminek akár sokkal rosszabb vége is lehet. Nem szeretném, ha ez megtörténne, de most is felelőtlen voltam, nem vettem észre az egyértelmű dolgokat, azért alakult úgy a helyzet, ahogy. Látja rajtam a hezitálásom erre mérget tudnék venni, talán nyugtatásként csókol meg, vagy más célja van ezzel. Megfordul a fejemben, hogy búcsúcsók az egész, azonban az nem lenne ilyen heves, letámadó. Nem reagálok rögtön, csak mikor eljut a tudatomig, hogy ez valószínűleg a megbékélést jelenti, akkor viszonzom az érzéki érintkezést, és olyan közel bújok hozzá, amennyire lehet. Érezni szeretnem, nem is, érezni akarom az érintését, az illatát, mindent vele kapcsolatban, szükségem van rá, és a nyugalomra, amit mellette érzek. Három napja nem volt hasonlóban részem, minden pillanatot szeretnék kiélvezni, ezért vagyok szomorú az utolsó pillanatban, amikor ajkai elválnak tőlem. Sötét szemeibe pillantok, onnan kiolvashatom, hogy visszanyertem, újra az enyém, senki másé, viszont nem vagyok képes ezt teljes mértékben elhinni, kétségek közt őrlődöm. Más képtelen lett volna ilyen hamar megbocsátani, többet kellett volna tepernem, ebből is látszik, hogy a levitás mennyire más, sokkal értékesebb másoknál, számomra legalábbis így van. Nem is tudom mi lett volna, ha elveszítem, egy olyan emberrel lenne kevesebb az életem, aki sok mindent adott nekem a tudta nélkül. Meghallom a legboldogabb szavakat, amiket jelen pillanatban kiejthet a száján, mégis hatalmas szemekkel nézek fel rá, mint, aki még mindig nem képes elhinni, hogy ez megtörtént, pedig semmi baj nincs a felfogásommal. Arcomat újra könnyek lepik el, azok, amiket az előbb letörölt. Olyan hirtelenséggel ölelem meg, ahogy az előbb az a csók érkezett, próbálom kinyomni belőle a szuszt is, nem szó szerint, de akár az is lehetne. Szorításom olyan, akár egy kígyóé, nem szeretném elengedni, arcomat a pólójába fúrom, ezáltal az könnyes lesz, de nem érdekel, feltételezem őt sem.
- Mindenkinél jobban szeretlek – mondom a mellkasának, lehet nem is érti szavaimat, de akkor elismétlem, ahányszor szeretné. Ezt teljesen komolyan veheti, senkit nem szerettem még annyira életemben, mint ezt az embert, szerintem ő is tudja, és eszem ágában sincs többet ártani neki, bántani őt, vagy ellökni magamtól. Abba én halnék bele.
Újra rápillantok, ahogy felhozza a kaját, ő az én Zalánom. Mosolyogva nézek fel rá, bármilyen kérését teljesíteni fogom, akár a legnehezebb ételeket is elkészítem neki, gyengédségből és törődésből sem lesz hiánya amennyiben visszafogad, és ez megtörténik. Tényleg nem tudom, mivel érdemeltem ki, de fent nagyon szerethetnek, ha őt küldték mellém.
- Ha velem maradsz, akkor így lesz – válaszolom az igazat. Mindent megteszek a boldogságáért, legyen szó bármilyen kérésről. Velem marad, ez a lényeg, szívemnek ennél szebbet nem is mondhatott volna. Újabb csók kezdeményeződik, ez már sokkal lassabb és gyengédebb, mint az előző, amit nem bánok, hisz abban is, és ebben is lesz még részem. Imádom a csókjait, ezért vagyok bánatos, amiért eltávolodik mellőlem, és megígértet velem valamit. Erre elmosolyodom, nem akartam többet koreaiul beszélni, ahogy tanulni sem, hacsak nem szeretne megtanítani, bár abban nem lenne köszönet, borzalmas diák lennék. Nem tartja szükségesnek szerencsémre a dolgot, az igazat megvallva, ha vele találkozom, akkor nem szívesen tanulnék, kivéve, ha valamit nem ért és segítséget kér, mert akkor alap a segítségem, ez nem is kérdés.
Közben eltűnnek a diákok a folyosókról, innen következtethetünk arra, hogy elkezdődtek az órák, vagy pár perc és elfognak. Régen itt tanultam, ismerem a tanárok annyira, hogy tudjam, nem szeretik a későket, viszont azt nem tudom, Zalánnak mennyi ideje van beérni, nem mintha olyan erősen foglalkoztatná ez a dolog. Legszívesebben magam mellett tartanám egész nap, miatta a délutáni előadásomat is kihagynám, pedig jövőhéten elvileg zárthelyit írunk belőle. Kérdőn figyelem a félbehagyott mondatomra a reakcióját, ami olyan aranyos amilyen ő, és teljesen illik hozzá. Ezt a műköhögést még gyakorolni kéne, azonban most megteszi ez is, senki nem jár a folyosókon, aki beköphetné, vagy csinálhatna valamit. Az egyetlen, aki esetleg kint járkálhat az a bátyja, Ricsi, de ő biztos megértené az öccsét, amilyen megértő fiú. Kuncogok a srác „tünetén”, természetesen nem hagyhatom szó nélkül.
- A gyengélkedőre szeretnél menni, vagy elég, ha én megpróbállak meggyógyítani? – kérdezem, persze tudom a választ, bármennyire is „beteg”, nem szeretne a gyógyszerszagú helyre menni. Adok egy gyógypuszit az ajkaira, ettől talán már jobban is van, majd ujjaimat az övéire kulcsolom, és elkezdem húzni az egyik rejtett folyosó felé, mert mégse szeretném, ha itt látnának minket, esetleg büntetőmunkát sóznának rá, azzal elveszik az időt, amit velem tölthet.