A Keleti szárny első emeletén, jól elrejtve az idegenek szeme elől, a folyosó jobb oldalán hatalmas festmény található, amely egy szfinxet ábrázol. Fölötte a felirat: Veritas, Scientia, Sapientia. Csak a beavatottak tudják: a festmény takarja a Levitába vezető bejáratot. A szfinx pedig csak akkor enged be a kék ház klubhelyiségébe, ha rejtvényét helyesen megfejted.
Mindenki mással is hajlandó elbeszélgetni a varázslatos lény a maga tűnődő, éteri módján, de ha információkat akarsz kicsikarni belőle, jobb, ha még néhány legendás lények gondozása órát meglátogatsz, különben nem vetemednél erre.

Vajon feltűnt már bárkinek is, miért alszanak olykor éjjelente ezen a folyosón meggyötört levitás gólyák...?

Nem tudtam és nem is akartam tovább magamban tartani azt az információt, amiről Daisukének is tudnia kellett. Csanád sokat segített és bátorított, talán ezért voltam képes elküldeni nemrég egy baglyot Dainak, amiben az állt, hogy két óra múlva, tehát nagyjából most jöjjön a Levita elé. Valamiért nem kételkedtem benne, tudtam, hogy el fog jönni és nem fog átverni, ha nem ért volna rá, akkor már küldött volna egy választ és jelezte volna.
Idegesen léptem ki a kékek ajtaján, majd az becsukódott mögöttem. Összefont karokkal álltam és lestem hol a márványpadlót, hol a lépcsőket, amik a Rellonból vezetnek errefelé. Nem tudtam eldönteni, hogy mit éreztem. Nem kifejezetten féltem, inkább csak aggódtam Dai válaszától és reakciójától. Már egy ideje forgattam nyelvemmel a szavakat, fel voltam készülve rá, hogy hogyan fogom elmondani neki azt, hogy testvérek vagyunk, mégis jobban izgultam, mint a vizsgák előtt.
Mikor feltűnt a lépcső tetején a rellonos, pár lépést tettem felé. Meg sem próbáltam takarni az érzelmeimet, ebben az esetben lehetetlen volt, pedig általában teljesen rejtély marad mások elől. Még mielőtt megállt volna előttem keserűen sóhajtottam egyet. Most ugrik a majom a vízbe, már nincs menekvés. Még néhány percig voltunk haverok, utána megváltozik minden.
- Szia! - köszöntem neki és ebből is érezhette, hogy ez nem olyan egyszerű beszélgetés lesz, mint amiket általában szoktunk folytatni. Többnyire csával, esetleg hellóval köszöntem neki, most mégis a visszafogottabb verziót választottam. Arcom komoly volt és kissé szomorú is, noha én sem tudtam, hogy miért volt ellenemre a dolog. Hiszen a testvérek közelebbről ismerik egymást, nekem mégis hiányzott a régi kapcsolatunk már most. Hamarosan el fogok veszíteni egy havert és nem feltétlenül azért, mert mérges lesz rám, vagy kiakad. Utóbbitól egyébként nagyon tartottam, az elmúlt napokban nehezen tudtam aludni.
- Hogy vagy? - Azért nem akartam egyből tudatni vele a hírt, amit talán már ő is tudott, előbb tudnom kellett, hogy milyen állapotban volt. Bíztam benne, hogy nem volt ideges.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1643&post=613723#post613723][b]Lepsényi Zalán - 2016.08.23. 11:32[/b][/url]

Nem tudtam és nem is akartam tovább magamban tartani azt az információt, amiről Daisukének is tudnia kellett. Csanád sokat segített és bátorított, talán ezért voltam képes elküldeni nemrég egy baglyot Dainak, amiben az állt, hogy két óra múlva, tehát nagyjából most jöjjön a Levita elé. Valamiért nem kételkedtem benne, tudtam, hogy el fog jönni és nem fog átverni, ha nem ért volna rá, akkor már küldött volna egy választ és jelezte volna.
Idegesen léptem ki a kékek ajtaján, majd az becsukódott mögöttem. Összefont karokkal álltam és lestem hol a márványpadlót, hol a lépcsőket, amik a Rellonból vezetnek errefelé. Nem tudtam eldönteni, hogy mit éreztem. Nem kifejezetten féltem, inkább csak aggódtam Dai válaszától és reakciójától. Már egy ideje forgattam nyelvemmel a szavakat, fel voltam készülve rá, hogy hogyan fogom elmondani neki azt, hogy testvérek vagyunk, mégis jobban izgultam, mint a vizsgák előtt.
Mikor feltűnt a lépcső tetején a rellonos, pár lépést tettem felé. Meg sem próbáltam takarni az érzelmeimet, ebben az esetben lehetetlen volt, pedig általában teljesen rejtély marad mások elől. Még mielőtt megállt volna előttem keserűen sóhajtottam egyet. Most ugrik a majom a vízbe, már nincs menekvés. Még néhány percig voltunk haverok, utána megváltozik minden.
- Szia! - köszöntem neki és ebből is érezhette, hogy ez nem olyan egyszerű beszélgetés lesz, mint amiket általában szoktunk folytatni. Többnyire csával, esetleg hellóval köszöntem neki, most mégis a visszafogottabb verziót választottam. Arcom komoly volt és kissé szomorú is, noha én sem tudtam, hogy miért volt ellenemre a dolog. Hiszen a testvérek közelebbről ismerik egymást, nekem mégis hiányzott a régi kapcsolatunk már most. Hamarosan el fogok veszíteni egy havert és nem feltétlenül azért, mert mérges lesz rám, vagy kiakad. Utóbbitól egyébként nagyon tartottam, az elmúlt napokban nehezen tudtam aludni.
- Hogy vagy? - Azért nem akartam egyből tudatni vele a hírt, amit talán már ő is tudott, előbb tudnom kellett, hogy milyen állapotban volt. Bíztam benne, hogy nem volt ideges.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1643&post=613740#post613740][b]Tanizawa Daisuke - 2016.08.23. 12:10[/b][/url]

Fáradtan sétálok a kékek háza felé és egyedül is. Furcsálltam, sőt még most is furcsállom, hogy a lányok nem akartak velem jönni, de ezen nem akadtam fent. Az egyetlen bajom ezzel a nappal, hogy lépni alig tudok a tegnap éjszakai meló után, Zalánnak meg pont most kell találkoznia. Nem tudom, mi lehet olyan sürgős, ezért is jövök el. A kíváncsiság nagyúr nálam is, aminek sikerült legyőznie a fáradtságot, főleg, ha a barátaimról van szó, mindazonáltal nem sietem el a dolgokat. Késni nem fogok, de a lehető leglassabb tempóval megyek a Levita felé, simán mondhatnák rám, hogy lajhár vagyok.
Mikor megérkezem, feltűnik a nyúzott arca, valamint az idegessége is, amit nem tudok hová tenni. Így még nem láttam a srácot, általában unott képpel szokott lézengeni a folyosón. Valami nincs rendben vele és érdekelt mi az, de nem most, jelen pillanatban az ágyammal szerettem volna találkozni és aludni. Ez az érzés kezdett csökkenni a köszönését hallva. Egy pillanatra felvontam a szemöldököm, hogy mi ütött belé, mert nem így szokott fogadni, de mindegy.
- Helló – én maradok a megszokott köszönési formánál. Aztán jött a kérdés, amire ismét nem tudtam mit kellett volna, reagáljak. Nem az én gondjaimról kéne beszélgessünk, inkább az övéiről, ha már idehívott. Kezd furcsa lenni ez a találkozás, nem értem mit szeretne kihozni belőle. Valami gondja van, amit nem fog szívesen megosztani velem, mert hasonló személyiség, mint én, azonban magamat ismerve, ha már idehívott nem ússza meg egy semmivel. Ha kell, megverem a prefektust, persze nem keményen, nem akarom kirúgatni magam, csak annyira, hogy kinyögje a problémáit. Meglehet, nem lenne elég erőm hozzá, de egy próbát megérne.
- Az én helyzetemet hagyjuk, inkább mond mi a te gondod – az enyémek most nem fontosak, azokat meg tudom oldani egyedül is, esetleg Szof segít majd, de ő is inkább Sorának nyújtja a vállát, tekintve, hogy mind a ketten nők, viszont mellettem is mindig ott van. Érdeklődve és kíváncsian nézek rá, nem akarom harapófogóval kiszedni belőle a szavakat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1643&post=613744#post613744][b]Lepsényi Zalán - 2016.08.23. 12:47[/b][/url]

Idegesen vártam, de nem késett szerencsére, így nekem sem kellett sokat várnom abban az őrjítő állapotban, amiben voltam már napok óta. Hamar mellém ért, én pedig köszöntem neki nem éppen a tőlem megszokott módon, de akkor nem érdekelt, hogy mit szoktam tenni és mit nem. Bizonyára Dainak is feltűnt, hogy más voltam mint általában, meg sem próbáltam rejtegetni és álarc alá bújtatni, miért is tettem volna, hiszen ez nem semmi beszélgetés lesz és pár perc múlva Dai is meg fogja tudni. Az ő köszönése azonban mindennapi volt, ebből sejtettem, hogy ő nem járt utána az apja furcsaságának. Megkérdeztem tőle, hogy van, mert érdekelt az állapota, mire egy közömbös választ adott és egyben vissza is dobta a kérdést. Végül is mindegy, már elmondom neki a hírt, még ha megver is.
- Nem csak az én gondom, ezért hívtalak ide. – Várható volt, hogy ha csak a saját bajomról lenne szó, nem hívtam volna ide Dait, hanem megoldottam volna egymagam. Nem szoktam segítséget kérni, most viszont szóltam a rellonosnak és megvolt annak az oka. Butaság lett volna tovább húzni az időt és az idegeket, azért jött és én is azért álltam ott ahol, hogy tudassak vele valamit.
- Apád legutóbb furán viselkedett, emlékszel? – kezdtem el meglepően határozottan. – Azért, mert te és én testvérek vagyunk. Pontosabban féltestvérek. – Kész, kimondtam. Lehet hideg zuhanyként érte Dait, de utána csendben maradtam és vártam, hogy megeméssze, vagy lereagálja a hallottakat. Továbbra is komoly voltam, valamint előtte sem tűntem úgy, mintha hatalmas viccet készültem volna kinyögni. Ismert már, tudta, hogy ilyenekkel nem viccelnék, illetve azzal is tisztában volt, mennyire rossz kapcsolat állt fent a nevelőapám és köztem. Ha van benne egy kis ész, rájön, hogy ez az igazság, de fel voltam készülve az ellenkező esetre is.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1643&post=613745#post613745][b]Tanizawa Daisuke - 2016.08.23. 13:06[/b][/url]

Furcsán keződött ez az egész beszélgetés Zalán feléről. A viselkedése és a köszöne is erősítette bennem ezt az érzést, amit még nem akartam szóvá tenni, majd később biztos elmondja, ha már iderángatott.  A mondatomra egy igen érdekes választ adott, ami engem is érdekel, úgy tűnik, van vele és valakivel valami. Ez a valaki, csak én lehetek, tekintve, hogy nem más áll előtte, vagy velem akarja megbeszélni a gondjait, azonban ezt rögtön kizártam, Zalán nem olyan. Erre nem válaszoltam semmit, inkább hagytam, hogy tovább beszéljen, nagyon kíváncsi vagyok mit fog mondani. A kérdésére bólintottam egyet, teljesen él bennem az a pillanat és nem hiszem, hogy hamar el fogom felejteni. A következő magyarázata teljes mértékben lehetetlen. Mi az, hogy mi testvérek vagyunk? Soráról tudok, ő az egyetlen vérszerintem, mostoharokonom nincs, ahogy féltestvérem se. Ez nem lehet így.
- Biztos Szofi tett valamit a piámba és most hülyeségeket álmodok – hangomból kiveheti, hogy kell, még idő mire megszokom a helyzetet, de kinek ne lenne? Komolyan, most van egy féltestvérem? Ez megmagyarázná apám veslkedését az utóbbi időben, viszont anya erről tud egyáltalán? És mit szólt hozzá? Arcomra is kiül a képtelenség de, hogy mit érzek belül? Hát az kifejezhetetlen. Hirtelenjében magam mellé kapok egy srácot, aki eddig a haverom volt, most meg közli, hogy a testvérem. Valaki ébresszen fel.
- De te nem koreai felmenőkkel rendelkezel? – kérdezem értetlen arccal. Megpróbálok nyugodt maradni, vagy valami ahhoz hasonló, de nem megy az olyan könnyen, ez teljesen váratlanul ért. Sora tud már róla, vagy mondta már valakinek? Már megértem az ideges viselkedést és a köszönést, de még nem vagyok képes megemészteni. Zalán és én testvérek vagyunk. WTF?!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1643&post=613815#post613815][b]Lepsényi Zalán - 2016.08.23. 20:44[/b][/url]

Sokat gondolkoztam azon, hogyan mondjam el Dainak azt, hogy testvérek vagyunk. Szavalhattam volna félórás bevezető versikét is, de azt úgyis elfelejtettem volna az adott pillanatban, ráadásul nem akartam húzni a saját idegeimet és Dait sem akartam megvárakoztatni. Minden szempontból feleslegesnek véltem a dadogást és a hosszas rávezetést, ezért úgy döntöttem, nem vacakolok, hanem egyből kimondom a lényeget. Így legalább én is hamar túl voltam rajta, aztán csak magyarázkodnom kell, de ez várható volt. Mihelyst kimondtam, kissé megnyugodtam, hogy túlestem az első nagy gondon, a java persze még csak hátra volt. Ahogy azt sejtettem, Dai nem is hitt nekem elsőnek, vagy tán lehet tudta, nem hazudtam neki, de mégis nehéz feldolgozni, ezzel én teljes mértékben tisztában voltam és nem is vártam el tőle. Hagytam, hogy eméssze a szavaimat, az első válaszára pedig lágy mosolyra húztam számat.
- Az lehet, de sajnos, vagy nem sajnos most nem álmodsz – mondtam neki és zsebre dugtam a kezeimet. Bárcsak álom lenne, de az élet megtréfált minket. Az persze könnyen lehet, hogy Szofi rakott valamit az italába, de az már nem az én gondom volt, ahhoz már nem volt közöm. Kinéztem volna a lányból, mégis sejtettem, hogy ezúttal teljesen józan és egészséges Dai. Kérdése meglepett, vagyis ezen pont nem gondolkoztam. Úgy nőttem fel, hogy azt hittem koreai szülőm van, ezek szerint mégsem. Bár szerintem Dai apja sem volt tiszta japán, innen származhat a kissé koreai beütésem, de ennyire nem vizsgáltam meg magam. Pont nem érdekelt, hogy milyen nemzetiségűek az őseim, én magyar vagyok és ez számít.
- Eddig úgy tudtam, de már azt sem tudom, hogy ki vagyok. Kételkedek a saját adataimban is, megkérdőjeleztem az apámat és sajnos a sejtésem beigazolódott. Elhiszed mennyire lesújtott? Egész életemben eltitkolták előlem az igazi apámat. Soha nem láthattam és ő sem keresett. De legalább felismert akkor – öntöttem a szavakat kissé idegesen, de több volt hangomban a szomorúság. Az utolsó szóra el is halkultam, így azt csak akkor hallhatta, ha figyelt rám, márpedig miért ne tett volna így. Most kifakadtam, de reméltem, ezúttal és most az egyszer megérti és elnézi nekem. Valóban válságos állapotban voltam, egy ilyen felfedezést nem könnyű feldolgoznom, de az sokat segítene, ha Dai megértő lenne és hinne nekem, valamint együtt vinnénk tovább ezt a szálat és közösen keresnénk fel az apánkat. Ha nem áll ki mellettem, fogalmam sem volt mit fogok tenni, valószínűleg akkor is találkoznék az igazi apámmal, csak sokkal nehezebben és depressziósabban.
- Be tudom bizonyítani – tettem hozzá néhány levegővétel után, kicsivel hallhabban, mint a legutóbbi monológomnál. Már-már suttogtam és csak reménykedtem, hogy hajlandó lesz velem tartani. Megértettem, hogy sok ez neki, valamint hogy soha nem látott még ennyire megtörtnek, elvégre eddig csak magabiztosnak és erősnek láthatott. Ezelőtt nem mutatkoztam előtte és mások előtt sem kétségbeesetten, riadtan és ennyire szomorúan, de most megláthatta, hogy tudtam ilyen is lenni a színfalak mögött, én pedig most nem titkoltam el a lehetetlent.  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1643&post=613840#post613840][b]Tanizawa Daisuke - 2016.08.23. 23:17[/b][/url]

Benne volt a zsigereimben, hogy ez nem egy egyszerű találkozó lesz és megéri elmenni, bármennyire is álmos vagyok és nincs kedvem hozzá. A jó szívem és a kedvességem megint határtalan, mert nem teljesen a kíváncsiságom csalt ide, hanem, hogy a haverom írt és a barátaim mindig számíthatnak rám. A szavai is ezt bizonyították, mikor kiejtette, hogy testvérek vagyunk. Egy percig szólni sem tudtam, mi a franc, mi testvérek? Ez nem lehet, otthon biztos elárulták volna nekünk, vagy nekem biztosan. Nem értem anya miért nem szólt róla, tudja, hogy velem bármit megbeszélhet. És mikor történt ez az egész? Alig van köztünk három év, de akkor is. Ilyen idős koromban igazán megtudhattam volna ezt. Magam is furcsállom, hogy így elfogadom a tényeket, de több okom is van rá. Az első, hogy miért hazudna nekem, meg nem is szokott olyat csinálni, és értelme sem lenne, a második meg így átgondolva azóta a találkozás óta, édesapám nagyon furcsa. Akkor a lehető legijesztőbb, legidegesebb és legmeglepődöttebb tekintettel méregette Zalánt, utána pedig hetekig hozzám se szólt, baglyot sem küldött még az aurorsággal sem kínzott annyit, mint azelőtt. Édesanyám tudott a dolgokról, olyanokat mondott, hogy nehéz a munkája, és mostanában többet kell bent tartózkodnia, de eddig nem volt ezzel baja, örömmel maradt túlórázni. Az első mondatom azt mutathatta, hogy nem hiszek neki, és Szofit is belekeverem a dologba, mert kinézem belőle az ilyesmit, nem egyszer történt meg, de jelen pillanatban, nem gondolom komolyan.
- Van egy öcsém is - nem feltétlenül hozzá intéztem szavaim, inkább magamban gondolkoztam, meglehet nem is hallotta azokat, bár ezt kétlem. Rengeteg idő kell, hogy ezt fel tudjam dolgozni, neki is szüksége van erre, mégis ekörül forog most az agyam. A szavak beágyazták magukat az elmémbe, de ennél többet most nem tudok vele kezdeni.
A következő kérdést is én intéztem felé, ekkora már teljesen tudatosultak bennem a szavai, ezért kérdeztem a koreai vérvonalára. A nyugodt és halk válasz helyett egy ideges és rémült érkezett, amit ebben a helyzetben, elfogadtam, nem mintha mást tehettem volna ellene. Én is hasonlóképpen reagáltam volna rá, ebben biztos vagyok, még rosszabb is lennék a helyében. Ha rosszul érint valami, akár törni, zúzni is tudok, azonban ez ritka alkalom.
- Küldök egy baglyot apámnak, hogy jöjjön ide, mert ezt személyesen kell megbeszélni, ha nem, akkor megoldjuk, hogy odajussunk. Aztán, szerintem beszélned kell anyukáddal is, nekem meg szépen közölni kell a húgommal, ha még nem tud róla - még nem szoktam hozzá, hogy közös az apánk és a húgunk is, ezért említem őket enyémekként. Idő kell ezekhez a dolgokhoz, nem megy egyik pillanatról a másikra, ezt ő is megértheti. Aztán jött egy olyan lehetőség, hogy bebizonyítsa nekem az igazát, mire én bólintok egyet, ezzel jelezve, hogy okés. Nem akadály számomra, így teljes képet kapok, és megbizonyosodom, hogy nem egy kandi kamera forgatásán vagyunk.
- Tud még erről valaki? - remélem nem említette ezt sok embernek, főleg nem azoknak, akikkel közelebbi viszonyban állok, nekik én szeretném elmondani.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1643&post=613859#post613859][b]Lepsényi Zalán - 2016.08.24. 08:56[/b][/url]

Kinéztem volna Szofiból, hogy kevert valamit az italába, vagyis nem durva anyagot, de valami kis bolondbogyó tényleg vicces lett volna, de látszólag ez nem történt meg, hiszen Dai teljesen jól volt, továbbá feltételeztem nem volt igazságalapja a szavainak, hanem csak a meglepettség és a zavar beszélt belőle. Számítottam rá, hogy egy darabig eltart majd neki megemészteni a gondolatot, nekem is sok napba telt és még mindig furcsállom. A következő mondatát először félreértettem, hirtelen szívrohamot kaptam, hogy rajtam kívül van még egy öccse, de aztán a tekintetéből rájöttem, hogy valószínűleg csak rólam beszélt és még mindig a hírt próbálta felvésni az agyába. Leszegett szemekkel bólintottam rá egyet, amolyan bűnbánóan, hiszen én nem akartam ezt, nem szerettem volna felfordítani az életét, se az enyémet, de utánajártam az apjának és emiatt indult el az életemet megváltoztató hullám. Talán jobb lett volna, ha elengedem ezt a témát és élek tovább tudatlanul. Én azonban nem bántam meg semmit és örültem, hogy kiderült az igazi apám, bármennyire is fáj még kezdetekben.
Szomorúan és nyugtalanul fakadtam ki Dainak. Még sosem viselkedtem így ezelőtt, de ez most tényleg nem csak egy egyszerű eset, nyomós indokom volt rá. Az sem érdekelt, hogy Dai felismerte, hogy tán mégsem voltam annyira erős és magabiztos srác, mint milyennek mutatkoztam eddig mindenki előtt. Persze nem játszottam meg magam, de jobb nem kimutatni, hogy nincs is annyira minden rendben, mint aminek látszik, úgysem tudtak volna segíteni a bajomon, ezért nem is akartam, hogy aggódjanak miattam. Az pont nem érdekelt, hogy ezek szerint nem teljesen korai az arcom, én magyar nemzetiségű voltam és ezen semelyik apám nem tud változtatni, valamint úgy nőttem fel, hogy egyik anyanyelvemként használtam a korait, ezután sem lesz másként és már nem fogom soha alapnyelvként beszélni a japánt, szóval ez az egész gondolatmenet teljesen felesleges és értelmetlen. Inkább aggódok amiatt, hogy Dai vajon elhiszi-e nekem, amiket mondtam, vagy hülyének néz és kiröhög. Úgy tűnt, szerencsére az előbbi. A válasza megnyugtató volt – hiszen nem cseszett le, amiért azt állítottam, hogy testvérek vagyunk –, ám egyben fokozta is a szívverésem. Mihelyst meghallottam, hogy küld egy baglyot az apjának, az adrenalinszintem megnőtt, aztán a többitől is. Igaza van és bár én is úgy terveztem, hogy szólunk mindenkinek, ezt hallani kicsit nehezebb volt. Tényleg meg kellett tennem, innentől fel fognak gyorsulni az események, nekem pedig kevesebb időm lesz mindent feldolgozni.
- Anyámmal beszélek, viszont a húgoddal még várj egy kicsit. Nem tudom, hogyan fog viselkedni apád, amikor megbeszéljük vele ezt. Félek, lehet nem fog elfogadni fiaként és akkor felesleges lenne Sorának tudnia rólam. Ha eddig nem keresett apa, biztos van oka, amin tán az sem fog segíteni, hogy már tudom az igazságot. – Lehet nem fog továbbra sem fiaként kezelni. Borzasztóan fáj ez az egész, de próbáltam magam visszafogni. Mikor kimondtam Dai előtt az apa szót, egy pillanatra megálltam. Ez volt az első alkalom, hogy az apa mindkettőnk számára ugyanazt a személyt jelentette és ebbe belegondolni is fura, főleg, hogy nem direkt mondtam ki, hisz az előző mondatban még teljesen Daihoz kapcsoltam a férfit. Eddig mikor panaszkodtam a nevelőapámról neki, még teljesen más értelmezése volt a szónak. Most már viszont apa, azaz apánk. Mondtam neki, hogy ha szeretné, akkor bebizonyítom neki az igazam, mire bólintott úgyhogy egy gyors és halk szfinxnek adott válasz után beléptünk a Levitába. Befelé menet válaszoltam a kérdésére halkan, mivel nem akartam, hogy felfigyeljenek ránk.
- Csak az egyik haverom, de senki téged közvetlen érintő személynek nem mondtam eddig el. Még Gwen sem tud róla, de neki hagy mondjam el én. Ha tőled tudná meg és nem tőlem, lehet kiakadna rám. - Még sosem csináltam ekkora szabályszegést, főleg nem prefektusként, de ilyen lelki állapotok közepette nem érdekelt, kész voltam vállalni a büntetőmunkát, ha lebuknánk és reméltem nagyobb baj nem származna belőle. Dai még sosem volt itt, most azonban nem vezettem körbe illedelmesen, egyből a könyvtárhoz vittem.