A viktoriánus stílusú, ódon ház a falu melletti erdő fái közt rejtőzik. Vörös téglákból épült, tetőcserepei feketék. Kerek szárnyát kupola díszíti. Verandájára öt fokból álló lépcsősoron vezet fel az út, innen nyílik a bejárati ajtó, amely természetesen csak és kizárólag sötétedés után vagy éppen napkelte előtt tárul ki a látogatók előtt...

A házban megannyi kis folyosó, szoba, rejtett zug található, telezsúfolva a legkülönfélébb bútorokkal, tárgyakkal, berendezésekkel, könyvekkel, hangszerekkel, képekkel, látszólag hatalmas káoszban, teljesen rendszertelenül.
Minden helyiség rejt valami egészen érdekes megoldást. Az egyes eszközök, ingóságok a legváratlanabb szerepet töltik be, használatuk olykor koránt sem rendeltetésszerű. Így a konyhabeli étkezőasztal sakktáblaként szolgál, a nappali padlójának bizonyos részein csaknem szőnyeg sűrűn futnak át a kábelek, a mellékhelyiségben pedig egy terebélyes bokor nőtt ki a WC kagylóból.
Hiába szokatlan azonban a régi épület limlomosnak tűnő közege, végtelen nyugalmat árasztanak időtlen értékeket felvonultató szobái.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=717522#post717522][b]Krushnic Dimitri - 2018.03.20. 20:01[/b][/url]

Árnyak a sötétben

☞

Mindig halogatom a dolgokat. Pató Pál úr amatőr mellettem. A határidők számomra olyanok, mint Supermannek a kriptonit. Ne jöjjenek a közelembe. Aztán vannak azok a dolgok, amikre még határidő sincs. Lehetne, de nincs. Mert nem érdekel. Nem fogok határidőket kiszabni magamnak, nem fog egy hülye mánusos masina irányítani egész nap.
Pedig milyen jól tenném, ha néha, csak néha, bár csak egyszer, nem halogatnék valamit. De már mindegy. Ezúttal legalábbis. Mert már itt vagyok, egy fán fennakadva, s úgy lógok a kabátomtól, mint egy szerencsétlen marionett-bábú. Shadow alattam van, úgyhogy annyira nem is vágyom arra, hogy elváljunk a fával.
A francba.

Megpróbálom felemelni az egyik karom, de rögtön csúszni kezd a kabátom az ágról lefele. Oké, nem mozgunk akkor. Lenézek, próbálom megtalálni a sáros avarban a pálcámat, de ebben a sötétben semmit se látok, csak épp azt a pár tenyérnyi helyet, amit a Shadow elrepedt lámpája megvilágít. És mégtöbb sáros avaron kívül semmit se világít meg.
Szétnézek, hátha van valami életjel a közelben, hangok, fények, bármi, ami emberekre és nem egy kiéhezett anyamedvére utal. Vannak egyáltalán errefele medvék? Nem igazán élnek Magyarországon, de ez lehet valami vérmedve. Valami szörny, amit az iskola pincéiben teremtettek, egy torz hibrid két fejjel és traktorkeréknyi mancsokkal.
Az ott egy... ház? Igen, az egy ház. Derengő fények szűrődnek ki, de még azok is olyan csodálatosak, mint a fény az alagút végén. A legszebb ház ez, amit valaha láttam. Bárcsak kicsit közelebb lenne. Ajj, bárcsak-bárcsak... de azért megpróbálhatnék kiabálni, talán épp kint van a lakója s meghallja, hogy valaki itt nyekereg az erdőben.
- Hahóóóóó - ordítom, s a zajra felröppen néhány madár, rikoltva menekül a közelemből, amitől persze frászt kapok. De oké, igazságos, én is a frászt hoztam rájuk, meg rázuhantam az otthonukra.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=719599#post719599][b]Krushnic Dimitri - 2018.04.05. 09:37[/b][/url]

Árnyak a sötétben

☞

Hangokat hallok. Már nem azt a “kezdek teljesen becsavarodni”-fajtát, hanem olyan igazit. Legalábbis remélem. Nyílik egy ajtó, meg egész halkan lépkednek. Nem sietik el a dolgot. A kabátom lassan araszolgat lefele az ágról, s én valahogy igyekszem elfelejtetni a gravitációval, hogy létezem. Vajon ha nagyon-nagyon mozdulatlan vagyok, mégcsak levegőt se veszek, előbb-utóbb nem hagy békén? Egy tollpihe vagyok, egy tollpihe vagyok...
Na csak megérkezik a ház tulajdonosa, halál nyugodtan és ráérősen ideballag, s apatikusan végigmér. Tök sötét van, de úgyis látom, hogy nem izgatja magát egyáltalán. Biztos gyakran szoktak idegen pofák lógni a fákon errefelé. Lampionvagyok, lampionvagyok, lampionvagyok… nem, nem működik, még mindig közeledik a föld felém.
- Az lenne a legegyszerűbb, ha nem adna idióta tanácsokat - morgom felé, épp csak annyira mozgatva a számat, amennyire szükséges. Miért nem vagyok hasbeszélő?
Ő meg miért nem varázsol? Nem tűnik úgy, mint akinél pálca van. Lehet, hogy nem tud. És… miért van mezítláb? Mármint megértem ezt az egész nonkonformitást, de nem fázik vagy valami? Lehet azt se tud. Nagyon érdekes. Mondanám, hogy megnézném közelebbről, de igazából nem, nem nézném meg közelebbről. Maradok inkább itt, örökre. Most hogy innen is megszemléltem a világot, már rájöttem, hogy nem is olyan rossz. Egy falevél vagyok, egy falevél vagyok…
- Csak azt tudok - nyögöm s nyekken egyet az ág fölöttem. Mondtam, hogy falevél vagyok, hát ez a fa süket? Mármint… gondoltam, de ő egy fa. Neki tudnia kell az ilyesmit.
- Elkap? - Ilyen helyzetekben spórolnom kéne mindenféle mozgással, beleértve a hülye kérdések kimondását is, de valahogy kibukik belőlem a visszhang. Nem vagyok egy lamantin, de azért már jó harminc éve, hogy bárki felajánlotta, hogy majd cipeli a nagy hátsómat. Mégha csak egy pillanatra is, amíg lepakol a földre.
De minden további tárgyalást berekeszt a fa, mert azt mondja, hogy kopjak le már, s eltörik fölöttem az ág. Egy kislányos sikoltást adok ki, miközben szelem a levegőt s még arra is jut időm, hogy elmerengjek az életemen. Vajon muszáj volt olyan ronda dolgokat mondjak annak a hugrás lánynak ötödikben? Most vajon hol lennék, ha anyámék inkább a Durmstrangba küldtek volna? Vagy ha a nagy orosz tundrán jövök a világra?
Vajon még messze van a föld?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=720024#post720024][b]Krushnic Dimitri - 2018.04.09. 13:14[/b][/url]

Árnyak a sötétben

☞

Azt mondta egyszer egy okos ember, hogy a zuhanás egyfajta repülés, csak maradandóbb végcéllal. Ez az utolsó gondolat, ami felbukkan a fejemben, mielőtt földet érnék. Illetve hát karokat érnék, mert közém és a föld közé állt az idegen. Emlékeim szerint még jóval messzebb volt a reccsenés pillanatában, most meg itt, s láthatóan a legkisebb megerőltetés nélkül kapott el.
- Hogy…? - nyögöm, s lassan kiengedem a bent tartott levegőt. Még mindig nem tett le, csak érdeklődik, hogy jól vagyok-e, de továbbra is az ölében fekszem, mint egy csecsemő. Vagy mint egy fiatal lány. Nagyon romantikus. A sokk még nem múlt el teljesen, amikor a lüke humorom már visszatiplizett a hátsóajtón - és szélesen vigyorogva átkarolom a nyakát, hogy teljes legyen a kép.
- Kicsit fáj a bokám, lehet, hogy kiment… - nyafogom, de a hangomból nem tudom eltüntetni a visszafojtott röhögést. Mindenesetre a miheztartás végett meglóbálom az illető végtagot, hogy mutassam, mennyire élettelen, fintorgok is hozzá, aztán megvonogatom a vállam.
- Ez a motor megakar ölni, esküszöm! - bökök a mutatóujjammal hátrafele, ahol még mindig ott fekszik Shadow. A járgány erre ránk villogtatja a lámpáit egy utolsót és kialszik. Remek, mostmár tökéletesen nem látok semmit.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=720112#post720112][b]Krushnic Dimitri - 2018.04.10. 11:05[/b][/url]

A megmentőm

☞

Nagyon kényelmesen fekszek itt. Talán máskor is cipelhetne, neki láthatóan nem esik nehezére. Remek ötlet. Úgyis azt mondják, fontos a pihenés egy maraton előtt. Meg úgy egyáltalán.
- A... - kezdek el visszakérdezni s elpillantok az említett ház irányába. Nagyon bájos. Így szoktak kezdődni a horrorfilmek. De a férfi nem tűnik olyan ijesztőnek. Ami szintén a horrorfilmek egyik jellemzője. Nem mondom, én hívtam ide, de attól még lehet, hogy rosszkor vagyok rossz helyen.
- Gondolom - egyezek bele, teljesen figyelmen kívül hagyva az egész elmélkedésemet. Van egy olyan megérzésem, hogy nem veszélyes az alak. Legalábbis nem rám, nem most.
- Csak... a pálcámat meg kéne előbb találnom.
Csavargatom a nyakamat, de vagy leszállok a karjaiból, vagy itt hagyom a pálcát. Azt hiszem, inkább lemondanék a kényelemről. Elkezdek lekászálódni, de félúton eszembe jut, hogy nekem fáj a lábam, úgyhogy ezt az egész műveletet nyöszörögve és fél lábon kell majd végigcsináljam.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=720323#post720323][b]Krushnic Dimitri - 2018.04.13. 13:40[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=720645#post720645][b]Krushnic Dimitri - 2018.04.15. 20:30[/b][/url]

A megmentőm

☞

Felvakarom magam a földről nehezen, a hajam tele gallyal meg levelekkel meg kicsit büdi vagyok, úgyhogy biztos valami egyébbe is beleestem. De mostmár minden jó lesz, megvan a pálca. Feltartom magam előtt, hogy a sötétben vaksin felmérhessem, minden rendben van-e. Igazából ezen a ponton nem lepődnék meg, ha az első varázslatnál a képembe robbanna. De látszólag semmi baja. Ez persze semmit se jelent, de most jobb megoldás híján kipróbálok egy egyszerű Lumost. Összeszorítom a szemem azért, hogyha mégis történne valami, de mikor nem robban semmi és a kezem is még megvan, óvatosan kinyitom résnyire a szemeim. A pálca megvilágítja a környező fákat meg az idegent. Most először alaposabban megtudom nézni. S végre megvilágosodok. Mármint nem a pálcától, hanem úgy egyébként. Értem, hogy miért volt olyan gyors, miért nem lapult ki alattam. Igazából teljesen logikus, hamarabb is leeshetett volna. Na mindegy.
- El van átkozva - rázom meg a fejem s csúnyán ránézek a járműre. Már sok kilómétert megtettünk együtt, de annak legalább a felében azon volt, hogy valamiképp kinyírjon. Nem mondanám, hogy öribarik lennénk.
- Ért hozzá? Ha ért hozzá, nagyon-nagyon kérem, mentsen meg! - Már-már újra a karjaiba ugrok könyörgő bociszemekkel, de végül beérem azzal, hogy csak elé sántikálok és onnan nézek fel rá kérlelőn. Mert fel kell rá nézzek, ami a száznyolcvan centim ellenére is azt a benyomást kelti, hogy egy gnóm vagyok.
Közben visszaszívom a fényt a pálcámba, hogy egyébirányú feladatokat adhassak neki - és ezzel újra sötétségbe borítsam az erdőt. Az előző fényáradat miatt most teljesen vakon pislogok magam elé, csak emlékből lőve be, hogy merre is kéne pislogjak. Egy gyors tisztítóbűbájjal letakarítom magamról a koszt meg az egyebeket. A bokámat majd megnézem fénynél, s valami ősi mugli módszerrel hozom helyre. Abban rutinom van már.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=720764#post720764][b]Krushnic Dimitri - 2018.04.17. 10:29[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=721387#post721387][b]Krushnic Dimitri - 2018.04.25. 09:16[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=722013#post722013][b]Krushnic Dimitri - 2018.05.02. 10:10[/b][/url]

A megmentőm

☞

Vajon szeretne Metropolisba költözni velem? Mondjuk ott nincsenek ilyen csinos kis erdők meg Stephen King álomházára hajazó kunyhók, de majd… majd kitalálunk valamit! Semmi sem lehetetlen! Semmi… Ó. Megérkeztünk. Ez nem tartott sokáig. Gyorsabban halad, mint én, bár miért is lepődök meg. Ő Superman.
Leereszt egy hintaszékbe, én meg beirányítom Shadowt valahogy a verandára anélkül, hogy lebontanám a házat. Egy hangos zöttyenéssel ér földet a kijelölt ponton, én meg nagyot szusszanva leengedem a pálcám. Ki mondta, hogy a varázslás nem fárasztó? Továbbra is nagyokat szuszogok, olyan... nem tudom, nehéz, mintha valaki rátehénkedett volna a mellkasomra s nem tudok rendesen lélegzethez jutni. A fejem meg ezzel ellentétben olyan könnyű, alig akar megülni a nyakamon. Vagy csak a világ kezdett el keringőzni?
Visszaérkezik a férfi anélkül, hogy észrevettem volna, hogy egyáltalán eltűnt, s előttem térdre ereszkedik. Idétlen kis kacagás jön ki a torkomon, s már majdnem mondom, hogy igen, de nem kérdezte, csak a lábam után nyújtja a kezét, ami kicsit furcsa, mert nem a lábra szokták felhúzni a gyűrűt, ugye? Lehet, hogy ez valami sajátos szokás, nem tudhatom, de oké, a térdére pakolom a lábszáramat, kicsit fintorgok közben, mert még mindig sajog, ha mozgatom, s várom, hogy történjen, aminek történnie kell.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=722823#post722823][b]Krushnic Dimitri - 2018.05.09. 18:59[/b][/url]

A megmentőm

☞

Elég furcsán fog neki vetkőztetni, általában nem a zoknival kezdik, meg a nadrágot sem ebből az irányból kéne tologatni, dehát ezen a ponton igazából már semmi sem meglepő. Csak figyelem ügyködését. Ahogy masszírozni kezdi a krémet a bokámra, először arra számítok, hogy fájni fog, már készülődök felszisszenni, de aztán semmi rossz nem történik. Jóleső kis nyögés bújik elő belőlem, olyasféle, amit más alkalmakkor szoktam kiadni, de ez a kellemes érzés is kiérdemli. Aztán vége szakad ennek is, kicsit le is biggyen a szám sarka. Van egy másik betegünk is, ne legyek elégedetlen!
- Van olyan is, amit nem tud meggyógyítani? - érdeklődök a kis hintaszékemből nézelődve. A lábam már köszöni szépen, jól van, csak tiszta kenőcsös és még szárad. Szórakozottan mozgatom a lefolyt zokniban a lábujjaimat.
Félhangosan felrötyögök a fejlámpás kinézetén. Bányász törpe. Bár minden ő, csak épp törpe nem, de azért mókásan fest. Az én kinézetem is valószínűleg enyhe megütközést váltana ki másokból, ahogy felpöckölt lábbal, kissé megtépázott ruházattal és madárfészek-fejjel ücsörgök itt. Az előbbi furcsa gyengeség szertefoszlott, már nem érzem úgy, hogy héliumos lufiként szeretne tovaszállni a fejem. Kótyagos vagyok még mindig, de talán túlfogom élni ezt az egészet. Talán.