előtér


a nappali bejárata


nappali


a nappali bal oldala


konyha


hálószoba


generátor a hátsó kertben

Kop-kop-kop, majd félig ideges, félig fagyoskodós toporgás van az ajtó előtt.

Mert ugyan neki itt nincs semmi keresnivalója, de. De karácsonykor mindent szabad, és cserébe nem szabad kidobni az embert. Legalábbis elméletileg. Feltételezi, ha Adam-nek kedve szottyan valakit kihajítani az ablakán, akkor karácsony ide vagy oda, igyekszik valami köves helyre célozni.

A karácsony egy rettenetes valami, amiben benne foglaltatik az is, hogy reggel héttől este tízig akármikor jöhet valaki, és neked fogadnod kell, miközben a ház ragyog, és a gyerekek a konyhakőről eszik a bejglit, annyira tiszta. Szóval a kis navinés anyukája nem rajongott túlzottan ezért az időszakért. Cserébe a lánya sem - az viszont nagyjából rendben van, ha ő megy látogatóba. Akkor semmiképpen se szólnak rá, hogy takaríts össze a szobádban, pedig oda senki se megy be soha. A kastélyban meg aztán pláne nem.

Így nagyjából a fentiekkel tölti az időt, amíg esetleg kinyitják az ajtót. A nagykabátja meleg, de attól még fázik, és amúgy is ideges egy picit. Mert szép karácsonyt szabad kívánni meg minden, de itt még sose járt. Ő már csak ilyen izgulós lélek.

Kinyitják az ajtót. És akkor szembenéz végre barátja nem feltétlenül rendezett külsején, és bólint, hogy így van, ez a karácsony. Mert legyünk együtt meg a szeretet ünnepe meg miegyéb, de igazából mindenki döglik, ha éppen nem mosogat, és az utóbbit nehezére esik elképzelni Adam-ről, aki így félálomból felébresztve - abban marad magában, hogy felébresztette, kicsi ő még a valósághoz - kinézve is fess rocker lehetne. Most mit csináljon, Adam az ideális kísérő egy jó koncerthez, na.

 - Nem akartam ám zavarni. - néz bocsánatkérően a házigazdára, mert ez az ünnep, a hívatlan és zavaró látogatók, de hát már úgyis mindegy, és akkor belép a házba. Mert olyat is lehet, hogy nem akart zavarni, és ezzel a lendülettel vissza is fordulna, de az azért kicsit durva lenne.

 - Csak.. boldog karácsonyt jöttem kívánni. - közli az előtérben a levegővel, mert a szokásos toporgás van ilyenkor még, amíg a házigazda becsukja az ajtót, és mellé ér. Olyankor az ember felméri a friss, ismeretlen környezetet, megállapodik magában, hogy ide se most kellett volna jönni - ez akkor is érvényes, ha időpontra jött - és általában nem tud mit kezdeni egyik végtagjával sem és fogalma sincs, hogy most miért is jött, azon kívül, hogy a vendéglátójával föltetessen főni egy teát vagy kávét, ki mit. Az utóbbi pont ebben az esetben lehetséges, de nem valószínű, mindenesetre a kis navinés is el van veszve egy picit.

Amíg álldogál az előtérben, és minden porcikája haza akar menni - ez általános érzés, ha zavarban van, nem kell törődni vele -, addig nincs is baj. Mikor Adam megjelenik, és enyhén szétesve viszont kívánja a szép ünnepeket - még az sincs kizárva, hogy ő komolyan is gondolja, Adam fura egy eset -, akkor a kis navinés is észreveszi a nyilvánvalót, és megállapodik magában, hogy.. hogy és akkor mi van. Ez valami olyasmi lehet, jut dűlőre magában, mint amikor őt ugrasztják fel reggel hétkor minden reggel a szobatársai, hogy igazából már reggeliznie kéne, nem minél kisebbre összegömbölyödni a takaró alatt, és ő olyankor még nem evilágra való. Hát most na, ő a lassan ébredő típus, úgy néz ki, Adam is. Ilyenkor rendes ember hagy időt arra, hogy a másik agya beinduljon. Rendes szobatárs meg hagyja visszaaludni a kis navinést, csak úgy mondom.

Igazából azért illene megijednie egy kicsit - mégiscsak egy vámpír kalauzolja vértől csöpögő fogakkal -, de a szentem túl buta hozzá. Karácsony van, elvégre. Két rémesen unalmas nap, amikor már minden mindegy, és ezen az se változtat, hogy napközben sütit kínál a néptelen bejárati csarnokban. Szóval igazából, ha lenne is oka megijedni, el van ő már csigázva ehhez. Nem szereti az ünnepeket. És ez a kastély, itt mindig vannak cifra dolgok. A rendes, iskolán túli élet nagyon szürke lesz ezek után.

Azért tiszteli ő a másik fogait, azt nem mondja, hogy nem. Távol essen tőle az összehasonlítás, de akármennyire is megbízol mondjuk a kutyádban, önként nem mész oda hozzá evés közben. Legalábbis, nincs jogod megharagudni rá, ha olyankor megharap. Vannak határok, amit illik tisztelni, és ezt még egy olyan egyszerű lélek is tudja, mint a kis navinés.

Úgyhogy erőteljesen szemügyre veszi inkább a lakást, és megállapítja magában, hogy ezt nevezi ő a neki való ízlésnek. Minden, ami a ház tulajdonosámak tetszik, látszólag válogatás nélkül egybe van hordva. Ő is ilyen, azzal a különbséggel, hogy ő elég trehány módon, szemet bántóan teszi ezt. És többnyire a sarokba vagy a szekrény tetejére hordja a dolgait.

Ő illedelmesen szemügyre veszi a karácsonyfát, habár komoly fejtörést okoz neki a fa megléte. Mármint, erre éppen nem számított - de a gondolkozás nem erőssége, nem sokáig néz gyanakodva szegény fenyőre. A fenyő erre nem könnyebbül meg, mert edzett, elvégre egy vámpír házát diszíti. A kis navinés a fallal is össze tud barátkozni, miért ne próbálná meg ezt egy fával is? Élénk képzelete van, és nincs azzal semmi baj.

Kis terülj-terülj asztalkámat varázsolnak elé, vendéglátója igazán kiváló házigazda, ahogy ezt eddig is sejtettük. Lezser, még egy igazán hanyagul magára vett köntösben is stílusos, és még rendes vendéglátó is, hát mit nem lehet szeretni rajta? És még mosogat is. A nők álma. Többnyire addig, míg meg nem tudják, mit is mosogatott el éppen, de mindig akadnak kivételek. Na nem mintha a kis navinés számítana.

A mézeskalácsokkal elszemez egy ideig, mindegyik igazi költemény, majd köszönettel elfogad egy rosszul járt gyilkos karácsonyfát (katt), de nincs szíve megenni. Ki enne meg egy alkotást? Meg egy rémült fát. Szóval inkább lerakja maga elé az asztalra, azzal a szándékkal, ogy elviszi, és minimum megnyugtatja szegényt, és inkább a szemével megkérdi a házigazdáját, hogy úgy általában mi újság van vele. Valahogy a beszélgetést nem szokta meg, ha kettejükről van szó. Mármint a hangos fajtát.

Most eleve, letegezhet-e ő egy hatszázakárhány évvel idősebb valakit? A magázás meg kicsit nehézkes lenne a rémisztően őszinte levelei után, ugye.

Egészen természetesnek érzi, hogy ő akkor most feláll, egy pillantással megígéri a mézeskalácsnak, hogy nem hagyja itt, és elindul szépen előre, az első útba eső szobába. Mint sokszor említve lett, a kis navinés buta, mint a tök, igazából nem kell semmi praktika, hogy rávedd arra, amire akarod - és amúgy is, ki ne akarna körülpislogni kicsit egy vámpír kiskastélyában? A józan emberek, azok.

Mindenhol ez a szétszórtság, amit ő is lelkesen művel. Egyszer majd biztos képes lesz rendet rakni, de valljuk be, a kastély kiszolgálásos mószere nem éppen háziasszony-nevelde, bár az is igaz, hogy ha innen kikerülsz, van esély rá, hogy ne neked kelljen port törölni. Mindenesetre ezt nevezik otthonos rendetlenségnek - édesanyja számára ismeretlen ez a fogalom, de a kis navinésnek ez bizony tetszik. Kis nyugis. Nagyobb lelkifurdalás nélkül végigfekhetne a padlón, már ahol van rá hely, mert még az is kis otthonos.

Nem szokott benne felmerülni a saját lakás lehetősége, egyelőre nem kell ilyeneken gondolkoznia, de ha egyszer lesz rá esély, hogy olyan helyen lakjon, amit maga rendezhet be, akor biztos, hogy nem hagyja ki belőle az asztalnyi sakktáblát. Igaz, őneki szüksége lesz majd a konyhára, úgyhogy nem ott fogja tartani, de neki az kell, és pont.

El tudna itt tölteni egy kis időt. Jó, igazából sokat is, csak nem egyszerre. Nyilvánvaló okokból itt nincs sok fény, pláne nem napfény, amit kamasz lévén azért tud nélkülözni egy darabig - hát még ha számítógépe is lenne - de úgx érzi, ha itt bennt kéne töltenie akár egy napot is úgy, hogy nem mehet ki kicsit a rendes fényre, úgy érezné, ráomlik a ház. Otthonos és nyugodt, igen, de nem hiába kiskastély - azért nyomasztó is egy kicsit. Kezdi érteni a mézeskalácst.

Leragadt a sakktáblánál. Nyomasztó atmoszféra ide vagy oda, ez mégis csak egy gigantikus sakktábla, amin ráadásul játék is folyik - vagy csak oda lettek rakosgatva a bábuk, hogy ez se legyen szigorú rendben. Mindenesetre a kis navinés kiválasztja a fekete oldalt, és nagyban méri fel az esélyeket a tisztes döntetlenre, amikor hegedűszót hal.

Egy pillanat alatt ott is terem. Szereti a zenét, hogyne, hát még az élő zenét, hát még, ha valaki túl van már a diákok többségére jellemző prüttyögési szinten, hát még, ha ehhez hegedű járul. A hegedűvel mindössze az a baj, hogy nincsen átmenet; vagy nagyon rosszul játszanak rajta (katt) vagy nagyon jól (katt). Nincs olyan, mint a gitárnál, hogy jó-jó, elmegy. Ez, kérem szépen, hegedű.

Adam-nek jól áll a hegedű. Valószínűsíthetően jól állna neki a tambura vagy a tuba is, de a hegedűnek is annyiféle ismeretlen oldala van, mint annak, aki éppen játszik rajta. Legalábbis, így az ajtófélfában ácsorgó navinés reményei szerint, arra is sor kerül esetleg. Valahogy a hegedűvel is úgy van, mint az énekesekkel: a bemelegítés, a skálázás nem igazán a közönségnek való. Hanem ami aztán jön..

De nincs ám, dehogy van. Nagyon amatőr a szentem, és habár füle nincs a zenéhez, lelkesedése annál több van. Nem tudja még, ha tudja majd egyszer egyáltalán, mit is keres és szeret pontosan, így bármit szívesen fogad - Adam viszont olyan valaki, aki zeneileg is tudja, mit akar. A kis navinés megy utána szívesen - így az ajtóban ácsorogva, az ajtófélfának támaszkodva, behunyt szemmel hallgatja a játékot.

A klasszikus zene, erről ő sokáig meg volt győződve, valami olyan, amihez ő túlságosanbis egyszerű lélek. Mint most kiderült, minden a tálaláson múlik - kinek van kedve, aki olyan szeleburdi és egyszerű, mint a kis navinés, felvételről végighallgatni azt a rengeteg sok hangot, igaz? De így, hogy előtte játsszák, szó szerint és élőn, így odafigyel. Így utána fog nézni, így majd keresni fogja, és nagyjából ennyi kell, hogy elkezdjen érdeklődni Schubert és a többi zeneszerző után. Tizenhat évesen minden olyan egyszerű. Pedig nem tűnik annak, egyáltalán nem.

Egy idő után kinyitja a szemét, és figyeli, ahogy a másik játszik. Csendesen irigyli magában, mert lám, mennyire bele tudja magát élni a ritmusba, mennyire együtt tud mozogni a zenével, mennyire természetes neki az, amihez a kis navinés sohasem fog érteni. Lélek, ez kell a zenéhez, és ebben Adam-ben több van, mint bármelyik emberi lényben.

Lám, a darab fél órás, és fel se tűnik. A kis navinés élvezi a cifrázást, a mélyebb dallamokat, a játékos utolsó részt. Azért, amikor elhallgat a hegedű, megpihen egy picit ő is, elvégre egy helyben ácsorgott eddig, és a kis vézna lányka kis megmozgatást kíván. Egy picit kinyújtóztatja a tagjait, és már folytatódik is a koncert.

A kis navinés az év nagy részét olyan helyen tölti, ahol nincs mozgókép, csak mozgó kép van (kac-kac). Eleinte, az első évben nyáron behozta a lemaradását otthon, azaz fél nyarat filmet nézve töltött, de ma már elfogadta, hogy itt már hegyeket kellene pótolnia, és nem is érdekli annyira, hogy az idejét erre fecsérelje. Úgyhogy a dallam ismeretlen számára.

És szerencsére rövid is, mert elég sűrű és tömény. Vannak olyan dallamok, amik fogják az embert, és érzelmileg annyira kimerítik, mint egy kórházi látogatóban töltött nap, amikor az ember mindenről beszél, csak arról nem, miért is vannak ott, ahol vannak. Ez a melódia is valami hasonló, és habár ennél különbözőbb Schuberttől már csak a hegedűvel kísért rap lehetne, Adam összepasszintotta a kettőt. Ki tudja választani, miben van tartalom, és azt játssza, mindenféle aggály nélkül.

A kis navinés pedig, nos, ő pedig kiváló hallgatóság, be kell vallani.

A koncertnek vége, és jól is van ez így. A jóból is megárt a sok, pláne, ha az a jó az a típusú jó, ami beleszi magát a húsodba, és a sejtjeiddel táncol. Mire vége a dalnak, a hallgató teljesen ki tud fáradni benne, ahogy a dallam, a szöveg, a játék kiforgatja és viszaforgatja megint. Elég volt ennyi, így van.

Picit pihennek, és habár ez nem olyan fáradtság, amiben megéhezik az ember, nem fizikai, de ugyan ki utasítana vissza egy süteményt, ha megkínálják vele? A kis navinés ugyan nem, az biztos. Vesz hát egyet, és bele is harap - és hopp, volt világítás, van töksötét. Oké. Azért ennyire nem volt ez a sütemény fontos, na.

Elég bután pislog a sötétbe, ami olyan sötét, hogy nyugodtan be is hunyhatná a szemét, az se lenne más. Váratlan volt, na. Éppen megijedni nem ijed meg, elvégre ilyen előfordul - majd jönnek az okos férfiak, oszt kezdenek vele valamit, ők erre valók. Ha meg gond van - hát, a kis navinésnek van a kezében még egy kis süti, szóval neki édesmindegy.

Adam fogja, és kalauzolja. A kis navinésnek ez teljesen rendben van, megy ő szívesen, amerre a másik viszi. Harap még egyet, és vakon pislogva a sötétbe, óvatosan megy utána. Egészen biztos, hogy megbotlik majd két kanapéban és valami olyanban, aminek igazából nem is ott a helye, de majd Adam megtartja, szóval nincsen itt baj.

Kedélyesen megeszi a maradék süteményét is, amíg ki nem érnek valami olyan helyre, ahol nem megy neki a kanapénak vagy sétál bele a falba. Nem bánja, mondjuk. Kap egy csinos kis fejlámpát is, amit féltő gonddal adnak rá, hát nem izgalmas? A féltő gond amúgy teljesen felesleges, ő reggelente megtépi a haját, mintsem fésülje, jóvanazúgy így is.

Az öltözködés kicsit bajos a vaksötétben, de megvan vele, és irány a külvilág, amiről időközben el is feledkezett. Figyelemreméltóan hideg van és hó és fagy és halál, de legalább világít a hó. A kis navinést a generátor és miegyéb bizony nem tudja meghatni, őneki itt annyi haszna van, hogy ha kell, meg tud fogni valamit. Mindenesetre erősen hasonlít egy álmatag, valamiért szőke, öt év körüli kislányra, akit anyukája kézen fogott, és bevitt a cukorboltba. Annyi minden izgalmas dolog történik, hogy ha tízfele osztódna, se tudna mindent megnézni. És most egy áramszünetről van szó. De máguséknál. Illetve hát, vámpíréknál.

A hideg diszkréten kirázza a kicsi lányt, mikor társa nagyobb körülményeskedés nélkül beletérdel a hóba, és nekiáll felmérni a terepet. Tisztában van vele, hogy neki nem árt a hideg, de azért nem egy átlagos látvány ez az egész köntösös-havas dolog. Azért ő is leguggol mellé, de nem sok pillantást pazarol a szerkezetre - a másikat figyeli, hogy az arcáról olvassa le, mennyire nagy a gond.

Adam arca, az ilyenkor szokásos módon, nem mond sokat. Ami többnyire nem jelent jó dolgokat, illetve hosszas mütyörészés szokta követni ezt a semmitmondó arckifejezést, meg csúnya motyogások, ideges eszközhasználat, és hosszú, hosszú percek, mialatt a kis navinés áll, és figyeli, mikor szeretnék megütni egy csavarkulccsal, csak úgy, ha már ott van. Félreértés ne essék, sose ütötték még meg csavarkulccsal, de egy idő után az ember ideges lesz, és szeretne megtenni dolgokat. Szóval a kis navinés nem kifejezetten van oda a műszaki problémákért.

A helyzet itt se nagyon különbözik a szokásostól: a férfiemberek csinálják azokat a rejtélyes dolgaikat, ő meg esetlenül vár a háttérben. A csavarkulcs már előkerült. A helyzet nem javul. És akkor szólnak neki, hogy gyere, segítsél egy kicsit, amiben ő persze segít, szívesen, csak ilyenkor a segítőt lehet hibáztatni amiatt, hogy az adott probléma nem akar megjavulni. Szóval megteszi, amit kérnek tőle, bizonytalan arckifejezéssel, hogy ugye jó lesz-e ez így, és vár, hogy instruálják, hogy nem jó, vagy hogy ez egyáltalán nem jó,  illetve hogy, menjél már innen, egy antennát se tudsz kezelni.

Amikor sikerül megoldani a problémát, valahogy csodálkozni szoktak, hogy a kis, akkor még nem navinés nem dicséri meg őket. Nem tudni, miért, de tényleg.

Működik a ketyere, és közben még csak nem is néztek rá csúnyán. Ettől nem javul a műszerekkel való felemás viszonya, de a napja szebb lesz. Rápislog a kattogó szerkezetre, majd összekészülődik, hogy visszakísérje házigazdáját a házába, és visszaadja a csinos kis fejlámpáját neki.

Na, ilyen egy jó karácsonyi látogatás, látod. Közösen tevékenykedtek is, és még csak nem is fulladt az egész a szokásos, már rég nincs mit mondanom de még túl korai elmenni-féle, lélekölően unalmas beszélgetésbe, amikor ugyanazt elmondják százszor, még csak nem is máshogy megfogalmazva. Mondjuk, ők ketten eleve nem az a beszélgetős páros, de azért így jobb volt.

Szépen elköszön, miután elkérte szerencsétlen megnyomorított fenyőfás mézeskalácsot, és miközben fagyoskodva visszatrappol a kastélyba, nyugtatgatja a süteményt, hogy szép karácsonya lesz majd nála, a kanári ketrece mellett. Olyan kis nyugis, otthonos, mint a mai látogatás volt.

Újra itt a nyár, hát zárjon be a gyár.. a kis navinés nem is tudna jobban egyetérteni a szöveggel (és kevésbé hamisabban énekelni a dallamot). A tanév viszont a legkevésbé sem ért vele egyet, és gőzerővel dübörög a vizsgák felé. Ez messze nem az első vizsgaidőszaka, még csak mestertanoncként sem, de ettől függetlenül még mindig ugyanolyan olthatatlan vágyat érez arra, hogy megtaposson, elégessen és iratmegsemmisítőbe dobáljon minden tankönyvet és tételt, amit meg kell tanulnia. Ugyanúgy meg van győződve arról, hogy nem tud semmit, illetve ha valamit véletlenül mégis, úgyse azt kérdik. A megnövelt stressz miatt persze juszt se tanul, mert a halogatás az egyetlen igazi erőssége, ezért még inkább pánikol, majd halogat, majd pánikol. Az ismerős körforgás. Ha a halogatás miatti stressztől és lelkiismeretfurdalástól már megfájdult a feje, akkor sétára indul; rosszabb kedveiben (ez a gyakoribb) pedig lelki támogatásért is. Van erre neki egy saját, külön vándorárusa, aki eddig még mindig meg tudta nyugtatni, és sose mondta neki, hogy takaroggyá' má' a hülyeségeiddel. Pedig megérdemelné.

Úgyhogy újra csak itt van egy kis ideiglenes nyugalomért Adam ajtajában, hátha kitart még barátjának a végtelen türelme és jóindulata. Kip-kop.

Hát, ha szabad, akkor nem is habozik. Többnyire megvárja, míg kinyitják neki az ajtót, mert a, azt úgy illik, b, Adam mindig egy jelenség, és még a jelenségekkel túlzsúfolt kastélyban is kitűnik. Senkinek esélye sincs túlszárnyalni azt a lezserséget, amivel Adam prezentálni tudja magát; minden úgy tűnik, hogy csak rá van hányva, és mégis minden jól áll neki. Minden. És Adam esetében ez a minden ténylegesen minden elképzelhetőt és időnként elképzelhetetlent is jelent.

Mikor megtalálja a barátját, nincs ideje panaszkodni. Pedig tervezett, mert ugyan nem illik, de Adamnek lehet - de nem jut el odáig, mert mikor megáll az ajtóban, a szokásos lezserség fogadja, aminek pillanatnyilag szerves részét képezi négy kismacska. Adam valahol alattuk található, és mintha pánikolna..? A kis navinés ez utóbbiban nem biztos, de amennyire szokatlan a jelenet, még az is beleférne.

 - Sziasztok..! - köszön bizonytalanul, mert egyelőre el van veszve, de határozott reményekkel egy alapos mosolygásra kismacskabundák agyonsimogatásával, mert, nos, kismacskák..!

 - Ó. - reagál szomorúan és felháborodottan arra a hírre, hogy csak úgy kidobták a cicákat, de ez még mindig sokkal jobb, mintha eltemették volna őket. Élve. Mert hagyni őket órákig szenvedni valamiért hagyomány, gyorsan kupán csapni viszont nem. - Szegénykéim... - lép közelebb a macskákhoz, és nyújtja a kezét, hogy megsimogassa a legközelebbit, de egyelőre még nem nyúl hozzájuk. Hátha megijednek -  amire ugyan kicsi az esély, ha egyszer egy vámpíron is hancúrozni van kedvük.

 - És, adtál nekik valamit enni? - néz körül hirtelen jött tettrekészséggel egy tejesüveg vagy - doboz után, bár a mozdulat közepén már rájött, hogy Adam valószínűleg nem az a tejivós fajta. - Hozzak egy kis tejet? - korrigálja gyorsan a hibát, és mutatja meg egyben azt is, hogy még mindig nagyobb mugli, mint varázsló, mert más a helyében csak elővenné a pálcáját. Neki az első gondolata betérni a kisboltba.

 - Gyere csak ide, nem bántalak, ne félj. - ígéri az egyik kismacskának, miközben leakasztja Adamről és felakasztja a saját karjára. Nekik ugyan sohasem volt macskájuk, és ő nem is macskás, de minden kisállatot nagyon szeret. Őneki sok-sok feltétlen szeretetre van szüksége, meg valakire, akit ugráltathat. A macska az olyat pedig nem tűri.

 - Persze, maximum felvizezzük. - jelenti ki megfellebbezhetetlenül, miközben fel sem néz a kismacska abajgatásából. Ez nyilvánvaló, nem? Kisállatot higított tejel etetünk. Egyszerű, nem?

Nem...? A navinés nem okos, és már megtanulta, hogy véletlenül ugyan ráhibázhat dolgokra, de ha valamiben igazán biztosnak gondolja magát, akkor az juszt se úgy van. Saját bizonyosságától elbizonytalanodva (erre varrjatok gombot!) inkább tanácstalanul pislogni kezd Adamre,és a kismacskát babusgatva néz rá egyszerűen, hogy - De tudod mit, inkább tényleg nézzük meg.

 - Te csak maradj szépen, nem bánt. - nyugtatgatja a kismacskát, miközben a laptopért nyúl, és esetlenül nyújtja Adamnek. Kis ügyeskedésre van szükség, hogy a számítógép is elférjen, és a kismacskák is megmaradjanak. - Te gyere csak ide hozzám egy kicsit, jó? Majd mindjárt visszaadlak, ne félj. - vigasztalgatja a barátjától frissiben ellopot kis vöröset is, mert míg Adamnek két kézre, neki meg minimum két kismacskára van szüksége. Minél több, annál jobb.

Ó. Na látod, mire nem jó, ha mégis inkább utánanézünk valaminek, legyünk akármilyen biztosak is benne. Kivéve persze, ha az a a típus vagyunk, aki akkora önbizalommal és köcsög viselkedéssel megy neki bárminek és bárkinek, hogy eszünkbe se jut megkérdőjelezni; ha mégis, hát bátorságunk nincs kétségbe vonni a szavát. Azoknak az embereknek úgyis mindig igazuk van.

 - Jó tudni. Nem akarlak én bántani titeket, csak butus vagyok. - simogatja meg a két kiscicát a kezében, és beleegyezően bólint, hogy hogyne maradna itt cicákra vigyázni. Azonnali elutasítás lenne a válasza, ha gyereket bíznának rá, de a macska könnyebb esetnek tűnik. - Persze, menj csak. Talán nem esznek meg ezek a kis vérengző fenevadak. Ugye? - fordul kérdően újra csak a cicákhoz. A magányos emberek ahhoz beszélnek, amikhez tudnak.

Adam köddé vált, de a kis navinés föl se veszi. Nyolcfelé kell osztódnia, hogy minden kismacskára figyelni tudjon; mindegyikhez beszélni is kell nyilván; számon kell tartani a nyekergő apróságokat, mert képesek mindenhonnan leesni és minden résben eltűnni; agyon kell őket simogatni, hadd szokják a szeretetet; el kell csodálkozni azon, hogy ilyen aprókán is meg van már minden apró karmuk, tappancsuk és bajuszszáluk - egyszóval a kis navinésnak akad dolga bőven.

Mikor Adam visszaér, igazi menő vámpírként, napszemüvegben, bőrdzsekiben és bakancsban, az igen figyelemre méltó összhatást rontja vagy talán emeli a macskaalom és -táp, amit a kezében hoz. Ki mondta, hogy a kemény emberek nem lehetnek gyöngédek? Főleg akkor a vámpírok.

 - Nézzétek, ki jött meg! - nem, még nem unt bele a macskákkal való társalgásba, bár nagyon régen beszélt ennyit, bár mondjuk értelmesebben nem is szokott. A magányos ember beszélhet akár a falnak is, de négy apró karmú kismacska azért ideálisabb. Úgyhogy hűen kommentálja a cicáknak az eseményeket. - Mindjárt kaptok valami ennivalót, jó? Megnézzük, mennyi fér ezekbe a kis pocakokba. - aztán meglátja a csokit, és lelkesen folytatja. - Ú, köszönöm szépen! De előbb a cicáknak kell enni; ez meg a gazdasszony jutalomfalatja lesz. - néz megint a kismacskákra, miközben átfut az agyán, hogy ennyi hülyeséget se mostanában hordott össze.

Vacsoraidő van. Mindenki olyan lelkesedéssel lefetyel, hogy az amúgy is bélpoklos kis navinés is megkívánja az evést - de jó, hogy van az a csoki! De nem most; először felügyelni kell, hogy egyik kis apróság se fulladjon meg evés közben, ami azért nem túl valószínű, és azt is szoros figyelemmel kell kísérni, ahogy azokkal a pici nyelvecskékkel küszködnek a rengeteg soknak tűnő étellel - és győznek! Nincs olyan mennyiségű étel, amit egy kis navinés meg egy kis cica el ne tudna tüntetni. És így is van ez jól.

Két aggódó-figyelő vizslatás között azért van ideje rápillantani Adamre is, és elnézni, ahogy a több száz éves vámpír féltő óvatossággal bánik a pár hetes kismacskákkal. Ez a kép rengeteg filozofálgatásra ad lehetőséget - de a kis navinésnek se esze, se tapasztalata, se kedve ezt mind végiggondolni. Ő csak azt érzi, hogy így van ez jól. És ebben, egyetlenegyszer, véletlenül, igaza is van.

 - Na, mindenkinek teli a pocakja? - rakja be az utolsó kismacskát a dobozba, és még mindig van hangja és kedve kommentálni az eseményeket. - Nagyon ügyesek voltatok mindannyian, bizony! - erősíti a kismacskák amúgy is hegynyi egóját, és a jól végzett munka örömével felbontja a saját csokiját.

 - Kérsz? - kínálja meg udvariasan a csoki beszerzőjét, mert, nos, azt úgy szokás. Akár van értelme és jogosultsága annak a szokásnak, akár nincs.

 - Tényleg? – pillant fel a kismacskabámulásból, időközben ugyanis letelepedett a doboz mellé, és oda hullatja bele a csoki morzsáit az alvó cicák közé. – Azt gondoltam, beviszed őket a menhelyre vagy elajándékozod. Biztos vagy benne? A macskák önző kis dögök. – jön ki belőle a falusi nevelés, ahol az állatok csúnya neveken való szólítása igazából azt jelenti, hogy nagyon szeretik a szóban forgó állatot. Csak Bodrinak hívod? Hát, oké. Úgy szólsz neki, hogy bundás mocsadék? Sokkal jobb.
 - Segítsek etetni? – jelentkezik segíteni, mert azért látja ő is, hogy a dolog logisztikája nem tökéletes. Mármint, a macskáknak, főleg az ilyen piciknek,  enni kell nappal is; mikor Adam éjjel felébred, ők meg akkor akarnak aludni. Vagy csavarogni menni.
 - Meg akkor el is kell nevezni őket. – és a kis navinés nem játszik olyan hagyományos macskanevekkel, mint Cirmi. A minimum a kis döglődék. Az okokért lásd fentebb.

 - De jó! - mosolyodik el megkönnyebbülten, mert a, szereti az állatokat, b, hát még az ilyen piciket, c, lesz ürügye meg elfoglaltsága a legelcseszettebb időpontokban is mindenhonnan elfutkosni, ráadásul ide futkosni, mert neki kismacskákat kell etetnie. Nem, nagyon sajnálom, igen, tudom, hogy fontos ez a projekt/korrepetálás/interjú/akármi, de kismacskák próbálnak éhen halni, ha nem megyek azonnal, de most rögtön megetetni őket. Bocs.

 - Ó.. - nyugtázza a neveket félig hitetlenkedve, félig meg csalódottan, mert nos, ezek ugyan nem szimpla nevek, de kicsit felvágósak is. A kis vörös döglődék meg a kis csíkos mocsadék.. hát, szintúgy nem szimpla nevek, de talán kevésbé szalonképesek, mint a végleges nevek. De, mint ahogy Adam is pontosan tudja, ezek Adam macskái, és ő nevezi el őket, úgy, ahogy akarja. Ha a kis navinés majd összeszed valami szerencsétlen állatot magának, akkor majd ő fog valami hasonlóan egyedi nevet adni neki. Szegény állat...

 - Akkor remélem, mind fiú. - jegyzi meg a csoki utolsó morzsáinak eszegetése közben csak úgy mellesleg - , különben valaki kénytelen lesz a Milady lenni.