A mágusok által létrehozott ispotály 1930-ban nyitotta meg kapuit a Budai vár alatt. Az ország legnagyobb hasonló létesítményeként kifejezetten a nem fertőző jellegű mágikus nyavalyák, balesetek és rontások kezelésére szakosodott.

Megnyitását követően alig egy évtizeddel azonban a Magyar Mágiaügyi Minisztérium a mugli kormánnyal való együttműködés jegyében, a háború idejére az intézmény kisebb, 2000 m2-es területét átengedte a varázstalan betegek és orvosaik számára. A két intézmény, a muglik által üzemeltetett Szükségkórház és a mágusok által látogatott Ispotály összesen két alkalommal, évekig működött békében egymás mellett, a rejtettséget bűbájokkal biztosítva.

A béke rég beköszöntött már, ám a mugliknak adományozott területet az Ispotály máig nem vette vissza. Az egykori szükségkórházban jelenleg Magyarország legnagyobb viaszfigura-kiállítása várja a varázstalan érdeklődőket, egyáltalán nem zavarva a mellette továbbra is működő Ispotályt.

A látogatók a Budai várban található Vörös Sün fogadó előterében álló kandallón keresztül juthatnak az intézménybe.

A hely jelentősége ma:
Magyarország legnagyobb Ispotálya, a súlyosabb betegek az ország minden pontáról idekerülnek. Leginkább ambuláns ellátásra szakosodott, a hosszasabb kezelést igénylő, elfekvő betegeket az Északi- Középhegységben található intézmények egyikébe küldik tovább.

Érdekességek:
Az aurorok, sárkánykutatók és egyéb veszélyes munkát végzők számára külön kórtermek állnak rendelkezésre, leginkább azért, mert az említett betegek a sebeikkel való hencegés miatt túlságosan zavarják más sérültek nyugalmát.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=761538#post761538][b]Thomas Middleton - 2019.06.17. 21:40[/b][/url]

RILEY, a kísérőm
hétköznap délután | a szemészeten | x


Az egészen biztos, hogy én nem fogok panaszt emelni bácsikámmal kapcsolatban semmiért sem. Mind tudjuk, hogy nem csak a tekintetem, de a lelkem is olyan, mint egy kiskutyának: ha szó nélkül magamra hagyna egy hétre, biztos magamba roskadnék, ám amikor belépne az ajtón, lélekszakadva rohannék elé és nem tennék mást, mint örülnék neki. Nagyon. Számonkérés? Düh? Magyarázat követelés? Eszembe se jutna. Mert végre ott lenne megint és az a lényeg. Na nem mintha ilyet vagy akár csak hasonlót tett volna velem valaha és szerintem nem is tenné. Igen, gyakran dolgozik sokáig és van, amikor nem feltétlen tud velem eljönni valahova, azonban én ezt teljesen megértem. Így is mindig figyel rám. Így is bőven van közös idő. Nyilván nem annyi, mint azt szeretném, ám valljuk be, a világ összes ideje is kevés lenne nekem vele. De minden pillanat elég.
Ó, igen, a mozizás. Fantasztikus volt, és kedves ugyan Rileytól, hogy sajnált, amiért szerinte így talán nem volt teljes az élmény a számomra, viszont mivel én nem tudom, milyen jól látni, ezért nem volt hiányérzetem egyáltalán.
Nekem a hajam lobog még kicsit az érkezés után. Jól teszi a doki, hogy figyel rám, mert még mindig szokatlan nekem a hoppanálás. Bólogatok neki, de látszik rajtam, kell még egy pici idő, amíg el tudok indulni. Mélyeket lélegzek és közben nézelődöm, merre vagyunk. Rajtam egy póló meg egy farmer van és utcai sportcipő. Már a fagyi gondolata is felüdít kicsit ebben a tikkasztó időben. Megyek a lánnyal, amerre csak visz. Igen, most lány formájában kísért el engem. Így ritkábban találkozunk. Szóval gyakran azon kaphat, hogy érdeklődve nézegetem őt. Igazából ilyenkor keresem benne az általam jobban ismert, nyakigláb énje jellegzetességeit. Ráismerek tekintetére, mozdulataira, hanglejtésére. Meg hát tudom, hogy ő az és kész. Elfogadom, hogy vele van dolgom.
Besétálunk a Vörös Sün fogadóba, majd annak kandallóján át megérkezünk az ispotályba. Nem voltam még itt, úgyhogy itt sem hagyok fel az érdeklődő pislogással mindenfele. Végig Riley mellett maradok szorosan, karunk átalában összesimul. Itt finom, hűs idő van különben. Odalépünk a recepcióhoz és Riley elmondja, kik vagyunk és mit keresünk itt. Elirányítanak minket egy folyosóval arrébb. Kérik, foglaljunk helyet, majd szólítanak minket. Elslattyogunk arra. Egy gömbölyded arcú, idős boszorkány meg egy középkorú, jól öltözött varázsló várakozik ott. Biccentünk nekik és miután leültünk, harapdálom kicsi a számat meg rázni kezdem a lábamat. Izgulok. Talán picit félek is. Mondjuk nem tudom, mitől. De ilyenkor képes az ember mindenfélét beképzelni. Hiába próbálom elhessegetni ezeket, csak győz az aggodalmaskodásom kicsit. Oldalra nyúlok és megfogom kísérőm kezét, majd a szemébe nézek és elmosolyodok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=762978#post762978][b]Thomas Middleton - 2019.07.02. 23:50[/b][/url]

RILEY, a kísérőm
hétköznap délután | a szemészeten | x


Elmondhatatlanul megnyugtat, hogy itt van velem. Számomra is csakhamar olyan lett, mint mondjuk egy nagy testvér, amim soha nem volt. Azt hihetnénk, egy árvaház olyan, mint egy csomó testvér összezárva, azonban ez nem feltétlen van így. Nálam nem igazán így volt. Gyakran cserélődtek a bentlakók. Én hatottam csak furcsán állandónak. Persze, nem ez az egyetlen ok. Nem tudom még, mik az okok, meg mi miért alakult úgy, ahogy. Nem igazán szoktam a múltat elemezgetni.
- Mit kell majd csinálnom? Tudod, hogy megy ez? - próbálok puhatolózni tőle a vizsgálatról, mikor mondja, hogy hamar meglesz. Közben fogom, simogatom kezét, a másikat ölembe ejtve tartom. Kicsit rázom a lábamat.
- Szemüveg - ismétlem meg a szót bólogatva, elgondolkozva, ahogy elbambulok a folyosó padlója felé. Soha nem hittem, hogy szemüveges leszek. Nem tudom, akarok-e az lenni. De ez nem akarás, kérdése, igaz? Izgalmas a szemüveg különben. Még tetszhet is. Már ha úgy alakul.
Minden ajtónyitásra görcsbe áll kicsit a gyomrom. A kártyámat meg aztán végtelen sokára tudom csak előkeríteni, amikor kéri az egyik gyógyítósegéd. Nekem legalábbis egy örökkévalóságnak tűnik. Pedig Riley mondta, hogy hozzam el és készítsem is elő, ez még ki is van írva mindenhova. zorongattam is egy ideig, csak megint zsebre raktam közben. Na mindegy. Végül csak megvan. Már majdnem Invitot vetettem be rá. Elmosolyodom a hajborzolásra.
- Úgy, hogy látom is a filmet? - vigyorgok, ám látszik rajtam, hiába tudom, hogy elvileg tényleg jobb lesz az élmény, egyelőre elképzelni még nem vagyok képes. Nem tudom, milyen jól látni. Ahogy Riley böngészni kezd, én is odadugom a fejem, hogy lássam a műsort a kis képernyőn. Kobakom a halántékának nyomom, még neki is simogatom. A kezét meg persze nem engedem sehova.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=763244#post763244][b]Thomas Middleton - 2019.07.06. 00:04[/b][/url]

RILEY, a kísérőm
hétköznap délután | a szemészeten | x


Bólogatva hallgatom, mire számíthatok, bár néha összevonom kicsit a szemöldököm. Jó-e a nyomás? Hirtelen az ugrik be, hogy megnyomják a szemgolyóm, amitől vágok egy fintort. Pedig ez biztos nem így megy. El is legyintem magamtól a képet.
Szusszanok, hümmögök, ahogy masszírozgatni kezdi a kezem. Nagyon finom.
- Komolyan? Az alakváltásod miatt romlott a látásod? - kérdezek vissza csodálkozva. Soha nem jutna eszembe ilyesmi. Ez nagyon érdekes. Elmerengve emésztgetem aztán, némileg reménykedőn, hogy esetleg könnyen megúszhatom a dolgokat. Jó lenne. Tényleg nem tudom, való-e nekem szemüveg.
- Azt mondta, klassz - idézem fel Liam bácsi reakcióját a plakátot illetően, és arról persze fogalmam sincs, hogy ez a dicséret félig szarkasztikus volt ám. Az a fele annak szólt, hogy ő tényleg nincs oda ezért, de naná, hogy Riley meg ilyeneket szerez nekem; az őszinte fele meg annak, hogy látta, én milyen boldog vagyok tőle.
Érdekes, most mintha nem lenne annyira nekünk való a kínálat. Drámák meg horrorok meg animációs filmek váltogatják egymást. Na nem mintha műfajfüggő lenne, mi a jó meg mi fog meg, viszont ezek közül egyik sincs, amire hirtelen lecsapnék. Nem úgy, mint múltkor. Ide-oda húzom töprengőn csücsörítő számat.
- Lehet, várnunk kéne a következő bemutatókig - vetem fel neki, ezzel tudtára is adva, hogy valahogy most nem kapott el ez a kínálat. Ami mondjuk kicsit meglepő, még számomra is. Hiszen engem akármi leköt. Ezek is biztosan tetszenének, szinte bármelyik. Lehet, inkább csak az a gubanc, hogy most izgulok a vizsgálat miatt. Vagy mindkettő. Nem tudom.
Éhezem az érintésre, az efféle kedveskedésre, ez pontosan így van. Azonban nem lehet mondani, hogy ne kapnék belőle eleget Rileytól, ne jutna Liam bácsitől és a barátaimat is állandóan taperolom, ők meg szívesen veszik, gyakran viszonozva. Azonban tény és való, hogy ez nekem még így is édeskevés. Kifejezetten visszafogom magam ilyen tekintetben. Nyilván, ami csak úgy jön és nem nagy ügy, mint egy vállmarkolás, karsimítás, azokat bőkezűen osztogatom, viszont a többivel csínján bánok. Ez az önmegtartóztatás szerintem -ahogy annyi minden más- az otthonból maradt meg, ahol is, amikor túlléptünk egy adott kort, a többiek ellöktek maguktól, mikor én még mindig ölelgetni akartam őket. Nekik már ciki volt. Nekem nem. Aztán teltek az évek és én nem változtam ebben, mindenki más viszont igen. Ám arra jutottam, talán nem baj, hogy lett bennem egy ilyen, saját magam által felépített gát, hiszen ahogy látom a világban, nem megszokott ez. Talán azt is mondanák, nem egészséges az, milyen közel akarok lenni máskhoz folyton. Belelátnának mindenfélét, ami nálam egyáltalán nem játszik szerepet. Úgyhogy marad ez. Örülök annak, amennyit érintkezhetek másokkal, azonban a tényleges igényeimtől ez igen távol esik. Rileyval sikerül némileg csillapítani az éhséget.
Mosolygok, ahogy az orrával cukiskodik velem. Nyomok egy puszit az arcára, aztán gyorsan visszadöntöm a fejem, mintha ez meg sem történt volna. Látott bárki bármit? Nem. Na ugye! Tekintetem odakapom aztán az ajtóra. Kijön egy páciens és megy be a következő. Utána én következem! Visszakapom fejem Rileyra, tekintetét keresem. Látta ezt? Ugye jól gondolom, hogy mindjárt mi jövünk? It's happening!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=763304#post763304][b]Thomas Middleton - 2019.07.06. 22:10[/b][/url]

RILEY, a kísérőm
hétköznap délután | a szemészeten | x


Kétségem sem volt afelől, hogy ne lenne ezer és egy másik ötlet is még a tarsolyában. Meg hát magunkat ismerve még csak tervek sem kellenek nekünk ahhoz, hogy jól érezzük magunkat az akármivel. A mozik nem szaladnak el, biztos megvárják, míg a látásom helyre rázódik így vagy úgy.
Rávigyorgok, mikor a viszontpuszit kapom, majd megemelt szemldökkel, mozdulatlan hagyom letörölni rólam a rúzsfoltot. Először nem értem, mi történik, hiszen eddig még soha nem csókolgattak össze kisminkelt hölgyek, aztán leesik és csak derűsen engedem eltűntetni a bűnjeleket. Na igen, aztán meg majd csodálkoznék, miért kapok ennyi cinkos mosolyt mindenkitől.
Kicsit felold, ahogy elképzelem a jelenetet, amit Riley felvázol a rendelőbe törő jávorszarvassal, azonban ekkor egy másik aggodalom üti fel bennem a fejét kisvártatva, ami hamarosan be is igazolódik, mikor nyílik az ajtó: ő nem jön be velem. Hú, basszus. Persze, hogy nem jön be. Miért gondoltam, hogy bejön? Megkérjem rá? Neeem, nem kérem meg. Ennyire nem lehetek majrés. Le kell higgadnom.
- Észre sem veszed és itt vagyok - ígérem mosolygón, ám nehezen kendőzhető feszültséggel. Izzadt tenyerem nadrágomba törzsölöm és besétálok az ajtón, mikor a gyógyítósegéd int nekem, hogy fáradjak előre. Körbenézek a midenféle izgalmas eszközzel felszerelt helyiségben. Még nem is jártam ilyesmiben szerintem. Az otthonban saját gyengélkedőnk volt, azóta meg nem volt olyan gondom szerencsére, amiért ispotályba kellett volna jönni. Üdvözlöm a gyógyítót, aki kérdezget kicsit, mikor vettem észre, hogy nem látok rendesen, meg hogyan, aztán be kell ülnöm egy székbe, ahol tényleg először fénnyel világítanak, mint Riley is mondta, majd a doki elmormol egy varázsigét és pálcájából egy füstszerű, színváltós derengés kúszik a szemembe. Megnyugtatott előtte, hogy nem kell tartanom semmitől, legfeljebb furcsa lehet az érzés, de nem fáj. Ez így is van. Mintha valami puha anyag ölelné körbe mindkét szemem. Sűrűbben pislogok. Nemsokára kiszáll aztán belőlem, vissza a varázslóhoz, aki egy üveglapon elteríti a ködszerű képződményt, láthatóan kiolvasva belőle dolgokat. Jön aztán az, hogy különféle, áttetsző hártyákat idéznek a szemem elé, amelyek más-más dioptriával rendelkeznek és meg kell próbálnom átnézve rajtuk elolvasni a falon lévő betűket. Eljön aztán az, amelyiknél tökéletesen látom. Ezzel végzünk is a vizsgálattal. Alig hiszem el. Mosolyogva sóhajtok. A doki pennát ragad, írni kezd és közben elmondja nekem, mi a teendő. Nagyon összpontosítva, bólogatva hallgatom és kiderül, egy apróság azért még hátravan: fel kell próbálnom valamit.
Viszonylag hosszan vagyok benn, aztán csak kijövök végre. Nyílik az ajtó, visszafordulva búcsúzom még a gyógyítótól, majd kilépek és kísérőmre pillantok. Egyik kezemben egy pergamen, a másikban egy kis tasak, az orromon pedig... egy szemüveg.
Egy hatalmas szemüveg.
- Azta - nézek Rileyra meg körbe a folyosón, miközben feljebb tolom a keretet orrnyergemen. Ámulón pislogok mindenfele, lassan sétálva közelebb a lányhoz, utána is ide-oda járatva a szemem. Nagyon éles minden. Ilyen a világ? Ezt mindenki ilyen jól látja? Hát így könnyű. Mintha egy fotót néznék.
- Ideiglenes szemüveg - kezdem el tájékoztatni őt, amikor a nagy csodálkozás után rájövök, hogy bizony azt sem ártana. Indulhatunk közben kifele, ha gondolja.
- Kaptam egy főzetet, azt kell naponta háromszor csepegtetnem a szemembe - emelem meg a kis papírtasakot, jelezve, hogy abban lapul ez a bizonyos csodaszer.
- Azt mondták, olyan rövidlátás, amit kinőnék, de ezen a természetes folyamaton lehet gyorsítani ezekkel a cseppekkel. Elvileg pár hét és helyreáll - magyarázom neki, amíg míg frissek az infók a fejemben és át tudom adni csaknem szó szerint. - De itt minden le van írva - lóbálom meg a pergament.
- A szemüvem lencséje meg igazodik a javuláshoz - fogok rá a keretre hüvelyk és mutatóujjammal, aztán megint körbepislogok, ahogy haladunk kifelé. Ez nagyon durva.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=763363#post763363][b]Thomas Middleton - 2019.07.07. 22:13[/b][/url]

RILEY, a kísérőm
hétköznap délután | a szemészeten | x


A látás élményétől és a vizsgálatot magam mögött tudás megkönnyebbültségétől kábán bólogatok Rileynak. Valóban nagyszerű. Pompás! Csak remélni mertem, hogy így meg lehet ezt oldani. Aztán még jobban elmosolyodom, amikor Liam bácsit pótatyámként emlegeti. Oké, már attól boldog vagyok, ha bárhogy felmerül a neve, hát még, ha hasonlónak jelölik. Arról már ne is beszéljük, mit érzek, ha apukámkánt utalnak rá. Na akkor hippogriffet lehet velem fogatni.
Jó, akkor nem megyünk még, rendben. Leülök a padra mellé, felé fordulva, gyakran nyúlva szemüvegemhez. Pedig nem csúszkál, tök jól beállították, csak hát fura nekem még. Átadom a pergamenem meg a kis tasakot és érdeklődve veszem át a borítékot. Jól elkerekedik a szemem a minisztériumi pecséten meg feliraton. Felpillantok kicsit a lányra, aztán bontogatom. Azonban, ami benne van, az nem valami hivatalos értesítés. Nevetek is kicsit rajta, hogy megtréfált ezzel, aztán elmerülök a fotókban.
Helyesebbnél helyesebb pillanatok elevenednek meg újra előttem. Olyanok, amelyek bármelyikében szívesen ott ragadnék az örökkévalóságig. Így pedig azzá váltak. Örökkévalóvá. Nem csak az emlékeimben, hanem így is, nézegethető formában. Közelre eddig is jól láttam, ám tény, most nem kell az arcomhoz emelnem őket, mint eddig kellett volna. Kezeim térdeimen tartom, ott forgatom a képeket. Elmélyülten csodálom meg egyiket a másik után, mindig hátra rakva, amit már jól megnézegettem. Mindegyiknél elég sokáig leragadok, van, amelyiknél még ennél is többet. El-elmosolyodom, minden kis részletet magamévá téve. Mivel Riley telefonjával készültek, nem mágikus képek. Nem mozognak. Nekem azonban ez mit sem számít. Mit sem von le számomra az értékükből.
Egyre jelentősebben lélegzem, és mintha szorongatná valaki a mellkasom. A torkomban gombóc nő. Hallgatom kísérőm magyarázatát, ám nem nagyon mondok rá semmit. Viszont szipogni kezdek, szám finoman megremeg. Egy könnycsepp alágördül arcomon, és bár ahogy lefele nézek, pilláim takarják, ám szemeim könnyben állnak. Azonban még a nedvesség homályán át is látom a fotókat, amiket most kezdek előről nézegetni. Nehezen nyelek egyet, aprókat nyalok számon és össze-összedörzsölöm kiszáradtnak érzett ajkaimat. Szinte görcsösen fogom a képeket, kezem halványan remeg. Csordultig vagyok a szeretettel, amiket ezek a pillanatok hordoznak és amely pillanatokat senki nem veheti el tőlem. Igazítok a szemüvegemen, ami maszatos lett könnyeimtől és persze nekiáll bepárásodni is. Leveszem inkább és kézfejemmel megtörlöm szemeimet, tovább szipogva.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=763550#post763550][b]Thomas Middleton - 2019.07.10. 20:34[/b][/url]

RILEY, a kísérőm
hétköznap délután | a szemészeten | x


Pontosan erre van szükségem. Valakire, aki kicsit most elrendezget, szemüvegem ügyesen elvéve, mert tényleg kétséges, hirtelen most mihez tudnék kezdeni vele; valakire, aki magához von és öleléssel zár el a külvilágtól, biztos helyet adva nekem, ahol elhagyhatom magam. Meg is teszem. Egyik kezem a képeket tartja ölemben, a másikkal szinte megkapaszkodom Riley vállába. Arcom rögvest nyakába fúrom, hogy halk, ám annál mélyről jövőbb hüppögéssel kezdjek sírdogálni. Teljesen összekönnyezem őt. Kezem fogódzkodva markolja, vállaim ütemtelenül emelkednek, süllyednek, igazából remegnek.
Érkeznek új páciensek a folyosórészre, akik eléggé elhűlve figyelik, vajon mi történhetett benn a gyógyítónál, ami ennyire kikészített egy ekkora kamaszfiút, hogy ölelve kell vígasztalni utána . Mindebből én persze nem észlelek semmit. Szabadon pityergek, fittyet hányva arra, ez mennyire férfias vagy ki mit gondol rólam. Ezekre úgy általában fittyet hányok. Néha megnyalogatom szám, ahogy a sós cseppek leérnek oda és fáradhatatlanul szipogok.
Hosszú percek telnek el így Riley karjai közt, majd egészen lassan elhúzódom. Kapok egy zsepit, amit rögtön igénybe is veszek. Megtörölgetem a szemem, kifújom orrom.
- Ez a kedvencem - keresem ki mosolyogva azt, amelyiken Liam bácsi a bögréjét nézi, miután beleejtett egy betűt a szókirakósból. Nevetek is kicsit, miközben felmutatom Rileynak. Mintha egy pillanat se telt volna el azóta, hogy megkaptam és átnézegettem a fotókat, pedig hát kipirult arcom és elhasznált zsepim egészen másról árulkodik.
- Köszönöm - susogom a lánynak nyílt, csillogó tekintettel, megilletődött vonásokkal. Visszahajolok hozzá és adok neki egy puszit, aztán megint megölelem kicsit. Ez most a hálaölelés. Mindig van ok az ölelésre!