A mágusok által létrehozott ispotály 1930-ban nyitotta meg kapuit a Budai vár alatt. Az ország legnagyobb hasonló létesítményeként kifejezetten a nem fertőző jellegű mágikus nyavalyák, balesetek és rontások kezelésére szakosodott.

Megnyitását követően alig egy évtizeddel azonban a Magyar Mágiaügyi Minisztérium a mugli kormánnyal való együttműködés jegyében, a háború idejére az intézmény kisebb, 2000 m2-es területét átengedte a varázstalan betegek és orvosaik számára. A két intézmény, a muglik által üzemeltetett Szükségkórház és a mágusok által látogatott Ispotály összesen két alkalommal, évekig működött békében egymás mellett, a rejtettséget bűbájokkal biztosítva.

A béke rég beköszöntött már, ám a mugliknak adományozott területet az Ispotály máig nem vette vissza. Az egykori szükségkórházban jelenleg Magyarország legnagyobb viaszfigura-kiállítása várja a varázstalan érdeklődőket, egyáltalán nem zavarva a mellette továbbra is működő Ispotályt.

A látogatók a Budai várban található Vörös Sün fogadó előterében álló kandallón keresztül juthatnak az intézménybe.

A hely jelentősége ma:
Magyarország legnagyobb Ispotálya, a súlyosabb betegek az ország minden pontáról idekerülnek. Leginkább ambuláns ellátásra szakosodott, a hosszasabb kezelést igénylő, elfekvő betegeket az Északi- Középhegységben található intézmények egyikébe küldik tovább.

Érdekességek:
Az aurorok, sárkánykutatók és egyéb veszélyes munkát végzők számára külön kórtermek állnak rendelkezésre, leginkább azért, mert az említett betegek a sebeikkel való hencegés miatt túlságosan zavarják más sérültek nyugalmát.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=697408#post697408][b]Jamie Leroux - 2017.08.23. 11:28[/b][/url]

Hajnalban, éppen azelőtt, hogy véget ért volna az éjszakai ügyeletem, beszállítottak egy csapat aurort ismeretlen eredetű égési sérülésekkel. Első ránézésre úgy tűnt, főként a kéz- és mellkastájékuk sérült, de mire a vizsgálóba értünk velük, a kór terjedni kezdett a testük minden irányába. Mint kiderült, a hét emberből öt még tanonc, és az éjjel gyakorlaton voltak. Néhány romos házat jártak körbe Budanekeresd határában, mikor közel egy időben először viszketni, majd égni kezdett a tenyerük, csuklójuk és nyakkörnyékük. Azután gennyes hólyagok lepték el a kivörösödött bőrfelületet, némelyiküknél asztmás roham is jelentkezett.
- Egy pillanat – értem idősebb kollégám vállához, és miután elnézést kérően biccentettem a betegek felé, kiléptem az ispotály rosszul megvilágított folyosójára. Elgondolkozva siettem az információs pult felé, amelyen nyögve áthajoltam, és nyújtózkodva kutatni kezdtem a betegfelvételi után. Habár a megsérült aurorok között nem volt ott Milla, természetesen az első gondolataim között szerepelt az is, hogy ő hogy van. Ott lehetett-e a helyszínen, elkaphatta-e ezt a nyavalyát, vagy otthon van, biztonságban és nagy valószínűséggel az igazak álmát alussza ezekben a percekben is.
Mutatóujjamat a pergamenen végighúzva gyorsan átfutottam a neveket, az életkorokat és az értesítendő hozzátartozókat, majd intettem egy arra járó fiatal gyakornoklánynak, hogy jöjjön oda hozzám, és azonnal baglyozzon a családtagoknak. A papirost átadtam neki, aztán egy halk, fáradt sóhaj kíséretében megdörzsöltem a szemem, és visszaindultam az aurorok különválasztott, privát kórterme felé. Úgy tűnik, a mai túlóra sem marad el.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=697420#post697420][b]Jamie Leroux - 2017.08.23. 12:34[/b][/url]

A lépteim hangja elhalt, és már az ajtófogantyút markoltam, mikor meghallottam a testvéremet. A hangját ezer közül is azonnal felismertem volna, mint ahogyan arról is mindig tudtam, hogy éppen milyen kedve van, hogy milyen lelki- és egészségügyi állapotban van - csupán abból, ahogy hozzám szólt.
Elengedtem a kilincset, és sietve elindultam felé. Az arcomra nyomban kiült minden: értetlenség, féltés és beigazolódni látszó néma félelmek. A szemöldökeimet aggódva húztam össze, és mikor odaértem hozzá, azonnal a kezeiért nyúltam, hogy a csuklóit a fény felé emelve megbizonyosodhassak arról, nem az elkülönített szobában fekvő aurorcsapathoz tartozik.
- Mid fáj? - kérdeztem halkan, de Milla kihallhatta hangomból a leplezni kívánt idegességet, és az abból fakadó szigorúságot. Elengedtem az egyik csuklóját, és a szokásosnál is sápadtabb arcához értem. Hüvelykujjamat végighúztam a homlokán, halántékán, majd ujjbegyemet az arccsontján megtámasztva fejét hátrabillentettem egy pillanatra, hogy megfelelő fény essen a szemére. - Gyere.
Fejemmel a közeli vizsgáló felé intettem, és csak azután szólaltam meg újra, hogy kényelmesen elhelyezkedett az asztalon. A tágas helyiség ajtaját becsuktam, így a kinti sietős léptek és olykor felhangzó kiáltások zaja teljes egészében megszűnt. Lepillantottam a fehér padlóra, vettem egy röpke, saját magamat nyugtató lélegzetet, aztán odasétáltam Astridhoz, és karjaimat a mellkasom előtt összefűzve megálltam előtte. Ritkán voltam feszült, sőt általában én voltam az, aki másokat nyugtatott, a mai műszak azonban kivételesen nehéz volt. Rengeteg sürgős eset, köztük egy boszorkány halála és a még ismeretlen kórtól szenvedő aurorcsapat. Most meg itt volt a testvérem, aki egyértelmű tüneteit produkálta a kialvatlanságnak és túlhajszoltságnak. Meg se kellett szólalnia. Tessék, Jamie, a te tereped.
- Nyúzott vagy - állapítottam meg néhány pillanat elteltével, csak úgy. Addig csak néztem őt, a régen látott arcot meg a fáradt szemeket. - Nagyon. Mennyit alszol mostanában, hm?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=697432#post697432][b]Jamie Leroux - 2017.08.23. 13:39[/b][/url]

A megjegyzésére horkantva nevettem fel, még a fejem is hátrabillent kissé, máskülönben azonban nem törődtem vele, hiszen volt már időm hozzászokni az ilyen és efféle szurkálódáshoz. Ez mindig így volt, és gyaníthatóan mindig is így lesz. Milla szeretett szekírozni, főleg mióta ellentmondva a családi hagyományoknak otthagytam az auror-előkészítőt, és hivatalosan is a gyógyítói pálya felé fordultam.
- Hát ez nem újdonság. Tudhatnád, hogy én mindig kedves vagyok - szólaltam meg halkan, és oldalra döntött fejjel követtem nővérem pillantását, egészen a bájitalos szekrényig. A számszélén bujkáló mosoly lehervadt, ajkaim egyetlen vékony vonallá préselődtek össze. Nem mérges voltam, hanem csalódott. A torkom kiszáradt, szívem szerint leültem volna, és hosszas magyarázatba kezdtem volna azokról a bájitalokról, amelyek tanulmányaim alatt a gyógyítótanoncok körében is óriási népszerűségnek örvendtek. Csakhogy tisztában voltam vele, hogy Astrid azontúl, hogy ismeri a mellékhatásokat, egyáltalán nem a véleményemet jött kikérni. Neki csak az aláírásomra volt szüksége.
- Nem - mondtam ki végül, és a számat beharapva megcsóváltam a fejemet. - Viszont a migrénedre, mert gondolom az is van, adok főzetet. Néhány csepp elég belőle. Lehetőleg teával idd meg, egyébként nagyon keserű.
A karjaimat leengedve fordultam el tőle, és a kőrispálcámért nyúlva a sarokban álló régi vitrinhez sétáltam. A pálca hegyét a zárhoz érintettem, majd a kitáruló üvegajtók mögül egy jól lezárt, duci üvegcsét vettem elő.
- Ha most nincs időd, akkor a vizsgaidőszakod után mindenképpen szeretnélek kivizsgálni - fűztem tovább a szót, mikor már ismét előtte álltam. A sarokban gubbasztó szekrény közben kattanva visszazárta magát. - Komolyan. Még anyáék házassági évfordulója előtt látni szeretnélek.
Az üvegcsét felé nyújtottam, de azt egészen addig nem engedtem el, míg nem felelt. A homlokomon elmélyülő ráncok futottak keresztben, ahogy fejemet előrébb döntöttem, és alulról, kérdő tekintettel pillantottam fel rá.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=697570#post697570][b]Jamie Leroux - 2017.08.24. 11:31[/b][/url]

Megvillanó szemekkel figyeltem Millát, szólni azonban nem szóltam semmit. Ajkaim összepréselve léptem hátrébb, hogy félig-meddig ráereszkedjek az antikszámba menő íróasztal szélére. Onnan, alulról pillantottam vissza az aurorra. Az arcvonásaim ugyan egy igen hosszú éjszakai ügyeletről árulkodtak, a nő iránt érzett, növekvő aggodalmam nem látszott.  
- Az ostobaság messze áll tőlem - feleltem nyugodt magabiztossággal. Nem voltam sem beképzelt, sem arrogáns, egyszerűen csak tisztában voltam azokkal az értékekkel, amiket az élettől kaptam: jó képesség, gyors gondolkodás meg némi tehetség a hivatásomban.
- Nem is tudtam, hogy te is elvégezted a gyógyítói képzést - mosolyodtam el nővérem terjengős, győzködő válaszára, de nem mozdultam. Nem, eszemben sem volt. - Engedd, hogy végezzem a munkám, és vigyázzak a család üdvöskéjére.
Szokták mondani, hogy az ember nem választhatja meg a családját, így a testvéreit sem. Ha a családom választhatott volna, valószínűleg nem mellettem döntöttek volna, hiszen az élet minden területén, ahol csak lehetett, én kilógtam közülük. Máshogy láttam, máshogy éreztem és vélekedtem dolgokról, más volt a mentalitásom, a gondolkodásom, az egész jellemem. Sokszor nem értettek, már gyerekként sem, onnantól, hogy őrülten rajongani kezdtem a gyógynövényekért, és néhány év alatt dzsungelt varázsoltam a lakásból. Én viszont, és ez mindig különös jelentőséggel bírt, őket választottam volna. Anyát és apát, meg őt. Milla nem is tudta, milyen fontos nekem. És, hogy mit meg nem tennék annak érdekében, hogy jól legyen. Akkor is, ha azzal, amit teszek, haragot, dühöt, vagy szitokszavakat váltok ki belőle.
- Mikor lesz a legközelebbi vizsgád? - kérdeztem nem sokkal később, látszólag figyelmen kívül hagyva szavait. Két ujjamat végighúztam az arccsontomon, le az államon, majd mutatóujjammal lassú ütemben dobolni kezdtem az orrom hegyén. Kék tekintetemet egy pillanatra sem választottam el a nőtől, gondolkodva figyeltem, ahogy feltűrt ingujjal, a csillagokat is leígéri nekem az égről.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=697929#post697929][b]Jamie Leroux - 2017.08.27. 21:09[/b][/url]

Orromon doboló ujjam lejjebb csúszott, és egy pillanattal később már az ajkaimon folytatta tovább a mozdulatsort. Némán néztem Camille-t, a fáradt arcát és megreszkető kezét, amint visszaigazítja ingujját. Legszívesebben szó nélkül teljesítettem volna minden kérését, és bármit megadtam volna neki, ami csillapítja a fájdalmát, és több energiát biztosít neki, viszont a tudat, hogy ezzel valójában nem segítek rajta, erősebb volt.
- Kérlek - szólaltam meg, és a kezeimet magam mellé engedtem. Védtelen, nyugodt testtartást vettem fel. Csupán a szám mozdult. - Hadd tartsalak bent két napig! Csak néhány vizsgálatra... szeretnélek aludni látni.
Utolsó mondatom más szájából bizonyosan furán vette volna ki magát, de én hetente több alkalommal is azzal töltöttem az éjszakáim, s olykor nappalaim egy részét is, hogy alvó boszorkányokat meg varázslókat figyeltem. Ez a munkám része volt, számomra teljesen természetes és megszokott.
- Camille - épp csak annyira emeltem meg a hangom, hogy a nővérem visszanézzen rám az ajtóból. - Most saját felelősségedre távozol.
Nem jókedvemből tettem, kénytelen voltam elmondani neki. A szemeim összeszűkültek, a szám egyetlen vékony vonallá préselődött. Utáltam, hogy elmegy, és hogy látszólag érdektelenül nézem végig, de nem tarthattam bent. Javasolhattam, tanácsolhattam, de nem kötelezhettem. Akkor sem, ha ő a testvérem volt. Főleg ezért nem.
- Vigyázz magadra. A napokban meglátogatlak - ígértem még, de már nem nézett rám. Csalódott bennem, megint, immáron ezredjére, de tudtam, hogy helyesen döntöttem. Camille lenyomta a kilincset, és kilépett az ajtón. Sokáig bámultam utána, néztem a fehérre mázolt, régi ajtót, ami nem mozdult többé. Még pislogni is elfelejtettem. Azután felegyenesedtem az asztalról, és nyakamat masszírozva követtem őt, hogy visszatérjek az elkülönített vizsgálóban hagyott aurorcsapathoz.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=699999#post699999][b]Jamie Leroux - 2017.09.07. 22:14[/b][/url]

Rég nem láttam ispotályban akkora fejetlenséget, mint ami tegnap este nálunk volt. Behoztak egy amputoportáló fiút, akinek hiányzó bal füle volt a legkisebb problémája. A tüdeje sérült, a két bordájának és fél veséjének pedig, amit Sümegen, a kiindulási ponton hagyott, nyoma veszett. A fiú kínjában torkaszakadtából ordított odabent. Hangja fokozatosan halkult el mögöttem, ahogy behúztam magam után a vizsgáló ajtaját, és kiléptem a folyosóra. Véres kézfejemet sietve húztam végig nyirkos homlokomon, és az információs pulthoz futottam, hogy szóljak a műszakban levő boszorkánynak, mihamarabb értesítse a megfelelő szerveket.
Akkor hallottam meg a szívemig hatoló sikolyt. Odapillantva tekintetem találkozott Bencéével, aki Fruzsival az oldalán, ideges mozdulatokkal tolta be a fiatal lányt. Kollégám lefelé görbülő ajkakkal csóválta meg a fejét, majd a fájdalomtól nyüszítve síró, magatehetetlen lányhoz fordult, hogy egy pillanattal később már a kettes vizsgáló ajtaja mögött tűnjenek el. Gondterheltségtől elnyíló szájjal és a mellkasomat feszítő, dübörgő szívvel csaptam rá az információs pultra, és az ijedten rám pillantó boszorkánynak visszafojtott hangon diktáltam le, kit és milyen ügyben keressen.
Aztán követtem kollégáimat, és én is beléptem a kettesbe. Mint megtudtam, a szőke lány közel egy órája kviddicsbalesetet szenvedett, a barátnője most is a folyosón sír. A gurkó Izabella gerincoszlopát zúzta szét, több csigolyája is fokozottan sérült. A jobb fel- és alkarja is szilánkosra tört, a zuhanást valószínűleg aktív terromágiája miatt úszta meg ennyivel. Belső vérzés, nehézlégzés, sokkhatás. Könnyen előfordulhatott, hogy a maradandó élménytől az eleme is visszahúzódott, de ezt akkor még nem tudhattuk, és nem is volt elsődleges.
Mélyet sóhajtva léptem közelebb az ágyhoz, és simítottam el a lány forró arcába tapadt, vizes tincseit. Akkor már nem volt magánál. Hosszú éjszaka várt ránk.

Izabella ágya mellett ültem. Civilként, farmerben, pulóverben. Ma szabadnapos voltam, de nem bírtam ki, és ahelyett, hogy otthon töltöttem volna az időt, hosszú tanakodás után csak bejöttem az ispotályba. A hajam még nedves volt, a széltől kipirosodott kezem fagyos. Odakint erős vihar tombolt, eget szaggatóan dörgött, villámlott.
Egy ideje már térdeimen könyököltem, hűvös ujjaim összefűztem, és csendben hallgattam a betegszoba ablakán keményen pattogó jégesőt. Gondolataimba merülve figyeltem a fiatal lány békésnek tűnő arcát.
Már ismét este volt. A nővérektől úgy hallottam, hogy a beteg az egész napot átaludta, csak egyszer-egyszer ébredt fel, és akkor sem volt teljesen éber. Azt mondták, még álmában is folyt a könnye. Most nem láttam egyetlen sós cseppet sem. Nyugodt volt.
Egy nagyobb dörrenést követőn végül, amelybe még az ablaküveg is beleremegett, bal kezem lassan elindult, és puhán betakarta a lányét. Izabella sápadt bütykeiről lejött a bőr, kézfejét több helyen lehorzsolta. Hüvelykujjammal óvatosan simítottam végig rajta, bőröm csak alig-alig találkozott az övével. Nem tudtam, miért tettem, talán csak a magányos szoba késztetett rá, talán azt akartam, hogy érezze: nincs egyedül. Én itt vagyok veled, már biztonságban vagy.
- Minden rendben lesz – suttogtam, és előredőlve néztem a kézfejét újra meg újra végigszántó ujjamat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=700241#post700241][b]Jamie Leroux - 2017.09.09. 14:20[/b][/url]

Az ispotály öreg ablakát egyre sűrűbben verte a jég. Míg Izabella kézfejét simogattam, és csendben figyeltem hüvelykujjam lassú, óvatos útját a száraz, helyenként felcserzett bőrön, az ő nehéz légzésén kívül csak a kint tomboló vihar fel-feltörő robajait hallottam. Máskülönben csend volt. A napközben úgy zsongó folyosók és szobák mostanra elhalkultak, az épület már órákkal korábban nyugovóra tért.
Nem tudtam, mióta ültem már ott, az ágy melletti széken, és hajoltam előre, hogy a lány kezét elérjem, ahogy azt sem, hogy meddig fogok maradni. Csak vártam, céltalanul, üres fejjel, magam sem tudom mire.
Aztán a lehorzsolt kéz megmozdult kezem melege alatt, és elhúzódott az általam kínált biztonságból. Én is visszahúztam paplanon maradó jobbomat, és fáradtságtól kivörösödött tekintetem a szőke arcára emeltem. Nem szólaltam meg, csak figyeltem. Alkarjaimmal az ágy szélén megtámaszkodva, ugrásra készen. Szemeim árulkodó vonásai, szemei és ajkai között vándoroltak, hogy ha kell, azonnal cselekedni tudjak.
Egy ablaküveget is megremegtető égzengés után pillantottam meg a lány első kibuggyanó könnycseppjét. Még láttam, hogy elfordítja az arcát, mire ajkaimat összepréselve lehajtottam a fejem, és tekintetemet a padlóra szegeztem. Nem magam miatt. Miatta. Nekem már régóta nem okozott kellemetlenséget, ha valaki a közelemben sírt, és zavarban sem éreztem magam, hiszen a munkám során sajnos nap, mint nap találkoztam könnyekkel. Ahogy nők, úgy férfiak szemében is. Azt viszont tudtam, hogy Izabella sok más mellett, most még felszínre jutó érzelmei miatt is rosszul érezheti magát, én pedig nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni. Elfordultam hát, hogy hagyjak neki némi intimitást, ami valljuk be, egy ispotály betegágyán vajmi kevés lehetett.
Első alig hallható szavaira néma megfontoltsággal bólintottam, és kiegyenesedve lepillantottam rá.
- A képességed mentett meg - szólaltam meg kicsivel később, és mielőtt folytattam volna, vetettem egy futó pillantást egymáshoz simuló tenyereimre. - Az, hogy most nem érzed, nem jelenti, hogy elveszítetted. A történtek és a téged ért sokkhatás miatt húzódhatott vissza, de terápiával ismét aktívvá tehető.
A tekintetét keresve beszéltem, de ha ő most nem vágyott szemkontaktusra, azzal sem volt semmi probléma. Hangom nyugodt és bizalomébresztő volt, számszélén egy halvány, derűlátó mosoly ült.
- Ne, ne, ne - halk csitítással ugrottam fel, és közel lépve hozzá fölé hajoltam, hogy vállaira kifejtett apró, egészen finom nyomással bírjam ismételt mozdulatlanságra. - Még nincs itt az ideje. Hamarosan, ígérem, de még nem most.
Az lett volna a legcélravezetőbb, ha akkor, mikor felébredt, azonnal adtam volna neki az altató főzetből, amit tegnap és ma reggel is kapott, hogy újra mély álomba zuhanjon, és még csak véletlenül se mozduljon meg. Tudtam, hogy ezt kellene tennem. Lepillantottam könnyáztatta arcára, és sokáig csak álltam ott felette, néztem őt, és míg néztem, járt az agyam. Ő még annyit sem tudott rólam, rólunk, azokról, akik gyógyítottuk, mint mi róla. A szívem nem tartotta fair-nek, hogy folyamatosan altattuk, az eszem mégis bízott abban, hogy helyesen tesszük, és most is azt diktálta, hogy tegyem meg. Minél hamarabb, annál jobb. Annál kevesebbet szenved, annál hamarabb lesz túl a nehezén.
Én mégis haboztam.
- Szeretnél beszélgetni? - kérdeztem, miközben egymással vívódó gondolataimmal és érzéseimmel civakodtam. Homlokomon elmélyült néhány keresztbefutó ránc, ahogy kissé elfordultam tőle, és az éjjeliszekrényen álló pohárra lestem. Aludnia kellene, Jamie. Pihennie. Gyógyulnia. Engedd el. Csak engedd most el.