Fővárosi Mágikus Baleseti- és Rontáskúráló Ispotály
"Sziklakórház"




Történelmi áttekintés:

Viharban született, az életvitel mestere, előkészítős gyermekek védelmezője, sárkányok atyja,
Ramholczék Kirillje

---

Egyre több időt töltök az ispotályban, szerencsére nem betegként, engem valahogy elkerülnek a balesetek és a járványok, szerencsés csillagzat alatt születtem ebből a szempontból.
Sokszor jövök be, segítek, ha úgy van. Persze mindezt nem hivatalosan, hanem jótékonysági alapon tudom csak megtenni. A helyzet az, hogy fél lábbal kint vagyok a családi cégből és végre elkezdhettem azzal foglalkozni, ami érdekel.
Egyik napom apuka csatlósaként telik el, a másik pedig itt, figyelve a betegekre. Azt hiszem ez lesz a tökéletes egyensúly számomra, mindkét énem jól érzi így magát, most már vissza is vettem a lázadási szintet.
A fáradtság jelei még nem mutatkoznak rajtam, ám ezt elkerülendő, úgy határozok kell egy életmentő kávé, meg egy kis nyugalom. Nyakamat nyújtogatva érkezem meg a helyiségbe, mely meglepetésemre nem üres. Egy ismerős, fáradt arccal találom szemben magamat. - Szebb napot - nézek rá egy mosoly kíséretében, majd neki állok elkészíteni magamnak egy erős kávét, édesítővel és kevés tejjel. - Nehéz délelőtt? - fordulok felé érdeklődve. Tudom, hogy a kérdés felesleges, mert a válasz egyértelmű. Ez a járvány vagy akármi, ami elért mindenkit, elég sok munkát ad mára. Pedig aztán én nem is dolgozom itt, csak besegítek. El tudom képzelni mennyit szív az, akinek ez a munkahelye.

Mi az, hogy kicsi? Ha már így hívsz, tedd rendesen...

---

– Ugyan, elég láthatatlan módban tudok közlekedni – legalábbis az ispotályban igyekszem, nem hozni a harsány és életvidám énemet. Azt hiszem, én ezzel mutatom ki leginkább az együttérzésem? Vagy valami ilyesmi.
– Jól tolod, de talán lassan apadnak – elhúzom a számat. Nem bízok én a csodákban, de azért megnyugtatásképpen ez talán még jól is jöhet. Hátamat a pultnak döntöm, kortyolok egy nagyobbat a kávéból és mélyen magamba szívom a kintről beáramló friss levegőt.
– Kriszta vagyok – nem nyújtom felé a kezemet, csak egy mosolyt mellékelek mellé. – Viszont az a helyzet, hogy én se tudom a neved. Láttalak már eleget, de valahogy a kiléted még mindig rejtély – én is bocsánatkérően pislogok felé. Mivel nem dolgozom itt hivatalosan, így csak azoknak a nevét tudom, akik a segítségemet kérték, vagy véletlenül parancsot osztottak ki nekem.
– Egész nap vagy? - érdeklődve tekintek felé. A helyzet az, hogy nem szeretek némaságba burkolózva ücsörögni, főleg, ha van társaságom. De természetesen, ha ő még pihenne egy kicsit, akkor elfoglalom magamat egy napilappal.