A mágusok által létrehozott ispotály 1930-ban nyitotta meg kapuit a Budai vár alatt. Az ország legnagyobb hasonló létesítményeként kifejezetten a nem fertőző jellegű mágikus nyavalyák, balesetek és rontások kezelésére szakosodott.

Megnyitását követően alig egy évtizeddel azonban a Magyar Mágiaügyi Minisztérium a mugli kormánnyal való együttműködés jegyében, a háború idejére az intézmény kisebb, 2000 m2-es területét átengedte a varázstalan betegek és orvosaik számára. A két intézmény, a muglik által üzemeltetett Szükségkórház és a mágusok által látogatott Ispotály összesen két alkalommal, évekig működött békében egymás mellett, a rejtettséget bűbájokkal biztosítva.

A béke rég beköszöntött már, ám a mugliknak adományozott területet az Ispotály máig nem vette vissza. Az egykori szükségkórházban jelenleg Magyarország legnagyobb viaszfigura-kiállítása várja a varázstalan érdeklődőket, egyáltalán nem zavarva a mellette továbbra is működő Ispotályt.

A látogatók a Budai várban található Vörös Sün fogadó előterében álló kandallón keresztül juthatnak az intézménybe.

A hely jelentősége ma:
Magyarország legnagyobb Ispotálya, a súlyosabb betegek az ország minden pontáról idekerülnek. Leginkább ambuláns ellátásra szakosodott, a hosszasabb kezelést igénylő, elfekvő betegeket az Északi- Középhegységben található intézmények egyikébe küldik tovább.

Érdekességek:
Az aurorok, sárkánykutatók és egyéb veszélyes munkát végzők számára külön kórtermek állnak rendelkezésre, leginkább azért, mert az említett betegek a sebeikkel való hencegés miatt túlságosan zavarják más sérültek nyugalmát.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=754585#post754585][b]Dr. William Eric Payne - 2019.04.06. 10:13[/b][/url]

A telefonom egy ponton megadta magát, lemerült, így sejtelmem sem volt arról, hogy bármi is történik otthon. Ez a három nap volt minden, amit egy magamfajta valaha is kívánhatott. Szaktekintélyekkel értekezhettem, felfigyeltek rám, és ha kérdeztem valamit, feleltek. A kísérleti elgondolásomat pontosították, hozzájárultak tudásuk felhasználásához. Az életmentést közösen hajtottuk végre. Pontosabban az első lépést, de ha ez megtörténik a későbbiekben, ha ténylegesen kihúzhatom egy ember, esetünkben Annie életfonalát, akkor azt nem csak én, de mi együtt tesszük. Minden csodálatos, és Merlinre mondom, ha ez nem történik meg velem - akkor is boldog ember lennék -, egyszerűen olyan löketet érzek magamban, ami talán örök életemre kitart.
Aztán kiérek a reptérre, és akkor szembesülök a ténnyel, hogy minden vagyok, csak jó ember nem, hiszen hoztam egy döntést, ami számomra és a karrierem számára jó, a családom számára azonban kevésbé, hiszen, ameddig én itt voltam, és kapcsolatokat építettem, a nejem életet adott a második gyermekünknek, én pedig az első kép, amit meglátok, hogy a bátyám tartja a kezemben. Bárki más lehetett volna, de éppen a bátyámnak kellett lennie.
Különös apátia az, ami bennem van. Egyrészt alig vártam, hogy elújságoljam, mennyire a pályán vagyok, milyen csodás eredményeket és visszajelzéseket kaptam, hogy mennyi segítséget azért, hogy Annie élhessen, és a szakma elismer, ennyi idősen igazán elismer. A másik részről azonban ott van az, hogy a gyermekem úgy született meg, hogy nem voltam ott. Pedig megígértem, hogy hazaérek, hogy én viszem be az ispotályba és én fogom majd a kezét. Semmibe se került volna talán, hogy itt legyen, mégsem tudtam ideérni. Elbuktam, mint férj és mint apa. Mégis, milyen szerencsés, hogy van nekem egy bátyám, ugye? Majd ő jól elintéz mindent.
Az ablaknál állok, kifelé bámulok, nézem az udvaron mászkálókat. Nézem, ahogy a világ nyugodtan zajlik, míg mi itt bent, talán örökre összetörünk.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=758310#post758310][b]Dr. William Eric Payne - 2019.05.12. 19:43[/b][/url]

Le kell nyelnem a békát, csak ez az egy jár az agyamban, így a testemen kívüli külvilágra csak késve reagálok. A szisszenésre lassan fordulok meg, és mire észbe kapok, a nejem már a földön, a vére fokozatosan növeli mellette a tócsát. Odaugrok, és finoman, de határozottan emelem fel, nem foglalkozva azzal, hogy mennyi mindent ken össze most a vérével. Voltam itt gyakorlaton, pontosan emlékszem rá, hogy mit hol tartanak, nem jelent gondot egy infúzió újra bekötése.
- Mit csinál?!
Reccsen rám egy érdes női hang, akire csak a szemem villantom felé, és egyből megváltozik a hangja.
- Doktor úr, bocsásson meg.
Ezért van arra lehetőség, hogy Norina egyedül legyen, mert a feleségem, automatikusan egy privát szobába tették, és jól is van ez most így. Nem kell nekünk most közönség. Gyorsan és precízen intézem az átkötést, a nő tétovázik, de végül kisétál, magunkra hagyva minket.
- Pihenned kell, nem volt könnyű szülés, nem ugrálhatsz csak úgy.
Nem nézek rá, csak eligazgatom a kezét, ellenőrzöm a folyadékot, betakarom, és megigazítom a takaróját, majd odalépek a lányunkhoz, aki mostanra visszaaludt, és halvány mosollyal az arcán pihen. Hasonlít mind a kettőnkre, de inkább rám, sőt, anyámra, ha már itt tartunk. Nézem őt, hosszan, remélve, hogy Norina inkább a pihenést választja.