A mágusok által létrehozott ispotály 1930-ban nyitotta meg kapuit a Budai vár alatt. Az ország legnagyobb hasonló létesítményeként kifejezetten a nem fertőző jellegű mágikus nyavalyák, balesetek és rontások kezelésére szakosodott.

Megnyitását követően alig egy évtizeddel azonban a Magyar Mágiaügyi Minisztérium a mugli kormánnyal való együttműködés jegyében, a háború idejére az intézmény kisebb, 2000 m2-es területét átengedte a varázstalan betegek és orvosaik számára. A két intézmény, a muglik által üzemeltetett Szükségkórház és a mágusok által látogatott Ispotály összesen két alkalommal, évekig működött békében egymás mellett, a rejtettséget bűbájokkal biztosítva.

A béke rég beköszöntött már, ám a mugliknak adományozott területet az Ispotály máig nem vette vissza. Az egykori szükségkórházban jelenleg Magyarország legnagyobb viaszfigura-kiállítása várja a varázstalan érdeklődőket, egyáltalán nem zavarva a mellette továbbra is működő Ispotályt.

A látogatók a Budai várban található Vörös Sün fogadó előterében álló kandallón keresztül juthatnak az intézménybe.

A hely jelentősége ma:
Magyarország legnagyobb Ispotálya, a súlyosabb betegek az ország minden pontáról idekerülnek. Leginkább ambuláns ellátásra szakosodott, a hosszasabb kezelést igénylő, elfekvő betegeket az Északi- Középhegységben található intézmények egyikébe küldik tovább.

Érdekességek:
Az aurorok, sárkánykutatók és egyéb veszélyes munkát végzők számára külön kórtermek állnak rendelkezésre, leginkább azért, mert az említett betegek a sebeikkel való hencegés miatt túlságosan zavarják más sérültek nyugalmát.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=382544#post382544][b]Lorelai K. Riviera - 2014.09.11. 20:22[/b][/url]

A monoton napokba visszazökkenni könnyebb volt, mint gondoltam. Akármit csináltam, nem kaptam vissza az emlékeimet, pedig szerettem volna. Úgy éreztem, hiányzik belőlem egy darab, amit erőszakkal kirántottak, kiszakítottak. Elloptak tőlem valamit, amit vissza akarok szerezni. De sajnos nem tehetem, azt sem tudom, ki volt az. Azt sem tudom pontosan, hogy történt, csak Kim elmeséléseiből. Utálom ezt a helyzetet, nincs más választásom, mint megadni magam és igába hajtani a fejem, pedig ez nem jellemző rám... azt hiszem. Annak viszont örülök, hogy azt, aki vagyok, nem veszítettem el, nem vagyok egy élettelen valaki, üres tekintettel, jellem és minden további nélkül. Nem, ugyan, én el sem tudom képzelni magam tehetetlenül.
A kórházban segítettem, a hopp-hálózattal nem volt messze, nem is tartott sokáig. A pénz is jól jött, most, hogy elkezdtem a saját életem, a saját lábamon. Bár eddig sem éltem a szüleim nyakán (állítólag), de ez azért más volt. Saját háztartás, munka, feladatok, felelősség, minden. Bár nem féltem tőle előre, ismerem magamat, tudom, hogy a jég hátán is megélek, ha kell. És kapaszkodó, segítség nélkül is megoldom a dolgaimat... akkor is, ha nem muszáj. Szóval a kórházban dolgozni nem olyan nehéz munka, mint amit néha Japánban csináltam. Általában rutinfeladatok, emberek ápolása, sebek ellátása, a gyógyítók mindennapjai. A legtöbb dolog olyan érdekes, mint az irodai dolgozóknak postára járni, bár én azért több lelkesedéssel csinálom. Nem akármilyen munka az enyém, visszaadhatok valamit az életnek, kicsit visszafizethetem a kölcsönt, amit a születésemkor vettem fel.
Éppen egy beteg mellett ültem, gyöngyöző homlokát vizes kendő helyett pár kézmozdulattal, hydromágiával mostam le és hűtöttem le a bőrt. Két ággyal arrébb azonban egy nő feküdt, nyugodt álom helyett szenvedett, látszott rajta, hogy fájdalmai vannak. Gyors, gyakorlott mozdulatokkal álltam fel, sétáltam oda, elővéve a pálcám. Egy kézmozdulattal odahúztam egy széket és lecsüccsentem rá, egyenesen a nő mellé.
- Nyugodjon meg, kórházban van, biztonságban. - Jobbnak láttam egyből letisztázni vele, hogy ne pánikoljon be. - Elárulja, hol fáj, mik a panaszai? Segíteni szeretnék magán, bízzon bennem.
A hangom határozott, mint mindig, a tekintetem viszont megenyhül, ahogy végigpillantok rajta. Sajnálom őt, hiszen pontosan tudom, milyen úgy felébredni, hogy minden elveszett. Hogy semmid nincs, ezen a kórházi ágyon, a szobán és az ápolódon kívül. Tudom milyen kifosztva feküdni, üresen, félig eltávolodva önmagadtól.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=382611#post382611][b]Lorelai K. Riviera - 2014.09.11. 20:56[/b][/url]

Amikor a nő nem hajlandó válaszolni a kérdéseimre, kissé összehúztam szemöldökeimet. Semmi baj Lori, türelmesnek kell lenned vele. Én ne lennék megértő? Pontosan tudom, milyen, amikor felébredsz és hirtelen semmid sincs, eltűnt, amit eddig felépítettél. Mindent kezdhetsz újra, teljesen elölről. Az emberek mindig Delete gombot kívánnak az életükre. Legszívesebben beleverném a fejüket valamibe, amikor erre gondolnak, hátha megtapasztalják, milyen is az valójában. Elárulom: borzalmas. Az elveszettség, kiszolgáltatottság az előttem fekvő nőn is látszik, türelmesen pillantok rá, szokásos, kimért vonásaimmal.
- Igen, kórházban van. - Helyeslem egyből, amikor visszakérdez. Ezt ideje lenne feldolgoznia. Közben lassan mellé ereszkedek egy magas székre, onnan pillantok le rá. A pálcám már a kezemben, hogy segíteni tudjak neki. De csak nem akarja elárulni, hol és mije fáj pontosan. Én csak találgatni tudok vaktávban, de így nem lesz sok értelme. Lassan eresztem ki a bent tartott levegőt.
- Valószínűleg fejsérülése van és ha nem tévesek a vizsgálataim, nemrégiben egy átok találta el. - Bizony, egy olyan átok, aminek a hatását már én is nagyon jól megtapasztaltam. Nem voltam biztos benne, még nem mondhattam biztosra, eddig ébren sem volt. Nagyon remélem, hogy nem az történt vele, amire elsőre gondoltam. Végül megköszörültem a torkom feljebb emeltem az állam, továbbra is szigorú vonásokkal pillantottam rá.
Egyre zavaróbb volt őt nézni. A szeme, a vonásai... biztosan nem találkoztam vele korábban. Mégis nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy ismerem valahonnan. Ez az érzés a bőröm alatt bujkált, belülről viszkettem tőle, ahol még csak meg sem tudtam vakarni. Kellett némi idő, mire összeszedtem magam teljesen, és visszafogtam az érzés okozta grimaszaimat. Dolgozok, kimérten kell viselkednem. Miért nem akar menni?
Kifújok egy nagy adag levegőt.
- Nem tudok semmit a húgáról, egyedül került ide. Ha magával is volt, bizonyos, hogy nem szorul kórházi ápolásra. De ezidáig látogatója sem volt. - Teszem hozzá kissé halkabban, nem tudom, az emberek hogy reagálnak erre. Valahogy a nő közelségétől gombóc nőtt a torkomban, pedig nem szoktam ilyen szerencsétlenül viselkedni. Amikor ismét megpróbált felülni, egy határozott mozdulattal, a vállainál fogva toltam vissza az ágyba. Vannak páciensek, akik nem hajlandók megülni a fenekükön. Semmi baj, rájuk is fel vagyok készülve.
- Ne akard, hogy odakösselek. - Figyelmeztetem kissé összeszűkített szemekkel, majd lerakom a pálcám egy apró sóhaj kíséretében és előveszem a kórlapját és egy tinta nélkül is funkcionáló pennát, majd ismét rápillantok. - Kezdjük egyszerűbb kérdésekkel. Neve, születési helye, ideje, lakcíme... - Sorolom monoton hangon a kitöltendő adatokat. Volt idő, amikor naponta ezer ilyet is meg kellett csinálnom, amikor még csak kis szárnysegéd voltam. Baromira unom, de nincs mit tenni. Csak reménykedni tudok, hogy segítőkész lesz.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=384623#post384623][b]Lorelai K. Riviera - 2014.09.14. 14:11[/b][/url]

Ahogy elhangzik az átok szó, a nő ijedtsége csak fokozódik, én pedig magamban sóhajtok egyet. Ezt jobb most nem kiadni.
- Semmi baj, ahogy mondtam, ez még nem teljesen biztos. - Nyugtatom meg, de nem ígérgetek neki mindenfélét. Csupán felhívom a figyelmét a tényre, hogy amíg nincsen semmi bizonyíték, addig nem kell pánikolnia. Igazából akkor sem, ha bizonyíték van rá, mert az nem segít, sajnos nem. Én is tudom, mennyire kétségbeejtő érzés, ó, de még mennyire, hogy tudom. Most mégis arra próbálom sarkallni, hogy maradjon nyugodt és gondolkodjon racionálisan. Na, egy ilyen helyzetben mindent lehet, csak ezt nem. Elfojtok egy ironikus mosolyt.
Aztán lassan kezdi érzékelni a testét, a környezetét, lehet, hogy lassan össze is teszi, miért van itt. Nem tudom, mi zajlik a fejében, de amikor meghallom a kérdését, nyelek egyet. Nem szokásom ilyesmit csinálni, de nagyon sajnálom őt és úgy segítenék neki. Ami azt illeti, tudnék is, kevésbé unalmas módszerekkel, de hivatalosan még nem használhatom az elemi mágiát. Kicsit megszorítom a kórlapot a kezemben, sorosabban zárom össze az állkapcsomat, hogy elnyomjam az érzelmességet. Az ispotály nem az a hely, ahol lehet így viselkedni.
- Sajnos igen. - Válaszolom halkan, majd próbálok egy biztató mosolyt varázsolni az arcomra. - De ne aggódjon, már nem olyan vészes és idővel minden rendben lesz. - Ezt meg merem neki ígérni, hogy idővel helyre fog jönni teljesen, de valószínűleg lesz majd egy-két nyom, ami emlékezteti majd a sérülésére. A frontok érkezésekor fellépő indokolatlan fájdalom, vagy csak a rossz mozdulatok okozta szenvedés. Apró nyomok, amik majd beolvadnak a hétköznapjaiba, és habár egy idő után már nem is érzi őket furcsának, jelentőségük lesz, vagy inkább megmarad. De ezzel meg lehet tanulni együtt élni. Igazából én hiszek benne, hogy amíg él az ember, bármivel meg lehet tanulni együtt élni. Végtagvesztés, betegség, ezeket lehet kezelni, helyettesíteni, pótolni, csökkenteni a szenvedést és új világok felé terelni az embert. A halált viszont már nem lehet meggyógyítani, sajnos nem. És örülök, hogy ő életben van. Ma éjjel nem fogunk senkit elveszíteni, amíg én itt vagyok, addig biztosan nem.
- Rendben. - Bólintok egy aprót, visszafogottan mosolyogva, majd kissé türelmetlenül dobolok a tollammal a papíron. Nagyon remélem, hogy emlékszik a nevére, az alap adataira, akkor könnyebben nézhetem meg az eltűnt személyek listáját és kereshetek valakit, aki azonosíthatja őt. A feji sérülései miatt nem lehetek benne teljes mértékben biztos, hogy tudja magáról ezeket. Az pedig kellemetlen helyzet, igazán kellemetlen mindenkinek.
Arra ocsúdok fel, hogy a nevemen szólítanak, fel is kapom a fejem, körbenézek, ki lehet az. Aztán leesik, hogy a nő szólított így, én pedig nyugodtan pillogok rá.
- Honnan...? - Motyognám halkan a kérdést, de nem fejezem be. Nem vagyok hozzászokva, de ideje lenne. Lehet, hogy ismertem régebben? Ismertük egymást? Ettől kissé izgatott leszek, lejjebb engedem a táblát, nyelek egyet. Azt hiszem, kissé bizakodó az ábrázatom, pedig tudom, hogy vissza kéne fognom magam.
- Ismersz engem? - Kérdem kissé óvatosan, mert lehet, hogy csak összekever valakivel, aki hasonlóan néz ki, mint én. Hiszen most kapott felejtésátkot, nem lehetek biztos semmiben, amit mondd, de... talán ezért volt olyan ismerős érzésem a bőröm alatt. Nem tudom mi történik, de próbálom nem belelovalni magam, hogy feleslegesen koppanjak. Inkább megvárom, amíg válaszol.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=397363#post397363][b]Lorelai K. Riviera - 2014.10.03. 15:03[/b][/url]

Látom, ahogy a nő szépen, lassan darabjaira hullik. Mintha rossz, régi képkockák lennének, a folyamat lassú, mégis halad, ütemes és megállíthatatlannak tűnik. A könnyeivel küzd, miközben talán nem is tudja, hogy a saját gondolatai égetik ennyire, vagy azok hiánya. Élve megégni a saját magad által csapdába esve - ilyen érzés ott feküdni ilyenkor. Habár számomra is felkavaró ott állni és nézni őt, tehetetlenül, kifogyva a vigasztaló, biztató mondatokból, én nem engedhetem meg magamnak, hogy látsszon rajtam.
Azt mondja, érti, mégsem hiszek a szavainak. Ez nem lekezelő válasz, inkább csak védekező. Azt mondja, hagyj békén. Az egyik kezem kissé megremeg, mert most kellene határozottnak, kissé erőszakosnak lenni. Olyan megdönthetetlen ténnyel előállni, amivel nem tud majd ellenkezni. Egyszerűen és rendíthetetlenül, ilyennek kéne lennem, de nem tudok. Neki viszont nem kell látnia, hogy nem tudok, jelenleg talán nem is rám figyel, egyáltalán nem. Viszont amikor a nevemen szólít, egy pillanatra megáll a vérkeringésem, az egész világ megdermed kicsikét. Éppen csak amíg az információ villámgyorsan szalad végig rajtam, sikerül elkapnom és felfognom. Furcsán hallom, mintha hangszóróból szólna a hangja, az agyam erőlködik, hogy gondolatokat gurítson elém, elvéve a figyelmemet, én mégis rá akarok figyelni. Barátok vagyunk? Szóval biztosan ismert engem. Amióta én is így ébredtem, azóta készültem erre a pillanatra, egy emberre, aki azt mondja, tudja ki vagyok... illetve voltam én. Most mégis csak nyelek egyet, letörlöm az idióta, megkönnyebbült mosolyt az arcomról és megkeményítem a vonásaimat.
- Sajnálom, de nem olyan rég egy felejtésátok következtében elég sok emlékemet elveszítettem. Valószínűleg ezért nem ismerlek meg, aggodalomra semmi ok. - Na, ez már majdnem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, büszke vagyok magamra. Azt mondja, leveleztünk is, az én szívem pedig hevesebben kezd verni. Szóval azután is tartottam vele a kapcsolatot, hogy eljöttem a Bagolykőről. Ami azt jelenti, hogy tényleg közel állhattunk egymáshoz. Izgatott vagyok, minél többet akarok tudni róla, magamról. De ez most nem annak az ideje. Nyelek egy nagyot, hogy elnyomja a borzasztó kísértést.
- De most fontosabb, hogy felvegyük az adatait. - Térek vissza a kezemben lévő nyomtatványra, majd beírom a nevét. - Szóval, Gryllus Matilda, születési helye és ideje, jelenlegi lakcíme, esetleg valaki, akit értesíthetnénk? - Kérdezem, miközben halvány mosoly ül az ajkaimon. Lassan engedem ki a levegőt a tüdőmből és késztetést érzek, hogy finoman letöröljem a könnyeket az arcáról. Csak essünk már túl a formaságokon!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=418818#post418818][b]Lorelai K. Riviera - 2014.11.09. 18:31[/b][/url]

Ahogy elmondom neki, hogy felejtésátok talált el, látom rajta, hogy ez csak tetézi a pánikot. Igen, én is annyi mindent kérdeznék magamról, felgöngyölíteném az ügyet. Egyre inkább izzad a tenyerem, érzem, hogy ideges vagyok, vagy talán izgatott. Kissé szorosabban fogom a dolgokat, amik a kezemben vannak, de visszafogom magam. Azt mondom, koncentráljunk a fontos dolgokra, az adataira. Hogy felvehessük a kapcsolatot a hozzátartozóival... ők biztosan több érdemi információval szolgálnak majd. Valószínűleg fel is zaklatják, de azt hiszem, megéri, hogy ne legyen egyedül, mint a kisujja. Mert habár én nem vagyok nagy társaság, nagy támasz, próbálkozom és akarom, hogy jobb legyen neki.
- Értem... rendben, nincs semmi baj, ha egyelőre nem emlékszel többre. Nem kell erőlködnöd, ennyi elég lesz, hogy megtaláljuk őket. - Mosolygok rá biztatóan és már el is feledkeztem a hűvös magázódástól. Látom, mennyire kínkeserves szenvedés neki most felidézni bármit is, veszek egy nagy levegőt. Összeszorul a gyomrom a szenvedésétől, ahogy nézem a könnyeit, az én torkom is elszorul, gyorsan megköszörülöm. Előveszek egy "röplapot", amire gyorsan ráírom a fontos dolgokat és a pálcámmal rákoppintva egy papírmadár hajtogatódik belőle. Megmondom neki, kinek menjen, ő pedig már el is repül, a plafonhoz közel. Így könnyebb kommunikálni itt.
Utána pedig visszapillantok Matildára. Nem tudom, mi a francért érint ilyen érzékenyen, ami vele történt. Talán a saját élmény, talán csak tényleg fontos volt számomra. Egyik kezemmel finoman megkeresem az övét, hogy megfoghassam és egy kicsit támogassam. Másik kacsómmal pedig finoman letörölgetek pár könnycseppet az arcáról.
 - Héj, most már nem lesz semmi baj. Szólunk a szüleidnek, a húgodnak és nemsokára itt lesznek veled. Aztán szépen felépülsz és éled tovább az életed, mintha mi sem történt volna. - A végén kicsit elhalkul a hangom, mert mosolyogva gondolok arra, nekem is milyen nehéz volt elfogadni ezt és továbblépni. Talán még mindig nem sikerült rendesen, de bárcsak nekem is lett volna ott valaki, aki fogja a kezem. Kissé összehúzom magam, sóhajtok egy halkat, miközben mereven nézem a kezünket. A hüvelykujjammal kicsit simogatom a kézfejét, miközben... elkalandoznak a gondolataim. Azt mondta ismer, hogy... leveleztünk. Levelek! Az ajkamat harapdálom kicsit, úgy pillantok vissza az arcára.
 - Mondd csak... a levelek, amiket írtam... megvannak még? - Kérdezem tőle, bár fogalmam sincs, mi lett velem. Én vaslady vagyok, nem vagyok bizonytalan, nem kérdezősködök félve. Most mégis, alapjaiban megmeregtem egy kicsit. Mert talán... itt van az a személy, aki elvezehet a régi Lorihoz.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=461819#post461819][b]Lorelai K. Riviera - 2015.02.05. 16:05[/b][/url]

Újabb hosszú nap, az iskola gyengélkedőjéről egyből ide jöttem. Annak ellenére, hogy fáradt vagyok és hisztisnek kéne lennem, fel vagyok dobva. Mitől? Intenzív érzésektől, amik átjárnak, hiszen az egyik kedvenc betegem ma hazament. Részben örülök neki, hogy jól van, de az öreg, kissé flúgos mágus kicsit hiányozni is fog. Régóta volt már itt velünk, az egész személyzetet ismerte, a felét el is csábította. Ernő bácsitól való búcsú kellemes volt, útjára eresztettük az öreget és megfenyegettük, hogy ha a közeljövőben visszajön, nem csempészik majd neki senki töklevet, ő pedig roppant mód megijedt, mit ne mondjak.
Az unalmas papírmunka fölött merengek el az emlékekben, abban, mennyire keserédes ez az érzés. Hogy vajon az öregember, akinek elmondása szerint nincs már senkije, hogyan tudja így ujja köré csavarni az embereket? És ha egyszer már mindenki megkedvelte, hogy bír ilyen könnyen továbblépni? Érdekes dolog és jelenleg sokkal jobban leköt ezen morfondírozni, a pennáról a tinta csak csöpög a papírra, mert nem írok vele.
Aztán Ivett jön be, én pedig felkapom a fejem, figyelem, amit mond. Bólintok neki, hogy mindjárt megyek, elrakom a dolgokat a helyére, majd hazaviszem és megcsinálom éjjel. Egy rokon jött az elhunyt holmijaiért. Egy újabb lelki kaland az Ispotály falain belül, ezúttal kevésbé felemelő, kedves emlék.
- Jó napot. - Köszönök a férfinek, egy udvarias biccentés kíséretében, kimért vonalakkal pillantok végig rajta. Nem látok annyira sok gyászoló embert, inkább reménykedőt, de hiába nem néz ki úgy, mint aki készül telesírni a vállam, hiába nincs teljesen feketében. Szomorú.
- Lorelai Riviera vagyok, gyógyító, kérem kövessen. - Bemutatkozás, utasítás, könnyedén, mintha nekem olyan hihetetlenül könnyű lenne minden. Ez az egész. Pedig nem az, de annak a látszatát keltem, magabiztos vagyok, távolságtartó és így lesz a legjobb mindenkinek. Nem ismerem, őszinte, mély sajnálatra nem vagyok képes, a lesajnáló, szánakozó pillantásokból meg gondolom nem kicsit van elege.
- Megmondaná az elhunyt nevét? - Kérdezem, kell majd az övé is, de először az elhunyté. Jó, nem egyszerű. Nekem sem, de túl kell esni rajta, szóval megállok a kérdéses ajtó előtt és szembefordulok vele.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=470933#post470933][b]Lorelai K. Riviera - 2015.03.04. 20:50[/b][/url]

Két állásban dolgozni fárasztó, de egyelőre úgy néz ki, egész jól helyt tudok állni. Kicsit büszke vagyok magamra, arra, hogy az életem minden területén jól haladok és azt hiszem, sikereket érek el, élek meg. Próbálok pozitív lenni, mindig is visszahúztak a borús, negatív gondolataim, legalábbis amennyire emlékszem.
Éppen van egy kis szünetem, nyugodtan ücsöröghetek és kávézhatok kicsit, ezek azok a pillanatok, amiért megéri bejönni. Ami segít, hogy végigcsináljam a napot zokszó vagy elgyötörtség nélkül. Pár perc kikapcsolás, pihenés, egy bögre finom kávé, ami feltölt és felpörget. Kellemesen kavargatom, még nem akarom meginni a maradékot. Van egy igen kedves betegem, akivel sokat beszélgetek mostanában és úgy gondoltam, az ágya mellett fogyasztom majd el.
Amint úgy érzem, kész vagyok kilépni a kis nyugalmas helyiségből a külvilágba, már fel is kapom a kávém és becsukom a magazint, amit szórakozás gyanánt olvasgattam. Ideje visszatérni a pörgésbe, azonban ahogy haladok a folyosón, egy magas alakra leszek figyelmes. Épp azt nézem, nehogy fellökjek valamit a lábammal, és ahogy felpillantok, meglátom az arcát.
Nem kell sok, hogy felismerjem, ki ő, megtorpanva elvesztem a koncentrációm, a bögrém kiesik a kezemből, hamar arra kell koncentrálnom, hogy elkapjam, a kávé sem ömlik ki mind. Előveszem a pálcám és egy gyors Evapores-szel eltüntetem a kilöttyent kávét, hogy ne hagyjak koszt magam után, de nem késlekedek tovább, mert a végén még csak úgy elillan, akit láttam.
- Ada... Mr. Kensington! - Szólítom meg, ahogy gyors léptekkel közelítek hozzá. Upsz, pálcával a kezemben. Kicsit lehetek csak fenyegető, szóval inkább elteszem, mielőtt azt hiszi, hogy itt rá akarok támadni és ki akarom csinálni. Bár azt inkább hydromágiával tenném, de nincs rá okom. Igazából tök kellemetlenül érzem magam az egésztől, szóval gyorsan megköszörülöm a torkom, kissé idegesen kezdem el kaparászni a bögrém fülét.
- Segíthetek? - Kérdezem, hátha... nem is tudom, hozzám jött. Ki máshoz jött volna? Miért van itt, te jó ég? Csak nem azért, mert az őrült tervét készül megvalósítani és... a mi vérkészletünk... ne. Az nem lehet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=470978#post470978][b]Lorelai K. Riviera - 2015.03.04. 21:53[/b][/url]

Látom rajta, amikor felé vágtatok, hogy tudja, ki vagyok. Benne is olyan élénken él a legutóbbi találkozásunk, mint bennem. Ó, igen, nem volt valami kellemes, utána hazamenni sem. Sok dolog maradt bennem ennek ellenére is, amit nem tudtam elmondani neki. Mert nem láttam értelmét. És most sápadt arcára felnézve, bögrém piszkálva kérdem, segíthetek-e.
- Miben? - Kérdem érdeklődően, ő pedig megválaszolja a kérdést, én pedig kicsit megszédülök, azt hiszem. Nagy szemekkel pislogok rá, meglehetősen értetlenül. Mármint... gyakorlatra jött az ispotályba? Mielőtt még elnyílna a szám, gyorsan befogom egy kis kávéval. Igaz majdnem félrenyelek, amikor folytatja és részletezi. Lerakom a pultra a bögrém és elveszem az orrom alá tolt levelet. Adam szavait hallgatva bontom ki finoman, és olvasgatom némileg összevont szemöldökkel.
- Szóval, ühm... - Keresem a szavakat, de nem igazán találom. Gyorsan össze kéne szednem magam. Szóval nem azért van itt, mert végre legálisan vihet a vérkészletünkből. Nem, nem azért jött, hogy megkeserítse az életünk, hanem ellenkezőleg. Furcsa tekintettel pillantok fel rá, fürkészem kicsit fakó arcát, érzem, ahogy lassan ellágyulnak a vonásaim.
- Ma éjjel én vagyok az ügyelet vezetője, szóval azt hiszem a legjobb embernél jár. - Ez azért van így, mert a mai éjjel lazának ígérkezik, és én vagyok a rangidős gyógyító. Kicsit abszurd, de a friss gyógyítóknak is jó sok gyakorlatot kell csinálniuk tanulmányaik alatt, ide pedig tényleg csak a legjobbak jutnak el. Alsó ajkam rágcsálva olvasom el a levelet, majd visszarakom a borítékba és visszanyújtom neki, hátha még valahol mutogatnia kell majd.
 - A beosztását majd megbeszéljük, de ha nem bánja, ma gyógyítanánk. - Mosolygok rá féloldalasan. Pontosan tudom, hogy én vagyok az egyik, akinek legtöbb esti-éjszakai műszakja van a gyengélkedő miatt. Elveszem a kávésbögrém és igyekszem összeszedni a szétesett önmagam.
- Jöjjön velem. - Villantok rá még egy visszafogott, kissé tartózkodó mosolyt, mielőtt elindulnék az ispotály jellegzetes illatú, hosszú folyosóján.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=475656#post475656][b]Lorelai K. Riviera - 2015.03.13. 18:36[/b][/url]

Csendesen bólogat, nem szól semmit, csak bólogat. Jó, látom, nem egy szószátyár, de ezt már amúgy is tudtam róla. És még mindig jobb, mintha egy fecsegő, hiperaktív kislány lenne, mert akkor záros határidőn belül komolyan vissza kéne fognom magam vele szemben. Viszont tényleg a legjobb helyen jár, megkérem, hogy jöjjön velem, miközben végigvezetem az Ispotály jellegzetes folyosóin és talán kicsit izgulok. Vagy kicsit lelkes vagyok.
Annyira furcsa érzés itt sétálni vele. Szerintem ő is érzi, hogy kicsit meg kell szokni, hogy nem a fejét akarom, amiért a vérkészleteinkre pályázik. Még akkor is, ha még mindig próbálkozik, most már nem tehetem meg neki, hogy a kórház közepén Xénát játszva leterítem és elkezdem pofozni. Még akkor is, ha neki valószínűleg cseppet sem fájna, az én lelkecském kicsit megnyugtatná talán. Valakin mégiscsak le kell vezetni a feszültséget, nemde?
- Keleti gyógyítási technikák. Egy évfolyamot Magyarországon tanultam, utána pedig Japánban képeztem magam. - Igen, tudom, hogy sokan nem hisznek a mágikus körökben, a varázsporokban, amiket gyártanak, a ráolvasásokban és a gyógyító pontokban, a chakrában... de ha mágia létezik, ez hogyan ne létezhetne? Miért nem olyan elfogadott és közismert formája?
Azt is hozzátehetném, hogy a hydromágiás gyógyítással kísérletezem, ha nem lenne eszem. A kórházban sosem beszélek ilyesmiről, meg úgy általában nem is szokásom. Nem tartom olyan hihetetlen titokban, mint kéne, valószínűleg. Mégsem szeretek róla mindenhol csevegni, hogy miket csinálok én a pincémben...
Aztán felkapom a fejem, amikor ismét megszólal, egy pillanatig értetlenül nézek rá. Hm, olybá tűnik, égető szükségét érezte, hogy ezt elmondja nekem, még ha nem is egy olyan csevegős típus.
- Ha ezzel szeretne lekenyerezni még az elején, Mr. Kensington, nem fog összejönni. - Ennek ellenére nem bírom tartani a hivatalos arcom, halvány mosoly jelenik meg az arcomon. Hogy ne örülnék neki? Csak a sérthetetlenség és biztosság látszatát fenn kell tartani. Majd otthon szolidan megnyugodva ünnepelgetem, hogy a Minisztériumban értelmes, döntésképes emberek ülnek. Egy jó pont nektek odafent, srácok.
- Parancsoljon. - Mondom, miközben egy szekrény előtt megtorpanok, és adok neki váltóruhát, hogy ne az utcai holmijaiban mászkáljon. Ezek abszolút sterilek és nem baj, ha összekoszolódik. - Itt átöltözhet nyugodtan. - Mondom, miközben kinyitom a szemben lévő ajtót, ami a gyakornokok öltözője. Nem nagy helyiség, nem is luxus, de legalább egy kis privát érzetet ad, nem pedig olyan, mintha nagyközönség előtt öltözne az ember. Hogy mennyi ideig öltöztem ilyen helyeken...
Amíg Adam öltözik, addig eltűnök egy percre, hogy előkerítsem a beosztást. Persze, nem úgy megy, hogy azt választ, akit szeretne, mert el is kell őt vállalni, de legalább hadd nézze meg.
- És itt pedig a beosztás. - Mondom, miközben odanyújtom neki, de tökéletesen nyugodt vagyok, mert tudom, mit fog látni. Hiszen a leggyakoribb név az éjszakai órákban, sötétedés után nem más, mint a Riviera.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=481298#post481298][b]Lorelai K. Riviera - 2015.03.23. 21:32[/b][/url]

Megvárom, amíg átöltözik a mi kis újoncunk. A gyakorlat nem azt jelenti, hogy itt lesz gyógyító, és azt sem, hogy velünk egyenrangú munkát csinálhat, amíg nem veszik fel teljes értékű állásban. De nem akarom ilyesmikkel elrontani a kedvét. Egyáltalán nem, sőt, soha, senki kedvét nem akarom elvenni a gyógyítástól. Sokkal inkább csendesen örülök tovább, hogy vannak még emberek, akik ilyenre akarják szánni az életüket. Én nem voltam teljesen tisztában azzal, mivel jár ez a hivatás, amikor tanulni kezdtem. De aztán már nem voltam képes feladni, visszafordulni. Talán ha annak idején tudom, mennyire, mennyiszer félre kell raknom magamat, az egómat emiatt, talán egészen mást választok. Talán.
Amint Adam kész van, az orra alá tolom a beosztást, várom, hogy gyorsan áttanulmányozza. Látom az arcán a felismerést, noha mimikája nem beszédes, ha eléggé figyel, a tekintetében gyakran jelennek meg dolgok. Összefont karokkal dőlök neki finoman az egyik falnak és amikor visszanyújtja, elveszem a beosztást.
- Ilyesmit nem ígérhetek, Mister Kensington. Csupán annyit, hogy megpróbálhatjuk. - Nem, én nem teszek elhamarkodott ígéreteket, többé nem. Az a lényeg, hogy megpróbálom a szárnyaim alá venni. Próbálok neki segíteni, átadni a tudást, amit én magam is kaptam a tanítóimtól. Olyan értékeket közvetíteni, amit megérteni is nehéz, nemhogy átadni másnak. Már most kicsit összeszorul a szívem, ha arra gondolok, talán nem vagyok alkalmas rá. Minden esetre, ahogy azt mondtam Adamnek is, megpróbáljuk. De még mennyire.
- Viszont van egy pár kérdésem. - Teszem hozzá azonnal, tekintve, hogy nekem lesz a felelősségem minden, amit itt csinál, ha tényleg elvállalom őt. Még mindig furcsa kettősséggel tölt el ez a gondolat - részben izgatottsággal, részben borsódzik tőle a hátam. Nem tudom, van valami a helyzetben, ami olyan abszurddá teszi, hogy néha azt gondolom, álmodok. Akkor módszeresen, gondolatban felpofozom magam, hogy visszakoncentráljak a helyzetre, ahogy most is.
- A faji sajátosságai mennyiben segítik majd a munkáját? - Maradunk szigorúan a magázódásnál, a munkahelyen így csinálom. Bár ő tegeződő, harcias nőnek ismert meg, nem az az általános, mindennapi oldalam. Van még sok másik, de a legtöbbet igyekszem rejtegetni az emberek elől, részben tudatosan, részben pedig akaratlanul is. De ezzel még nincs vége a faggatózásnak. Körbetekintek, van-e valaki a közelben, és amikor megbizonyosodom róla, hogy más nem hall minket. Ha velem akar dolgozni, bíznia kell bennem, és nekem tudnom kell még valamit mindenképpen. Komoly vonásokkal, kemény tekintettel pillantok szemibe, miközben felteszem a kérdésem.
- Ha rosszul sülnek el a dolgok, hogyan tudom megölni?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=510785#post510785][b]Lorelai K. Riviera - 2015.08.30. 15:42[/b][/url]

Axel Sjölander-Wayne

Murphy törvényei tökéletesen működnek. Elég egy nyugodt, elcsigázott gondolat tőlem, miszerint egész békés a mai éjszakai műszakom és máris minden a feje tetejére áll. Nem mintha annyira bánnám, szeretek segíteni és jobb, mint unatkozni, de valahol sajnálom az összes beteget. Azt hittem, túlléptem már minden ilyesmin, hogy sikerült felülemelkednem a gyermeteg érzéseimen és teljesen a hatékonyságra koncentrálni. De nem, még nem vagyok tökéletes, még erősödnöm kell hozzá.
Még rá akarok nézni mindenkire, akit éjszaka hoztak be, mielőtt hazamegyek. Túl lelkiismeretes vagyok, tudom, de ez az én egyik szokásom. Éppen elhaladnék az egyik névtelen beteg mellett, mert nincs még mindig ébren, amikor meghallom a halk hangot magam mögül. Visszafordulok, leeresztem barna tekintetem az ágyra, nézem, ahogy keres valamit szemeivel. Tudom mit érez. Fél, kétségbeesett, össze van zavarodva. Keres bárkit, bármit, amibe most belekapaszkodhat, egy biztos pontot. Nagyot sóhajtok.
- Jó reggelt - lépek közelebb az ágyához, hogy lásson engem. - Lorelai Riviera vagyok, gyógyító. Kérem, próbáljon meg nem mozogni.
A legjobb lesz, ha most nem ficánkol sehová. Közben kénytelen vagyok elvégezni a gyors vizsgálatokat. Meghallgatom a légzését, a szívét, megnézem a pupilla reflexet, megkérdem, hány ujjamat mutatom neki. Szokásos, rutin dolog, de úgy tűnik, nincsen agyi károsodása így első blikkre. Az jó hír, eddig még nem volt alkalmam ezt leellenőrizni nála. Egyelőre nem akarok az emlékeiben turkálni, szóval fel sem hozom a balesetet. Ha esetleg nem emlékszik, pánikba esik, ezt pedig még nem akarom.
- A Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotályban van éppen, jó kezekben, ne aggódjon - nyugtatom őt, amennyire egyelőre tőlem telik, de ez annyira sablon szöveg és annyiszor elmondtam már. Nem tudom, szerintem érződik rajta, hogy ismét, ugyanaz a monoton nyugtatgatás, amit már olyan régóta csinálok. Talán kicsit lelkesebbnek kéne lennem és tényleg szívvel-lélekkel csinálni, de az túl sok lehetőséget adna nekem a hibázásra. Az pedig nem opció.
- Hogy hívják? - úgy döntök, ez az a kérdés, amit mégis fel kell tennem neki, csak hogy tudjam, hogy szólítsam őt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=510870#post510870][b]Lorelai K. Riviera - 2015.08.30. 18:46[/b][/url]

Axel Sjölander-Wayne

Ahogy meghallom, hogy ébredezik, a fiú mellé lépek. Mintha ismerős lenne az arca, de nem hagyott bennem mély nyomot, nem jut eszembe, hol találkoztam már vele. Talán egyszer már volt valamiért itt, az ispotályban, ki tudja. De azért megragadom az alkalmat, bemutatkozom neki, és elmondom, hol van. Ahogy minden egyes alkalommal teszem, ilyen helyzetekben. Aztán megkérdezem a nevét is, hátha az még könnyedén megy neki. Majd később jön egy nővérke és feljegyzi az összes adatot, amit tud magáról, de most még nem fárasztom ilyesmivel. Pihennie kell, szóval nem is akarom nagyon felzaklatni.
- Üdv, Axel - szakítok helyből a szokásommal, miszerint mindig magázódok, hátha ez kicsit megnyugtatóbb számára. És próbálok vele nagyon kedves lenni meg figyelmes, az az első pár perc a legijesztőbb az ember számára. Főleg, hogy nemsokára talán elkezdi érezni a tompa fájdalmat is, amin nem tudunk jobban segíteni.
- Hát rendben - sóhajtok, amikor arról kérdez, hogy került ide. Én nem akartam egyből ezzel kezdeni, de érthető, ha kíváncsi. Egy laza mozdulattal elveszem a kórlapot, ami az ágyánál pihen, belelapozok.
- Az éjjel hozták be, az ispotálytól nem messze találták meg ájultan. Egy törött seprű volt maga mellett, több csontja is eltörött, zúzódásai voltak, illetve egy belső vérzése, ezeket már mind kezeltük, de tudja, nem könnyítette meg a dolgunkat - olvasom fel neki monoton hangon, mi történt, aztán a végén hozzáteszem a véleményem is egy sóhaj kíséretében. Hoppá, én tegezni akartam, de nem megy. Hűvös a pillantásom, nem szánakozó, apró mosolyom pedig távolságtartó, ahogy rápillantok. Sajnos én vagyok jelenleg az egyetlen, aki segíteni tud neki. Rosszul járt. Lerakom a lapot, vissza a helyére, majd közelebb hajolok a másikhoz, szigorú tekintettel pillantok rá.
- Mr. Sjölander, igazán elmondhatná, mi a fenét gondolt. Árulja el kérem, mi vitte rá arra, hogy éjszaka repdessen? Akár pár mugli is megláthatta magát, annak pedig lesznek következményei - szemrehányóan jegyzem meg neki. Nem mintha annyira kedvem lenne hozzá, mert nem vagyok az anyja. De mindkettőnknek jobb lenne, ha legközelebb nem csinálna ilyesmit és nem itt kötne ki, ilyen állapotban.
- Esetleg valaki, akit értesíthetek? - egy könnyed, csevegő kérdés még a végére.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=523666#post523666][b]Lorelai K. Riviera - 2015.09.26. 11:24[/b][/url]

Na jó, nem tudom, pontosan miért foglalkozom vele ennyire. Nem szoktam így beleásni magam a motivációkba, nem szoktam tanácsokat osztani, vagy bíráskodni. Ennek egyszerű az oka, nekem nem ez a feladatom. Nem vagyok auror, sem bíró, de még csak az anyja sem. De a válasza egyszerűen felháborító. Érzem, ahogy megfeszülnek a vonásaim, ahogy próbálom visszafogni őket, hogy ne legyen túl hűvös és ellenszenves a megjelenésem. De nem állom meg, hogy ne válaszoljak neki őszintén.
- Remek, ez esetben, Mr. Sjölander-Wayne, legközelebb menjen ki az udvarra és szívjon egy kis friss levegőt, és ne csináljon hülyeséget, hogy aztán velünk rakassa össze magát - mert ez arcátlanság, így szólna a mondat vége, amit már tényleg nem engedek meg magamban. Így is folyamatosan az jár a fejemben, hogy nem kéne, ezt nem kéne. Nem úgy vagyok itt, mint Lorelai Riviera, hanem gyógyítói minőségemben és ez bizonyos viselkedési normákat követel meg tőlem. De annyira felháborító ez a hozzáállás. Persze, kell egy kis levegő, talán részeg is, vagy csak megrészegült valamitől, éjszaka repül, megláthatják a muglik... idáig nem az én gondom. De attól kezdve, hogy összetöri magát, és itt köt ki az ispotályban, máris az én felelősségem. Átrakja a terhet a vállamra. Oké, megcsinálta ezt, és most az én feladatom, hogy helyrehozzam, tőlem várja el mindenki, hogy normális életet élhessen újra. És ez annyira, de annyira nem fair. Ennek ellenére megállom, hogy ne tegyek rá több megjegyzést, inkább értesítendő személy után kérdezek.
- El-li-ot... - motyogom, miközben leírom a nevet, aztán rápillantok. - Rendben, amint módunkban áll, küldünk neki baglyot.
Próbálom, nagyon próbálom úgy csinálni, hogy a véleményem ne látszódjon meg a viselkedésemen, de nem teljesen sikerül. Kicsit távolságtartóbb vagyok vele, mint eddig voltam és nem tehetek róla. Annyira objektív akarok maradni, úgy kezelni, mint a többi beteget, annyira nagyon... de be kell ismernem, hogy nekem is vannak korlátaim. Hogy nem tudom úgy sajnálni őt, mint egy szerencsétlent, aki saját akaratán kívül lett baleset áldozata. Aki nem magának csinálta ezt.
- Még pár napig mindenképpen boldogítani fog minket, de szerintem az egy hét is lesz - saccolgatom, mert minden attól függ, milyen ütemben gyógyul majd. De ennyivel nem lenne megelégedve, ő valami időpontot várt, meddig kell itt feküdnie és bámulnia a plafont. Valóban súlyosak a sérülései, de már túl van az életveszélyes állapoton, most már csak lábadoznia kell, csontokat forrasztgatni, zúzódásokat gyógyítani, erősödni kicsit.
- Szüksége van még valamire, Mr. Sjölander-Wayne?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=523681#post523681][b]Lorelai K. Riviera - 2015.09.26. 11:43[/b][/url]

Nem olyan régóta ismerem Reinerd professzort, de természetesen belementem, hogy átvegyem pár tanoncát. Főleg olyanokat, akiknek java részt itt Magyarországon van dolga, úgy tudja, az egyik diák még a Bagolykőre is jár. Reggel időben érkezek, szokás szerint az elsők között vagyok itt. Nem azért, mert annyira pedáns vagyok, csak nem szeretem váratni a betegeket, és két állást csinálni egyszerre nem annyira könnyű. Tulajdonképpen hármat. De hála istennek a gyengélkedőn nem vagyok egyedül, így az nem foglal le annyira.
Még csak jegyzetelek kicsit, a következő órámra készülök és közben egy almát eszegetek, ami reggeliként funkcionál. Nyugodt vagyok, hiszem még van időm, de a kopogás megzavar. Az egyik tanoncom előbb megérkezett? Nohát. Akkor ma korábban kezdek, és már meg is indulok a recepció felé, ahol a kedves kis nebuló vár. Igazából, tekintve, hogy Reinerd professzor kezei alatt nevelkedtek, kicsit magas elvárásokat támasztok feléjük, de ez nem jelenti azt, hogy szabad kezet kapnak majd elsőre.
- Szép reggelt, Mr. ... - a kezemben lévő irattartóról gyorsan lelesem a nevét. - ... Mr. Saint-Venant.
Amint ezt kimondtam, nyújtom is neki a kezem, de sajnos nem mosolygok és nem barátkozom. Mindenkinek jobb lesz így, a legtöbben azt hiszik, hogy a gyógyító tanoncok mentorálása csak teher nekem, pedig amúgy egészen szeretem csinálni. Csak nem vagyok velük kedves vagy engedékeny.
- Csodálkozom, hogy előbb érkezett, de ha ezzel szeretne jó fényt vetni magára, akkor már most szólok, hogy nálam nem fog működni. Az első napokban csak megfigyelni fognak, szokják az új környezetet, és amit mondok maguknak, azt az eszükbe vésik - gondolom jó lesz, ha előre vetítem, mire számíthat így az elején. Szeretek nyílt lapokkal játszani és azt is értékelem, ha mások is így állnak hozzám. Egyenesen, és megmondják, mit akarnak, mi a gondjuk. Bár szerintem elég rám nézni, és elég egyértelmű, hogy ilyen ember vagyok. Remélhetőleg nem kell mindent a szájukba rágni majd és talpraesettek lesznek. A recepcióshoz fordulok és gyorsan aláírok egy nyilatkozatot arról, hogy egyelőre még az én felelősségem, bármit csinálnak itt a jómadarak.
- És ha már ilyen korán érkezett, biztosan van ideje megkeresni a büfét és hozni nekem egy kávét, ugye? - villantok felé egy mosolyt és már el is sétálok mellette, hogy leülhessek és olvasgassak még egy kicsit, a többiekre várva.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=540823#post540823][b]Lorelai K. Riviera - 2015.11.08. 23:31[/b][/url]

Két napig nem kellett az Ispotály közelébe kerülnöm, ilyenkor pedig mindig új embernek érzem magam. Nem csak a kötelességtudat vezérel a mai reggelen, hanem még kedvem is van visszatérni. Iszonyat hosszú idő óta kialudtam magam, senki nem szívta le az agyam. Eddig egyáltalán nem éreztem a mindennapi teendőimet tehernek, de egy-két nap pihenés jól esett. Kisimultan érek be reggel az ispotályba, hogy átnézzem, miről maradtam le addig, amíg nem voltam itt.
Ruganyos, lelkes léptekkel sétálok a baleseti felé, pár kórlappal a kezemben és érzem, ahogy mindenki engem bámul. Legalábbis minden dolgozó. Valószínűleg, mert nem szoktam ilyen lenni. Még egy igazán hülye dal is megy egész reggel a fejemben és nem is akarom elfelejteni, magamban énekelgetem, hogy pont olyan energikusan és jókedvvel kezdjem a vizitet, ahogyan már nagyon rég nem tettem. Az első pár ágynál nagyon jól megy is a dolog, bár kicsit nehezen megy a nevek megjegyzése, és mintha szétszórtabb lennék a szokásosnál, de akkor sem tudok nem arra a számra koncentrálni.
Csak akkor marad abba, amikor rájövök, hogy ki is fekszik - nem fekszik - ebben a teremben. Nehéz lenne nem felismerni, ahogy találkozik a tekintetünk.
- Hova készülsz...? - kérdezem tőle türelmesen, kicsit sem kedvesen érdeklődve, miközben ismét beleolvasok a lapjába. Megemelem a szemöldököm, majd újra rápillantok. Körülbelül fél percig fogalmam sincs, hogy most mi a fene van. Húúúha.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=541357#post541357][b]Lorelai K. Riviera - 2015.11.10. 15:19[/b][/url]

Dwayne Warren

Én tökre nem gondoltam semmi rosszra, azt hittem csak kutakodik a cuccai között - bármelyik beteg megteheti nyugodt szívvel. De abban a pillanatban, hogy látom, Dwayne pontosan úgy viselkedik, mintha rajtakapták volna valamin, egyértelmű lesz a helyzet. Egy kisgyerekre emlékeztet, aki éppen plusz egy csokival többet próbál kicsenni a konyhából, mint ami megvan engedve neki és ezzel nagyon is tisztában van. Az őőzés ideje alatt pedig mérlegel, hogy most mit is kéne csinálnia. Nekem meg felelősségteljesen kéne viselkednem, de most éppen csak arra tudok gondolni, hogy leugrott egy francos épület tetejéről.
- Mindketten tudjuk, hogy még nem mehetsz el - próbálkozok vele kedvesen, hátha az bejön ez alkalommal. Ráadásul ahogy nézem, Michael pont bent volt az ispotályban, amikor behozták, én pedig nem. Ami azt jelenti, más keze alatt dolgozott. Ami feltételezhet bármiféle katasztrófát. Nem mintha nem bíznék a gyógyítótársaimban, inkább csak abban kételkedem hogyan tudják kezelni a Saint-Venant fiút, mert nem egyszerű eset.
- Mi dolgod lenne? - kérdem, egyezkedésre (látszólag) készen, hátha tényleg valami életbevágó dolog miatt kell elmennie. Mondjuk holnap lesz az esküvője. Akkor elengedném... talán.
De még mindig nem tudom kiverni a fejemből azt az egy gondolatot. Sóhajtva ülök le, mert úgy kényelmesebben érzem magam. Pedig általában szeretek ácsorogni, de hátha ezért majd ő is le szeretne ülni és nem menni sehova. Azt úgysem hagynám, de igyekszem békésen intézni.
- Ugye tudod, hogy pszichológust kéne hívnom hozzád? Szerintem egyikünknek sincs kedve hozzá, szóval beszélgessünk - ajánlom fel végül, várakozón pillantva rá.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=544321#post544321][b]Lorelai K. Riviera - 2015.11.17. 15:14[/b][/url]

Dwayne Warren

Komolyan, nevetgélni lenne kedvem, amikor meghallom a horkantását. Annyira egyértelmű a helyzet, hogy mit akar ezzel közölni. Meg az is, hogy mennyire szemben állunk egymással. Ő mindenképp el akar menni, én mindenképpen itt akarom tartani. Nem csak úgy kötelességből, de elég nagy hülyeség volna csak úgy elmenni most. Főleg, hogy... szóval hogy ilyesmi történt vele. Nem történt vele. Leugrott egy tetőről.
Ahogy lehajol a cigijéért, látom, ahogy megszédül. Nem, nem kéne még ficánkolnia és egyhamar rá fog jönni ő is, most nem éppen erre koncentrálok.
- Én ilyet nem is állítottam - mondom neki, mert nem áll szándékomban veszekedni vele. Tök értelmetlen most vitázni, inkább csak leülök az ágyára és egy kis beszélgetésre invitálom. Látom rajta, hogy fáj neki a mozgás. Figyelmeztetném rá szívesen, hogy ha elmegy és nem vigyáz magára, akkor egyhamar vissza fog kerülni, és akkor nem tudja majd érvényesíteni az akaratát valószínűleg.
Egy kis ideig csak szemem sarkából pillantok rá, ahogy mellettem ül. Aztán kissé tétován a térdére rakom a kezem, hogy a cigarettája helyett rám figyeljen.
- És, hogyan tovább? Ha most hazamész, mi lesz? Lesz valaki, aki naponta háromszor visz be neked kaját? Aki ellenőrzi a kötéseid? Ad neked fájdalomcsillapítót? Figyel arra, hogy pihenj?
A végére már én magam is feleslegesnek érzem a kérdéseimet, szóval sóhajtok egyet. És már megint, már megint az agyamba férkőzik az a gondolat, az a hülyeség, az az apró tény, ami egészen más megvilágításba helyez mindent.
- Dwayne, te leugrottál egy háztetőről tegnap. Maradj itt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=548266#post548266][b]Lorelai K. Riviera - 2015.11.30. 18:17[/b][/url]

Türelmesen hallgatom a férfi mondanivalóját. Vonalait figyelem türelmesen. Látszik rajta, hogy fájdalom járja át folyamatosan, mozdulatai nyomán folyamatosan. A nevetés is legalább akkora kínnal tölti el, engem pedig legalább akkora aggodalommal. Nem rajtam nevet, legalábbis ez bennem fel sem merül. És nem is jókedvében. Valahogy ez a nevetés sokkal, de sokkal vészjóslóbb számomra, mint egy drámai kiborulás.
- Ennek örülök. Nem volna jó, ha megdöglenél - jegyzem meg szinte mellékesen, miközben felállok mellőle, leguggolva veszem fel helyette a cigarettásdobozt. Rendben, csak nyugodtan dohányozzon kicsit, érezze magát komfortosan. Úgyis itt fog tölteni még egy kevéske időt.
- De ha nem így van, akkor... hogyan történt? - kérdezem, és közben minden értetlenségem kiül az arcomra. Komolyan nem tudom akkor, mi a francot keresett azon a tetőn. Azt sem, hogyan eshetett le csak úgy. Minek ment olyan közel a peremhez? Komolyan azt hiszi, hogy bekajálom ezt?
Nyugi, Lori, ne bántsd.
- Alkudjunk. Maradj itt még, én pedig engedek hozzád látogatókat. Aztán ha hazamész, talán még meg is látogatlak. Mit szólsz? - kérdezem végül, visszafogott, picikét ingerült mosollyal ajkaimon. Nem akarok vele veszekedni meg harcolni, de ha muszáj, akkor muszáj. Ha más nem, szólok Adamnek. Soha a büdös életben nem gondoltam volna, hogy egyszer örülni fogok neki, hogy egy vámpír császkál az ispotályban.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=548269#post548269][b]Lorelai K. Riviera - 2015.11.30. 18:40[/b][/url]

Megérkezik az első kis buzgómócsing, és már most látom rajta, hogy imádni fogom vele a közös munkát. Valahol van egy nagyon mazochista énem, aki szereti megtörni kicsit az ilyen ifjakat. Én is hasonló nagyképűséggel és tettvággyal vágtam neki a gyógyítói szakmának, de a tanulás alatt ez egészen lecsiszolódott. De mindenkinek van egy első páciense, akiért már nem tud mit tenni.
Megrázom a másik kezét, apró, visszafogott mosollyal jutalmazom az ő mosolyát, de semmi többel. Sajnos első sorban nem a szeretetet, hanem némi tiszteletet kéne kivívnom magamnak, bár nem igazán aggódok ilyesmi miatt.
 - Piros pontokat lehet szerezni. Azzal, ha remekül dolgozik és pontosan követi az utasításaimat - egy apró bólintással nyomatékosítom a mondanivalómat. Pontosan, belophatja magát a szívembe. Lehet a kedvenc diákom. Elég teljesítenie, amit elvárok tőle. Sajnos nem hagyom, hogy lenyűgözzenek a személyiségükkel, a bájos mosolyukkal, mert az nem szakmai erény. Ha betéve tudja nekem az orvosi lexikont és fel is mondja, na, azzal le lehet nyűgözni.
- Szép próbálkozás, de nem kérek, köszönöm. A helyzet az, hogy magának sem ajánlom a fogyasztását, nem tesz jót a szervezetének - apró mosoly jelenik meg az arcomon. Nocsak, úgy látszik, szereti kipróbálni, meddig mehet el és meddig nem. No nem baj, csinálja nyugodtan. Biztos vagyok benne mellesleg, hogy tudja, mennyire nem jó neki az energiaital, pontosan ezért mondtam el neki ilyen nyugodtan és udvariasan.
 - Ennek ellenére a büfé felfedezését javaslom. Szerintem jó barátja lesz az elkövetkezendő időszakban - nem több, csupán egy kellemes jó tanács, ennyivel szolgálhatok jelenleg. Az órámra nézek, kopogok kicsit az asztalon. Még nincsenek itt. Nem meglepő, hiszen még van idejük megérkezni és valószínűleg késnek is majd, elég korai az időpont. Megadóan sóhajtok, a férfire emelem tekintetem.
- Nos, amíg a többiekre várunk, mesélhetne arról, miért ezt a pályát választotta. Valószínűleg már rengetegszer kérdezték magától, és megvallom, én is unom egy kicsit a kérdést. Szóval próbáljon előállni valami egyedivel - mosolygok rá, magamhoz képest meglehetősen kedvesen.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=549117#post549117][b]Lorelai K. Riviera - 2015.12.02. 22:06[/b][/url]

- Egyetértek, jó döntés volna hazaengedni, otthoni körülmények között gyorsabban gyógyulna. Láttam, amikor a fia meglátogatta, biztosan figyelni fog rá - ejtek meg egy apró mosolyt Adam felé. Még mindig megbeszélek vele mindent és igyekszem leellenőrizni mindent, mielőtt még ténylegesen megcsinálná, de már nem kell árnyékként követnie és én sem járok utána folyamatosan. Kapott egy kis szabadságot és úgy tűnik, jól használja fel. Sokkal kevésbé haragszok azért, ha valami feleslegeset kérdeznek, mintha valami fontos kérdést mulasztanak és ez eddig nem volt rá jellemző.
- Én javasolnám, hogy két hét múlva jöjjön vissza kontrollra, megnézzük, leellenőrizzük még egyszer, egy kis rutin. Ha akkor sem látunk semmi rendelleneset, reménykedjen, hogy nem látja viszont - nyújtom át a kérdéses páciens papírjait neki, vissza az ő kezébe, hiszen most az ő páciense. Én pedig csak felügyelem, mit csinál vele pontosan. De már van rajta is némi felelősség, remélhetőleg érzi is a súlyát. Ideje lesz megtapasztalnia, milyen, amikor a stressz rá nehezedik, mert tényleg rajta múlnak a dolgok.
Éppen ezen kalandozom el, megmasszírozom a halántékom kicsit. Talán azért mosolygok ennyit, mert hihetetlenül fáradt vagyok. Szerintem látszik is rajtam, hogy csak arra vágyom, hogy befejezzek mindent és mehessen haza aludni egy hatalmasat.
A következő pillanatban nővérek rohannak el mellettem, meglökve a vállam. Kezdők. Tanulók. Jellemző, hogy ész nélkül rohannak mindenhez.
- Hova a nagy sietség? - kiáltok utánuk, amint visszanyertem az egyensúlyom.
- Súlyos esetet hoztak - mondja az egyik kislány, hátrapillantva.
- Horántzky bácsinak ismét rohama volt - mondja a másik, akit már régebb óta látok itt. Első pillanatban fel sem fogom, mit mondtak, hogy ki van itt. Kinek volt rohama. Kit hoztak be súlyos rohammal.
Sosem kötődök páciensekhez. Elvi kérdés és mindig ezt is tanítom a diákjaimnak. De Horántzky bácsi nevét hallva máris felszökik bennem az adrenalin szintje. Amint leesik az információ, máris elszáll minden fáradtságom, álmosságom és futásnak eredek, Adam mellett elslisszanva. Tudom, hogy nem én vagyok az ügyeletes és nem ez a feladatom. Azt is tudom, hogy nem kéne ott lennem, de ha tehetek érte bármit is... muszáj minél előbb odaérnem. Látom, hogy várnak a liftnél. Megállás nélkül rontok be a lépcsőházba és megyek ott. Minél gyorsabban oda kell érnem, hogy segíthessek és szinte nem is látok-hallok semmit ezen kívül.