A mágusok által létrehozott ispotály 1930-ban nyitotta meg kapuit a Budai vár alatt. Az ország legnagyobb hasonló létesítményeként kifejezetten a nem fertőző jellegű mágikus nyavalyák, balesetek és rontások kezelésére szakosodott.

Megnyitását követően alig egy évtizeddel azonban a Magyar Mágiaügyi Minisztérium a mugli kormánnyal való együttműködés jegyében, a háború idejére az intézmény kisebb, 2000 m2-es területét átengedte a varázstalan betegek és orvosaik számára. A két intézmény, a muglik által üzemeltetett Szükségkórház és a mágusok által látogatott Ispotály összesen két alkalommal, évekig működött békében egymás mellett, a rejtettséget bűbájokkal biztosítva.

A béke rég beköszöntött már, ám a mugliknak adományozott területet az Ispotály máig nem vette vissza. Az egykori szükségkórházban jelenleg Magyarország legnagyobb viaszfigura-kiállítása várja a varázstalan érdeklődőket, egyáltalán nem zavarva a mellette továbbra is működő Ispotályt.

A látogatók a Budai várban található Vörös Sün fogadó előterében álló kandallón keresztül juthatnak az intézménybe.

A hely jelentősége ma:
Magyarország legnagyobb Ispotálya, a súlyosabb betegek az ország minden pontáról idekerülnek. Leginkább ambuláns ellátásra szakosodott, a hosszasabb kezelést igénylő, elfekvő betegeket az Északi- Középhegységben található intézmények egyikébe küldik tovább.

Érdekességek:
Az aurorok, sárkánykutatók és egyéb veszélyes munkát végzők számára külön kórtermek állnak rendelkezésre, leginkább azért, mert az említett betegek a sebeikkel való hencegés miatt túlságosan zavarják más sérültek nyugalmát.

Fogalmam sincs, mi történt. Nem tudok gondolkozni, zavarosak a gondolataim és képtelen vagyok másra gondolni, mint a testemet végigjáró fájdalomra. Csak tompán hallom a körülöttem zajló eseményeket, a vér a fülemben dobol és konkrétan megakadályozza, hogy bármit is megértsek a beszédből mellettem. Szemeimet szorosan lehunyom, körmeim a tenyerembe vájnak, ahogy összeszorítom az ujjaimat, hogy eltereljem a figyelmem a kínzó fájdalomról, ami a hátam irányából érkezik. Érzékelem, hogy mozgatnak valahova és sietnek, de nem tudom hol vagyok, hogy kik vesznek körbe, hova akarnak vinni, vagy mit akarnak csinálni velem. Fel akarom emelni a fejem, ki akarom nyitni a szám, sikítani akarok, üvölteni, bármit megtennék most, hogy enyhüljön a fájdalmam. Az egész testem lángol, körmeim felsértik a tenyerem és vékony vércsík fut ki az ujjaim közül, szőke hajam a homlokomhoz tapad az izzadtságtól. Ide-oda forgatom a fejem és panaszosan nyüszítek, mint valami megkínzott kutya, de még mindig nem szűnik a fájdalom. Sírni akarok, az elemem egyre jobban mozgolódik bennem, de nem tudom megemelni egyik végtagom sem. Az arcomon lefolyó könnyek az utolsó dolog, amire emlékszem, mire végre sikerül elájulnom és ezzel megszabadulnom egy kis időre a fájdalomtól.
Fogalmam sincs, hogy mennyivel később ébredek fel, de félhomály van a teremben, odakint talán már esteledik. Lassan nyitom ki a szemem és életemben először sikerül gyorsan hozzászoknom a sötétséghez. Valami ágyon fekszem, ami túlságosan is hasonlít a kórházi ágyakhoz, hogy ne essen le rögtön, ispotályban lehetek. Érzem a növekvő gombócot a torkomban és a hasam is bukfencezik egyet, szinte azonnal bepánikolok. Kétségbeesetten akarom megemelni a fejem, abban a pillanatban pedig, hogy egy kicsit is megmozdulok, ismét fájdalom hasít a hátamba és felkúszik egészen a nyakamig. Érzem az arcomon lefolyó könnyeket, szaporán kapkodom a levegőt és csak az jár a fejemben, hogy nem akarok itt lenni. Haza akarok menni, a szüleimhez, a nővéremhez, a kastélyba, bárhova, ami nem egy ispotály. Már tudom az idekerülésem okát és hát őszintén szólva nem vagyok túlságosan elragadtatva a ténytől, hogy ismételten gurkó miatt fekszem egy ilyen ágyon és várok arra, hogy valaki jöjjön és kiüssön, hogy ne érezzen a fájdalmat.
Emlékszem mindenre: a szélre, aztán a barátnőm üvöltésére, ahogy figyelmeztetni próbál a közeledő gurkóra, majd a pillanatokkal később becsapódó vasgolyóra, ami fogalmam sincs, mennyi és melyik csontjaim zúzta szét teljesen. Emlékszem a fájdalomra, a le-lecsukódó szemeimre, és arra is, hogy mennyire könnyen dobált ide-oda a szél, miközben lefelé zuhantam. Tudom, hogy a terromágia még félig ájult állapotban is segített, most viszont nem érzem. Egyáltalán nem érzek semmit és ez rémít meg a jobban. Most fordul elő velem először, hogy semmilyen kapcsolatom nincs a terromágiával, ettől pedig ismét sírni kezdek. Némán küszködök a könnyeimmel, ujjaim ismét ökölbe szorulnak. Mindenem fáj. Érzem a bennem egyre növekvő pánikot, de senki sem jön, hogy megnyugtasson. A nővéremet akarom, Livet akarom, ezekben a percekben pedig még annak is őszintén tudnék örülni, ha a következő pillanatban belépnének a szüleim, hogy átöleljenek és azt suttogják a fülembe, minden rendben lesz.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=699903#post699903][b]Nemes L. Izabella - 2017.09.06. 22:18[/b][/url]

Fogalmam sincs, mi történt. Nem tudok gondolkozni, zavarosak a gondolataim és képtelen vagyok másra gondolni, mint a testemet végigjáró fájdalomra. Csak tompán hallom a körülöttem zajló eseményeket, a vér a fülemben dobol és konkrétan megakadályozza, hogy bármit is megértsek a beszédből mellettem. Szemeimet szorosan lehunyom, körmeim a tenyerembe vájnak, ahogy összeszorítom az ujjaimat, hogy eltereljem a figyelmem a kínzó fájdalomról, ami a hátam irányából érkezik. Érzékelem, hogy mozgatnak valahova és sietnek, de nem tudom hol vagyok, hogy kik vesznek körbe, hova akarnak vinni, vagy mit akarnak csinálni velem. Fel akarom emelni a fejem, ki akarom nyitni a szám, sikítani akarok, üvölteni, bármit megtennék most, hogy enyhüljön a fájdalmam. Az egész testem lángol, körmeim felsértik a tenyerem és vékony vércsík fut ki az ujjaim közül, szőke hajam a homlokomhoz tapad az izzadtságtól. Ide-oda forgatom a fejem és panaszosan nyüszítek, mint valami megkínzott kutya, de még mindig nem szűnik a fájdalom. Sírni akarok, az elemem egyre jobban mozgolódik bennem, de nem tudom megemelni egyik végtagom sem. Az arcomon lefolyó könnyek az utolsó dolog, amire emlékszem, mire végre sikerül elájulnom és ezzel megszabadulnom egy kis időre a fájdalomtól.
Fogalmam sincs, hogy mennyivel később ébredek fel, de félhomály van a teremben, odakint talán már esteledik. Lassan nyitom ki a szemem és életemben először sikerül gyorsan hozzászoknom a sötétséghez. Valami ágyon fekszem, ami túlságosan is hasonlít a kórházi ágyakhoz, hogy ne essen le rögtön, ispotályban lehetek. Érzem a növekvő gombócot a torkomban és a hasam is bukfencezik egyet, szinte azonnal bepánikolok. Kétségbeesetten akarom megemelni a fejem, abban a pillanatban pedig, hogy egy kicsit is megmozdulok, ismét fájdalom hasít a hátamba és felkúszik egészen a nyakamig. Érzem az arcomon lefolyó könnyeket, szaporán kapkodom a levegőt és csak az jár a fejemben, hogy nem akarok itt lenni. Haza akarok menni, a szüleimhez, a nővéremhez, a kastélyba, bárhova, ami nem egy ispotály. Már tudom az idekerülésem okát és hát őszintén szólva nem vagyok túlságosan elragadtatva a ténytől, hogy ismételten gurkó miatt fekszem egy ilyen ágyon és várok arra, hogy valaki jöjjön és kiüssön, hogy ne érezzen a fájdalmat.
Emlékszem mindenre: a szélre, aztán a barátnőm üvöltésére, ahogy figyelmeztetni próbál a közeledő gurkóra, majd a pillanatokkal később becsapódó vasgolyóra, ami fogalmam sincs, mennyi és melyik csontjaim zúzta szét teljesen. Emlékszem a fájdalomra, a le-lecsukódó szemeimre, és arra is, hogy mennyire könnyen dobált ide-oda a szél, miközben lefelé zuhantam. Tudom, hogy a terromágia még félig ájult állapotban is segített, most viszont nem érzem. Egyáltalán nem érzek semmit és ez rémít meg a jobban. Most fordul elő velem először, hogy semmilyen kapcsolatom nincs a terromágiával, ettől pedig ismét sírni kezdek. Némán küszködök a könnyeimmel, ujjaim ismét ökölbe szorulnak. Mindenem fáj. Érzem a bennem egyre növekvő pánikot, de senki sem jön, hogy megnyugtasson. A nővéremet akarom, Livet akarom, ezekben a percekben pedig még annak is őszintén tudnék örülni, ha a következő pillanatban belépnének a szüleim, hogy átöleljenek és azt suttogják a fülembe, minden rendben lesz.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=699999#post699999][b]Jamie Leroux - 2017.09.07. 22:14[/b][/url]

Rég nem láttam ispotályban akkora fejetlenséget, mint ami tegnap este nálunk volt. Behoztak egy amputoportáló fiút, akinek hiányzó bal füle volt a legkisebb problémája. A tüdeje sérült, a két bordájának és fél veséjének pedig, amit Sümegen, a kiindulási ponton hagyott, nyoma veszett. A fiú kínjában torkaszakadtából ordított odabent. Hangja fokozatosan halkult el mögöttem, ahogy behúztam magam után a vizsgáló ajtaját, és kiléptem a folyosóra. Véres kézfejemet sietve húztam végig nyirkos homlokomon, és az információs pulthoz futottam, hogy szóljak a műszakban levő boszorkánynak, mihamarabb értesítse a megfelelő szerveket.
Akkor hallottam meg a szívemig hatoló sikolyt. Odapillantva tekintetem találkozott Bencéével, aki Fruzsival az oldalán, ideges mozdulatokkal tolta be a fiatal lányt. Kollégám lefelé görbülő ajkakkal csóválta meg a fejét, majd a fájdalomtól nyüszítve síró, magatehetetlen lányhoz fordult, hogy egy pillanattal később már a kettes vizsgáló ajtaja mögött tűnjenek el. Gondterheltségtől elnyíló szájjal és a mellkasomat feszítő, dübörgő szívvel csaptam rá az információs pultra, és az ijedten rám pillantó boszorkánynak visszafojtott hangon diktáltam le, kit és milyen ügyben keressen.
Aztán követtem kollégáimat, és én is beléptem a kettesbe. Mint megtudtam, a szőke lány közel egy órája kviddicsbalesetet szenvedett, a barátnője most is a folyosón sír. A gurkó Izabella gerincoszlopát zúzta szét, több csigolyája is fokozottan sérült. A jobb fel- és alkarja is szilánkosra tört, a zuhanást valószínűleg aktív terromágiája miatt úszta meg ennyivel. Belső vérzés, nehézlégzés, sokkhatás. Könnyen előfordulhatott, hogy a maradandó élménytől az eleme is visszahúzódott, de ezt akkor még nem tudhattuk, és nem is volt elsődleges.
Mélyet sóhajtva léptem közelebb az ágyhoz, és simítottam el a lány forró arcába tapadt, vizes tincseit. Akkor már nem volt magánál. Hosszú éjszaka várt ránk.

Izabella ágya mellett ültem. Civilként, farmerben, pulóverben. Ma szabadnapos voltam, de nem bírtam ki, és ahelyett, hogy otthon töltöttem volna az időt, hosszú tanakodás után csak bejöttem az ispotályba. A hajam még nedves volt, a széltől kipirosodott kezem fagyos. Odakint erős vihar tombolt, eget szaggatóan dörgött, villámlott.
Egy ideje már térdeimen könyököltem, hűvös ujjaim összefűztem, és csendben hallgattam a betegszoba ablakán keményen pattogó jégesőt. Gondolataimba merülve figyeltem a fiatal lány békésnek tűnő arcát.
Már ismét este volt. A nővérektől úgy hallottam, hogy a beteg az egész napot átaludta, csak egyszer-egyszer ébredt fel, és akkor sem volt teljesen éber. Azt mondták, még álmában is folyt a könnye. Most nem láttam egyetlen sós cseppet sem. Nyugodt volt.
Egy nagyobb dörrenést követőn végül, amelybe még az ablaküveg is beleremegett, bal kezem lassan elindult, és puhán betakarta a lányét. Izabella sápadt bütykeiről lejött a bőr, kézfejét több helyen lehorzsolta. Hüvelykujjammal óvatosan simítottam végig rajta, bőröm csak alig-alig találkozott az övével. Nem tudtam, miért tettem, talán csak a magányos szoba késztetett rá, talán azt akartam, hogy érezze: nincs egyedül. Én itt vagyok veled, már biztonságban vagy.
- Minden rendben lesz – suttogtam, és előredőlve néztem a kézfejét újra meg újra végigszántó ujjamat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=700116#post700116][b]Nemes L. Izabella - 2017.09.08. 20:37[/b][/url]

Nem akarok itt lenni. Szívesen ráznám is a fejem, hogy így jelezzem, mennyire ellenzem ezt az ötletet és bárhol szívesebben lennék, mint egy ispotályban, bizonytalan ideig. Az a bizonytalan idő pedig több lesz csak egy pár napnál a hátamba nyilalló fájdalomból ítélve. Utálom ezt. Utálok itt lenni, utálom a fájdalmat, utálom a gurkókat, és most még magamat is utálom, amiért nyolc év kviddics után arra sem vagyok képes, hogy egyáltalán megpróbáljam kikerülni azt a rohadt vasgolyót. És egy ilyen embert akartak többen is az ificsapatukba...! Még talán az is jobb lett volna, ha egyszerűen csak elfogadom az egyik ajánlatot és mindez nem történik meg. Ha lett volna csapatom, nem kellett volna a barátnőimmel kviddicsezni, akik egyrészt se nem profi játékosok, se nem játsszák olyan élvezettel, mint én. Szeretik, de nem rajonganak annyira érte, mint én. Hiba volt ez az egész és most fizetek meg érte.
Aztán valaki hozzámér. Összerezzenek az érintésre és egy pillanatra azt hiszem, Norbi ül az ágyam mellett. Lassan nyitom ki a szemem, amit már nem is tudom, mikor csuktam be, fejemet óvatosan fordítom a kezem irányába, hogy szembenézzek a némán mellettem ülővel. Nem ismerem. Ez az első gondolatom, mikor rápillantok, majd élesen szívom be a levegőt és ösztönösen húzom el a kezem. A csuklómra pillantok, hogy megkeressem az elemi mágia jegyet a bőrömön. Hiába nem érzem jelen pillanatban, attól még itt kell lennie, nem tűnhetett csak úgy el, nem igaz? ...ott van. Megkönnyebbülten engedem ki az eddig észrevétlenül bent tartott levegőt, ujjaimat ezután ismételten ökölbe szorítom, végigkarcolva a délután - tegnap, bár jelen pillanatban fogalmam sincs, mennyi ideig voltam kiütve - okozott sebeket. Ha itt a jegy, hol az elemem? Mi történt? Érzem, hogy a pánik megint átveszi az irányítást, szaggatottan kezdek el lélegezni, de ugyanakkor kapkodom is a levegőt. Könnyek gyűlnek a szemembe és bár legszívesebben rá sem néznék, csak felkelnék és magam mögött hagynám az ispotályt, felpillantok a férfira.
- Nem érzem - nyögöm keservesen és szánalmasan halk hangon. Még magam is meglepődök, hogy mennyire nehezen megy a beszéd, ami csak még több könnyet eredményez. Ne sírj. Szipogva rázom meg a fejem és lehunyom a szemeimet, fejem elfordítom a férfitól, ujjaim még mindig ökölbe zárom. Még csak nem is a sérüléseimmel foglalkozom, nem azzal, hogy le is bénulhatok. Csak a terromágia érdekel, mégsem érzek semmit. Itt van, de mégis eltűnt. Tudom, hogy valahol velem kell lennie, mert nem akarom elveszíteni, az talán még jobban fájna, mint az, amit most érzek. Megmozdulok, fel akarok ülni, de a hátamba azonnal éles fájdalom hasít. Az ajkamba harapva fojtom el a kitörni készülő kiáltásomat, szemeim egy pillanatra felpattannak. Mielőtt a mellettem ülő férfit teljesen figyelmen kívül hagyva visszazárnám őket, még eszembe jutnak Noel szavai, amit egy vizsga után mondott nekem, a könyvtár egyik hátsó sorában. Akkor még nem értettem, hogy miért beszélt így a pyromágiáról, már szinte úgy hangzott, mint valami fanatikus. Akkor még nem értettem, hogy milyen együtt élni vele. Akkor még nem tudtam, milyen lehet elveszíteni. Pótolhatatlan. Olyan érzés, hogy ha elvennék, valószínűleg meghalnék. Nélküle nem én lennék. Már nem. Úgy érezném, hogy a gerincem tépték ki belőlem. Nincs semmi a világon, ami felérhetne ezzel.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=700241#post700241][b]Jamie Leroux - 2017.09.09. 14:20[/b][/url]

Az ispotály öreg ablakát egyre sűrűbben verte a jég. Míg Izabella kézfejét simogattam, és csendben figyeltem hüvelykujjam lassú, óvatos útját a száraz, helyenként felcserzett bőrön, az ő nehéz légzésén kívül csak a kint tomboló vihar fel-feltörő robajait hallottam. Máskülönben csend volt. A napközben úgy zsongó folyosók és szobák mostanra elhalkultak, az épület már órákkal korábban nyugovóra tért.
Nem tudtam, mióta ültem már ott, az ágy melletti széken, és hajoltam előre, hogy a lány kezét elérjem, ahogy azt sem, hogy meddig fogok maradni. Csak vártam, céltalanul, üres fejjel, magam sem tudom mire.
Aztán a lehorzsolt kéz megmozdult kezem melege alatt, és elhúzódott az általam kínált biztonságból. Én is visszahúztam paplanon maradó jobbomat, és fáradtságtól kivörösödött tekintetem a szőke arcára emeltem. Nem szólaltam meg, csak figyeltem. Alkarjaimmal az ágy szélén megtámaszkodva, ugrásra készen. Szemeim árulkodó vonásai, szemei és ajkai között vándoroltak, hogy ha kell, azonnal cselekedni tudjak.
Egy ablaküveget is megremegtető égzengés után pillantottam meg a lány első kibuggyanó könnycseppjét. Még láttam, hogy elfordítja az arcát, mire ajkaimat összepréselve lehajtottam a fejem, és tekintetemet a padlóra szegeztem. Nem magam miatt. Miatta. Nekem már régóta nem okozott kellemetlenséget, ha valaki a közelemben sírt, és zavarban sem éreztem magam, hiszen a munkám során sajnos nap, mint nap találkoztam könnyekkel. Ahogy nők, úgy férfiak szemében is. Azt viszont tudtam, hogy Izabella sok más mellett, most még felszínre jutó érzelmei miatt is rosszul érezheti magát, én pedig nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni. Elfordultam hát, hogy hagyjak neki némi intimitást, ami valljuk be, egy ispotály betegágyán vajmi kevés lehetett.
Első alig hallható szavaira néma megfontoltsággal bólintottam, és kiegyenesedve lepillantottam rá.
- A képességed mentett meg - szólaltam meg kicsivel később, és mielőtt folytattam volna, vetettem egy futó pillantást egymáshoz simuló tenyereimre. - Az, hogy most nem érzed, nem jelenti, hogy elveszítetted. A történtek és a téged ért sokkhatás miatt húzódhatott vissza, de terápiával ismét aktívvá tehető.
A tekintetét keresve beszéltem, de ha ő most nem vágyott szemkontaktusra, azzal sem volt semmi probléma. Hangom nyugodt és bizalomébresztő volt, számszélén egy halvány, derűlátó mosoly ült.
- Ne, ne, ne - halk csitítással ugrottam fel, és közel lépve hozzá fölé hajoltam, hogy vállaira kifejtett apró, egészen finom nyomással bírjam ismételt mozdulatlanságra. - Még nincs itt az ideje. Hamarosan, ígérem, de még nem most.
Az lett volna a legcélravezetőbb, ha akkor, mikor felébredt, azonnal adtam volna neki az altató főzetből, amit tegnap és ma reggel is kapott, hogy újra mély álomba zuhanjon, és még csak véletlenül se mozduljon meg. Tudtam, hogy ezt kellene tennem. Lepillantottam könnyáztatta arcára, és sokáig csak álltam ott felette, néztem őt, és míg néztem, járt az agyam. Ő még annyit sem tudott rólam, rólunk, azokról, akik gyógyítottuk, mint mi róla. A szívem nem tartotta fair-nek, hogy folyamatosan altattuk, az eszem mégis bízott abban, hogy helyesen tesszük, és most is azt diktálta, hogy tegyem meg. Minél hamarabb, annál jobb. Annál kevesebbet szenved, annál hamarabb lesz túl a nehezén.
Én mégis haboztam.
- Szeretnél beszélgetni? - kérdeztem, miközben egymással vívódó gondolataimmal és érzéseimmel civakodtam. Homlokomon elmélyült néhány keresztbefutó ránc, ahogy kissé elfordultam tőle, és az éjjeliszekrényen álló pohárra lestem. Aludnia kellene, Jamie. Pihennie. Gyógyulnia. Engedd el. Csak engedd most el.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=700249#post700249][b]Nemes L. Izabella - 2017.09.09. 15:40[/b][/url]

A kint tomboló viharról nem vagyok hajlandó tudomást venni. Hallom az eső kopogását az ablakon és gyanítom, hogy emiatt is van ennyire sötét a szobában, mert talán nincs még éjszaka, bár az időérzékem abban a pillanatban vesztettem teljesen el, hogy elájultam útközben a vizsgálóba. Nem mondhatnám, hogy ezúttal nem örültem az eszméletvesztésnek, mert így legalább nem éreztem a gerincem mentén végighúzódó fájdalmat, aminek eredeti helyét be sem tudtam volna azonosítani. Fogalmam sincs, hogy az a gurkó mennyire közel csapódott be a nyakamhoz, de ha szerencsém van, akkor el sem érte nagyon a gerincoszlopom. Nem mintha annyira nagy szerencsém lett volna, ha a kviddicsről volt szó, de hát nekem szerintem már csak a reménykedés maradt.
Nem ismerem a mellettem ülő férfit és csak sejteni tudom, hogy egy itt dolgozó lehet, habár az öltözete nem éppen ezt láttatja. Össze vagyok zavarodva, nem vagyok benne biztos, hogy mit is kellene most vele kezdenem, így inkább csak figyelmen kívül hagyom és koncentrálok a terromágiára. Most csak egy nagyon kicsit szeretném elérni, éppen annyira, hogy érezzem a jelenlétét és megnyugodhassak. A probléma pedig csak annyi, hogy ezt képtelen vagyok most megtenni és így a megnyugodás sem egy elérhető opció. Nekem meg valószínűleg éppen pihennem kellene, hogy minél gyorsabban gyógyuljak és elhagyhassam ezt a helyet, ezen pedig nem segít a visszatérő pánikrohamom.
Csupán ürességet érzek, ha a terromágiára koncentrálok, pedig annyit még mindig száz százalékig tudok, hogy emiatt éltem túl a zuhanást, nem más miatt. Az egy másik dolog, ha a gurkó beléd csapódik és összezúzza pár csontodat, mert meg lehet oldani pihenéssel meg csontforrasztással. Engem most még sem ez izgat a legjobban, hanem az elemem és ezt a férfi tudtára is adom, aki készségesen válaszol a fel nem tett kérdésemre.
Összeszorul a szívem. Dacosan egymáshoz préselem az ajkaimat és leküzdöm a kényszert, hogy ismét sírni kezdjek, mert attól egyikünknek sem lesz jobb. Attól viszont én jobban érzem majd magam, ha elmehetek, de nem tudok mozogni. Érzem a hátamon végigfutó fájdalmat, mégsem kiáltok. Szúr, zsibbad, éget, meg sem tudom különböztetni, hogy melyik hol van jelen. A jobb kezem nem is érzem, azt már meg sem próbálom megemelni, és ahogy a férfi mellettem először felpattan, majd rögtön utána már nyúl is, hogy visszanyomjon az ágyra, némán engedelmeskedem neki. Habár nem sikerül teljesen felülnöm, a visszafekvésbe elég rendesen beleszédülök, ép kezem ösztönösen emelem meg talán a férfi felé, miközben szemeimet szorosan lehunyom.
- Mi történt? - kérdezem tőle csendesen a kérdésére kérdéssel válaszolva. Nem a balesetre gondolok, mert arra sajnos tisztán emlékszem, hanem az az utáni eseményekre, ezt viszont már nem teszem hozzá. A beszéd most éppen nem fáj és valószínűleg nem is fog, de annak semmi értelme, ha csak megint elkezdek panaszkodni. Arra úgysincs főzetük, hogy visszahozzák a terromágiám.
Némán fürkészem a férfi arcát, lassan feltérképezem annak minden vonását, amíg a válaszra várok.
- Szóltak valakinek? - teszek fel kicsivel később egy másik kérdést, majd kis gondolkozás után folytatom. - Van itt valaki? - riadtan pillantok fel rá, mert még csak most tudatosul bennem, hogy arról szintén fogalmam sincs, a zuhanás óta mennyi idő telt el. Az is lehet, hogy már hónapok óta kómában voltam és csak pár órája ébredtem... mármint, ennek nyilván elég kevés esélye van, de azért megfordul a fejemben.