---

Bevárom, eszemben sincs menekülni előle, hiszen azért érkeztem, hogy kicsit többet megtudjak róla. Mellette lépdelve a magam 168 centijével törpének érzem magam, ennek ellenére áldom azt a gondolatot, mely reggel azt suttogta, nehogy magassarkút vegyél fel. Mert hát azért a gyatra járda, meg a macskakő nem lennének a haverjai a topánoknak.
- Hát, sajnos ez nem egy büfétantárgy. Le kell csücsülni mellé és benyalni - nem tudom, hogy érti e, mit szeretnék ezzel a szóval kifejezni. Ha nem, hát akkor készségesen elmagyarázom majd neki, addig is legalább jártathatom a számat, hiszen csak nem bírok leállni. Sok álmatlan éjszakára emlékszem, volt hogy úgy estem be vizsgázni, hogy előtte éjszaka jó, ha sikerült fél órát aludni. Vizsgára készülés téren rettenetes voltam a végére.. Volt, hogy az esélytelenek nyugalmával érkeztem, sőt olyan is, hogy bár végigvártam a sort, inkább be se mentem.
- A hangod semmi jót sem ígér - egy pillanatra megtorpanok és bizonytalanul a karjáért nyúlok. Finoman megszorítom, ezzel szeretném magam felé fordítani őt, bár nem tudom, hogy mennyi esélyem van rá. - Tényleg nem ő tehet róla, ne rajta verd le. Bármit kitalálhatsz, de én bűnhődjek, ne ő - kérlelő pillantásokkal nézek rá. Hogy hol a magabiztosságom? Valahol egy béka feneke alá bújt el, s várja, hogy Jamie megvillantsa megnyerő mosolyát, s visszatérhessen. Karját végül elengedem, s zavaromban eltűrök pár rakoncátlan tincset, ami a szélnek köszönhetően szemembe került. Közben remélem, hogy a francia tényleg kitalál valamit, ami engem érint. Szegény Bianka nem érdemli meg, hogy miattam szívjon.
- Hmm, hát egy ilyen beharangozó után, mindenképpen meg kell kóstolnom - elmosolyodom. Olyan őszinte reakciót látok tőle, ami manapság ritka, legalábbis az én életemben. Jó egy kicsit "igazinak" lenni, sajnos nem sokszor adatik meg.
- Jól kiismered már magadat itt? - érdeklődve nézek rá, miközben haladunk. Az én memóriám rémes, főleg, ha a-ból kell eljutni b-be. Még egy ismerős helyen is képes vagyok úgy eltévedni, hogy soha nem jutok vissza oda, ahonnan indultam. - Pécs vagy Pest nyert meg jobban? - mielőtt még megérkezünk bevetem ezt is, tényleg érdekel a válasza, főleg ha még véletlenül meg is magyarázza. Nem tehetek róla, ilyen kis kíváncsi és cserfes vagyok, talán majd egyszer elnövöm.

---

Nagy szemeket meresztve nézek rá. Elesett kis őzgidának érzem magamat, míg szavait tovább nem folytatja.  Amúgy sem erős szorításom gyengül, lassan el is eresztem, közben egy mélyről jövő sóhajt préselek ki ajkaim között. - És engem? - szelíd mosoly ül ki az arcomra. Mindig csak Bianka, no de mi van velem? Nem tudom elképzelni, hogy ennyire egyszerű és sima lenne. Mindig van valami, csak olyan lassan bukik ki az emberekből, hogy abba majdnem bele is őszülök néha.
- Én az első évemben folyton eltévedtem, volt hogy már apró jeleket hagytam a házakon, hogy tudjam merre kell menni - szégyen vagy sem, sajnos az én fejemben az útvonalak olyan kúszák, hogy csoda számba megy, amikor nem tévedek el. - Pesten mondjuk, szerintem az is eltéved, aki odaszületett - somolyogva pillanatok rá. Most, hogy a városon belül átköltöztem a túloldalra én csak GPS segítségével közlekedek, még az ismert útvonalakon is. - Merre laksz Pesten?- nem kell aggódnia, ott nem fogok megjelenni, az már tényleg zaklatás lenne.
- Szóval, akkor Pest a jobb? - abból, amit mondott én ezt veszem le. Hiszen magamból kiindulva, én ott érzem jobban magam, ahol több a hozzám hasonló.
A lépések lassulásából arra merek következtetni, hogy megérkeztünk. Mikor én idejártam ez a hely még nem így nézett ki. Kicsit meglepődve méregetem a kirakatot, majd úgy az egész elképzelést. - Azt hiszem mikor legutoljára jártam itt ez egy romkocsma volt... Milyen gyorsan változnak itt a helyek - azt nem teszem hozzá, hogy nézd már azon a helyen fogtam az egyik lány haját, amikor hányt, mert azt hiszem ez nem éppen a legjobb téma lenne, főleg evés előtt. - Na ide nekem azt a híres steak burgonyát - vigyorogva es tenyereim összecsapva indulok meg befelé.

---

Hát akkor ez marad a levegőben, talán nem fogok megbolondulni, míg arra várok, hogy eldöntse mivel „jutalmaz”. Sőt, apácának se fogok bevonulni, megígérem.
– Ahh, nem rossz – arra nem igen járok, így bőven megúszta a látogatást, szerencséje van. – Budanekeresd, most már végre egyedül – jobb ez így. Kellett a különválás, kell a saját életem, bár az elején elveszett voltam, de most már azt hiszem sikerült összekaparnom magamat.
– Áhh, öreg vagyok én már ahhoz.. De az egyetem alatt, szerintem kicsit túltoltam a dolgot - elhúzom a számat. Nem kell erre büszkének lenni, de szégyellni sem érdemes. Azok az évek erről szólnak, mellette pedig képes voltam tanulni is. Szerintem ez így kerek egész lett.
Már nyitnám a számat egy köszönés erejéig, amikor egy idegen kezet érzek az enyémet. Meglepődve sorolok vissza és nagy szemeket meresztve nézek a férfira. Először eszembe jut, hogy idegen hely lévén ő kíván elsőként belépni, de aztán tekintetemmel követem kezének irányát és lassan mindent megértek.  - Óóó, oké – elragadó kinézet, csábító asztalok. Bár megfordul a fejemben, hogy a hintaágy biztosan jó buli lehet, de aztán hamar el is vetem a dolgot, mert ismerem magamat. Ha én oda beülök, soha az életben nem imádkoznak ki belőle és bizony az evésnek is annyi. Így maradok a süppedős foteleknél és annál az asztalnál, amelyiknek a kilátása a legjobb. Hihetetlen mennyivel másabb ez a hely, most már sokkal kulturáltabb és modernebb, megnyert magának.
– Majd mást nem tűzokádó sárkánnyá változom – vigyorogva nézek rá. A picit csípőssel elvileg nincsen gondom, de hát az ábrázata és a mozdulatai semmi jót nem ígérnek. Talán ez lesz a büntetésem? Így kell vezekelnem azért, mert olyan galádul megpróbáltam viccelni vele? Csak nem.
– Egyébként köszönöm – majdnem hozzáteszem, hogy elég nagylány vagyok már ahhoz, hogy vegyek magamnak ebédet, de aztán magamban tartom. Pedig én nem szoktam nagyon engedni, hogy bárki meghívjon. Valahogy képtelen vagyok elviselni, ha nem oldhatom meg magamnak.
Fejemet jobbra-balra döntögetve, méregetem az ennivalót, majd kissé félve pillantok fel a szemben ülőre. Nem tudom eldönteni, hogy jóra számítsak-e vagy a pokoltüzére, annyira megfejthetetlen, úgy tűnik, kénytelen leszek beleugrani ebbe a dologba. – Jó étvágyat – mélyen levegőt veszek, első falatom egy burgonya darab lesz, mert abban több bizodalmam van egyelőre, mint a hamburgerben.

---

Ízlelgetem, nyelvemmel forgatom a számban, bekapok egy újabb falatot és arra jutok, hogy ez bizony nem rossz. Sőt, kifejezetten ízlik, még azt is meg merem kockáztatni, hogy Pécsen biztosan nem ettem ennél jobbat. Mosolyogva nézek fel a férfira, nem tudom letörölni, szóval remélem, lassacskán megszokja. Bár lehet, hogy a feketeleves, ami következik, hamar eltorzítja majd arcom mimikáját. Felemelem a hamburgert és egy kisebbet harapok belőle. Arcomra különös mimika ül ki, fintorgok, közben küzdök, hogy ez ne látszódjon, teli szájjal viszont nem akarok vigyorogni, így azt hiszem, ismét sikerült egy strokeosra hasonlítanom. Gyorsan rágcsálok, majd egy nagyobbat nyelek, azonban nem kapkodok levegőért és tüzet se okádok. – Ez baromi jó – vigyorogva nézek Jamiere. Felszabadulok egy pillanat alatt, a görcsösségem és a gyanakvásom eltűnik, s már nem is értem, hogy miért feltételeztem rosszat a franciáról.
– Háááát, igazából nem sokat változtam azóta – elhúzom a számat, mert ez a szörnyű igazság, bizony eléggé szánalmasnak is gondolható. – De azt hiszem pont az voltam, akit a legtöbben utáltak. Pedig én igyekszem kedves lenni, de néha sok vagyok – boncolgatni nem fogom a dolgot. Gyakran túlzásokba esem és ilyenkor le se lehet lőni. Ez pedig nem mindenkinek jön be. – Meg néhányan nem szerették azt, hogy használtam az eszemet. Tudod, vannak, akik magolnak és magyarázni nem tudnak.. Hát én magyarázni azt tudok, de magolni.. Viszont ugye van olyan tanár, aki arra kíváncsi, hogy érted is-e, amit mondasz, vagy csak benyaltad – egyszerű mese ez. Tanulási szokásaimat már korábban említettem, így arra nem térek ki jobban. Ha arra volt szükség leültem mellé és beseggeltem, ha pedig érteni kellett, akkor arra mentem rá. Ez olyan egyszerű. – A gyakorlat az én terepem, vagyis az volt – újból elhúzom a számat, majd inkább a nemes hallgatást választom és harapok egyet a hamburgerembe.
– Mi érdekel? – érdeklődve nézek rá. Bármit kérdez, szívesen válaszolok neki, elvégre nem azért vagyunk itt, hogy némaságba burkolózva, tömjük magunkat.

---

– Elmész ám a jó… – nem fejezem be, csak kinyújtom rá a nyelvemet. Tudom, hogy sok vagyok. Harsány, pörgős és a fenekemen sem bírok megülni. Tudom, hogy vissza kellene venni, s már olyan sokszor megfogadtam ezt magamnak, de egyszerűen képtelen vagyok rá. Nem bírom a szöszmötölést, a lassúságot, az ismerkedési fázisokat. Azonnal bele a közepébe, mindennek, még ha utána meg is bánom. De hát éppen ez a lényege nem?
– Miért szerinted én milyen ember vagyok? – érdeklődve nézek rá. Magamat tudom jellemezni, másoktól már hallottam, no de az ő véleménye még érdekel is, s talán majd adok is rá. Bár ez még nem igazán eldöntött.
– Van kettő is. Én vagyok a legkisebb és a legkomolytalanabb – nevetve emeltem az italomat a számhoz, melyből egy nagyobb mennyiséget el is tüntettem. - A nővéremnek van saját családja, a bátyám meg belehabarodott egy szingli anyukába, szóval azt hiszem már ő is családos – az jobban megráz, hogy Bálint is belekerült ebbe a körforgásba. Pedig én naiv azt hittem, hogy majd ő lesz az, aki kiment. Erre jött ez az Auróra és mindent elront, gyűlölöm.
– Neked van testvéred? Család? – nem szeretnék csak én mesélni. Bár tény, hogy szeretem hallatni a hangom, de Jamievel tudatni kéne, hogy engem is érdekelnek dolgok vele kapcsolatban, csak én nem vagyok az, aki a jó kérdéseket szokta feltenni.
Hátamat a szék háttámlájának döntöm. Az étel felét sikerült csak elfogyasztanom, gondolhattam volna, hogy ez így egyben nagy falat lesz, no sebaj. A hamburger eltűnt, bár már a végével rendesen küzdeni kellett, de csak azért, hogy ne tűnjek pazarlónak, eltüntettem. Fejemet kicsit megemelem, lehunyom a szemeimet, s a nap felé fordulok, nem sok időre, nem vagyok tuskó. Csak egy kis süttetés, majd barnáimat Jamiere táncoltatom. Arcának vonásait fürkészem, kis rezdüléseit tanulmányozom, majd a testtartását. Markáns legény ez a francia, meg kell hagyni és most, hogy szemben ül velem, legalább nem kell kitörnöm a nyakamat, mikor az arcát akarom megfigyelni. Szerencsés helyzet.
- Eszünk majd egy fagyit? - majd. Órámra pillantok, van még időnk és ki szeretném használni, amúgy is arról volt szó, hogy "rapid randink" nem csak az evésre fog korlátozódni.

---

Hallgatom a jellemzését. Néha tátott szájjal nézek rá, van, hogy elmosolyodom, de még hümmögni is képes vagyok. Igazából nem tudok vitába szállni, minden igaz abból, amit elmondott.
– Egész jó vagy ebben – nem mondom, hogy kiismert. De a két találkából jól összeválogatta azokat a jellemzőket, amiket a legtöbben mondanának rám. Az utolsó mondat pedig telibe talál. El is szontyolodom kicsit, mert annyira igaz és annyi bánatot ébreszt bennem, hogy talán most először nem vagyok képes mosolyt csalni az arcomra. Pedig eddig aztán nem volt ezzel gond. Alapból is jókedvű lányka vagyok, ha pedig még a társaságom is remek, akkor nincsen miért szomorkodnom.
– Nem hiszem, hogy lenne a világon olyan elvetemült, aki ilyen indíttatásból, letelepedne mellettem – megvontam a vállaimat. Azt hiszem, pont azért vagyok ilyen. Nincs olyan bátor jelentkező, aki megpróbálná azt a bizonyos megzabolázást. Sose tudom eldönteni, hogy én ezt bánom-e vagy sem. Majd talán, ha véletlenül eljön, levesz a lábamról, értékeli azt, amilyen vagyok, akkor már tudok nyilatkozni erről.
Italomat apránként elszürcsölve hallgatom a családi sztorit. Érdekes személyiséget fest le elém, bár nem kell bemutatni. A munkamániás, célirányos, törtető és visszautasítást nem tűrő családtag az van nálunk is. Sajnos nem is egy, pont azt sajnálják, hogy én nem lettem ilyen, de hát nem akartam fap**a lenni. Ez van. – Jobban jártál, hogy kiszakadtál a hagyományokból – legalábbis szerintem. Bár ezt már túltárgyaltuk, azért megerősítésképpen jó lesz még ez a mondat. Bár a családi dologgal nem efelől érdeklődtem volna, de nem vájok bele mélyebben. Tökéletesen megfelel, még többet is kaptam, mint amire számítottam.
Turkálom az ételt, néha még letuszkolok egy-egy falatot, de már nem esik annyira jól, mint az elején. Lopva pillantok az ő tányérjára, ami persze már lassan kiürül, fenébe. Hogy miattam ne kelljen maradni, hátradőlök, a tányért úgy forgatom, hogy jelezzem vele, befejeztem. Ennyi. Ha még egy falatnak neki esek, akkor azzal csak rosszat teszek, mindenkinek.
– Nem, köszönöm. Látod, még ebből is maradt – összehúzom kicsit magamat. Nem szeretek pazarolni, főleg akkor nem, ha más fizet. De hát nőből vagyok, kevéssel is beérem, ez pedig nagy adag volt, túl méretes egy ilyen törékeny lánykának, mint én vagyok. Tekintetemmel végigkövetem a mozdulatait, kissé meglepődök azon, mikor lop tőlem egy darabot, játékosan rá is csapok a mancsára, majd nevetve tolom közelebb a tányért, hogy jelezzem, ha szeretné többet is vihet. Aztán ő eltűnik, én magamra maradok a hülye gondolataimnak kavalkádjával, s arra jutok, hogy kellemes ez a kis időtöltés vele. Még akkor is, ha az eredeti ötlet maximum a vizsgáig és egy kávéig nyúlt el. Ez így sokkal jobb, s órám mutatójának állását látva, még van kis időm, hogy élvezzem. Legalább egyszer.
Mire visszaér, én már az asztal mellett ácsorgok, mindenemet összerendezve. Rakoncátlan tincseimet napszemüvegem feltolásával fékezem meg, így legalább nem csak homályosan látom a professzor urat. Messziről is jól néz ki, megnyerő stílusa van, érdekes arcvonása, s bizony a mosolya láthatóan képes elvarázsolni a nőket. Hát csak arra a kettőre kell nézni, akiket illedelmesen kienged. Behalok.
- Akkor most én viszlek el téged valahova – mosolyogva nézek rá. Nem kell félni, nem egy sötét sikátorba megyünk, hogy meggyilkoljam. Ja, de. Az eleje igaz, a mondat másik része meg nyilván nem. Egy eldugott kis cukrászda a cél, ahol a fagyi szerintem a legfinomabb, reményeim szerint neki is bejön majd.
– Kösz, hogy megmutattad ezt a helyet, kellemes csalódás volt – nem szeretem a csendet, de hát ezt mér eddig is bizonyítottam. A köszönömöt pedig nem tudom elégszer elmondani, tényleg marha jól esett, hogy nem két lábbal penderített kifelé az irodából. Pedig lazán megtehette volna.

---

Próbálom palástolni, amennyire csak lehetséges, de úgy tűnik, hogy ez a képességem mellette, nem annyira hatásos, mint mások közelségében. Hamar felfedezi, hogy kicsit lejjebb került a hangulatmérőm. Már látom magam előtt, hogy inkább gondol egyet, keres valami indokot és az első utcán lefordul, mintsem, hogy tovább sétálgasson mellettem. Majdnem fel is veszem a fapofát és a megértem én arcot, mikor megérzem kezét a vállamon, majd a karomon. Ajkaim szétnyílnak, belém fojtja ezzel a szót, pedig hát az tényleg nehéz. Meglepődve pillantok rá, barnáim félénken keresnek és kutatnak a tekintetében. Várakozom, hogy mi lesz, s közben magamban megállapítom, hogy mennyire jól esik ez. Mintha értelmet nyert volna ennyivel, a délelőtti várakozás. Közelségének köszönhetően orromba beleivódik férfias illata, egy pillanatra még szemeimet is behunyom, hogy jó mélyen elraktározzam a kedves momentumot. Mosolyának köszönhetően, arcomra egy mosolyra hasonlító ív ül ki. A felgyülemlett köd, úgy tűnik lassacskán tovaszáll.
– Ugyan, semmi baj – a mosoly nagyobb és teljesen őszinte. Tény, hogy a gondolataim messzebbre vándoroltak, de nem szeretném, hogy az eddig jó hangulatot, egy kis semmiség meggyilkolná. Eléggé tönkreteszi a mindennapjaimat így is, most nem szabad hagynom neki. - Nem. Sokkal jobb, hogy kimondtad. Szeretem az őszinteséget és nem tudom feltűnt-e, de nekem, ami a szívemen az általában a számon is – kerültem én már nagy bajba emiatt, ezért is igyekszem kontrollálni magamat, bár van, hogy néha nem sikerül.
Annyira figyelek a mellettem haladó férfira, hogy majdnem sikerül rossz irányba terelgetnem. Szerencsére még időben kapok észbe és jó irányba fordulunk, én meg neki állhatok azon töprengeni, hogy miképpen tudnám őt úgy leírni, hogy az ne legyen túl klisés.
– Nehéz ám ez – megköszörülöm a torkomat. Neki sikerült úgy leírnia, amellyel nem tudtam vitába szállni, ezzel nehéz lesz versenyezni. – Bátor vagy, olyan példát hoztál nekem, ami miatt felnézek rád, pedig nem is ismerlek – egy pillanatra elkapom róla a tekintetemet, s besorolok elé, nehogy a szembe jövő négy fős társaság magukkal vigyen. – Jó humorral vagy megáldva és szerintem elég laza is vagy, hiszen nem mindenki osztaná meg a sörét egy idegennel – mosolyogva lépek vissza mellé, talán az iméntinél egy kissé közelebb, majdnem sikerül az arcába másznom. – A munka iránti alázatod már abból látszik, ahogy beszélsz róla és közben még a szemeid is csillognak. Szóval azt hiszem eléggé elhivatott vagy – maradtam volna én is annál, hogy csak szépen szavakban. Az mennyivel megkönnyítette volna mindkettőnk dolgát. – Jajj a legfontosabb majdnem kimaradt. Az akcentusod. Az egyszerre tesz téged cukivá és lehengerlővé, de komolyan – mosolyom vigyorrá válik és megvonom a vállaimat, amolyan ’azt hiszem, röviden ennyit tudok mondani és remélem, te beéred vele’ stílusban. Nem érzem kellemetlenül magam amiatt, hogy ezt így lazán odavetettem neki. Eddig se idegeskedtem, ezután se fogok. S azt hiszem ebben még segítségemre is lehet az, hogy éppen megérkeztünk.
Lelassítok, a bejárat előtt hirtelen megtorpanok, aminek köszönhetően sikeresen ütközöm a franciának. – Hupsz – ártatlanul nézek rá. Tudom, hogy ez filmekbe illő és lerágott csont, de kivételesen nem direkt kevertem így a lapokat. Rendezem ruhámat, meg egy nagy levegővétel kíséretében magamat is, majd barnáimat ismét az ő szemeibe táncoltatom. – Most előre közlöm, én hívtalak, én fizetek – mutatóujjammal hadonászok is, csak, hogy megértse, mennyire komolyan gondolom. S, ha lejátszottuk ezt a menetet, kezét megragadva, húzom befelé a fagyi Kánaánba.

---

Új hónap, újra eljött az a nap, amikor a fiatalabb –hozzám képest még ők is idősek- munkatársakkal megtartjuk azt az estét, mikor magasról teszünk arra, hogy másnap jelenésünk van. Én csak azért veszek ezeken részt, mert imádom látni Drávecz papa vöröslő fejét, mikor látja, hogy ez a részleg mennyire hasznavehetetlen.
A mostani mulatságra még tettem is egy lapáttal, előhozakodtam azzal, hogy hagyjuk el a fővárost és menjünk valahova, ahol még nem kötöttünk ki. Futólag találkoztam egy plakáttal, hogy Gödöllőn van valami Red & Black Club, ahová estére éppen egy fergeteges újra nyitást terveznek. Mondjuk, az ilyenekben én éppenséggel annyira nem hiszek, ha valamit újra nyitnak, az sokszor lesz bukás, de a célunknak bőségesen megfelel.
Vagyunk vagy nyolcan, meg sem számoltam igazán, csak az tűnt fel, hogy a kisbusz egyre csak telni kezd. S sorra ellövik azt a poént, hogy sok jó ember kis helyen is. Hát, hogyne. Csak ne lenne állott pia szag és ne akarna a gyomrom egész úton kifordulni önmagából. Szerencsére este tíz körül megérkezünk, a társaságnak több, mint fele, elérte a mindenen mosolygós szakaszt, szóval ha a hely, gyér, ők még akkor is jól érzik majd magukat.
Magamra büszke lehetek, bár én vagyok most is a felbujtó, mégis én viselkedem a legtisztességesebben. Az más kérdés, hogy alapjáraton sok az energiám, körülbelül mindig vigyorgok, mint valami félbolond és szesz nélkül is képes vagyok órákon át beszélni minden hülyeségről. Sokszor hitték rólam, hogy már be vagyok csiccsentve, aztán egy kortyot se toltam le akkor még a torkomon. Imádom az ilyen helyzeteket.
Mire én beérek, három négy hölgyike eltűnik egy férfiakkal teli asztalnál, a pasasok pedig a pulthoz lépdelnek. Tarkómat kissé esetlenül vakarom meg, töprengek azon, hogy melyik társasághoz csatlakozzak. Hogy őszinte legyek semmi kedvem idegen pasasoknak vigyorogni, annak reményében, hogy fizetnek valamit és arra sem vágyom igazán, hogy a pultnál álló férfiakat hallgassam, ahogy szidják a kolleginákat. Így kerülök a két szék közé. Bár lépést teszek beljebb, s a mellettem elhaladó csinos liba tálcájáról, leemelek két pohárral a promóciós italból. Az egyiket sebesen el is tüntetem, másikat pedig kezemben szorongatom és jártatom a tekintetemet körbe-körbe. Mindeközben elmélyedek azon gondolatok sokaságában, hogy lehet ideje lenne ebből felnőni és meghagyni az elveszett macskás nőciknek és pocakos uraságoknak az ilyen reménytelen hódító utakat.

---

Valahogy nincs meg az érzés. Nem tudom olyan lazán és féktelenül elengedni magamat, mint ahogy azt kellene. Pedig abszolút meg lenne rá az okom, hiszen egész héten szívató ágon voltam. Az apám megtette, amit csak lehetett, hajnalra berendelt, késő estig nyüstölt, s mikor hazaértem még akkor is a feladatokat osztotta. Így büntet. Hétről hétre talál ki különböző módszereket, amelyekkel megalázhat és a földbe tiporhat. Most már tényleg ideje lesz annak, hogy lépjek, fogjam, amit csak lehet, aztán pápá.
Ezen gondolataimnak hála teljesen máshol járok, így nem csoda, hogy amikor meghallok egy kellemes férfihangot, egy kissé összerezzenek. Fejemet lassan fordítom felé, mogyoróbarna színű szemeimmel végigmérem, hogy biztosan megbizonyosodjak róla, tényleg hozzám beszél-e. Na meg, így legalább van esélyem már az elején jól megnézni, s emiatt cseppet sem érzem magam kellemetlenül.
– Azt hiszem, ahhoz, hogy őket kibírjam, ez még lehet kevés is lesz – nem illik mutogatni, így fejemmel bökök a kollégák felé. Ó igen, siralmas a tény, de bizony én azokkal érkeztem, akik éppen eladni akarják az egész helyet a sikongatásukkal és alpári viselkedésükkel.
– Hello, Kriszta vagyok – nyújtom felé jobbomat. – Alkoholista.. – halál komolyan adom elő a dolgot, de az arcomon látszik, hogy csupán csak viccelek.
– Honnan jöttél? – érdeklődve pislogok rá, s még mielőtt válaszolhatna, gyorsan magyarázatot is adok kérdésem eredetének – Az akcentusod – mosolygok rá szelíden. Nincsenek jó érzékeim, de azért még képes vagyok arra, hogy egy ilyent megfigyeljek.

---

---

Imádom ezt az időszakot. Nem azért, mert a szeretet ünnepe közeleg, abban már régen nem hiszek. Hanem az utcákat körüllengő hangulat és illatok miatt. Forralt bor, gofri, kürtös kalács és egyéb finomságok sokasága, melyek a cukorszintet jól megdobják, nekem pedig pont erre van most szükségem.
A novemberben történt randevú óta, mely egy taxi szélvédőjével esett meg, kissé jobban visszafogom magamat. Több időt töltök Pécsen, mint előtte. Szabadságoltam magamat, de nem azért, hogy az egyetemen sündörögjek és az odajárók ritmusát próbáljam felvenni. A családtól távol van lehetőségem kissé értékelni azt, hogy merre tartok, s mit is akarok.
Persze emellett van, akire képes vagyok időt fordítani. A férfiak egyik mintapéldánya éppen itt sétálgat mellettem, s emeli az este színvonalát. Az igazság az, hogy unom már az egyedül töltött időt, s szembe köptem magamat ismét. Annak ellenére kerestem meg Ervint, hogy már ezerszer megígértem magamnak, hogy többször nem szabad. Bírom őt, pedig annak idején a bárban nem így indult, s ha megpróbálok visszaemlékezni az akkori beszélgetésünkre, tisztán rémlik, hogy valami olyasmiről volt szó, hogy egyszer. Aztán lett belőle még egy, meg megint, aztán főzés, filmezés, mintha barátok lennék. De én nekem nem szoktak fiú barátaim lenni. Abból soha nem lett semmi jó.
– Tessék, állítólag jó – fordulok felé az árustól, akitől szereztem egy kis melengetésre szolgáló italt. Még csak éppen beköszöntött a tél, de az esték már úgy lehűlnek, hogy bizony csak akkor lehet elviselni őket, ha melegen felöltözünk és iszunk. Hát ebben a forgatagban mindkettőre lesz lehetőség, s még a végén valami ostoba ajándékot is képes leszek megvenni az unokahugiknak és öcsiknek. Pedig mennyire ellene vagyok az ilyeneknek.

– Ahh, ezt nem lehet elégszer hallani – nevetve nézek rá, mikor meghallom a megjegyzését. Szeretem, ha dicsérnek, megcirógatja a hiúságomat ilyenkor, s buta lennék, ha ellenkeznék. Nem sok mindenkitől viselem el a bókokat, ő tőle is csak azért, mert tudom, hogy a komolyság faktor ilyenkor nem a maximumot lobogtatja. Szórakozik, én élvezem, kölcsönösen megteszem, amikor a szükség így kívánja. S ennyi. Jók vagyunk abban, hogy magasztaljuk a másikat, s feltornázzuk az önbecsülést, ha éppen lankadóban lenne.
– Fú, féltem, hogy azt mondod, szerezhetnénk mi is egy gyereket – elnevetem magamat. Az, hogy sok időt lógunk együtt, azzal is jár, hogy már nagyjából képben vagyunk azzal, ki kicsoda. Mármint a másik ismerősei közül, Miklósnak még csak a nevét hallottam, látni nem láttam, de sikeresen összetettem, hogy náluk érkezik lassan új lakó.
– Kürtöskalács jól hangzik, a hamburgert meg.. Majd lopok a tiedből, ha közösködsz velem, de egy egészet biztosan nem tudok eltüntetni – este van, nem rég ettem. Meg a házi burgerekkel mindig úgy voltam, hogy túl nagyok és az sem mellékes, hogy nem lehet őket gusztusosan enni. Én pedig kényes vagyok még ilyenkor is arra, hogy milyen az összkép rólam. Hát a fenébe is, az előbb mondta azt, hogy Istennő vagyok.. Az pedig ne legyen már maszatos.
– Na gyere, te nagy gyerek – belé karolok, s neki iramodok. Bár tömegiszonyos vagyok, most még nem bukkan fel a pánik. Egész elviselhető a kavalkád, nincsenek se sokan, se kevesen. S remélem ez így is marad, vagy Ervin kénytelen lesz a hátán hazacipelni.

---

Hadilábon állok a téllel. Hideg van, nagyon fel kell öltözni, s ettől nem érzem magam annyira szabadnak, mint a nyári ruhácskáimban. Régen szerettem a telet, főleg, amikor hó volt, bár azt kifejezetten nehezményeztem, mikor belevágtak egy nagyobb halomba. Tudtam érte olyan igazi, nőiesnek nem nevezhető hisztit vágni. Szerencsére most már senki nem mer ilyet megpróbálni.
Körülbelül fél órája élvezem a csodálatos Adventi vásár hangulatát, sokad magammal, ismét Pécsen. Lassan már több időt töltök itt, mint Pesten. Ha körbe nézek a társaságon csupa olyan fiatalt látok, aki csak azért lépett ki ide ma, hogy egy kicsit maga mögött hagyjon valamit. Vizsgákat, csalódást, szerelmet, odaégett vacsorát és családot. Ó igen. Én vagyok az, aki a családot, hiszen semmi kedvem nem volt az Adams family társaságát élvezni, ahol én számítok fekete báránynak.
– Szerzek valami ennivalót – szólok oda az egyik csajnak, aki nem hiszem, hogy értette mit próbálok közölni, mert éppen akkor hahotáztak fel körülöttünk a többiek. A hangulat legalább jó, s ha még isznak pár kört, akkor még jobb is lehet. Nekem előtte viszont szükségem van valamire, ami nem túl zsíros, nem túl nehéz, meleg és finom, hogy szívja az a kevés alkoholt, amit beviszek a szervezetembe. A kürtöskalács éppen jó lesz ehhez, így be is állok az odavárakozók sorába, a forrócsokit tartalmazó, poharamat szorongatva.

---

Fújogatom a poharat, hogy tartalmából tudjak egy nagyobbat kortyolni, s eltüntessem az egészet. Néha visszapillantok a társaságra, akik szerencsére még nem döntöttek úgy, hogy hátra hagynak. Bár, ha véletlenül ez megesne, akkor sem lennék kétségbeesve. A sor viszonylag gyorsan halad, már csak ketten vannak előttem, amikor.. Kellemes borzongás járja át a testemet. A hangot ezer közül is felismerném.
- Mi a? – köhögök a felszálló gőznek köszönhetően. Majd nagyra nyílt szemekkel pislogok fel rá. – Na hát, Mr. Francia – nem tudom kimondani a vezetéknevét, így azzal meg sem próbálkozom, de egy mosolyt megeresztek.
– Hasonlót neked is – mi ez? Kissé mintha zavarban lennék, pedig még csak két szót mondott nekem. – Köszönöm – a már kiürült poharat összegyűröm és kidobom, majd átveszem tőle, amit felém nyújt. – Rég láttalak.. – sóhajtok egy kisebbet, nem is tudom már, hogy mikor volt.

---

Elnevetem magam, mikor a vezetéknevemmel próbálkozik. Még mindig szörnyen ejti ki, mégis oly kedvesen cseng. A fene vinné el. Szemeim összeszűkülnek, mikor felvilágosít arról, hogy neki mi a neve. – Komolyan? – nézek rá értetlenkedve. – Nem rémlik ilyen név – megrázom a fejemet. Ha játszani kíván, én aztán benne vagyok, de szerintem ezt már eddig is bőven bizonyítottam neki. – Krisztina, de szólítson csak Krisztának – nyújtom felé kecses kacsómat, s mellé egy mosolyt is csatolok. Aztán szemeimet végre leveszem róla, s felmérem a kínálatot. Nem vagyok az a típus, aki a kürtös kalácsban a merészeket választja, így maradok a megszokottnál.
– Vaníliás – válaszolok a kérdésre, s már emelem is magamhoz a pénztárcát. – S remélem azt nem gondoltad komolyan – fejemmel az ö tárcája felé bökök. Ebből nem vagyok hajlandó engedni, most sem.
– Hogy vagy kedves professzorok gyöngye? – kérdezem tőle, őszinte érdeklődéssel, miután végre a kezemben tudhatom a kalácsot, s elléphetünk a bódétól. Válla fölött nézek a társaságra, nem úgy tűnik, mintha hiányolnának, így teljes nyugalomban szánok a franciára néhány percet. Vagy akár többet is, ha nem hajt el.

---

Megrázom a fejemet, miközben sóhajtok egyet. Nem tudok beletörődni ebbe, szóval biztos lehet benne, hogy valahogy ezt még honorálom. Elteszem hát a tárcát, bár ez számomra még mindig terhes dolog. – Köszönöm ismét – már megint. Az elmúlt percekben annyit köszöngetek neki, hogy már kezd egy kissé nevetségesség válni a dolog, legalábbis számomra biztosan.
Letelepszem az asztalhoz, amit kinézett, majd figyelmesen hallgatom, míg a kérdését fel nem teszi. Nem is tudom mit kéne elárulni, szóval egy kicsit töprengek.
– Hmm, röviden tömören? – török egy kisebb darabot az ételből, majd el is tűntetem. – Elütöttek, felmondtam, lézengek, megvagyok – azt hiszem ez így egyben minden. Nincs eltitkolt gyerek, se férj meg feleség. Ha jobban belegondolok, egészen unalmasak voltak a napjaim, azt az egy-kettőt leszámítva.
– Lejöttem pár ismerőssel, mert nem volt kedvem Pesten lenni a családdal – teszem még hozzá magyarázatként. Jobban nem fejtem ki, mert szerintem már elégszer említettem, hogy mennyire nem jövök ki velük.
– Mik az ünnepi terveid? – klisés kérdés, de hát zavaromban, hirtelen nem is tudom, miről kellene cseverészni. A szépen süt a nap és milyen szép kék az ég, az most eléggé furcsán venné ki magát.

---

Én várok, mint mindig. Csak tudnám, hogy mire is? Arra, hogy leessen neki, vagy arra, hogy esetleg elrohanjon, keressen egy autóst és megverje? Nem tudom, de várok és mosolygok, őszintén, nyugodtan. Aztán kérdését hallva, elkomorodok, visszaemlékezek, szinte érzem, hogy mennyire fájt.
– Pesten. November közepén és senki? – szépen sorban az összesre válaszolok, s mindezt halál nyugodtan. Fejemet kissé oldalra billentem, vizslatom őt és a reakcióját és egy picit elmosolyodok. – Élek, nyugalom, de nem kell sajnálnod, nem te ütöttél el – számhoz emelem a poharat, megfújom, majd kortyolok egy kisebbet. Nem volt olyan nagy gond, hiába volt szépe a repülésem.
– Hát, nem repesett. Most egy darabig nem vagyok családtagnak tekintve – elhúzom a számat, majd, hogy enyhítsem bánatomat, török egy nagyobbat az ételből és be is tömöm gyorsan. Legalább addig sem én fecsegek. – De megleszek, majd csak találok valamit – ha neki állok keresni, akkor biztosan. De egyelőre nem jutottam el addig a szintig, hogy munka után kutassak. Majd talán januártól.
– Jajj, csak ne dolgozz, annál minden jobb – összeráncolom a homlokomat. Én sem vagyok egy nagy Karácsony fan, de a munka ilyenkor szóba se jöhet. – Nem az, szerintem egész sokan fognak még így tenni. Bár lehet nem a mekit ajánlanám, inkább valami éttermi kaját – én is erre a sorsra jutok? Igen valószínű, de ezt inkább nem mondom, jobb magamban tartani. Ja és mellé kérlek nézd meg a Reszkessetek betörőket! - nevetve nézek rá. Kihagyhatatlan, bár én már évek óta hanyagolom a dolgot, de emlékszem, hogy kisebb koromban el nem tudtak volna ráncigálni a tv elől, amikor az ment.

---

Felsóhajtok. Érzem, hogy ebből semmi jó nem lesz. Nézem őt, minden reakcióját figyelem, a mimikája, a hanglejtése, a mozzanatai..most először érzem úgy mellette, mintha bajban lennék.
– Jamie! Nyugi – elhúzom én is a számat, miközben összébb húzom magam. Minden egyes szavánál úgy érzem, hogy egyre kisebb leszek. Mintha apám kapott volna el, egy csínytevés után.
  – Az a bor a fejedbe szállt – jegyzem meg, megemelkedett hanggal. – Nem fogok bemenni az ispotályba, ez te is nagyon jól tudod – tekintetemet nem választom el az övétől. Kizárok mindent, ami körülöttünk zajlik, s csak rá koncentrálok.
– Egy hónapja volt, nem gondolod, ha valami hatalmas nagy baj lenne, akkor nem itt ücsörögnék veled szemben? – felvonom az egyik szemöldökömet. Nem akarom ezt magyarázni neki, jól vagyok, nincsen baj. Csak feltűnt volna, ha valami nem oké.
– Nem megyek be az ispotályba – közlöm ismét vele a nyilvánvalót. – Amúgy is, ha ápolósdit akarsz játszani azt mondjad, ne az ispotályt hozd fel – bevágok egy vigyort, csak érti, hát nem? Értenie kell, meg túllépni az egészen. Innen engem csak a hátán visz az ispotályba, máshova meg megyek magamtól is.

---

Ez így nem lesz jó. Ő sem enged, s én sem. Mit két makacs öszvér, aki a saját feje után rohan. Nézem őt, eltöprengek azon, hogy megadom magamat, aztán ráeszmélek, hogy bolond lennék így tenni. Most szabadultam meg valakitől, aki az életem minden egyes percét irányítani kívánta, hát nem fogom hagyni, hogy az uraság kicsit is emlékeztethessen rá.
– Jamie, semmi kedvem veszekedni veled – halkabbra veszem a dolgot, mint eddigi szavaim. Elég, ha ő hallja, nem kívánok nagyobb felhajtást köríteni magunknak. Kiiszom a maradék bort, a kalácsot becsomagolom, s feltápászkodok.
– Na idefigyelj! Nem mondom, hogy rózsaszínködöt építettél körém, de azért szerintem nem éreztük magunkat annyira szarul.. Aztán egyszer csak eltűnsz. Koptattak már le máskor is, de akkor legalább közölték, hogy mi a fene van és nem várták el, hogy következő találkozáson, 'parancsra' ugorjak – rácsapok én is az asztalra, hát álljon már meg a menet. Nem az apám, nem családtagom, s azt hiszem jelenleg barátnak sem nevezném, mégis teszi itt nekem az alfa hímet. Nehogy már. Örülök, hogy van közöttünk némi távolság, mert lehet, hogy ahogy kezeimmel hadonászok szövegelés közben, megütöttem volna, véletlenül. Nem tudom, hogy ez mióta gyűlt bennem, de most csak kiszaladt.
– És még csak a viccet se érted, istenem – meg tudnám fojtani. – Nem hiszem el – eltűrőm az arcomba szökő tincseket, aztán csak pislogok rá.  Ez az egész nevetséges, ennek se eleje se vége nem lesz. Értetlenkedve megrázom a fejemet, máris távolinak tűnik az öröm, amit éreztem, mikor a hangját meghallottam.

---

Jól van Kriszta, ügyes gyerek vagy te. Olyan tipikus nő, aki behoz minden ostobaságot, ami hirtelen eszébe jut, csak azért, hogy ő legyen a hangosabb és ő beszéljen többet.
Az asztalon körmeim halkan dobolnak, kell valami pótcselekvés, míg hallgatom. Nem úgy tűnik, mint aki ezt könnyen elengedné, szóval felteszem azt a kérdést, amit ismételten tudom, hogy meg fogok még bánni.
– Mit akarsz? Jobb lesz, ha lát valaki? – bár nem hiszem, hogy ennyi idővel utána, bármi lényeges kiderülne, de ha ezzel túlléphetünk a dolgon. – Elmegyek akkor holnap, ha attól megnyugszol – most biztosan nem fogok elindulni. Azért jöttem, hogy jól érezzem magamat, kikapcsoljak, nem az ispotály falai között kívánom ezt elérni. – Majd küldök selfiet a dokival, hogy elhidd – teszem még hozzá ezt is. Én mosolygok, mert ez nevetséges. Az egész, ami kerekedett belőle. Mennyivel jobb lett volna a hülye, családi életet taglalni, abban legalább egyetértünk.
– Hagyjuk, lényegtelen, nem is érdekel az egész – tényleg nem. Nem sírtam a sarokban, nem tömtem magamat jégkrémmel, elvoltam. Valami mélyről jövő szarság volt ez, amit a lendület kihozott belőlem, de tova is szállt, ahogy az nálam lenni szokott.
- Lehet jobb lesz, ha most visszamegyek - menekülés az megy. Innen pedig már csak ez az egy út van, mert azt hiszem a dolog kezd a kínosnak nevezendő szituk közé haladni. Én meg igazán nem bírom az ilyesmit.

---

Akkor délután biztos nem megyek. Meg amúgy se fogok, csupán csak azért alakítottam így a szavaimat, hogy ezen a témán felül tudjunk kerekedni. S, ahogy érzékelem sikerült, mert szerencsére ennyire még nem ismer. Nem tudja, hogy szeretem forgatni a szavakat, méghozzá úgy, hogy a másik fél azt hallja, amit akar, aztán amit kap, az már nem ugyanaz. Ez van. Ebben jó mesterem volt a Drávecz család.
– Nem értem, hogy miért és mit akarnál értelmezni – tényleg nem. Szóval azt hiszem ez amolyan patthelyzet. Ő se ért engem, én se értem őt, mondhatnám, hogy ez egy hatalmas fordulat, de nem így van. Sosem értettem a férfiakat, főleg azokat nem, akik olyan szépen tudnak játszadozni, s minden kártyát úgy keverni, hogy ő nekik legyen jó.
– Miért haragudnék? – értetlenül pislogok rá. Nincs ilyesmihez jogom, hiszen senkik sem vagyunk egymás számára, se barát, se családtag, se egyéb. Ha meg lennénk, akkor se haragudnék, azt csinál, amit akar. – Hagyjuk már, nem kell sajnálkozni, meg ilyenek – elmosolyodom. Tényleg nincsen ilyesmire szükség, s már attól kezdem kissé kellemetlenül érezni magam, ahogy beszél. Fúj. Pont az ilyen beszélgetéseket szeretem elkerülni, erre tessék. Csak saját magamnak köszönhetem, hogy belekeveredtem. – De, ha továbbra is így beszélsz, komolyan sikítva elrohanok – legalább a tömeg megkapná azt a véget, amelyre nem számítana. Bár, ahogy nézem, már nem számítunk akkora attrakciónak, így hogy visszább vettük az indulatokat.
– Szerintem innunk kéne valami erőset, az biztos mindent elsöpörne – az ötletet úgy adom elő, mintha valami hatalmas nagy felfedezést tettem volna. De csak annyi a célom, hogy a nyomott hangulat eltünjön, mert tényleg nagyon nem vágyom erre, ami most itt van.

---

– Idefigyelj, nincsen ezen mit sajnálni, ne idegelj már vele –fújtatok egyet. Hát ennyire nehéz lenne ezt megérteni? Nem érdekel az egész, tényleg nem bántódottam meg, csak a hevesség közepette, valamit oda kellett neki vetnem. A fene sem gondolta volna, hogy ilyen ostobaság kerekedik belőle. Legszívesebben egy kést szúrnék a hasamba, csak mert szerintem még az se lenne ennyire kínos.
– Itt vége ennek a beszélgetésnek. Nincs mit megvitatni rajta – adom a tudtára a gondolataimat. Nem kell ezt túlragozni, én már akkor elengedtem volna, mikor kijött, nem hogy még mindig ezen pörgünk. Istenem. – Remek – sóhajtom halkan ezt az egyetlen szót, majd elindulok utána. Nem akarok mellette menni, inkább loholok, mint egy elhagyott kiskutya.
– Ha azt hiszed, hogy még ezek után, hagyni fogom, hogy te fizess, rohadt nagy tévedésben élsz – kérek. Nem is kettőt, hanem inkább hatot, csak hogy ne kelljen folyton visszajönni ide. Az én részem úgyis hamar el fog tűnni, ő meg ha nem kívánja, akkor felőlem egy koldusnak is odaadhatja, az ő dolga.
– Emelem poharam, nem is tudom mire – hatalmas szónoklatom után, szépen összekoccintom vele az első pohárkát, s férfiakat megszégyenítő gyorsasággal tüntetem el az italt. S a másik kettőt is sebesen elpusztítom, csak hogy ne érezzék magukat megsértve.

Bólintok egyet, bár tudom, hogy ez nem éppen egy szép lezárása a dolognak, de na. Van, amit el kell engedni.
- Még szerencse, hogy tulajdonképpen nem együtt jöttünk - vetem oda neki könnyedén. Mögötte kullogtam, el is mehettem volna mellette, szóval.. nekem van igazam ez nem vitás. - Szerintem jobban járunk, ha ezt most nem kezdem el kifejteni, mert még lejjebb jutunk - mert ennél még van lejjebb bőven. Hiszen még elég kulturáltan "veszekedtünk". Bár szerintem ez még nem is nevezhető annak. Megvakarom  tarkómat, nagy szemekkel nézek rá. Tudom, hogy már az előző témát is miattam engedte el, így nem is reménykedem abban, hogy ezen is átlépünk. Így hát miután elfogyott mindhárom, torok maró ital sóhajtok egy nagyot.
- Hát ez nem segített - semennyit. Ránézek és ő rajta se azt látom, hogy szent a béke ábrázattal és csillogó szemekkel nézne rám.
- Jöhet a te ötleted, hátha az beválik - mint az utolsó szalmaszálért kapkodás. Azt hiszem sikerült eléggé megölnie a bulit a nagy számnak, hurrá.

Hát csak nem ereszti. Miért is választaná a könnyebb utat? Miért is hagyná, hogy egyszer az életben ne kapjon mindenre magyarázatot? Ez annyira rossz, nem szeretem az ilyen szokást, főleg azért mert én is rendelkezem vele. - Nem Jamie, nem szeretném, ha meghívnál, nagylány vagyok, ki tudom fizetni - bár jelenleg mellette eléggé törpének érzem magamat. Felpillantok rá, szemeibe látom az indulatot, látom, hogy legszívesebben megfojtana, s meg is érdemelném, hiszen úgy viselkedem, mint egy makacs liba. Ennek a gondolatától is elhúzom a számat. Végül is, ha már egyszer belekezdtünk az értelmetlen beszélgetések sorozatába, miért is éppen ennél szakítanánk meg a műveletet? Mielőtt bármit is mondhatna arra, hogy jelenleg mennyire nem viselkedem nagylányokhoz méltóan, gyorsan kifejtem az álláspontomat.- A magánéletemben nem szeretek olyanoktól bármit is elfogadni, akik ezt nem szívből és szeretetből teszik, hanem csak az illem és a kötelességtudat miatt - egyszerű magyarázat ez, de tudom, hogy sértő is. Igen, szerintem ő csak az illem miatt kíván fizetni, én pedig köszönöm, nem vagyok erre rászorulva. Elég volt az ilyen felszínes szarokból, amíg az apámmal kellett dolgozni, ott el is felejthettem ezt az álláspontot, hiszen egyértelmű, hogy no nem fizethet. Hát akkor a magánéletemben had éljem már ki néha az ilyen hajlamokat.
- Akkor legyen ez a végszó - nem állok neki erőlködni, ennek bizony már oda. S ha tovább nyúzom, még rosszabb lesz. - Mindennek ellenére örültem a találkozásnak - megeresztek felé egy utolsó mosolyt, majd kidobom az üres poharakat és lépek egy kisebbet hátra. - Kellemes Ünnepeket Lörox - meg új évet és sok sikert a tanításban, az életben, blablabla. Merthogy én ezek után, ha meglátom, azt hiszem inkább sarkon fordulok és úgy teszek, mitnha nem is lenne ott. Persze az arcommal, hangommal és testtartásommal igyekszem ezt nem sugallni felé, bár nem hiszem, hogyba leesne neki, akkor nagyon meghatná a dolog, hiszen ő is csak egy férfi.

Ombozi

---

A nap olyan szép lenyugvóban van, szinte elvarázsol. Tudom, hogy nem tanácsos megállni a pálya közepén, én mégis szembe megyek a dologgal, s csodálom a látványt. Merengek, gondolataimmal messzi tájakon lavírozok. Nem szeretem különösebben a telet, főleg azért, mert ezek az ünnepi dolgok túlságosan fel vannak magasztalva. Mellesleg mostanában nem nagyon volt olyan igazi Karácsony. Itt Eplényben legalább hó van, nem csak hideg. S mivel a téli sportokat legalább szeretem, így egyértelmű volt, hogy ide kell utaznom, hogy kikapcsoljak.
Ámulatomból férfias kiáltás zökkent ki, melyet már későn érzékelek, s mire feleszmélek, már gurulok lefelé, mint Gombóc Artúr. Egy fordulat, még egy és így tovább, az ötödik után már nem is számolom, aztán arccal előre érek földet. A deszka lecsatolódott a lábamról, s pár méterrel tőlem áll meg.
– Hát ez levett a lábamról – emelem fel a fejemet, s csak azután tudok megszólalni, hogy azt a kevés havat, mely a számba került, kiköhögöm. – Szerintem ezzel Youtube sztár leszel, ha most valaki felvette – mosolyogva ülök fel, majd végig tapogatom magamat. Egyik testrészem sem áll a másik irányba, mozgatni is tudom mindet. Azt hiszem jól vagyok.
- Bocs, én voltam rossz helyen - végignézek rajta, látszólag nincs baja, de azért jobb biztosra menni. - Nálad minden rendben?

Ombozi

---

Buksimat megvakarom, többször is körbenézek, hogy vajon kik voltak részesei ennek a csodálatos találkozásnak, de szerencsére senki olyan nincsen a láthatáron, aki otthon majd felemlegetné a helyzetet. Nevetése arra enged következtetni, hogy nincsen nála sem komolyabb probléma, így egy kissé megnyugszom.
– Akkor miért nem ülsz otthon a melegben? – nevetem el magamat. Bár én is sokszor állítom azt, hogy nem nekem való a tél, de mikor találok valami jó elfoglaltságot, amit csak ebben az évszakban lehet. Na olyankor kifejezetten szeretem.
– Kriszta vagyok. Alkoholista. Hello – elnevetem magamat. Ezt nem hagyhattam ki, ha meg elhiszi, hát lelke rajta. Kezemet csak azért nem nyújtom, mert nem kívánok ráfeküdni, már pedig ebben a ruházatban, meg a hóban, nagy eséllyel dőlnék rá. Így csak intek.
Lassú mozdulatokkal, feltornázom magamat, majd lepislogok a heverészőre. – Ugye tudod, hogyha van még egy ilyen versenyző a pályán, mint te, akkor hamar átmegy rajtad? – elhúzom egy kissé a számat. Biztosan elég fájdalmas egy pillanat lenne, s én nem szeretném azt végignézni, így kezemmel is mutogatom neki, hogy álljon már fel, mert ez így nagyon nem lesz jó.

Ombozi

---

Hmm. Kicsit megmosolygom, mert az egyik unokaöcsit juttatja eszembe, akinek szintén se a meleg, se a hideg nem jó. De még a középút sem, mert abban is talál valami kifogásolhatót.. Ki érti ezt?
– Hagyjuk, mert a nehéz eset témával elvernélek – megvonom a vállaimat. Ránézésre egyszerű vagyok, legalábbis azt hiszik, a szőke lokniknak köszönhetően. Aztán pár szó után.. Már nem így vélekednek az emberek, mennyiszer kaptam már meg azt, hogy nem tudnak követni, meg összezavarodtak tőlem, satöbbi. Senki se állította, hogy könnyű menet mellettem egy nap..
– Óóóó, húsz? Ez igen – elismerésem. Bár nem tudom, hogy milyen lehet valaminek a függőjévé válni, mert ennyire még semmibe sem estem bele. De van ismerősöm, aki próbálkozott leszokni, s eléggé kínkeservesen ment neki.
– Hát, olyan vagy, mint egy partra vetett hal. A halakat meg nem csípem, így annyira nem élvezetes – elnevetem magamat, majd közelebb tipegek, s elkapom a felém nyújtott karját. – Nem hiszem, hogy … – tényleg próbálkozom, de lássuk be, nem vagyok egy nagydarab, na meg súlyemelő sem, így hát ez nagyobb kínlódás, mint segítség. – Mondták már, hogy fogynod kéne? – nézek le rá vigyorogva, s remélve, hogy nem egy sértődős fajta.

Ombozi

---

Megrázom buksimat, tényleg nincs kedvem azt taglalni, hogy melyikünk nehezebb eset. Főleg nem így három szó váltása után egy ismeretlennel. Kell a fenének a saját személyiségének égetése, micsoda rossz bemutatkozó lenne az.
– Az együtt már a kétszerese az én kilóimnak – jegyzem meg mellékesen a dolgot és képzeletben vállon veregetem magamat, hogy mekkora matekzseni vagyok, még ebben a pillanatban is. Nem mintha ezzel sokra mennék a jelenlegi helyzetben. – Na gyere, te nyers erő – húzom én, amennyire ez lehetséges, s közben igyekszem, nem hátra esni a popsimra. Ha belegondolok ez egy eléggé abszurd jelenet lehet. Általában az erős férfi szokott segíteni a gyenge nőn, erre tessék..
– Visszaadod a kezem vagy szükséged van rá? – sűrűn pislogva nézek rá, miután sikeresen felállítottuk. S ha elengedi végre, akkor oldalazok párat, hogy magamhoz ragadjam a deszkámat.
-  Képes leszel lemenni úgy, hogy nem ütsz el mást? - pimaszul vigyorogva nézek rá. Nem feltételezem, hogy ennyire béna lenne, de hát ki tudja, ha kell neki segítség, talán még hasznomat is veszi.

Ombozi

---

Micsoda mosoly, ezt nevezem, ha nem ilyen hacukában van mellette, akkor biztosan ennyi is elég ahhoz, hogy ledöntse a lányokat a lábukról. Már értem, hogy miért kellett a gázolást is bevetnie.. Na meg így legalább azt hihetem, hogy talán nem is vagyok annyira gáz, mint hittem, vagy hát ki tudja, minek is szól ez a mosoly, igazából. Vissza mosolygok, mert az úgy illik, sőt még addig is eljutok, hogy végre én is feltoljam a szemüvegemet.
– Csak kettő? A többi nem tudott megszólalni a sokktól? – próbálom teljes komolysággal előadni a kérdésemet, de hát csak elnevetem magamat. A deszkámat beleállítom a földbe és összeszűkült szemekkel nézek fel a mellettem ácsorgóra. Gyanús. Valami nem stimmel, s nem olyan fajta vagyok, aki ezt csak úgy annyiban hagyja.
– Lökjek rajtad egyet, hogy megindulj? – ártatlanul nézem, s bár kifejezetten élvezetes lenne azt látni, ahogy pár centi után előre bucskázik, lehajolok a lécéhez és a jobb lábán igazítok egyet, míg kattanás nem hallatszik.