Minden, ami nem Budapest és környéke. Olyan nagyvárosok, mint Pécs, Miskolc, Debrecen, Székesfehérvár, Szombathely, Nyíregyháza, Eger és sok másik, valamint falvak és határon belüli helyek és a Balaton, valamint azt körülvevő helységek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=771929#post771929][b]Csonka-Ramholcz Zsombor - 2019.09.08. 21:23[/b][/url]

Ruganyos léptekkel haladt végig a folyosón a kezelője oldalán. Nem sietett, nem volt kíváncsi. Szeme alatt a karikákba már beköltözött a tél és lilás hidegséggel terítette be a magas fiú arcát. Olyan volt, mint akit hónapok óta nem ért napfény, se egy kedves arc. Pedig a mellette lépkedő dolgozó még így is próbált sugárzó arcot felvenni, és kedves szavakkal illetni az igencsak lassan lépkedő szellemfiút.
Beértek a nagyterembe. Zsombinak eszébe jutott, amikor először pillantotta meg a hatalmas falakat, melyeket színes tintára festettek az évek alatt megperdülő kezeltek. Akkor ámulattal nézte a csodát, most pedig számos műve nézett vissza rá. Aztán ahogy a tekintete tovább siklott, hirtelen megállapodott az ismerős arcon. Megtorpant, szinte a világ is megállt forogni. Rá nem haragszom. Ő nem ártott nekünk. Ő írta a levelet.
Ahogy agya hátsó zugából felzizzentek ezek a mondatok, úgy kezdett el hozzá visszatérni a környezete. A lassú Bach muzsika, amely a gramafonból csengett, az ápoló keze a karján, mely arra ösztökélte, hogy folytassa az útját és az a feledhetetlen mosoly annak a fiúnak az arcán, akit egyszer a legjobb barátjának tartott. Mintha csak egy másik életben lett volna.
Lassan újra nekiindult. Lábai nehezek voltak, csikorogtak mint egy roboté. Legalábbis a fejében. Ott minden más volt. Minden különbözött a régitől. Megállt az asztalnál, ahol Thomas helyet foglalt, és nézte. Remélte, hogy nem neki kell kezdeni. Remélte, hogy nem érinti meg. Remélte, hogy mégis.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=771946#post771946][b]Csonka-Ramholcz Zsombor - 2019.09.08. 22:15[/b][/url]

A félelem elárasztotta a testét, szinte legyűrte minden végtagját, ahogy közeledett. Aztán csak állt. Még akkor is, amikor Tom átölelte. Olyan furcsa érzés volt valaki mást olyan közel éreznie magához, hogy teste nem is reagált rá. Aztán agyában valami végigment. Lassú volt és erőteljes. Zsombor megmozdult, és hevesen visszaölelte barátját, mint aki soha nem akarná elengedni.
Látszólag az addig mellettük álló ápoló megnyugodott, és kicsit távolabb ment. A reakció nem volt légből kapott, hiszen mindenki emlékezett rá, amikor Kirill jött látogatóba...
- Haver... - nyögte ki Zsombor egy félmosolyt megengedve magának. Fogalma sem volt róla hogyan folytassa. Hiányzott neki? Hiányzott. Akkor miért nem tudja kimondani? Vagy hogy mennyire örül, hogy itt van. Mintha minden szavával egy újabb lyukat tudna ütni abba a kis hajszálvékony falva, amit épített ott bent.
Leültek. Aztán Zsombi mégis felállt. - Akarok mutatni valamit - jelentette ki. Talán az volt az egyetlen dolog, amivel bizonyítani tudta a gondolatait anélkül, hogy ártott volna bármit is.
Átvezette Thomast egy másik, kisebb szobába, ami tele volt festőállványokkal. Néhol egy-egy kép is megpihent, volt ami befejezetten, volt ami csak épp el lett kezdve. De mindegyik más volt. Zsombor a szoba falához ment, ahol még több vászon foglalt helyet, és keresni kezdett közöttük. Aztán kihúzott egyet, és megnézte magának.
- Emlékeztem - nyújtotta végül a titkát a másik fiúnak.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=771970#post771970][b]Csonka-Ramholcz Zsombor - 2019.09.08. 23:38[/b][/url]

Amint meglátta az ismerős vigyort, szinte neki is kedve támadt nevetni. De csak egy halvány mosolyra futotta. Ez is sokkal több pozitív érzelmet fejezett ki, mint amiben a fiúnak része volt az utóbbi hónapokban.
- Küzdök - felelte szűkszavúan. Sose volt a szavak embere, de most még inkább visszafogta őket. Hiszen hogyan is mesélhette volna el Thomasnak az első időket? A dühkitöréseket? Vagy talán a naplókat? Esetleg azt, hogy a folytonos félelemtől nem alszik? Hogy hátha megint visszaesik. Vagy talán még inkább arról, hogyan csapta be Kirill amikor idehozta? Vagy amikor elmondták neki a szüleit. Újra, és újra. A gitár, amit összetört. Vagy a másik, aminek csak a húrját szakította el. A mélységre. Képtelen volt rá.
- Mesélj inkább te - dobta vissza a labdát Zsombor. Kettőjük közül mindig is Thomas volt a beszédesebb. És a boldogabb is. - Menjünk vissza a nagyterembe, az ápoló egy idő után utánunk jönne - jegyezte meg közben a fiú. - A kép a tiéd. Hogy tudd, én milyennek látlak. Később talán jól jön - kacsintott rá, és újra visszatértek a társalgóba. A zene újra megjelent, ezúttal Haydn egyik műve kényeztette a füleket.
- Ha kiengednek egy évfolyamon leszünk - dobta be a témát Zsombor. Így is volt pár közös órájuk, de javarészt eddig csak a szünetekben tudtak találkozni. A kihagyott év miatt viszont most onnan folytatná a tanulmányait a fiú, ahol abbahagyta. Vagyis pont ott, ahol Thomas tart.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=772508#post772508][b]Csonka-Ramholcz Zsombor - 2019.09.11. 19:00[/b][/url]

Hallgatta, ahogy Thomas darálja a mondanivalóját. Közben nagyban mutogat, és többek odanéznek a többi asztaltól, hogy mi ez a hirtelen támadt hangzavar. Zsombort viszont éppen nem érdekli, csak az, amit barátja mond. Közben egyre inkább összeszűkült a gyomra. A fejében valami vékony, hideg hang azt kezdte el kántálni, hogy egyedül van. Nem kell senkinek. Kezével a halántékához nyúlt a fiú, és elkezdte dörzsölni a pontot, mintha ezzel elűzhetné a rossz gondolatokat.
Valami megváltozott. Szinte egyszerre elvágták a fájdalmat is, ahogy realizálta barátja hangjának változását. Ránézett, de úgy igazán. El volt pirulva. Aztán bumm. Derült égből villámcsapás. Bedobta a bombát. Egy pillanatig Zsombor csak meredten nézte. Agyában valami elpattant, és küzdött azzal a másik gondolattal, hogy most örülnie kéne. Elmosolyodott. Annyira megszokta már hogy hazudik, szinte igazinak tűnt. - Nagyon örülök neked. Remélem boldog vagy vele - jelentette ki, és a szavak szinte fájtak neki, ahogy a torkán végigfolytak. Tudta, hogy a barátja ül vele szemben. Az az ember, akinek sose mondott mást, csak az igazat. Az, aki még akkor is elfogadta, amikor elmondta neki, hogy valami nincs rendben. Az, aki akkor is jött hozzá, amikor az elmegyógyba került. Mégis, a fejében csak az járt, hogy elvették tőle. Nem is. Inkább csak hogy kimaradt. A barátja életéből. Talán már nem is azokat a dolgokat szereti, mint régen. Talán nem is örült a rajznak. Vagy nem is akart eljönni hozzá, csak Liam mondta neki.
Az ocsmány gondolatok, mint a vírus terjedtek szét az agyában, és egy pillanat alatt az őrületbe kergették. Sajgott a feje, kezével újra a halántékához nyúlt, közben nyakát tekergette. Az ápoló feszülten ült mellette, majd pár perc után felállt, és odament a fiúkhoz.
- Minden rendben? - nézett egyikről a másikra.
- A fejem. Borzasztó... - csukta be a szemét Zsombor, és már nem is próbálta takargatni a fájdalmát.
- Talán az lesz a legjobb, ha most elmész, fiam. Majd visszajöhetsz máskor - jelentette ki a nő ellentmondást nem tűrő hangon Thomasra tekintve.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=779214#post779214][b]Csonka-Ramholcz Zsombor - 2019.10.27. 23:24[/b][/url]

Kevésbé sápadt, rezgő lábú, nyurga fiú. Egyik keze az asztalon dobolt, míg másikon a körmét rágta. Erre is itt szokott rá. Sok rossz szokása volt. És még többet kapott a gondolataitól. Szürke, álmatlan éjszakák után sorra jöttek a kellemes, andalgós nappalok. A csoportfoglalkozások, a beszélgetések. Rajzolt. Sokat, talán soha ilyen sokat. Beszélgetett. Volt egy kedvenc embere az épületen belül, aki mindig meghallgatta, és mindig valamilyen másik sztori volt rá a válasza. Idős volt. Meg fog halni. Az épület tele van járkáló halottakkal. Ő is egy volt közülük. Tudta és meg se próbálta tagadni, hogy a lelke már olyannyira kifacsarodott, hogy már csak egy doboznak érezte magát.
Mégis, ahogy most ott ült, újra erőt vett rajta valami érzelem. Szorongás és vágyakozás feszült egymásnak, és folyamatosan az ajtót pásztázta. Fogalma sem volt hány óra. Itt az idő szubjektív, nem mérik műszerekkel. Legalábbis nem a betegek.
- Nem lehetne, hogy kint várom? Olyan szép időnk van - nyüsttette tovább ápolóját, akinek már vagy ötvenedik alkalommal mondta el ugyanazt a mantrát. Amaz nagyot sóhajtott, szemében látszott a törés. A sajnálat a fiú iránt, amit mindig, mindenki szemében látott az utóbbi egy évben engedésre bírta, és bólintott egyet. Először idegesítette a szánalom. Majd beletörődött. Mára pedig megtanulta kihasználni.
Mint egy gizella, olyan gyorsan termett kint a teraszon, ahol innentől kezdve megkezdődött a fel-alá mászkálás. Elméjében újra és újra felbukkant a gyanú, hogy barátja talán még sem jön el hozzá. A legutóbbi eset után ő sem tette volna. De túl van rajta. Hinnie kell neki. Nincs dühkitörés. Nincs féltékenység, csak az érzelemmentes űr a mellkasában. Legalábbis szerette ezt hinni magáról. A pszichiátere szerint túlságosan is empatikus ehhez.
- Nem jön el - jelentette ki Zsombor maga elé mormogva, majd suta oldalpillantást vetett az orvosra. Tudta, hogy meg fogja nézni a karóráját. Azt, amelyet mindig olyan jól elrejtettek, hogy csak ők láthassák. Azt is sejtette, hogy az arcára ki fog ülni a szomorúság egy pillanatra, ha már elmúlt az idő, amikor Thomasnak jönnie kéne. Nem látta.
- Nyugalom - jelentette ki a férfi, és habár nem a szavai, hanem a tettei segítettek inkább, egy kicsit azért segített. Nincsenek késésben.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=779781#post779781][b]Csonka-Ramholcz Zsombor - 2019.11.02. 21:11[/b][/url]

Félelem. Az egyik legerősebb minden érzelem közül, pontosan ezért volt olyan nehéz kordában tartani. Összeszorította a szemeit Zsombor. Koncentrált, az elméje zsongott. Le kellett nyugtatnia. Tudja ő hogy kell, csak egyszerűen nehéz. Már semmi sincs a helyén ott bent. Dr. Lahoczky azt mondta ez jó jel, de ő rosszabbnak érezte, mint amikor nem tudott semmiről.
Mikorra végre kinyitotta pilláit, már látta is a felé baktató Thomast. Halványan elmosolyodott. Továbbra sem mutatott ki nagy érzelmeket, még mindig tartott tőle, hogy nem tudja majd őket kezelni egy idő után. Folyamatos kontroll. Kontroll. Kont.... Ahogy barátja átölelte, átjárta a szeretet melege, melyet első alkalommal nem is engedett meg magának érezni. Amelyet már azóta nem tapasztalt, mióta bekerült. Teljes szívéből átérezte, és magába szívta. Mintha nem lenne következő alkalom. Vagyis... nem tudta, hogy mikor lesz.
- Hiányoztál - jelentette ki, és a csomagra nézett. - Köszönöm, lesz mit pótolnom, ha fel akarom venni veletek a versenyt - viccelődött, mint régen. Régen? Az ő volt? Vagy az a másik? Kusza. Márton és Zsombi, Zsombor és Márton. Egy test, két lélek, különböző emlékek, melyek beszorultak egy elmébe, és most kiválasztódtak véletlen sorrendben. Ő viccelődött. Csak az nem biztos, hogy kinek a szemén keresztül.
- Sétáljunk egyet, olyan jó időnk van - ajánlotta fel, és elindult lefelé a lépcsőn. Hűséges védelmezője felült a korlát tetejére, de nem ment utánuk. A legutóbbi alkalom után rájöttek, hogy Thomas különleges Zsombor számára, éppen ezért több mindent megengedtek neki, mint bárkinek. - Dr. Lahoczky szerint az a legjobb módja a gyógyulásnak, ha beszélek róla. Gondolom sok kérdésed van, szóval... megpróbálok válaszolni - hezitált a fiú, hiszen még mindig voltak számára is homályos részletek a történetben. Olyan volt ez, mint egy tízezer darabos kirakó, amelynek minden részletét a helyére kell pakolnia, mielőtt megláthatná a képet. Semmi segítség, csak a darabok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=780027#post780027][b]Csonka-Ramholcz Zsombor - 2019.11.04. 17:44[/b][/url]

Furcsa, de egészen nyugodt érzés lengi körbe. Valami meghitt, ahogy a kis réten járkálnak. Az első napokban nem hitte, hogy bármikor is érezhet ilyet. Akkor még minden fagyos volt, hideg és rémes. Amikor kicsiként hozták be akkor is, és amikor most, akkor is. Nincsenek mosolygós arcok mindenhol, csak a kerítések és a bezártság érzése. Hogy Kirill átvágta. Hogy itt hagyta. Magára. Feladta. Pedig bízott benne.
Gondolatait újra Thomasra koncentrálta össze, elrévedő tekintete most barátja testtartását és arcát fürkészte. Látszott az idegesség, a segélykérés, mint régen az övén. - Teljesen mindegy mit kérdezel. Ha nem tudok, vagy nem akarok válaszolni, akkor nem fogok - vont vállat Zsombor, és egy kicsit széttárta a kezeit. Biztosítani akarta Tomot, hogy nincs semmi baj azzal, ha kíváncsi, és ha akár hülyeséget is kérdez. Mert ez a normális, és ő vágyott a normálisra. Vagy legalábbis azt hitte.
- Disszociatív személyiségzavarban szenvedek. Ilyenkor a szenvedő egyén „szétkapcsol”, a gondolatok, memória, a környezet, az önazonosság és a cselekedetek akár teljességgel szétválnak egymástól. Az agy létrehoz egy másodlagos, alternatív személyiséget - adta meg a választ, mintha csak valami tankönyvből olvasta volna ki. Ami félig igaz is volt. Egyszer ezt elmondták neki konyhanyelven, de ő nem hitt az egészben. Szóval amikor elkezdett hatni a terápia, és egyre többet volt önmaga, ellopott egy könyvet a rendelőből, ami ezekkel foglalkozott. Onnan tanulta meg ezt a sort.
- Nehéz volt az orvosnak jutnia velem valamire, mert akárhányszor ismertetni akarta a tényeket, hagytam, hogy a dühkitörések átvegyék az uralmat. Azóta tanulom kezelni őket. Amit.... - kicsit megremegett a hangja ennél a résznél. Nehéz volt beismernie, nagyon is. Főleg annak az embernek, aki a legtöbbet jelentette neki. Tekintetével a cipője orrát vizslatta, nem mert felnézni, ahogy folytatta. - ...amit a legutóbbi látogatásodkor tapasztalhattál, az egy gyenge előjele volt annak, hogy nem tudtam magamban tartani - fejezte be nehezen. Kifújta a bent tartott levegőt, és elnézett az épület irányába. Az ápoló ugyanott ült, őket nézve.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=780058#post780058][b]Csonka-Ramholcz Zsombor - 2019.11.04. 22:44[/b][/url]

Furcsa, hogyan változhat meg az ember gondolkodásmódja egy hónap alatt. Látott ilyen csodákat megfordulni itt, az ELMÉ-ben. Csak ő éppenséggel nem tartozott ezek közé. Minden nap újra és újra megküzdött a démonaival, amik akkor sem akarták elengedni, amikor a legnagyobb szüksége volt rá. A gondolatai folyton gyötörték, és az sem segített rajta, hogy nincs vele senki, aki legalább egy kicsit is megértené min megy keresztül. Aztán jött a levél Thomastól. Az első látogatás, és most ez. Tudta, hogy valaki támogatja a harcaiban, amiket vív, és ez sokkal nagyobb erőt adott neki, mint bármi amivel a terapeutái próbálkoztak.
- Ne sajnáld, nincs mit. Nem a te hibád - jelentette ki Zsombor, bár továbbra sem nézett barátjára. Azon agyalt, vajon megossza-e vele a gondolatait. Elmesélje-e, mi okozta a kiakadását, hogy honnan épült fel olyanná amilyen most. Elmondaná neki azokat az estéket, amikor nem mert elaludni, nehogy elveszítse magát, viszont olyan nehéz lett volna mindezt rázúdítani.
Talán kicsit túl sokáig húzta a gondolkodást, mert Thomas újabb kérdést tett fel a számára. Dehát nem lehet ezért a fiút hibáztatni. Ők másképp mérik az időt...
- Csonka Zsombor személyesen - nézett újra barátjára, és halványan el is mosolyodott. Szándékosan nem mondta hozzá azt a másik nevet, amit régen a sajátjaként viselt. Azt le kell zárnia, méghozzá minél gyorsabban. - Igazából elég nehéz megmondani. Most, hogy lebomlottak a falak, az emlékek is össze-vissza vannak. Olyan dolgokat látok álmomban, amiket nem én csináltam, és mégis tudom, hogy igaziak. Egyik este például azt álmodtam, hogy a folyosón sétálunk. Mi ketten. Beszélgetünk, és azt mondom neked, hogy ne szólíts Zsombornak, mert úgy a testvéremet hívják. Annyira tiszta az egész, hogy tudom, ez nem álom volt. Igazam van? - kérdezett rá azért Zsombor, mert ugyan a pszichiáter is azt mondta, igaza van, de azért nehéz eldönteni már mi igaz, és mi nem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=781147#post781147][b]Csonka-Ramholcz Zsombor - 2019.11.17. 21:03[/b][/url]

Minden mondat, ami elhagyja a száját szándékos. Megfontolt, sőt egyenesen túlgondolt. Úgy érezte, hogy soha többet nem bízhat már a saját elméjében, és ha suttog is valamit, készteti, hogy mondja ki, akkor is előbb mérlegelnie kell. Éppen ezért nem mondhatja senki, hogy csak 'lefelejtette' a másik nevét. Annak hallatán egy kicsit összerezzent, és tekintete azonnal elsötétült. - Fél év múlva nagykorú leszek. Addig pedig a gyámhivatal alá tartozom - adta meg a félválaszt. Hangja színtelenül csengett, és az Istenért se mondta volna ki AZT a nevet. Pedig biztos volt benne, hogy a doki elvárja tőle, hogy arról is beszámoljon. Hogy azt is könnyebb legyen feldolgozni, elengedni. Hiszen ha visszamegy a kastélyba, muszáj lesz szembenéznie vele, ez elkerülhetetlen.
Nem őrült meg teljesen. Lassan kezdett összeállni a kép a fejében arról, mi is történt a szülei halála óta. A szülei... vajon Tom tud róla?
- Igen, valahogy úgy. Az a cél. Nem mondom, hogy könnyű, de valahogy csak lesz, mint ahogy mindig - vonta meg a vállát. Haladhatna jobban is, gyorsabban is, de egyszerűen képtelen. Folyamatosan csak azokra az emlékekre gondol, amiket elvesztett. A pillanatokra, ahol ott volt, de mégsem. Elvesztegette a sulis évei nagy részét, szinte semmire nem is emlékszik belőle. Szinte... Úgy tűnt Mártonnak volt valakije. Fontos, hiszen az emlékek közül ezt kapta vissza elsőként. A szőke tincseket, az esőt, és azt, milyen közel voltak egymáshoz. Az első csók, amelyet nem ő élt meg. Ha pedig szerelem...
- Hogy van Laura? - kérdezte Zsombor. Mostanra feldolgozta a tényt, hogy nem egyedül ő szereti úgy a barátját, és nem az övé az összes figyelme. Ha pedig így áll a helyzet, muszáj lesz barátságot kötnie a szöszivel. Nem nagyon ismerte, de azért volt elképzelése kiről is forgott a szó.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=781506#post781506][b]Csonka-Ramholcz Zsombor - 2019.11.22. 23:57[/b][/url]

Hallgatta, ahogy barátja könnyeden beszél. Úgy, mintha nem lenne a világon semmi baj. Talán mindig ezért is szerette annyira. Naivitása és pozitív kisugárzása egy idő után átragadt a másikra. És erre nagyon nagy szüksége volt.
- Klassz, sok időt töltesz nála? Vagy ti így mennyire... - kezdte tárgyalni a kérdést Zsombor. Fogalma sem volt róla, hogy ő maga mennyire is tapasztalt a kérdésben. Ainsley Mártonhoz tartozott. Azokról az emlékekről pedig nem tud biztosat mondani. No meg azt sem, hogy Tom ezekből mennyit is tud pontosan. Talán Márton el sem mondta neki a dolgokat. Vagy épp ellenkezőleg, többet tud, mint ő maga. - Szóval érted, hogy ő... hogy te.... hogy ti.... - folytatta a rávezetést, de nem akarta megbántani barátját ilyen kérdések feltevésével sem. Nem akarta siettetni vagy számon kérni, semmi ilyesmi. De ha elég időt tölt együtt egy lánnyal az ember, akkor csak gondol arra IS.
- Alapjáraton a kastélyban fogok lakni. Szünetekben pedig vissza kell jönnöm ide. A gyógyulás hosszú folyamat, és ez a fajtát jobb szemmel tartani - magyarázta. Senki nem szerette volna, ha visszaesik, és az eddigi fejlődése mind a semmibe vész. Ő a legkevésbé. - Amikor pedig nagykorú leszek, akkor megöröklök mindent. A házunk Budanekeresden, a vagyont, mindent, ami a szüleimé volt. - Hangszíne ugyanolyan maradt, idegességét egyedül léptei könnyedségének elvesztése mutatta. A "baleset" óta senki nem járt a lakásban. Olyan lehet ott minden, mintha az idő megállt volna, és egyedül a por árulkodna a korról. - Különben is, nem hiszem, hogy Liam még egyszer szívesen látna. Azok után, ahogy a múltkor ráhoztam a frászt... - húzta el a száját, ahogy felrémlett az emlékképe. Igen, ezúttal az övé. Legalábbis merte remélni, hogy jól emlékszik.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=782673#post782673][b]Csonka-Ramholcz Zsombor - 2019.12.08. 00:19[/b][/url]

Szőke tincsek, vállig érő haj, barna szemek. Pontosan el tudta képzelni Laurát Thomas mellett. Akárhányszor látta a lányt, mindig naiv mosolygás ragyogott az arcán, melyek felkúsztak egészen a szembogaraiba. Hasonlóan barátjához. Akinek habár feltett egy kusza, rejtvényekkel teli kérdést, és olybá tűnt nem kapta meg a választ, Zsombor tökéletesen értette a lényeget. Ha megtörtént volna az eset, a fiú összehúzta volna magát, gügyögött volna valamit, és valószínűleg még el is pirul. De ő csak a templomról és a misékről hadovált össze mindenfélét. Ennél nagyobb nemet nem is mondhatott volna.
- Nem csak te, haver - ejtett meg egy félmosolyt Zsombor is. Valamennyire azért benne volt a félsz, hogy mégis mit fognak róla gondolni. A fiú, aki egy és fél évet töltött az ELMÉ-ben, visszatér, mintha mi sem történt volna. Az, akit az egyik tanár majdnem örökbe fogadott. Az, akinek a szülei meghaltak, és azóta nem tudott viselkedni. Az, aki újra magára maradt. Pontosan emlékezett arra az Eridonosra, akinek Márton betörte az orrát. Ő vajon miért képtelen erre?
Nagyon sóhajtott, és az égre vetette tekintetét. - Fogalmam sincs, Tom, fogalmam sincs. - Ezek olyan döntések voltak, melyek inkább egy felnőtt vállát kellett volna, hogy nyomják, nem egy személyiségzavaros gyerekét. - Tudod, amióta meghaltak, csak a gondolat van meg nekem. Hogy milyenek lehettek, én milyen voltam. Semmi tárgyi emlékem nem volt, mert azonnal hoztak ide, aztán meg... tudod. Az elmémben pedig nem tudom bízhatok-e most már, az is meglehet, hogy az egészet csak kitaláltam - akadt ki teljesen a fiú. - Talán nem is az történt, amire emlékszem, és nem is úgy. Talán az anyámnak nem szőke, hanem vörös haja volt. Már nem tudom miben hihetek... - túrt bele hajába idegesen Zsombor. Érezte, ahogy egyre kezdi elveszíteni azt az álarcot, ami mögé elbújt. Lehunyta a szemeit, és mélyeket lélegzett. Közben fejben elszámolt lassan tízig. Egy, kettő, három... érezte, ahogy minden számmal egyre jobban kitisztul az elmélye... hat, hét... kinyitotta a szemét... kilenc, tíz. Folytathatják.
- Tudod, aznap este, amikor ott aludtam nálatok - vezette be mondandóját. - Felébredtem, és nem tudtam hol vagyok. Az egész estét Mártonként töltöttem veled, és felébredve nem tudtam mi történt. Kiment a nappaliba, és hát... Liam is. Szét voltam esve. Ő pedig, hát... nem tudott mit szólni. Próbált megnyugtatni. De biztos ijesztő volt számára.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=783220#post783220][b]Csonka-Ramholcz Zsombor - 2019.12.12. 13:32[/b][/url]

Sokkal nehezebb elfogadni a magányt, mint azt az ember elsőre gondolná. Eleinte örülsz neki, hogy senkinek nem tartozol felelőséggel a cselekedeteid miatt. Aztán elkezd ez hiányozni. A felelősség, hogy valaki rád szóljon, ha őrültséget csinált, és visszarántson a földre. Zsombor ezt az utolsó kapcsolatot vesztette el aznap, hogy bekerült az ELMÉ-be. Többek között ezért is tartott neki olyan sokáig a felépülés. Dühös volt, és nem volt senki, aki kontrollálni tudta volna. A próbálkozás az intézet részéről, hogy hozzák vissza Zsombor életébe Kirillt csak még inkább rontott a helyzeten. A fiúnak már nem maradt senkije, csak saját maga. Egyedül kellett megfontolnia mindent és magára szólnia, ha túl ment a határokon. Ez egy borzasztóan nehéz feladat, hiszen az első lépés ehhez az önmagadba vetett bizalom. Zsombor pedig a saját emlékeiben nem lehetett biztos, akkor mégis hogy várhatják el tőle a javulást?
Mégis, valahogy sikerült neki. Az első lépések nehezek voltak, és sokat segített neki Thomas. Az első jelentősebb áttörést akkor sikerült elérniük, miután megjött az első levél, és Zsombornak újra volt kapcsolata a külvilággal. Most pedig, hogy a kis csomagot a kezében tartotta, egyszerűen sikerült felfognia, hogy az egyetlen, akiben megbízhat, és aki foglalkozik vele, most is ott áll mellette.
- Tom... - kereste a szavakat. Azokat, amelyek nem feltétlenül a cukorkákra és a kisebb mütyűrökre vonatkoztak, hanem a kapcsolatukra általában. - Köszönöm, hogy itt vagy nekem. Nélküled nem tartanék ott, ahol most - vigyorgott, és egy minutnyi szünet után megölelte barátját. Ha az előbbiből nem is, ebből Thomas biztos sejthette, milyen nagy dologról van szó, hiszen általában ő az, aki az érintkezést kezdeményezi, és sohasem fordítva.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=828285#post828285][b]Csonka Zsombor - 2021.03.31. 00:26[/b][/url]

Hosszú estéjük volt, talán túlságosan is. Mikor a szülők elhagyták a kúriát Rara öccse egyszerűen megbolondult. Mindent is akart csinálni, lehetőleg egyszerre, és úgy, hogy mindegyikbe benne legyen Zsombor is. S habár a göndör nagyon is furcsán érezte magát az idő legnagyobb részében, úgy érezte igen is jól teljesítette a feladatot. Végül amikor Stefannak aludnia kellett, még a srác is kapott egy ölelést. És ezzel sikerült is huszonöt százalékát megnyernie magát a családból. Remek.
- Biztos túlságosan is sokkolta az élmény, hogy egy olyan emberrel találkozhat, mint én - mosolygott a fiú őszintén a lány pihe-puha ágyáról. Rara mellett nem kellett megjátszania a szerényet, hiszen szerelme pontosan tudta, hogy nem egoizmusból mond ilyeneket. Szeretett tréfálkozni, ahogy a másik is. Azért alkottak ők ketten bombasztikus duót.
Zsombornak be kellett vallania, hogy akárhányszor elképzelte ezt a pillanatot, mindig határozott volt és magabiztos. Most viszont valami ismeretlen eredetű idegesség lett úrrá rajta, ahogy lekapcsolódtak a lámpák. Ahogy a lány közelebb sétált hozzá, megfogta a kezeit, és mélyen a szemeibe nézett.
- Ígérd meg nekem, hogy ha bármilyen kétséged adódik közben, szólsz - kérte a göndör. Mind a ketten tudták miért teszi, és hogy miért beszél. Mert azt is tudták mi fog következni. Nem kis ideje tervezgették, mégis Zsombor idegenként kezelte a helyzetet. Az is volt neki.
Kezei lecsúsztak Rara kezeiről, és a derekánál fogva húzta magához közelebb a testét, hogy előbb gyenge csókokkal oszlassa el mind a kettőjükben a remegő kétségeket. Tökéletesen akarta csinálni, pedig fogalma sem volt róla mégis hogy kéne az ilyet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=829177#post829177][b]Csonka Zsombor - 2021.04.07. 01:57[/b][/url]

Talán az első kviddicsmeccsén keveredtek benne ennyire vegyesen az érzelmek. A kétely, hogy vajon elég jó lesz-e, az izgatottság és maga a félelem. Tudta, hogy Rara nem fogja erőltetni, ha nem érzi jónak a szituációt, mégis muszáj volt megerősíteni ezeket szavakkal is. Félt, hogy a lány szimpla kötelességből akarja ezt, és nem érzésből. Hogy talán a fekete pontok, amelyek elméje eldugottabb részében bújnak meg majd felderítőútra indulnak, miközben Zsombor keze is. Félt tőle, hogy csak még jobban összeroppantja Rarát, pedig erősebbnek tartotta mint a legtöbb embert.
Ahogy csókjuk egyre intenzívebb lett, úgy érezte meg maga is, hogy mennyire vágyott már arra, hogy ilyen közel legyen a lányhoz. Szemfedőjét is leeresztette, ahogy átadta magát a kezdeti élményeknek. Nem akart sietni, mégis hihetetlen sürgetést érzett az ereiben. Kezei a derékról lassan a lány combjára csúsztak, és egyenesen az ölébe vezették a lány vékony testét. Balja a lány hajába túrt, megállapodva a lány füle mögött, míg ajkai lassan elindultak arccsontján, majd lejjebb a nyakának oldalára.
Jobbja visszaindult a combján, és becsusszant Rara pólója alá, hogy már csupasz bőrét érintse. Fél szemmel azért a lány arcát nézte, kereste a jeleket, hogy esetleg meg kéne állnia, hogy kényelmetlenül érzi magát, vagy hogy csak szimplán kétségek merültek fel benne a dolog kapcsán.
Ha ilyet nem vett észre, akkor lassan két kezével először a pulcsit fejtették le a lány karjáról, miközben ajkai továbbra is fogva tartották a másikét, majd túrták egyre feljebb fehér pólóját is.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=829395#post829395][b]Csonka Zsombor - 2021.04.10. 22:08[/b][/url]

Élvezte a csók adta minden örömöt, de azért fokozatosan elkezdte feszegetni a határokat is. Minden egyes rezzenéskor emlékeztette magát, hogy Rarának nem megy olyan könnyen ez a dolog, mint neki, de igyekezett természetes maradni, hogy ne keltsen még több kételyt benne. Azt akarta, hogy tökéletes legyen. Még akkor is, ha sose csinálta még ő sem. Lassan haladt, hogy legyen ideje a barnának hozzászoknia érintéséhez.
Kellemes volt kettejük testének egymáshoz simulása, de még ennél is többet akart Zsombor. Lassan bújtatta ki a lányt pulcsijából, csak hogy aztán Rara meglepő gyorsasággal kapja le a pólót is magáról. Már a látvány is teljesen megszédítette. Imádta Sára minden porcikáját, a válla ívét, karjának hajlatát, derekának vonalát. Kiszáradt a torka a látványra, és érezte, ahogy agyából a vér lassan kiáramlik, hogy teste egyéb helyeire csusszanjon.
- Gyönyörű vagy - lehelte ajkaik közé, és csak még intenzívebben fogadta és adta a csókokat.
Ujjai már a lány melltartójának csatjánál tapogatództak, mikor meghallotta a vékony gyerekhangot. Megdermedt, és szemei kitágultak, ahogy eltávolodott kicsit Rarától. Ahogy a lány leszökkent az öléből, ő úgy kapott rögtön egy párna után, hogy azt fektesse az ölébe. Hát ez remek. Mégis hogy akarnak ők bármit is csinálni? Rávigyorgott a kisemberre, ahogy Rara kivezette, majd mikor zárult az ajtó, úgy dőlt azonnal a puha takarók közé és sóhajtott egy nagyot.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=829923#post829923][b]Csonka Zsombor - 2021.04.21. 21:37[/b][/url]

Karját a feje alá húzta, ahogy egyedül maradt a szobában. A plafont nézte, és azon gondolkodott, nekik miért megy mindig minden ennyire nehezen. Mintha az univerzum is azt akarná, hogy szenvedjenek. Aztán eszébe jutott milyen szerencse volt, hogy pont arra a vonatra szállt fel, mint Rara. És hogy benyitott a fülkéjébe. Hogy beszélgetni kezdtek, s hogy végül másnap elment a meghallgatására. Talán nem is olyan rossz a karmájuk, mint ahogy elsőre tűnik.
Elmosolyodott, ahogy megérezte, hogy a lány rátámaszkodik az ágyra, és bebújik mellé. Baljával átölelte a lányt, és ujjaival cirógatni kezdte szerelme haját. Egy puszit is nyomott a buksijára, csak hogy utána eltávolodva nézzen a szemeibe.
- Hey, ne aggódj. Ez nem a világ vége - már épp folytatni akarta, hogy ha eddig vártak, tudnak még, amikor megérezte a lány mamató kezeit, és belé fagyott a szó. Ajkai huncut mosolyra húzódtak. - Még nincs veszve semmi - jelentette ki, és jobbját Rara derekán hátravezetve húzta magához közelebb, és csókolta meg közben lágyan. Kicsit hátrébb húzódott, de orruk még mindig összeért, és egymás körül köröztette őket.
- Még mindig szeretnéd? Biztosan? - kérdezte meg utoljára a lánytól, és közben apró puszikkal hintette el az arccsontját, nóziját, homlokát. Óvatosan a hátára gördítette Rarát, és felé helyezkedve gyorsan kibújt saját pólójából. Így volt ez jól. Egyszer a barna, egyszer ő. A kviddicstől izmos felső testét hozzásimította a lány mellkasához, és újabb forró csókokat adott a lány ajkaira.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=830344#post830344][b]Csonka Zsombor - 2021.04.26. 00:35[/b][/url]

Félt, sőt rettegett. Attól, hogy valamit el fog rontani közben. Hogy fájdalmat okoz Rarának, vagy csak szimplán felrémlenek majd benne annak a történésnek az eseményei. S óvakodott attól is, hogy milyen lesz neki. Hiszen hiába mondják, hogy az ilyesmi a férfiaknak könnyű, ő éppen annyira izgult minden miatt, mint amennyire egy nő tette volna. És furcsa is volt. Elsőre. Más, mint ahogy elképzelte, és először talán kellemetlen is, ahogy a tökéletes szöget keresi az ember, de mikor az végre megvan, onnan már csak az a hihetetlen érzés marad az ember belsejében.
Félmeztelenül, egy szál nadrágban feküdt a barna mellett, és boldog volt. Ujjaival egy kis körben cirógatta a lány hátát, ahogy még mindig próbálta felfogni, hogy mi történt aznap este. Ha lehetett volna, talán máris ismételt volna, de nem akart telhetetlennek tűnni, így csak kiélvezte az eufórikus érzést, ami a mellkasából szállt fel.
- Még kimehetek a kanapéra, ha azt szeretnéd – somolygott a göndör a lányra. – De ha hagyod, akkor inkább soha többet nem hagynálak egyedül - adott egy puszit Rara fejére, és még közelebb vonta magához, ha ez egyáltalán lehetséges.
- Szeretlek, Vizsnyiczky Heléna Sára. Olyan boldoggá teszel, mint senki más - öntötte szavakba is gondolatait a srác, és odanyúlva a mellkasához megfogta a másik kezét, és összefűzte ujjaikat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=831949#post831949][b]Csonka Zsombor - 2021.05.29. 16:00[/b][/url]

Alig hitte el, hogy ez a fajta boldogság olyan embernek is jár, mint ő. Ebben a pillanatban egészebbnek érezte az életét, mint húsz éve alatt bármikor. Rara nem csak boldoggá tette, de egésszé is. Mindig benne volt az a bizonytalanság saját magával kapcsolatban, a páni félelem, hogy egyszer majd megint minden elromlik, ahogy régen is történt annyi évvel ezelőtt. Éjszakánként volt, hogy arra ébredt, hogy elönti a rettegés, hogy egy nap felkel és kiderül, hogy ez az egész nem is történt meg, csupán a fejében. Azonban ha Sárára gondolt, ha belenézett azokba a gyönyörű, csillogó szemekbe rögtön tudta, hogy ez nem lehet ábránd, mert ő képtelen lenne ilyen szépet kigondolni. Az ő elméje a rémálmok melegágya, és semmiképpen nem a megnyugvásé. Éppen ezért élvezte annyira ezt a pillanatot. Még csak attól se félt, mi lesz másnap. Vagy harmadnap. Mert az itt és most sokkal igazabb volt mindennél.
- Biztos nem - jelentette ki faarccal Zsombor, és lenézett a mellkasán fekvő lányra. - Még a végén túlságosan hozzászoknál, és nem lenne akkora hatása - nevetett a fiú halkan, aztán egy puszit nyomott Rara fejére. Eligazgatta magukon a takarót, és még jobban belefúrta magát az ágyba.
- Aludjunk, mert Stefan reggel biztos korán ébreszt majd minket - játszott egy mosoly a fiú ajkain, és miközben még mindig a barna hátát cirógatta, lassan lehunyta szemeit. Erre az estére mindig emlékezni fog. Akkor is, ha másra nem. Akkor is, ha az elméje újra elveszik. Ebben biztos volt.