Minden, ami nem Budapest és környéke. Olyan nagyvárosok, mint Pécs, Miskolc, Debrecen, Székesfehérvár, Szombathely, Nyíregyháza, Eger és sok másik, valamint falvak és határon belüli helyek és a Balaton, valamint azt körülvevő helységek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=754478#post754478][b]Révay Lili Athalie - 2019.04.04. 19:48[/b][/url]

Ezt a ruhát az eskü letételekor vettem, azon a napon, és azóta a szekrényben állt. Tegnap kimostam, kikészítettem a mai napra. Egész nap próbáltam nem erre gondolni, de nem tudtam, mert az idő lassan telt, mindenről ez jutott eszembe, hogy ma megtörténik. Itt vagyunk. Csak ő és én. Nem beszélünk, nem tudom, hogy mit mondhatnék, hogyan mondhatnék bármit is. Mi lesz most? Az utóbbi időben többször összekaptunk, többször előkerült az, hogy csak a mai napig kell kibírnunk egymással. De nem akarom, hogy valóban vége legyen.
Viszont ma reggel, a csípős napkelte a teraszon ért, éreztem, ahogy a bőrömbe kap, ahogy csontig hatol, de igyekezetem kizárni, ahogy mindent mást is, és csak Ricsire koncentráltam. Arra, hogy ma este hétkor mondhatja azt is, hogy ennyi volt, hogy nem teszünk jót egymásnak. Hogy nem fogjuk tudni megoldani. Az elmúlt időszakra gondoltam. Háromszázhuszonhat napot töltöttünk együtt, mint az "álompár". Elmélkedtem az elmúlt napon. Azokon a pillanatokon, amikor Ricsi a kanapén ült, lába a dohányzóasztalon, újság a kezében, én pedig ellentétesen feküdtem, lábaim a háttámlán lógtak, fejem az ülőrészen, és néha kérdeztem tőle valamit. Aztán, egyszer olyan fáradt volt, hogy nálam aludt, az ágy szélére húzódva, fél éjjel hallgattam a szuszogását, arra gondolva, hogy életemben most először fekszek egy ágyban egy fiúval alvás címén. Másnap Manci néni már jött is, "diszkréten" kérdezni, hogy csak nem itt aludt a Vajda fiú. Aztán eszembe jutott az is, ahogy próbáltam az ízlését kiismerni, hogy ha már velem van, ne érezze, hogy kényszer tartja ott, megismertem, hogy miket szeret, miket nem, mi az, ami kikapcsolja. Észrevétlenül próbáltam tökéletes barátnő lenni, pedig a szerep, amit el kellett játszanom, már az enyém volt, önmagam lehettem. Elmélkedtem azon, hogy ennyire figyeltem a mondataira, az elejtett megjegyzéseire, hogy mennyire sok mindent próbáltam megjegyezni. Az első csókunkra, az őszinteségre, ahogy észrevétlen szerettünk egymásba. Én tudom, mikor volt a pont, amikor már szerelmet éreztem, de sosem kérdeztem, hogy ő mikor, pedig nagyon érdekelt, hogy egy magamfajta lány, hogyan képes szerelembe ejteni egy olyan fiút, mint ő.
Az érintése libabőrössé tesz, nem is tűnt fel, hogy magam elé bámulok, hogy újra átélem a reggeli képeket. Hogy eszembe jut, éppen ma reggel volt az első olyan alkalom, hogy Mimi Ricsi mellé bújt, a közelébe ment, sőt, együtt aludt vele. Éppen ma. Érzem, ahogy könnyek szöknek a szemembe, elfordulva, lopva letörlöm őket. Vége lesz. Valamiért ezt érzem, hogy vége lesz. A feszültség, a csend felemészt. A pukkanással együtt varázsolok mosolyt az arcomra, és fogadom el a poharat.
- Soha többet.
Nem éreztem semmit abban a pillanatban, amikor megszűnt az egész, pedig azt hittem, fogok. Azt hittem, feloldódik majd, érzem, ahogy kiold, ahogy a lánc lehullik, ám semmi. Csak ülünk ott tovább.
- Hitted volna? Hogy végigcsináljuk. Megcsináltuk. Vége van.
~ Vége van? ~

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=754486#post754486][b]Révay Lili Athalie - 2019.04.04. 20:27[/b][/url]

- Olyasmi.
Nem pont attól, hogy megcsal, hozzám képest úgy tűnik, kevésbé drámai. Mi lenne, ha mással lenne? Gyűlölném, de el lennék képes hagyni őt? Nem vagyok benne biztos. Ez lehet a függősség egy nagyon komoly jele, hogy én vele akarnék maradni. Féloldalasan felé fordulok, kicsúszok a magassarkúból, és felhúzva magam mellé a lábaimat, bokánál keresztezem őket.
- A szakításon gondolkoztam. Hogy vajon, megtennéd-e, akarnál-e szakítani. És ezt nem azért gondolom, mert nem hiszem, hogy szeretsz, tudom, hogy igen, de ha vissza akarnál térni az előző életedhez, nem akarnál nekem fájdalmat okozni.
Bár, az sem biztos, hogy szakítana velem, hiszen ő maga mondta, hogy ha megcsalna, sosem jönnék rá, hogy megtette, hogy neki ehhez van tehetsége. Nem akarok ezen hosszabban gondolkozni, nézem őt, ahogy kipillant az ablakon, belekortyolok a pezsgőbe. Igazán hozzászoktam már ehhez, hogy így élek, ahogy ő él, és egy pillanat alatt az Őből, Mi lettünk.
- Egyszer-egyszer? Nekem is.
Főleg olyan pillanatokban, amikor jól éreztem magam vele, amikor minden túl tökéletes volt, és amikor, többnyire szavakkal elrontottam, felmérgesítettem. Nagyon sok önuralmat kellett gyakorolnia, hogy velem legyen, hogy türelmes maradjon olyankor is, amikor már szinte szándékosan húztam fel. Tudni akartam a határokat, és úgy érzem, miattam sokkal tágabbak lettek az ő határai.
- Te választottál. Két előadás alapján. Tudtad, hogy az volt az egyetlen alkalom, amikor két egymást követő este is ugyanazt a szerepet játszottam el?
Ez még mindig megmosolyogtat. Soha eddig nem játszottam zsinórban több este ugyanazt az szerepet. Ő pedig pont akkor nézett meg. Végzet? Nincs kizárva.
- Sehogy? Mármint, nem bántad? Hogy le kell mondanod az életedről, és el kell viselned engem? Hónapokon át. Csak engem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=754492#post754492][b]Révay Lili Athalie - 2019.04.04. 21:17[/b][/url]

- Fizettél, mert ragaszkodtál hozzá, pedig én nem kértem tőled pénzt. Segítettem volna csak úgy.
Nem is tartottam meg, az utolsó knútig mind a két részletet eljótékonykodtam, pontosabban együtt tettük, mert nem akartam megtartani a pénzt, nem akartam olyan ember lenni, akit meg lehet vásárolni. Engem sem akkor, sem most nem tud megvenni senki, ő sem. Nézem a vonásait, ahogy változnak, ahogy észre se veszi, hogy mennyire sok minden átsuhan rajta. Hónapok óta nézem ezt az arcot, nap, mint nap, és tudom, szinte megbékélten jöttem ma el ide vele.
- Csak mondd ki.
Felelem halkan, mert tudom, hogy mit akar mondani, és kimondhatnám én is, de nem fogom megtenni. Ezt az egészet ő kezdte el, neki is kell befejeznie. Történt köztünk bármi, alakult az életünk, az érzelmünk bárhogy, véget fog érni. Tudom, egész nap tudtam. Mint mikor elfogadod a halált, és nem rettegsz tőle, hanem nyugodtan várod, mint a legifjabb testvér, a három közül. Engedem, hogy közelebb húzza az kezem, hogy ujjaim még most az ujjai közé férkőzzenek. Hidegek, de nem kérek bocsánatot, egész nap ez van, rettenetesen hideg minden végtagom.
- Tudom Ricsi. Megértem.
Furcsa, de tényleg meg. Nem vagyok mérges, nem vagyok szomorú, nem érzek semmit. Most nem. Majd talán pár óra múlva, amikor a mondatot felfogom, akkor mérges leszek, sírni fogok, de most nem. Miatta nem. Védeni akarom őt, magamtól.
- De a gyűrűt megtartom.
A pillantásom kettőnk közé siklik, ujjaimra az ujjai között. Mindig rajtam van, a kabalámmá vált, és nem lennék képes lemondani róla.
- Köszönöm, hogy én lehettem.
A tekintetem az arcára siklik, és halvány mosolyt küldök felé, ujjaimmal rászorítok az ujjaira, hogy érezze, nincs baj.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=754496#post754496][b]Révay Lili Athalie - 2019.04.04. 22:03[/b][/url]

- Meg.
Felelem könnyedén, de mégis komolyan. Közelebb húzódom hozzá, hogy könnyebben elérjen, már ismerem a mozdulatait, mintha tudnám, mi után mi következik, pedig tud még meglepetést okozni, hiszen szeretkeztünk, úgy mint soha, tényleg egybeforrt akkor a lelkünk, hazataláltunk. A mi otthonunk egymásban van.
- Tényleg megértem. Nem téged nyugtatlak. Én ezt már reggel tényként kezeltem. Ma máshogy mozdultunk egymás felé.
Nem csak ő, én is. Mind a ketten feszültek voltunk ma, hiszen a mai egy nagy nap, ma megszabadulunk, ma kimondhatunk mindent. És igen, ma szakíthatunk. Ma, most nem leszek szomorú. Előtte nem, nem fogom elbizonytalanítani, nem fogom magam mellett tartani, nem fogom követelni, hogy ha szeret, tartson maga mellett. Nem fogom elárulni őt, a bizalmát, az érzéseit, magát Ricsit. Sosem lennék rá képes.
- Én is szeretném tudni. Nincs értelme folytatnunk, ha nem igazi a dolog, ha ez csak társas magány volt, és nem valóság. Nem akarok hazudni magunknak, egymásnak.
Bár én tudom, hogy szeretem őt, hogy rá van szükségem, én nem abból az életmódból jövök, amiből ő, én nem áldoztam be ezért annyit, amennyit Ricsit, sőt, szinte semmit. Vele ellentétben, aki mindent. Mégsincs szívem azt mondani neki, hogy találja ki, mit akar, nem akarom, hogy azt érezze, egyedül hagyom a bizonytalanságban. Nem akarom, hogy emiatt rosszul érezze magát, sem azt, hogyha számára ez tényleg csak a magán és az ösztönök vezérelte tett volt, bűntudata legyen. Túlságosan szeretem őt ahhoz, hogy képes legyek megsebezni. Akkor legyünk együtt bizonytalanok, érte bevállalom, hogy én is az vagyok.
- Élvezd az életet.
Közelebb hajolok hozzá, homlokon csókolom, hosszan, hogy érezze, szeretem őt, hogy érezze, nincs kettőnk között fal. Felkelve a ruha rejtett zsebébe nyúlok, és egy összehajtogatott papírt húzok elő belőle, amit az inge zsebébe csúsztatok.
- Ha szükséged lenne rám.
Az eredeti levelet Valentin napon adtam oda neki, amit ide terveztem, és talán ez nincs is olyan jól megfogalmazva, nem is olyan tartalmas, de a lényeg benne van. Ujjaimat kihúzom az ujjai közül, ellépve mellőle lépek vissza a cipőmbe, és veszem fel a kabátom, csak aztán lépek vissza hozzá, és nyújtom ki felé a kezem, hogy ahogy indítottunk, úgy zárjunk, és ha kezet fog velem, kisétálok az ajtón. Most nem maradhatok itt vele, a gondolatait, érzéseit nem akadályozhatom meg a jelenlétemmel.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=776530#post776530][b]Révay Lili Athalie - 2019.10.02. 19:24[/b][/url]

Nagyon megtisztelőnek érzem, hogy Charlie megkért, hogy kísérjem el erre a próbajátékra, és nagyon remélem, hogy sikerül neki, mert végre újra látom benne a vágyat, hogy ezt csinálja, hogy jól érzi magát, miközben zenél. A múltkor, miután végighallgattam egy délutánon át, ahogy készül, hazamentem, és elővettem az oboámat. Azzal nem számoltam, hogy Ricsi hazaér normális időben, úgyhogy miután kipoénkodta magát az oboázási képességeimmel kapcsolatban, még vacsorázni is elvihetett. Biztos nagyon boldog volt attól, hogy ezt kell csinálnia, de azért előtte természetesen kamatoztattam a tudásomat, szóval belegondolva, annyira nem panaszkodhat mégsem. Chalie azonban inspirál, és ujjaimat keresztbe téve szorítok, hogy igent mondjanak rá. Tudom, az eredmény még heteket várat majd magára, mégis már most, amikor belép az ajtón, és amikor utoljára megölelem, megkezdem a drukkolást a sikeres bemutatkozó érdekében.
Természetesen a kinti monitoron végig figyelem, hogy mit művel bent, mert csak nagyon kevés hang szűrődik ki alapból, de gondoltak ránk is, az izguló kísérőkre, így a pécsi Püspöki Magtárban állva, újra inspirálódom, ahogy a lány játszani kezd. Csodálatos a játéka, és szerintem most az eddiginél is jobban belead mindent. Észre se veszem, hogy mikor került oda, de a szemembe férkőző könnycseppek bizony ott vannak, hiszen az egyik elindul az arcomon lefelé, én pedig csak hagyom, had suhanjon végig az arcomon. Ez a játék most leginkább a nagymamájának szól, annak, amit ő képviselt, és amiben ő motiválta Charlie-t. Ez a játék nem csak tökéletes, de olyan érzelmeket vonultat fel, amit az ember nem hitt, hogy valaha hall. A dallamok kicsit nekem is szólnak, és mindenkinek, aki már komoly veszteséget élt meg az életében. Kicsit most bennem is feltör minden.
Ezután nem tudom megmondani, hogy még mennyi idő, mire vége, és előttem van, de akkor már legalább az arcomon rendezett vonásokkal fogadom, mosolyogva, és átölelve őt, szorosan magamhoz húzom, simogatom a haját, nyakát és arcát nyugtatóan puszilom, miközben halkan suttogom, hogy “gyönyörű volt”.
- Merre szeretnél menni? Elviszlek bárhova.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=776581#post776581][b]Révay Lili Athalie - 2019.10.02. 21:31[/b][/url]

Ölelem Charlie-t ameddig csak meg nem nyugszik annyira, hogy már tudjon beszélni, vagy megállni a saját lábán. Az első pillanattól fogva tudtam, hogy miért engem választott, mert én vagyok az aki érti azt a veszteséget, amit ő játszik. Nem azt a fájdalmat éltem, meg, amit ő, de ismerem a veszteséget, amit elszenvedett, és tudom, hogy most senki más nem lenne olyan támasza, mint én voltam.
Nyáron jártam egy temetésen. Akkor láttam ezt az arcot, akkor értettem meg ezt a veszteséget, csak én az öcsém arcán. Sosem tudtam igazán elengedni őt. Nem a szüleimet, hiszen az apukáim csodás emberek, akik olyan felnőtté neveltek, akire büszkék, hanem az öcsémet. Amióta egyszer Ricsivel láttam őt, ahogy alig néhány méterrel előttem kutyát sétáltatott, elkezdtem megkeresni őt. Nem beszéltem vele sosem, csak tisztes távolból figyeltem élete minden eseményét. Ezért tudtam azt is, hogy a nagypapánk meghalt. Vagyis, már csak az ő nagypapája, mert az emlékezetükben én már nem léteztem. Eltelt tíz év, de úgy halt meg, hogy már csak egyetlen unokájára emlékezett. Az öcsémet viszont szívének minden szeretetével szerette, ezt a Bence arcán jelentkezett mély fájdalom árulta el. A távolból néztem őket, a misét, a gyászmenetet, ahogy részvétet nyilvánítanak. Meg akartam őt érinteni, átölelni, és azt suttogni, hogy mindent megoldunk, hogy nem kell félnie, vigyázok rá. Éppen ezért, a vágy miatt nem léptem közelebb a gyászolókhoz, és nem vártam meg a menet végét, hanem az elsőkkel együtt elsétáltam én is.
Nem ismerem a fájdalmat, csak közvetetten, de tudom, hogy ahogy az öcsémet nem volt lehetőségem megölelni, úgy ölelhetem át most Charlie-t, mintha ő lenne a testvérem. Mintha kaphattam volna egy második esélyt arra, hogy átadjam a neki szánt szeretetet, mintha egy másik lélekbe csepegtethettem volna erőt a karjaimmal.
- Sosem játszottál még így, mint most.
Törlöm le a könnyeit mosolyogva, biztatóan, kedvesen. Szerencsére nem kell sokat igazítani az arcán, hogy ne bámulják meg, így homlokát csókolom meg büszkén, és egy zsebkendővel nekiállok, helyrehozni.
- Legyen mind. Ebédeljünk, kávézzunk és együnk egy fagyit is. Gyere.
Tenyerébe csúsztatom a kezem, és elindulok fele kifelé, hogy pár perces sétával találjunk egy jó helyet, ahova érdemes beülni.
- Szükséged volt erre.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=780229#post780229][b]Révay Lili Athalie - 2019.11.06. 18:58[/b][/url]

Gyerekként apával, már a vérszerinti apámmal - tudom, nekem annyi van, hogy azt a fél utca megirigyelhetné - volt egy titkos szövetségünk, amit senkinek sem meséltünk el, még anyának sem, mert nem értette volna. Anya és apa között mindig anya volt a túlszabályozó, a túlreális, a túl. Akit nem lehetett máshogy megnevezni, csak így, ő volt a "túl". Szóval ez apával tényleg egy olyan titok volt, amit ketten őriztünk. Az egyetlen. A nagy titok. Ez nem volt más, mint, hogy mindig, mikor kettesben voltunk, elmentünk a Marcipán Múzeumba, és a múzeum után a boltban egy csomó marcipánt vettünk. Nagyon sok minden eszembe jut mindig, és amikor Ricsi még évekkel ezelőtt azt mondta, hogy neki a marcipán a kedvence, emlékszem, kihagyott egy dobbanásnyit a szívem. Akkor volt az első olyan szívdobbanásom, ami miatta volt és igazán különlegesnek számított.
Amíg Charlie-ra várok, mert sosem lehet tudni, hogy mikor engedik el őket, van amikor időben, van amikor csak egy vagy másfél órával később, úgy döntök, hogy megnézem a helyet, és most nem apával osztozok meg a csomó marcipánon, hanem Ricsivel, nem változtak az érzéseim eziránt az édesség iránt. Olyan jó, hogy ez a szenvedélyem társra lelt, ez is. Mintha mi tényleg két fél lennénk, amiből egy tökéletes egészet lehet kirakni. Azonban múzeum már nincs, és marcipánt se lehet kapni a környéken, de egy bácsika azt mondja, hogy van egy néni nem messze, akitől szerezhetek. Elmondja az útvonalat, de annál messzebb van, hogy időben visszaérjek, így inkább a tér felé lépkedek, és amíg várom Charlie-t elkezdem böngészni a színház ehavi és jövőhavi kínálatát.