A hazaút viszonylag gyorsan telt. Legalább is úgy láttam. Picit csalódott voltam, hogy elkellet hagynom a kastélyt, hiszen mostanra egészen belejöttem. Ezek ellenére is volt bennem pici öröm, hogy láthatom szüleim sugárzó arcát. A vonat hamar visszavitt kis városomba Sárvárra. Ahogy ott álltam a sok mugli közt, akik éppen munkába siettek, esetleg a gyerekek sétáltak barátaival mind-mind emlékeket idézett vissza. A fákról hullottak le a levelek az ősz alkalmából, az ismerős illat az arcomba csapott, az autók monoton hangja... Olyan dolgok ezek, amiket a kastélyban nem érezhettem. Halvány mosolyra húztam ajkaim, és nehezen ugyan, de felkaptam dolgaim majd elindultam. Eredeti célom szerint egyből hazamegyek. A lábaim még is egy nem messze eső fagyizóba vittek. Fogalmam sincs miért akarok pont fagylatot enni. Lehet a sok emlék miatt? Ahogy megálltam a sok cuccal a kezembe a sor végén. Mély gondolkodásba estem úgy mindenről. A gondolataim mély foszlányából egy gyerek sírás kapott ki. Hosszú pilláim alól lassan felnéztem a hangra. A kislány egy fagylatot akart, és folyamatosan a pultra mutogatott közben az édesanyja ruháját böködte. Az anya félszegen ellenkezett. Láttam rajta, hogy szívesen venne egyetlen gyermekének egy fagylatot. Óvatos hallgatásba kezdtem.
- Kicsim sajnos nem lehet. Sietni kell haza a papához. - nyeltem egyet. Az emlékek futótűzként törtek rám. Teljesen elfeledkeztem, hogy én jönnék így csak hosszú szólongatás után néztem az eladóra. Közben a gyermek beletörődött ebbe és elvonulóra fogták magukat. Cselekednem kellett minél hamarabb, mielőtt késő. Gyorsan rendeltem, két gombóc csokoládés fagylatot, kifizettem és rohantam a család után a holmijaimat ott hagyva. Szerencsére nem jutottak messze, így éppen hogy utol értem.
- V-várjanak! - lihegtem és a térdemre támaszkodtam a fáradtságtól. Néhány izzadtságcsepp legördült arcomon, amiket gyorsan letöröltem. Felegyenesedtem és kihúztam magam büszkén.
- Ezt a fagylatot a kislányának vettem! Láttam, hogy nagyon szeretne egyet.. - nyújtottam a lány felé. Felcsillant a szemem és szinte kikapva kezemből kezdte el a finom édességet nyalni. Az anyja meghökkenve nézett engem.
- Kedvesem... - feltettem a kezem, hogy ne is folytassa.
- Szívesen vettem! - ismerem be a tarkóm vakargatva, hiszen én is éreztem már így, mint ez a kisgyerek. A nő elővette a pénztárcáját gondolom, hogy fizessen. Hevesen megráztam azonnal a fejem. - Kérem ne! Teljesen ingyen vettem. - mosolygok kedvesen az anyukára. Erősködni kezdd, de én addig- addig győzködöm amíg egy "Köszönöm''-öt mormolva elvonultak. Elégedett vigyor ült ki ajkamra és nagyon büszke voltam magamra. Végre valami jót is tettem! Anya büszke lesz rám, ha megtudja, hogy mit tettem. Azonban rájöttem, hogy minden holmim a fagyizónál maradt. Megfordultam mielőtt valaki gondol egyet és elviszi az értékes holmijaim.

A holmijaimért visszafelé menet, egy srácot láttam felém rohanni. Megálltam. Bevártam, hogy utol érjen. Lihegve állt meg miközben a két térdére támaszkodott. Magamban kuncogtam egyet, de arcom mást mutatott. Igazán meglepett, hogy utánam hozta, ez az ismeretlen mugli... Várjunk csak. Ahogy végre felnézz rám, még jobban meghökkenek. Ő a háztársam! Egyszer beszéltem vele néha-néha láttam. Nagy Ábel. Vajon ő is emlékezett rám, ezért hozta utánam?
- Huha. Köszönöm szépen... - motyogom zavartan, miközben elveszem tőle a csomagjaim. Igazán szégyelltem magam, amiért nem egyből ismertem fel. Azok a fránya vizsgák! Biztos azok miatt felejtek olyan sokat, hiszen annyit készültem rájuk! Bár mondjuk szégyen szemre, sokat el is felejtettem belőlük... Újra Ábelre néztem. Az arcomat figyelte. Jaj persze! Egész eddig csak csendben voltunk, és míg én magamban a vizsgákon gondolkoztam, ő addig gondolom arra várt, hogy megszólaljak. Dús vörös hajamba túrtam.
- Ne haragudj, hogy nem szólalok meg! Csak nagyon elgondolkoztam... - hagyja el sóhaj ajkaim, majd megrázom fejem, hogy kitisztuljon fejem. Remélem nem érdekli, hogy min gondolkoztam. - Na és te mi járatban vagy erre drága Ábel? - bököm oldalba, most már hatalmas mosollyal a számon. - Gondolom te is szüleidhez jöttél ugye? - meredek rá, hatalmas kíváncsi kék szemeimmel. Lehet kicsit túl sokat csevegek és őt ez idegesíti, de ha barátom akar lenni, akkor elfogad így ahogy vagyok. Most, hogy így belegondolok... Vajon az óvodám meg van még? Az óvoda ahova annyi emlék fűzz... Vajon ott áll a szokott helyén, és gyerekek játszadoznak benne? Ugyan olyan vidáman, mint én amikor megismertem a legjobb barátnőm?  Na igen... ez is aranyos történtet.

Egyedül ültem egy hintán, miközben lehajtott fejjel, bús tekintettel figyeltem a cipőm orrát. Körülöttem mindenki nevetett kivéve engem. Én csak bámultam. Ekkor egy éles csilingelő hangot hallottam. Felpillantottam. És akkor pillantottam meg életem, legszőkébb, és legkékebb szemű lányát. A szemeiben aggódást véltem felfedezni.
- Hogyhogy egyedül vagy? - magas hang társult az archoz.
- Senki nem akar velem játszani... - ahogy ezt kimondom, ismét elkapott  a szomorúság és lehajtom fejem. Az arcom előtt egy kezet láttam. Felemeltem lassan fejem, és szemeim kikerekedtek. Ő csak mosolyogva állt előttem, szemei csillogtak.
- Akkor majd én játszok veled! - ragadott fel a hintáról és húzni kezdett a játszótér felé.

Hála annak a lánynak, hogy ilyen életvidám és boldog lettem. De... sajnos már össze vesztünk. Amikor felvettek, akkor a nagy boldogság mellett ott volt a bűntudat is. Hiszen együtt terveztük el, hogy egy suliba megyünk! Emlékszem a másnapra a játszótára

Csendben ültem az egyik hintán azon gondolkodva, hogy még is mit mondok majd neki, amikor meghallottam azt a tipikus hangot. Egy nagy sóhaj szaladt ki ajkamon, mire aggódva méregetett.
- Figyelj Sophie. - horgasztom le fejem bűntudatosan, de még így is látom, hogy engem bámul. - Nem mehettek abba a gimnáziumba, ahova közösen akartunk. Sajnálom... - emeltem fel lassan fejem, és a barátnőm olyan arcával találtam amivel még soha. A szemei kikerekedtek, szélén egy kosza könnycsepp gördült le. Szája "o" alakot formázott.
- Sophie? - pattanok fel és előre lépek. Ő csak hátrál.
- Miért nem jössz velem Lucy?! Nem úgy volt, hogy együtt megyünk?! - emelte fel a hangját ami engem is megrémiszt. Legszívesebben elmondtam volna neki, hogy varázsló vagyok, hogy lehet soha többet nem tudok vele átlagosan beszélni... ehelyett hazudoznom kellett.
- Én... csak nem mehetek oda. Anya nem engedi meg... - motyogtam, pedig tudja, hogy anya nagyon örült neki, amikor ezt terveztük. Néma csend ült ránk. Nem tudtam mit mondjak.
- Legalább ha hazudsz hihetően tedd. - a hangja szintén villámként ér, hiszen egy elég hosszú és felettébb kínos csendet tört meg. - Tudod mit! - kapja fel táskáját. - Örülök, hogy megismerhettelek Lucy. Remélem az "új" iskolában találsz majd barátokat! - éreztem, ahogy az utolsó szót kihangsúlyozza és ezzel a lendülettel elviharzott. Itt nem bírtam tovább. Térdre rogytam, és hagytam, hogy a könnyek úttat engedjenek az arcomon. Tenyerembe temettem arcom, és csendben, néha-néha megremegve sírtam.

Annyira elgondolkodtam, hogy észre sem vettem, az előttem tornyosuló Ábelt, aki szólásra nyitotta száját. Gyorsan felemeltem egyenesen szemeibe fejem, és csak rákoncentráltam. Legalább is próbáltam, nem a barátnőmre gondolni, de valahogy gondolataim mindig visszatértek rá. Ő is itt van? És megbocsátana ha most látna?
- Most inkább nem agyalok ezen... - jelentem ki magamnak és ehelyett, most már tényleg az összes figyelmemre a fiúra szentelem.

Ahogy a csokibékát nyújtotta nekem, és azokat a szavakat mondta... De még is honnan tudta? Hiszen csak gondoltam rá. A döbbenettől eltátottam számat is, úgy nyúltam a csokibékáért, és vettem ki kezéből. Aztán gondolkoztam. Igaza van. A bagolykőn is sok új emberrel megismerkedtem, és a félelmem ellenére egyáltalán nem voltak bunkók. Barátokra is tettem szert, és még is nekem Sophia jut eszembe, ilyenkor is. Egy valamit, viszont nagyon nem értek. Honnan tudta, hogy mire gondolok? Lehetséges, hogy gondolatolvasó? Vagy csak simán jól ismeri az embereket? Feleszmélve a döbbenetből, szólásra nyitottam a szám, de mire bármit kimondhattam volna eltűnt a szemem elől. A holmijaimat felkapva, ösztönösen utána futottam, már amennyire bírtam. Úgy tűnt, rossz irányba mehettem, mert sehol sem láttam. Végén már a térdemet fogtam, és próbáltam normalizálni légzésem. Tényleg eltűnt. Mintha a föld nyelte volna el. A zsebre vágott csokibékára gondoltam. Lassan a zsebembe nyúltam, és megnyugodva nyugtáztattam, hogy benn van. Kivettem a zsebemből és azt szemléltem. Látszott rajta, hogy új, tehát mostanában vehették. És abban is biztos voltam, hogy magának vette. De akkor... még is miért adta nekem? Valószínűleg látta a szomorúságot az arcomon.
Akárhányszor is próbáltam elrejteni az érzéseimet Sophiaval kapcsolatba, ha előjöttek az emlékeim, mindig és mindig elszomorodtam. Régebben el is sírtam magam, de mostanra megtanítottam valamennyire kontrollálni az érzelmeim. Úgy látszik 100%-osan még mindig nem megy.
Ahogy a gondolataimba elmélyültem eszembe jutott, hogy pontosan miért is jöttem haza. Jaj a szüleim már biztos nagyon aggódnak. Gyorsan sarkon fordulva sétáltam az ismerős haza felé úton.

(Köszi a játékot ^^)