Egy szabad hétvégén, vonatút Miskolc felé
Ha azt mondanám, hogy sok barátot szereztem itt tartózkodásom röpke pár év alatt, azt hiszem, hazudnék. Soha nem voltam az a barátkozós fajta és ez meg is látszott a társasági életemen, a jellememen is. Inkább tartottam magamat zseniális szociopatának, mint vicces embernek, aki a társaság középpontja. Viszont ez alól a szabály alól kivételt tettem kevés emberrel, így voltak, akiket kis túlzással, de a barátaimnak is nevezhettem volna akár. Ezek közé az emberek közé tartozik Dasha Fresmoon, aki nem más, mint a házunk kviddicscsapatának kapitánya. Én legalábbis itt ismerkedtem össze vele, miután bevett a csapatba és amit nem bántam meg. Jelentős javuló tendenciákat váltott ki a hangulatom terén, főleg, mert terelő lettem és le tudtam vezetni a fölösleges feszültséget magamból. Arra pedig álmomban sem számítottam, hogy majd jóban leszek a lánnyal. Valahogy mégis összejött a dolog, mert ha nem sikerült volna, most nem vártam volna rá a vasútállomáson pár cuccomat egy táskába pakolva. Bizony, ez nem volt rám jellemző, de fogtam magamat és összepakoltam egy hátizsákba a cuccaimat, aztán kibaktattam  az állomásra és vártam Dashát. Még az öltözködésemen is változtattam a kiruccanás miatt. Fekete farmert vettem fel, egy kék pólót, de a kabátos összeállításom még mindig maradt. És persze az elmaradhatatlan kék sálam most is ott csüngött a nyakamban, a cidrire való tekintettel. Pár ember lézengett csak itt-ott, ami azért meglepő volt a számomra, de megkönnyebbülés is, mert így elég hamar kiszúrtam a közeledő alakját. Széles és megkönnyebbült mosoly ült ki az ajkaim szélére, bár nem kételkedtem benne, hogy el fog jönni. Intettem neki, mert azért nem lehettem annyira biztos benne, hogy észrevett, viszont így már az voltam. A padra néztem, majd vissza a lány felé és elővettem a jegyemet. Azt legalább megvettem előre és már nem kezdett vele vacakolnom. A hátamra vágtam a táskát, majd meghúztam a copfomat és mellé ugrottam lelkes mosollyal.
- Szia Dasha! Mizujság? Hogy aludtál? Mehetünk? Izgatott vagy? Én az vagyok - tört ki belőlem a még számomra is meglepő szóáradat. Valahogy nem értettem, hogy pöröghettem fel ennyi idő alatt, de azért jó érzés volt. Ritkán érzett energia pezsgett bennem, ami azt hiszem, érezhető volt a szavaimban is.
- Akkor megyünk? - mutattam a vonatra, aminek mindössze pár perc volt az indulásáig.

Egy szabad hétvégén, vonatút Miskolc felé

Mire kezdtem volna töprengeni, hogy Dasha talán elfelejtette mikor indul a vonat, hála az égnek megláttam felém jönni. Elvigyorodtam szélesen, mikor az integetésem láttára kissé gyorsított a lépésein. Ezek szerint ő is várta a mai napot, ez egy jó hír. Határozottan kedveltem Dashát, kicsit emlékeztetett magamra, mármint jellemben, nem kinézetre. Kinézetre inkább olyan volt, mint egy menő kviddicsjátékos... talán azért, mert az volt, de azért ebben nem lehettem biztos. Nem lepte meg a kérdésáradatom, sőt még lelkesnek is tűnt, ahhoz képest, hogy szinte letámadtam szegényemet. Felnevettem, majd a hajamba túrtam zavartan. Én mindig rosszul aludtam, már egészen hosszú ideje, így nem volt meglepő, hogy a tegnap este sem volt kivétel. Hajnalig persze, mikor a szegény szőkém vélhetően nem bírta tovább a sikítozásomat és megint átjött hülyeségeket dumálni.
- Ami azt illeti, nem nagyon, de azért kibírható volt. Anthony átjött hozzám - vontam vállat kis mosollyal, majd én is a tábla felé pillantottam hunyorítva kicsit. - Egyelőre nem tűnik úgy, mintha késne, de azért nem fogadnék rá, ez azért még mindig a Magyar vasút... Kiszámíthatatlan!
Nagyon reméltem, hogy tényleg már csak pár percet kell várnunk és a drága kijelző nem ver át, ezért meg is kérdeztem Dashát, hogy nem szállunk-e be. Nem felelt, viszont elindult a vagon felé, szóval én csak követtem magam mögé pillantva, hogy nem hagytam-e ott semmit. Hál istennek nem, így követtem a sárga sporttáskás társamat, aki felkepesztett a vonatra. Én is, majd a helyre pillantottam, amit kiszúrt. Körbepásztáztam, nem sok ember ült a környéken, így biccentve ledobtam magam Dashával szemben. Magam mellé tettem a táskámat, jelezve, hogy nem óhajtok társaságot, nincs több szabad hely, nincs biza, elfogyott.
- Hála Merlinnek, nincs a közelben egy öreg néni sem... nem bírom a mugli néniket, kiköpött olyanok, mint a Bibircsókos Banya. Folyton pletykálnak valakiről és pofátlanul odaülnek mások mellé, hogy alvást szimulálva hallgatózzanak, újabb pletykákért - ráztam a fejemet rosszallóan, a legutóbbi vonatutamra gondolva, mikor egy ilyen vén pióca rám tapadt. Ezért rémes egyedül utazni... ezért, meg ugye a gyerekes anyukák. Váh! Eléggé elkalandoztak a gondolataim, így mikor szólt, felkaptam a fejem és elmosolyodtam. Jó kérdés volt, így hirtelen nekem sem jutott eszembe, szóval lehunyt szemmel koncentrálva igyekeztem felidézni. Nem telt többe két másodpercnél.
- Azt hiszem, hogy kettőt vagy hármat, már nem teljesen vagyok képben, de azt tudom, hogy kaptunk egy ugrást ajándékba. Mármint mindkettőnknek, mert volt valami akció... Csoda, ilyen is van! - mosolyodtam el, majd kibámultam az ablakon, ahol közelítettek a rémes nénikék. Megráztam a fejemet rosszallóan, majd jött is a közlemény, hogy a miskolci járat előreláthatóan három percet késik. Jaj, de remek!
- Látod? Mondtam...

Egy szabad hétvégén, vonatút Miskolc felé
Így visszagondolva is muris volt az az este egy héttel ezelőtt, mikor a levitás csapatkapitány enyhén szólva is berobbant a Bezár-lakba, arról lelkendezve, hogy a miskolciak visszaírtak. Szerencséje volt, hogy kivételesen ott talált, mivel meglehetősen kevés időt és még kevesebb éjszakát töltöttem a kastélyban azóta, hogy leköltöztünk a csikómmal Bogolyfalvára. Aznap este viszont szokás szerint álmatlanság gyötört, szóval mázlim volt, nem ébredtem fel Dasha lelkendezésére. Ez a gondolatsor pont annyira foglalt le, hogy ne azon töprengjek, milyen lesz majd kiugrani egy repülőből, sokkal inkább az, hogy addig milyen problémák, hátráltató tényezők jöhetnek közbe. A vonat késése is ilyen volt, és az erre tett megjegyzésemmel sikerült megnevettetnem az útitársamat. Ez valahogy engem is mosolyra késztetett. Ilyen esetleges komplikációnak tartottam a kéretlen mugli néniket is, akik sokszor dögkeselyűként csaptak le az olyan helyre, ahol pletykát szagoltak, ezt pedig nem féltem szóvá tenni. Dashától nem érkezett válasz, de attól még így gondoltam a dolgot, sőt, a táskámat rögtönzött barikádnak használtam a hívatlan vendégek ellen. Nem szerettem volna, ha az út azért telt volna kínos csendben, mert holmi varázstalan nép idecsődül. Nem túl sok ember szállt fel megkönnyebbülésemre, így kisebb volt az esélye, hogy a kaller majd elpakoltatja velem a holmimat, hogy a rászoruló idős hölgyek le tudjanak ülni. A vonat pár perc késéssel ugyan, de végre elindult, mire felszabadult szusszanással hátradőltem az ülésben. A kérdés, amit az ugrások számáról tett, kizökkentett az eddigi gondolatmenetemből, így kissé még máshol kalandozva válaszoltam neki. Neki hála az égnek, ugyan az ugrott be, mint nekem, szóval egyetértően bólogattam.
- Igen, igen volt szó valami harmadik, szóló ugrásról is, de egyelőre abban sem vagyok biztos, hogy az első kettőnél nem tojom össze magam - vigyorogtam derűsen, de aztán éreztem, hogy lassul a vonat, ami az arcomat nagy kérdőjellé változtatta. Már meg is érkeztünk az első állomásra, ami egy kis falu volt. Főleg idősebb emberek szálltak fel, ami miatt csak felhajtottam a galléromat és igyekeztem úgy tenni, mint aki alszik. Arra viszont, hogy a hangosbemondó késést kakukkolt, felpattantak a szemeim. Átkozott tömegközlekedés. Legközelebb seprűvel megyek, még akkor is, ha szétázok... A nyomorult három perc alatt még több idős hölgy özönlött a vonatra, hintőpor, szappan és fű szaggal töltve meg a vagont. Az, hogy a vonat tovább indult, és meglehetősen gyorsan közlekedett, igazából oldott a hangulatomon.
- Legalább tizenöt km/órával gyorsabban halad, mint átlagban szokott. Ez pozitív - nyújtottam át a jegyemet rá sem nézve a kalauzra. Ő nem akart velem kommunikálni, én sem vele, így gyorsan kilyukasztotta a jegyem, majd majdnem hozzám vágta. - Szerintem ez az úr Durrfarkú Szurcsókot reggelizett.
Dashát azonban nem a kalauz foglalkoztatta, hanem a még korábban elejtett félmondatom, miszerint Anthony átugrott. Felnevettem, majd egy hajtincsemet kezdtem tekergetni az ujjam körül. Az egyik néni a közelebbi ülésre ült, mire rosszallóan megráztam a fejem és közelebb hajoltam Dashához.
- Igazából semmi különöset, csak megint felriadtam arra, hogy sikítozok és hát ugye ő is fel szokott kelni rá. Általában átjön, azt hiszem aggódik értem - meséltem fojtott hangon, majd kis mosollyal vállat vontam. - Ami azt illeti, a tehenéről, Bettiről mesélt, meg arról, hogy egyszer kiránduláskor a fáról belezúgott a mocsárba. Meg rám uszította Palomát, a chihuahuáját, hogy melegítse a lábam.
Igazából nagyon hamar eltelt az út és én szinte végig szóval tartottam a lányt, hol a kviddicsről beszélve, hol Arwenről - az egyszarvúm -, meg párszor megemlítve Tonyt. Mire észbe kaptam, már le is kellett szállnunk, majdnem a vonaton maradtunk, szóval én pont akkor ugrottam le, Dasha után, mikor az ajtó zárult. Nevetve a lányra néztem, majd hátratűrtem egy elszabadult hajtincsemet. Valahogy ez a mai nem volt a legrendezettebb nap.

Egy szabad hétvégén, miskolci reptér

Mire a vonat végre beért, a felhők eloszlottak az idő pedig sokkal derűsebbnek tűnt, ahogyan bizony a hangulatom is. Szélcsend volt, legalábbis az ágak nem rezdültek, ez pedig nekünk csupa jót jelentett, hiszen az első ejtőernyőzést nem pont szélviharban kellett volna megejteni. Mikor a vonat lassítani kezdett, megigazítottam a hajamat, majd belebújtam a kabátomba, amit útközben levettem. Lecsekkoltam, hogy minden rendben van-e a táskám környékén, ami persze úgy is volt, így egy elégedett bólintással keltem fel. Dasha szállt le először, én meg szökkentem oda, az ajtó majdnem odacsípte a kabátomat. Bizonytalanul, de azért vigyorogva körbenéztem. Nem nagyon voltam még Miskolcon, a hely totál ismeretlen volt a számomra, Dasha viszont azt hiszem, tudta, hogy mit csinált. Legalábbis nagyon remélem, mert nincs kedvem Miskolcon bolyongani, mint valami elveszett léleknek. Még csak az hiányzik! Nem nagyon tudtam hozzászólni a dologhoz, mikor azt mondta arra van a buszpályaudvar, tettem hát, amit jónak véltem: követtem a lányt. Nem cselekedtem ostobaságot, hiszen sikeresen elkalauzolt minket a buszokhoz. Ha nem lettünk volna ilyen gyors léptűek, azt hiszem, hogy nem igen sikerült volna jegyet vennünk, ám így pont sikerült elérnünk a járatunkat. Megnyugodtam, mert húsz percet kellett csak a fenekünkön maradni, nem többet. Azaz még csak nem is ültünk, hanem állva nyomorogtunk. Nem szerettem ennyit utazni, úgy hogy nem éreztem szelet vagy csak egy légfuvallatot. Az ablakon át figyeltem a mellettünk elhaladó várost. Szép volt, legalábbis nekem nagyon tetszett, gondolkoztam rajta, hogy egyszer még ellátogatok erre, akkor már városnézés céljából. Mikor Dashára pillantottam, láttam, hogy rágja a körmét, muszáj volt nekem is elvigyorodnom. Talán a meccs előtt láttam ennyire izgulni, lehet, hogy még akkor sem annyira. Ő majdnem sikítani tudott volna örömében, én is hasonlóan éreztem magamat, de mikor lefékezett a busz, sikerrel fenékre ültem. Muszáj volt kiröhögnöm magam, de aztán nagy nehezen feltápászkodtam és leszálltam a buszról a csapattársam után. A füves terület pár lépésre terült el tőlünk, én szedtem a lábamat és a fűben állva Dashára néztem sugárzó tekintettel.
- Igen, csajszi, itt vagyunk! Shakespearere, végre itt vagyunk! - tapsikoltam vigyorogva, egy helyben ugrándozva, mint egy kislány. Ezer éve nem lelkesedtem ennyire, de most egyszerűen nem tudtam abbahagyni, olyan voltam, mint egy retardált fóka. Utána, mikor végre lecsillapodtam, feltűnt, hogy felénk indult a férfi az egyik géptől, mire elmosolyodtam. Hozzánk lépett és megkérdezte a nevünket.
- Grace E. Green, nagyon örvendek, uram - nyújtottam neki kezet, mire kezet fogott velem és bemutatkozott. Ha minden igaz, a neve Szeleczky Dávid volt, vele beszéltünk levélben. Hatalmasra nyílt szemekkel meredtem Dashára a bemutatkozás után.
- Dasha, én be vagyok tojva. Még fel sem szálltunk, de én be vagyok tojva - kezdtem el röhögni magamon ismételten.

Rémesen be voltam tojva, azt hiszem. Elsőre nem is fogtam fel, hogy ott álltunk a gép mellett, amiből nem is olyan sokára ki kell majd ugranunk. A vérem a fülemben dobolt én pedig nagyot nyeltem, próbálva legyűrni a hirtelen jött felismerést: Zuhanni fogok. Most tényleg zuhanni fogok és nem lesz rá lehetőségem, hogy majd elkapjam a seprűmet és visszamásszak rá. Felkaptam a fejem, mikor a férfi közölte, hogy tegezzük és bólintottam aprót, szinte alig mozdítva a fejemet. Dasha is bemutatkozott, mire kissé furán néztem rá. Nem is tudtam, hogy ez az igazi neve... Végül csak vállat vontam, elvégre nem ismertem olyan régen, hogy ilyeneket is tudnom kelljen róla. Nem sokáig gondolkozhattam azon, hogy micsoda furi neve van a barátnőmnek, ugyanis Dávid elkezdte magyarázni, hogy hogyan fog az egész lezajlani, illetve azt is, hogy milyen pozíciókban érdemes zuhanni, én meg asszem egyre fehérebb lettem, ahogy ezt ecsetelte nekünk. De tényleg, nem volt bajom a magassággal, viszont amint belegondoltam, hogy én több ezer méterről fogok majd lezuhanni, egyszerűen tombolt a túlélőösztön, hogy fussak és bújjak el. Kicsit azért megnyugodtam, mikor mondta a pasi, hogy lesz azért mögöttünk szakképzett ember is. Legalább majd lesz, aki kirugdal a gépből, mikor pánikrohamot kapok és elkezdek nyüszíteni, hogy én nem akarok leesni és meghalni. Dashára sandítottam, remélve, hogy majd belőle erőt meríthetek, mert ő bizony bátor lesz és rettenthetetlen, de sajna ez nem jött össze, mert ő is pont úgy be volt ijedve az egésztől, mint én. Megeresztett egy elég ócska poént, de nekem ez is elég volt, hogy remegő hangon nevetni kezdjek, belegondolva, milyen jó is lenne tényleg elfutni most.
- Áh, már elment a busz... Fussunk utána? - igyekeztem valamennyi szilárdságot csepegtetni a reszkető hangomba, így még rosszabb összehatást érve el. Ez most nem jött össze, Grace... Kicsit el is kalandoztam, így mire felkaptam a fejemet, Dasháék már félúton voltak a gép felé, én pedig a homlokomra csapva sprinteltem utánuk, nehogy itt hagyjanak egyedül.
- Dasha, drága, ne hagyj itt, vááárj meg! - sikkantottam eldramatizált hangon, majd szorosan felzárkóztam melléjük. Ha valami, hát a magány most nem segített volna a félsz leküzdésében. A repcsi mellett már várt a kivégző-osztag... akarom mondani barátságos társaság. Ők is bemutatkoztak, míg én kábán visszaválaszolgattam a nevemet párszor. Talán négyszer... a lényeg az, hogy bőven többször, mint amúgy kellett volna. Igazából ezen röhögtek is egy sort, meg a srác, aki kb ugyanannyi volt, mint én, átkarolta a vállamat és közölte, hogy ne majrézzak, nem hagy meghalni, mert ahhoz túlságosan is szereti magát. Ezen azért muszáj volt felnevetnem... hogy is hívták? Richárd, asszem... Öltözni is segített, miután megállapította, hogy teljesen hülye vagyok hozzá, hogy magamtól kitaláljam, mi merre, illetve hogyan kerül. A ruci egész helyes volt, fekete-sötétkék. Szerettem ezt a színt, volt hasonló báli-ruhám is, ezért örültem a fejemnek. Aztán utána Ricsi a fejembe nyomta a bukósisakot, aztán intett, hogy szálljunk be. Dasha már bekepesztett, én pedig látva, hogy mennyire elfehéredett - vagy inkább zöldült? - mellé csücsültem és megfogtam a kezét, finoman megszorítva azt és rámosolyogtam.
- Nyugi, nem halunk meg. - simogattam meg a vállát, majd hagytam, hogy bekössenek, aztán figyeltem, ahogy a srácok is bemásztak. Az ajkamba haraptam, mikor meghallottam a motor hangját feldörömbölni. Pár perccel később már száguldottunk is, bennem pedig kihagyott pár ütemet a szívem, mikor a gép elemelkedett a földtől. Ahogy repültünk felfelé, az erő belepréselt az ülésbe, a szívem pedig veszettül dübörgött. A fülem is bedugult, rémesen éreztem magam, de rápillantottam Dashára, csekkolva, hogy ő vajon hogyan is érzi magát.

Nekem sem sok választásom volt, ahogy bemásztam a gépbe, Ricsi ránk csukta az ajtót, persze csak az után, hogy szólt, hogy kössük be az övet. Dasha is rettenetesen izgult, szóval jól esett, hogy nem egyedül voltam, meg ilyesmik. Elmosolyodtam halványan, majd kinéztem az ablakon, míg a fiúk is bemásztak. Ricsi persze hátranézett azonnal, kaján vigyorral, és elkezdett cukkolni, hogy hogyan fogok már innen kikeveredni. Elnevettem magam, majd felé legyintettem a sisakommal, mire lehúzta a fejét.
- Ne piszkálj már! - grimaszoltam őt nézve. Felszálltunk, nekem pedig kihagyott pár ütemet a szívem, de attól függetlenül isteni érzés volt, talán csak seprűvel lehetett volna ennél is jobb. Erre azonban nem volt lehetőségem, ezért inkább Richárdot piszkáltam, néha rápillantva Dashára, hogy ő hogyan érzi magát. Ő valahogy higgadtabbnak tűnik, mint amilyen én vagyok... A kis mázlista! A kilátás csak növelte volna bennem a félszet, így nem nagyon pislogtam kifelé. Mikor a többiek szerint elég magasan voltunk, Dávid szólt Dashának, hogy show time van. Dasha kissé riadtan pillantott rám, mire csak megveregettem a vállát, biztatva, hogy menjen csak oda.
- Én is szerettelek, Dasha! Elmondom a világnak, hogy mennyire jó ember voltál! - nevettem, majd megfogtam Ricsi kezét, aki már felvette az ejtőernyős hátizsákot. Ő kifejezetten izgatottnak tűnt, ami azért engem is feldobott három méterrel a felhők felé. Még jó, hogy nincsenek felhők, te szent isten! Még csak az kellene! Dasháékra néztem, miközben a srác rám csatolta a hozzám tartozó részét az ejtőernyőnek. Az ajkamba haraptam, majd hátranéztem, aztán vissza Dávidékra, akik éppen most ugrottak ki a repcsiből. Már épp vinnyogni kezdtem, mikor Ricsi elkezdett visszaszámolni, az ajtó felé tolva engem. Azért fura volt, hogy ilyen közel voltam valakihez, ennek ellenére nem volt rossz, mármint legalább biztos volt, hogy nem tojok be és maradok a gépen, mint egy gyáva nyúl. Még nem halhatok meg, még túl fiatal vagyok! Bár... ha most halok meg, nem emlékeznek rám öregen! Az ajtóhoz érve a szél az arcomba vágta a hajamat, mire kaptam egy csípős megjegyzést, meg egy hajgumit. Összekötöttem a hajam, aztán pedig lepillantottam, ismét felnyüszítve. Épp azon voltam, hogy visszafordulok, mikor Ricsi lenyomott maga elé, felszólítva, hogy lógassam ki a lábamat. A torkomban éreztem a szívemet, el akartam futni, mármint vissza az ülés felé. Nagyon váratlanul ért a lökés a vállamon, én pedig kiestem. A hátam mögül hallatszott az oktatóm röhögése, azon, hogy én felsikkantottam, miután a levegőbe kerültünk. A levegő két oldalt az arcomba süvített, a hajamba kapott, az erő a föld felé vonzott, én pedig vonyítottam, mint valami elmebeteg farkas. Ricsi is megengedett magának egy kis ordibálást, szerintem ő is kapott egy nagy adag adrenalint, akárcsak én. Vajon ilyen érzés lenne, ha leesnék a seprűmről? Több, mint valószínű... Azon voltam, hogy én szeretnék azonnal valami varázslatot, ami megfékez a levegőben, de ha akartam sem tudtam volna a pálcámért nyúlni, mert Ricsi az ujjaim közé fűzte a sajátjait, annyi időre, hogy széttárjam a karjaimat. Mámorító volt a sebesség, az esés érzése.
To be continued~

Én figyelemmel kísértem, ahogy a barátnőm és Dávid kifelé indulnak, nagyot nyeltem és próbáltam kiverni a fejemből, hogy mindjárt kiugrok egy repcsiből. Persze Ricsi egy csomó mindenen parádézott, mint pl azon, hogy kössem össze a hajamat, mert már harmadszor vágja arcon és idegesíti. Én ezen azért vigyorogtam egy sort, de elköszöntem közben Dashától és amennyire tudtam, néztem utánuk. Nyugtalanítóan néztek ki, ahogy zuhantak, de nem sokat volt időm gondolkozni ezen, mert ugye Ricsi lenyomott és ki kellett lógatnom a lábamat a gépből. Mire észbe kaphattam volna, hogy ja bocsika, nem akarok ma meghalni, már a levegőben voltam és zuhantam, sikítva, mint egy őrült. És akkor szerintem még enyhén is fogalmaztam. Pont ilyen érzés lett volna az is, ha a Navine elleni meccsen nem kaptam volna el a seprűmet, ha akkor leesek. Bár remélhetőleg, ennek kevésbé fájdalmas végkimenetele lesz, mint annak lett volna. Álmaimban érdekes módon sosem álmodtam zuhanásról, az nem rémített meg, szóval a  rémálmaim nem kezdtek el kísérteni. A kezdeti sokk persze hamar elpárolgott, mert már attól röhögnöm kellet, hogy Ricsi mennyire élvezi és visong, mint valami kislány, közben az ujjait az enyémek közé fűzi és kitárja a kezemet két oldalra. Asszem bírtam a srácot, annak ellenére, hogy egy zakkant állat volt, akit alig ismertem. Meg kell hagyni neki, hogy szórakoztató zakkant állat volt. Volt alkalmam megcsodálni a csodaszép kilátást, mikor már eleget zuhantunk, ami az őszintét megvallva rabul ejtett. Seprűről soha nem nézelődtem még, de akkor nem is voltam ilyen magasan, egyszerűen csak muszáj volt vigyorognom, meg néha-néha sikkantanom egyet, kifejezve, hogy mennyire fel vagyok pörögve. De komolyan, tök olyan volt, mintha egy hatalmas domborzati-térképet néznék, felülről, nagyon bulis volt, tetszett. Aztán jött egy kisebb sokk, mikor realizálódott bennem, hogy cseszki, közeledik a talaj, én pedig belefúródok, mint valami groteszk meteor. Már csak az hiányzik! Persze a sokkomat megérezve Ricsi még inkább röhögni kezdett, aztán megrántotta azt a bizonyos kallantyút, én pedig erős rántást éreztem felfelé. Elsőre azt hiszem, nem teljesen jutott el az agyamig, hogy mi is történt, csupán akkor, mikor felnézve megláttam a hatalmas, kék-fehér ernyőt. A szívem majd kiugrott a helyéről, szívem szerint ugráltam volna, ha tehetem, de ez most fizikai képtelenségnek bizonyult, le kellett mondanom az ugrálásról. Fájt a szívem érte. Még egész sokáig ereszkedtünk lefelé, mint a gyermekláncfű kis fehér vitorlái, mikor elfújod őket, miközben Ricsi navigálta az esésünk irányát.  Nem messze megláttam Dashát, aki úgy tűnt, hasonlóan pezsgő hangulatban van, így mikor integetett nekem, visszaintegettem, akár egy eszelős, hogy hahhóóóó! Amikor közelebb érkezett a föld, kicsit tartottam tőle, hogy eltöröm a bokámat, vagy hasra esek, esetleg más elmebeteg dolgot teszek, amivel leégetem magamat, de végül nem így történt. Kinyújtottam a lábamat és kecsesen landoltam, állva maradva. Ezzel az az egy baj volt, hogy mikor az első lépést akartam tenni, kicsit megszédültem, így a mögöttem álló fiú kapta el a derekamat, nehogy elessek. Erre elpirultam kicsit, ő meg csak vigyorgott, majd elkezdte leszedni rólam a felszerelést. Ő nem akart sietni sehova, azt hiszem, mert pálcával egy másodpercbe tellett volna, ő viszont inkább csatolgatta a szíjakat. Pedig nála volt a pálcája! Miután kibogozott, térdre borulva szeretgettem meg a füvet, hálát adva, hogy túléltem, de igazából repültem a boldogságtól. A szeretet-rohamból a sikítás térített magamhoz, ami Dasha felől érkezett, aki már sprintelt is hozzám. Több sem kellett, én is futásnak eredtem a barátnőm felé, nevetve, majd mikor találkoztunk, szorosan megöleltem.
- Túléltük, Dasha - nevettem, majd mikor elengedett és emelte a kezét, lepacsiztam vele, már kicsiket ugrálva, szinte repülve a boldogságtól. A kijelentésére egy pillanatra elbizonytalanodtam, majd sikongatva ugráltam ismét, csapkodva, mint egy retardált fóka. - Oké!
Nem féltem annyira, mert eszembe jutott, hogy mondták, hogy akár a pálcával is irányíthatjuk az ernyőt, így nem kellett három másodperc, hogy belemenjek, majd Dashába karolva ismét a gép felé húzzam, ami időközben leszállt.
- Menjünk, gyere már, Dash, menjüünk!
A fiúk persze röhögve jöttek utánunk, amire csak a szememet forgattam. Jellemző...férfiak. Ha Ricsi így folytatja, valahogy meg kell leckéztetnem.

Úgy voltam vele, hogy mától bizony az új hobbim az extrém sportok űzése, az életveszélyes helyzetek keresése lesz. Majd elrepültem csak a gondolatától az előbb érzett adrenalin-löketnek. Az aggodalomnak már nyoma sem volt a szívemben, főleg akkor nem, mikor lepacsiztunk Dasha drágámmal. Legalább annyira boldoggá tette ez a mai program, mint engem, ez pedig még jobban feldobott. Grace, tessék felírni jegyzetbe: ha hülyeséget akarsz csinálni, mindenképpen kérdezd meg Dashát, van-e kedve hozzá! Egymásba karoltunk, olyan csapat voltunk, mint az óramű, pontosan tudtuk, mit is szeretne a másik éppen csinálni. Dávidék persze már a gépnél vártak ránk, tudták, hogy most már nem fogjuk a segítségüket kérni, akkor sem, ha ők szeretnének velünk ugrani. Szóval nem kérdezősködtek, egyből elkezdték magyarázni, hogy milyen varázslattal lehet kioldani, majd irányítani az ejtőernyőt, meg is mutatták, hogy milyen mozdulatot kell leírni a pálcával. Remélhetőleg pont olyan könnyű lesz odafent, mint amilyennek idelent tűnt. Ha nem, legfeljebb kicsit gyorsabban találkozom a földdel, mint az előbb. Na de ez most kit érdekel? Nem görcsöltem ezen különösebben, azzal nem lettem volna előrébb, de még egy fél fokkal sem. Már reszkettem a jól eső izgalomtól, menni akartam, beülni a repülőbe és indulni. Persze ez még egyelőre nem volt esedékes, mivel le kellett cserélnünk a felszerelést egy sokkal kisebbre. Megvolt a maga súlya, de biztos voltam benne, hogy kevésbé ránt majd meg hátulról, mint amennyire Ricsi súlya tette... Na meg ezzel nem kell összesimulnom, ellentétben a sráccal. A farkas-mosollyal vigyorgó srác megrángatta a szíjaimat, ezért rázkódtam, mint valami rongybaba. Voltam is szíves felpofozni érte, nem erősen, meg nem direkt, reflex volt. Ha valaki egy fiú tesóval nő fel, annak az ilyesmi túlélési kérdés. Szóval felpofoztam, ő meg elkezdett röhögni rajta, de abbahagyta a rázogatásomat, tehát a célomat elértem. Ricsi még az arcát pátyolgatta, mi meg Dashával karöltve bemásztunk a repcsibe. Már most muszáj volt mosolyognom, mint valami fakutyának. Bemásztak a fiúk is, aztán bezáródtak az ajtók, a gép pedig ismét nekilendült.
- Nekem mondod, Dasha? Egész nap tudnám ezt csinálni, annyira jó! - lelkendeztem a barátnőm felé fordulva félig, hogy jobban láthassam, meg ő is láthassa az arcomon szétterülő boldogságot. Ez olyan volt nekem, mint valami terápia, rosszkedv ellen. Egyszer még biztosan el kell jönni ide... Mikor felszálltunk, körbenéztem, megcsodálva az időt, a tájat, annak ellenére is, hogy a nap hét ágra tűzött, szóval verőfény volt.
- Tessék? Jaaa... ugorhatok én először? Lehet, hogy berezelnék, ha látnálak zuhanni. - nevettem fel zavartan, de azért reméltem, hogy nem haragszik meg érte. Dávid "alig észrevehetően" hallgatózott, ha lett volna nálam valami, egész biztos, hogy hozzávágom, de most csak pálcám volt, azt pedig nem akartam, mert még kellett. Aztán szóltak, hogy az ugrózónában vagyunk, készüljünk, én pedig nagyot nyelve Dashára pillantottam. Ha beleegyezett, hogy én menjek először, akkor pár lépéssel átszeltem az ajtóig vezető távolságot, amit Ricsi volt szíves kinyitni, aztán lecsüccsentem és kilógattam a lábamat, majd hallgattam, ahogy a fiú háromig számol. Vagyis csak kettőig, mert tudtam, hogy háromnál kilök, ezért inkább magamtól ugrottam. És emberek, azt kell mondjam, hogy ez az ugrás ezerszer jobb érzés volt, mint az előző. Muszáj volt sikítanom.

~to be continued~

Mielőtt kiugrottam volna, Ricsi poénból azt mondta, háromra kilök. Ezért én már kettőnél ugrottam, de még pont elért a fülemhez, mikor Dasha megkért, röhögve persze, hogy kiáltsam, hogy "Geráppá!" Igazából kénytelen voltam a levegőben röhögni, mert olyan szintem abszurdul hangzott, hogy az valami elképesztő. Mármint... miért kéne azt kiabálnom, hogy Geráppá? Mindegy, ennek ellenére megtettem, miközben a kezem a pálcámért nyújtottam. Jobbnak láttam előre kiszedni, hogy majd ne halálfélelmemben kezdjek el kajtatni utána. Ma nem akarok meghalni, még élnem kell, nem is keveset, hanem kifejezetten sokat! Na jó, azért még fiatalon akarok meghalni, de nem most. Mindezek utána  pálcámat szorosan markolva előre dőltem, így egy darabig széttárt karokkal, fekve zuhantam, úgy éreztem magamat, mint egy repülő mókus. Mikor viszont hátradőltem, hogy egyenesbe hozzam magam és túl nagy lett a lendület, én pedig bukfenceztem egyet a levegőben. Kicsit sokkos érzés volt, de aztán hangos ujjongással ünnepeltem az iménti, véletlen trükkömet. Az idő és a kilátás továbbra is csodálatosnak bizonyult, nekem nagyon tetszett. Még egy kicsit billegtem ide-oda a levegőben, kiélvezve a repülés, vagyis inkább a zuhanás örömét, aztán visszagondoltam a földön tartott kiselőadásra, hogy hogyan is éljem túl az esést. Erősen gondolkoztam, nehogy hibát vétsek, aztán persze suhintottam a pálcámmal, elüvöltve a varázsigét. A varázslás nehéz volt, mert a szél húzta felfelé a pálcám, meg a karom is, de végül sikeresen kinyílt az ernyő, én pedig éreztem egy hatalmas rántást felfelé. A levegő kiszánkázott a tüdőmből egy pillanatra, de aztán mély levegőt vettem ismét, feltöltve a tüdőmet, az egész testemet az éltető oxigénnel. Szépen lassan a föld felé közeledtem, felpillantva, hogy lássam, Dasha egyben van-e de sajnos nem sikerült megsasolnom, mert az ernyőm mindent eltakart... nyomi ernyő! Aztán a földre érkeztem, a lendülettől még futottam  pár lépést, majd fenékre ültem, hogy le tudjam szedni magamról az ernyőt. Nagy nehezen, de lekotortam magamról, hallgatva Dasha örömkiáltását. Igazából már azon gondolkoztam, hogy menjünk-e még harmadikat, de nekem nagyon volt hozzá kedvem, szóval nem rajtam múlt, csakis a barátnőmön. Bár egyelőre kétségem sem volt afelől, hogy neki is lesz majd hozzá kedve. A kezemet a szemem elé tartottam, mintegy ernyőként, hogy jobban figyelhessem, ahogyan a repülő megfordulva ereszkedni kezd, Dasha pedig végre landol. Amint földet ért, futni kezdtem felé, nevetve és megölelgettem, már azelőtt, hogy leszedhette volna magáról az ejtőernyőt.
- Ugye megyünk még egy utolsót, ugye megyünk? - ugráltam csillogó szemmel, leginkább olyan lehettem, mint valami túlpörgött gyerek.

Az iménti szenzációs zuhanásom után az adrenalin még mindig a fülemben dobolt, halkan csilingelve, mint a csengettyű a csikó nyakában és ez boldoggá tett. Miután valahogy kikepesztettem az ejtőernyőm fogságából, rögtön a már földet ért Dashához rohantam, szintem kezem-lábam törve, hogy végre megölelhessem a barátnőmet, akivel belevágtunk ebbe  a hülyeségbe, együtt, közösen.  Ahogy előadtam neki a lelkes kiskutya vagyok-magánszámomat, már belőle is előtört a nevetés, én ennek pedig csak örülni tudtam. A szívem hevesen lüktetett, minden dobbanással egyetlen üzenetet küldve el az agyamig, ami kis híján megőrjített. Még akarom, még akarom, még akarom, még még... Persze a kérdésemre nem adott csalódást okozó választ, nagyon is erre számítottam, mégis muszáj volt ugrálnom és tapsikolnom, mikor kijelentette, hogy ő is akar velem ugrani, megint, hogy ismét zuhanhassunk, szabadon, mint a... Mi zuhan szabadon? Mint a kő? Ez határozottan pocsékul hangzik! Szóval szabadesés! Miután leszállt a gép, Ricsi a megmentésemre sietett és egy pálcaintéssel visszacsomagolta az ejtőernyőmet a hátizsákba, jót röhögve a lelkesedésemen, amiért persze meg kellett zuhálnom egy kicsit, mert neki ugyan semmi joga engem kinevetni! Persze miután kiverekedtem magamat és Dasha határozott igenlő választ adott a kérdésre, miszerint szeretnénk-e harmadszor is ugrani, Riccs volt szíves előre tessékelni, be a gépbe, jelezvén, hogy ezúttal sem hegyi-beszédet, sem misét nem óhajt tartani a számomra. Én beültem, azonnal, majd Dashára pillantottam, aztán sürgettem a fiúkat, hogy azért jó lenne, ha végre beszállnának, mert akkor esetleg indulhatnánk is. Igen, az tök jó lenne! Erre képesek voltak kiröhögni, majdnem megpukkadtam a méregtől, körülbelül úgy három másodpercig. Még mindig csodaszép volt a kilátás, amit ráérősen elnézegettem, míg a gép ráérősen felfelé vitorlázott. Akartam már, hogy felérjünk, mert már nem akartam itt bent csücsülni, de ez az idő túl lassan telt el, így is. Dash viszont a Déja Vu-re hajtott, megkérdezte, ki ugrik először, mire kis biccentéssel előre engedtem.
- Csak tessék, nem veszem el tőled ezt az örömet. Ugri-bugri Dasha, és kiabáld azt, hogy "geronimo!" - nevettem cukkolva a csapattársamat, majd néztem, ahogy kiugrik a gépből. Kis idő múltán az oktatómra pillantottam, aki egy színpadias meghajlás kíséretében intett az ajtó felé én pedig téve két futólépést, kiugrottam a gépből. Ezúttal nem csak zuhantam, mint az a bizonyos kő - Méééég mindig pocsékul hangzik - hanem forogtam is, de úgy, mint valami megveszett búgócsiga, aztán csináltam egy szaltót is, a fejem már szinte zúgott a sok forgástól. Ennek ellenére is nagyon tetszett, meg egy kicsit be is voltam rezelve. Mély levegőt vettem és konstatálva, hogy még van egy kis időm, előre dőltem, egészen addig, míg már a feje tetején láttam a világot. Ekkor értem el azt a pontot, a saját félelmeim határát, mikor semmi más nem maradt, csak az, hogy boldogan sikítsak torkom szakadtából. Persze, még időben hátradőltem, hogy stabilizálódjak, egyenesbe hozzam a világnézetemet és az életemet, mielőtt szét placcsnnék a földön. Előkaptam a  pálcám, majd a varázsigét elkiabálva, megtéve a mozdulatot, kinyitottam az ernyőmet, ami megrántott engem felfelé, én pedig pár másodpercig csak lógattam a lábam, mint lány a hintán. Aztán közelebb érkezett a föld, én pedig már a lábam alatt éreztem a sokszor megtiport pázsitot.

Somethingjustlikethis | a Kevénél

Somethingjustlikethis | a kevénél

Somethingjustlikethis | a kevénél

Somethingjustlikethis | a kevénél

Somethingjustlikethis | a kevénél

Somethingjustlikethis | a kevénél

Somethingjustlikethis | a kevénél

Somethingjustlikethis | a Kevénél

Somethingjustlikethis | a Kevénél

Somethingjustlikethis | a Kevénél

Somethingjustlikethis | a Kevénél

Somethingjustlikethis | a Kevénél

Somethingjustlikethis | a Kevénél

Somethingjustlikethis | a Kevénél

Somethingjustlikethis | a Kevénél

Somethingjustlikethis | a Kevénél