Minden, ami nem Budapest és környéke. Olyan nagyvárosok, mint Pécs, Miskolc, Debrecen, Székesfehérvár, Szombathely, Nyíregyháza, Eger és sok másik, valamint falvak és határon belüli helyek és a Balaton, valamint azt körülvevő helységek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=508261#post508261][b]Mihael Gérard Saint-Venant - 2015.08.23. 17:42[/b][/url]

Egy vidéki kis tanya a Velencei tó partján. Nem is annyira tanya, csak egy egyszerű tóparti ház kertecskével. Amolyan menedéknek szánja, hogy ezentúl nyaranta ide tűnhessen el a világ szeme elől Roxyval, vagy éppen, ha Michelle-lel akar időt tölteni, vagy ő vele, legyen hova visszahúzódniuk. A házat nem bankon keresztül vette; utánajárt a lehető legparasztibb, legvirtuálatlanabb módon. Értem ez alatt a netrendszer teljes porba tiprását, mert ha lenyomoznák ezt az ingatlant is, már tényleg nem volna hova meneküljön, ha egy nap mégis megüti a bokáját, mert olyasmibe mászott bele, amibe nem kellett volna.
Egy vidéki ház fehérre meszelt falakkal, belül nagyanyó korabeli bútorokkal dekorálva, kendőkkel az asztalokon, égetett agyag söröskorsókkal a vitrinben, cserépedényekkel díszítésül a falakon. A térelválasztók színét puritán fehérként őrizte meg, csak az ágyakat dobta ki és cserélte kényelmesebb darabokra. Minden mást meghagyott az eredeti tulajdonostól, ami azért is furcsa, mert Mihael lakások terén kialakított ízlése még csak meg sem közelíti a magyar tanyasi világot. Valami másra vágyott, valami helyire, régire, tradicionálisra. Valami olyasmire, ami nem ő, ami tényleg egy másabb hely, nem a komfortzónájának tükre. Sikerült ezt a házat a kezébe kaparintania.
Tegnap este hirtelen ötlettől vezérelve hívta fel Michelle-t. Ugyan nem tartózkodott Magyarországon, de attól még a rúnázott telefon, amit egymás között használnak a nővérével, mindig jól jön egy aktív roaming csomaggal párosítva. Szóval felhívta, váltottak pár szót, aztán megkérdezte, van-e kedve eltűnni vele egy kicsit? Megadta a találkozási helyet és egy egy órával későbbi időpontot Budapesten; ott találkoztak. Nem hoppanált sehová sem, helyette bérelt kocsival mentek tovább. Elfelejtette közölni, hogy megszerezte a jogosítványát, de út közben megmutatta a francia igazolványt a lánynak, hogy igen, legálisan tud autót vezetni idéntől kezdve. Normális, kedves út volt, beszélgettek, nevettek, a légkör hosszú idő óta felszabadulttá vált. Édes kis semmiségek hangzottak el, mint hogy Avignonban már csitul a meleg, az újgazdagok utolsó hajrájukat élik az Aranyparton és környékén, Párizsban pedig masszív tömeget képeznek a nyári turisták, főleg a rengeteg kínai. Elmesélte, hogy találkozott Charonnal, hogy Rose-t még nem érte utol, Michelle-t pedig a bogolyfalviakról és a kastélybeliekről faggatta, bár igaz, csak a közös ismerősök érdekelték, mint például Nina, David vagy Aileen.
Miután megérkeztek hagyta Michelle-t kedvére kinézelődnie magát, berendezkednie, ő közben bepakolta a hűtőbe az italokat és a kaját, amit magukkal hoztak, illetve egy részét. A másik részét az asztalon hagyta a további beszélgetéshez. És az este folyni kezdett, mint egy összefüggő folyó. Nevettek, még többet beszélgettek, előkerült egy pakli kártya, az országút öregségű piros, egy klasszikus szett póker, aztán olyan gyermeki játékra is rávette a nővérét, mint a „Ki vagyok én?”. Hajnalra már fájt a hasuk a nevetéstől. Mintha egy gennygóc kezdett volna felszakadni bennük, de legalábbis benne biztosan; a sok elfojtott düh, harag, érzelem egy része távozott a féktelen jókedvvel és nevetéssel a bensőjéből. Tudja jól, hogy rengeteg dologról nem beszéltek még és talán nem is fognak, de időről időre egy ilyen terápia mindkettejüknek jót tesz. Végül is túl sok van mögöttük ahhoz, hogy elidegenedjenek egymástól, és túlságosan összenőttek a múltjuk eltörléséhez.
Hajnalodik a parton. Negyed órája jöttek ki az ötórai sötétség felszakadása előtt, leültek a tornácra: Mihael Michelle mögé, átölelte a nővérét, állát pedig Michelle szőke fürtjeire fektette. A lány érezheti, ahogy az áll izmai megrándulnak a fejbúbjánál- Mihael elvigyorodott.
- Mióta nem csináltunk így valamit, ketten? – Költői kérdés, hosszú ideje hanyagolták a közös perceket. Akárki látná most őket, feltételezhetné, hogy szeretők, de az, hogy kétpetéjű ikrek, keveseknek fordulna meg a fejében. Pedig valójában nagyon hasonlítanak külsőre is, belsőre is, csak ezeket az apró jeleket jobbára ők látják, mások pedig nem.
- Ez a hely maradjon titok. Még Roxy-t akarom elhozni ide, de rajtunk, hármunkon kívül senki mást. Még Davidéket sem. Ha valami… történne, bármikor, bárhol, bármelyikünkkel, legyen ez a menedékünk. Mit szólsz? Rá sem lehet ismerni a bogolyfalvi házunkhoz, vagy a lakáshoz képest, nem? Meg az én párizsi garzonom sem így fest. Sokkal modernebb berendezésű. De ettől ilyen jó ez a hely. Semmi nem utal arra, hogy mi laknánk, csak a kulcsaink… - Az utolsó szóra előbányássza egyik zsebéből az egyik másoltatott kulcsfüzért: egy a kapuhoz, egy a bejárati ajtóhoz, egy pedig a ház mögötti kis raktárhoz.
- Tedd el. Ha akármikor bajba kerülsz, vagy csak el akarsz szakadni mindentől, használd a helyet. A raktárt majd időről időre feltöltöm, hagyok tartalékpénzt is. Minden eshetőségre. Meg ami még kellhet. Sosem tudhatjuk… – Olyan fáradt a hangja, annyira megviselt. A végére lehunyja a szemét és fejét leejti Michelle vállára, hogy beszippantsa a nővére illatát. Leírni is nehéz lenne, mennyire hiányzik neki az a meghittség, ami sokáig közöttük feszült, és amit utóbb elvesztettek, vagy legalábbis aludni küldtek a folyamatos súrlódások miatt. Rengeteg érzelem rezeg a hangszálaiban, amit tisztán ki lehet hallani, nem próbálta eltakarni őket: félelem, izgatottság, fásultság, megszállottság, boldogság, némi keserűség. Minden jóra jut valami rossz, és fordítva: minden rosszra jut valami jó. Ahogy öleli a testvérét, ahogy gondoskodni próbál róla, ahogy törődik vele, ahogy vissza próbálja húzni a legbensőségesebb köreibe, mégis csak sokat elárul róla. Mihael sosem hagyja el igazán azokat, akikért az életét is odalökné, így Michelle-t is egyre jobban félti, mert az ő hülyeségeivel a nővére is potenciális veszélyzónában mászkál tudtán kívül. Talán jobb a részletekről hallgatni, vagy talán mégsem. Dilemmák. Akárhogy is, jó most ez így, ölelni a szőke hercegnőt, akit gyerekkora óta szeret és ragaszkodik hozzá, ahogy ő védte Mihaelt. Kicsit megint úgy érzi, hogy hazatalált.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=523590#post523590][b]Mihael Gérard Saint-Venant - 2015.09.26. 03:06[/b][/url]

Valami megszakadt közöttük a napokban. Képtelen elkapni a dolog fonalát- hol és mikor kezdődött el a folyamat? Ott, hogy haladékot kért? Vagy az volt a gyújtópont, hogy Roxy ázottan, csatakosan keveredett haza egyik éjjel? Furcsa, nehézkes hallgatás telepedett közéjük. Hirtelen nem tudtak mit mondani a reggeli kávé és a szelet kenyér elfogyasztása alatt. „Hogy aludtál?” hosszú szünet, aztán „Jól, asszem” . Kínos volt? Nem. Nyomott. Igen, nyomott volt. Mintha rájuk ült volna egy láthatatlan szörnyeteg, és befogta volna a szájukat, hogy ne beszéljenek egymással. Az a törékeny bizalom tovaillanni látszik, nincs, ami egy helyben tartsa. Titkolóznak. Nem segít ezen az ölelés, a csók, az együttlétek sem. Az agyuk teljesen máshol kalandozik.
Reggel nem találta őt sehol. Megnézte mindenütt, felhívta az ismerőseiket is. Nem hagyott üzenetet, sem smst, sem e-mailt, semmit. Nem … aggódott érte, nem! A nyugtalanság és a rossz előérzet nincsenek egy kategóriában az aggodalommal… ugye? Úgy negyed órát körbe-körbejárt a nappaliban aztán… hát kiürült az agya. Végül is csak úgy… házasok. Nyitott kapcsolat. Barátok. A barátoknak megvan a saját terük, a saját szükségleteik. Lezuhanyozott, átöltözött, bezárta a lakást és nem sokkal ezután elment levezetni a feszültségét.
Igen, próbálkozni lehet, kell is. A kudarc vidáman nevet a képébe: azt hitted, Saint-Venant, majd jól letudod ennyivel, és kész? Hát nem! A gondolatai egyre-másra visszakanyarodnak Roxy hiányához; az értetlenség és a tehetetlenség fullánkként vájnak bele idegszálaiba, egyre jobban felspanolják, és még jobban, és még jobban, és még, és még… Aztán ellöki magától a rongybabát, kalap kabát, kiviharzik az ajtón. Sehogy sem jó, sehol sem jó. Nem tudja, hova ment el. Meglepetten és dühösen konstatálja, hogy nyugtalan, de nem tud mit kezdeni vele. Mi a fenét kell tegyen? Mit várnak tőle? És még a saját végén sem rendezett el semmit. Sem-mit!
Megfordult a fejében, hogy visszamenjen a lakásukba, de amilyen rózsás kedve van most, szétverné a berendezést, és otthagyná napokra, egy egész hétre is a helyet. És őszintén szólva nem érdekelné, ki találja meg, vagy ki rabolja ki a kérót. Szóval az eszébe jutó egyetlen választási lehetőség mellett dönt: kimenni Velencére, a telekre. Az odavezető útról ódákat lehetne zengeni, ha valaki arra kíváncsi, mennyire egyhangú és unalmas ez a perceket felölelő helyváltoztatás A ponttól B-be, de a végeredmény ugyanaz lesz: az úton végigsiető férfi képe ahogy jön, úgy iramodik tovább a kiszemelt kapu felé. Odaérve előkapja a kulcsát, megfordítja a zárban, ugyanezen műveletet végigpepecseli túloldalról is a nyílászáróval. Úgy öt percet tölt a házban, ami épp elég ahhoz, hogy lepakolja terheit, némi inni- és ennivalót, és felmérje, hogy nem csak ő van itt. Vagy valaki itt járt tegnap/ma. Valaki, aki Michelle… vagy Roxanne.

Csendes a partszakasz. Csípős szellő lengedez az átlagosan lehűlt időben, de az égbolt tiszta, a nádas kedves susogással fogadja, mint legutóbb. Már a fények is felgyúltak odafönt: az égi vándor, a Hold, elkezdte szokásos körútját. Véget nem érő zarándoklatot folytat az égen, mintha arra várna, hogy egyszer csak megtaláljon egy fontos részletet a saját életéből. De minden hajnalban üres kézzel távozik átadva helyét az égbolt igazi, tündöklő urának. Szomorú történet. Szomorú az egész körforgás, ha közben a pohár üres részét nézi. Amikor tele az a fél, a gondok is eltűnnek. Amikor üres, még a fogba vájt lyuk is kétszeresen tud sajogni.
Lassan poroszkál a part mentén, szoktatja a szemét a sötétséghez, a részletekhez. Olyan részletekhez, mint például a nem messze tőle ücsörgő, hosszú hajú alak. A bozontos üstökről száz közül is egyből őt nevezné meg tulajdonosnak, még ha bakot is lő. De nem hiszi. Minden reggel emellett a torzonborz frizura mellett ébred, képtelennek hiszi a hibavétést.
Némán, óvatosan ereszkedik le a lány mellé, a kövekre, közben a zsebéből előkotorja a pakkot és az öngyújtót. Körülményes mozdulatokkal kapar ki két szálat belőle: az egyiket Roxy felé nyújtja az öngyújtóval együtt. Nyugodtan, türelmesen megvárja, hogy meggyújtsa a szálat, ha elfogadta (ha meg nem, tárgytalan az egész), aztán átveszi tőle az öngyújtót és rágyújt a sajátjára is. Az első, mélyen letüdőzött a legjobb annak ellenére, hogy elfogja a köhögés. Két rövid hullám, felületes és elfojtott. Nem az a mély, megszokott köhögése. Mintha ezt is el akarná titkolni, ahogy mostanában mindenről hallgatnak egymás előtt. És megint a csend, az öblös, sehová sem vezető hallgatás. De, ha egyszer nem tud mit mondani…
- Nem voltál otthon. – Jegyzi meg végül hosszú szünet után rekedtes hangon. Nincs a szavaiban semmi vádló vagy támadó, de annál több a bizonytalanság és az üres csengés. Amikor azt sem tudod, mi baj, vagy hogy melyik végén fogd meg, nem megy olyan könnyen a róla való beszélés sem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=523901#post523901][b]Mihael Gérard Saint-Venant - 2015.09.26. 15:50[/b][/url]

Elmosódni látszik a tér és az idő, formátlan kavalkáddá alakul, míg ők fix pontokként megmaradnak a köveken ülve, cigarettáikat szívva a csillagos ég alatt. Eltűnik a sötétben a forma, a talaj, a tó tükröződő horizontja, helyét egy fénypöttyökkel szórt szőnyeg veszi át. A kedves, balzsamos éjsötét. Régen félt a feketeségtől, szörnyeket rejtett, szülői szidalmakat, de akadt ott lágy simogatás, homlokcsók, ölelés. Néha. De azért többet rettegett, mint merült alá a nyugalomba.
Átkarolja fél kézzel a vállához bújó Roxy-t, lepöcköli a hamut a csikk tetejéről, és bámulja tovább meredten a csillagszőnyeget. Ülnek a világ peremén, és csak ők vannak. Ülnek a csillagok lábánál, hódolnak a varázsnak, hagyják megülepedni a kimondatlan szavakat. És összefonódnak. Merre tartanak? Mi lesz ezután? Mi van most? Az egyik csillag fénye megrebben, mozog. Bizonyára nem égi fényfolt, hanem egy repülő jelzőfénye, de most egy vándorló égitestnek tekinti. Beleszövi a lágy mese fonalába, hogy ott ragadjon, és szentjánosbogárként pislákoljon a történetükhöz.
Ha mérlegelnie kellene, ilyen nyugalmat és harmóniát sosem találna A Másiknál. Esélytelen. Egy robbanó, és mindent elemésztő folyam lenne a kapcsolatuk, de sehová sem vezetne. Napok óta ezen törte a fejét, mérlegelt. Mit akar? További pörgést? Persze, igénye van rá, ez nem is vita tárgya. Még több életveszélyt? Nem mindig. Belekóstolt a békébe, és ízlett az aromája, nem szeretné elveszíteni, sőt mi több, ezzel a békével együtt jár kéz a kézben az izgalom és a folyamatos sürgés-forgás. Kellemes egyensúly, idővel változtatható arányok, megőrizhető érték- ezt jelenti neki a kapcsolata Roxyval. Ő is érzi most, hogy idővel annyira hozzá fog nőni a lányhoz, hogy ha bármi történne vele, belerokkanna, s ugyan még nem érték el ezt az állapotot, azért óhajtja, hogy az oldalán maradjon. Kényszeríteni nem kényszerítheti, de megviselné, ha egy nap kalapját véve Roxy elmenne, mert talált valami mást. A köztük húzódó kötelék nem olyan viharos, mint a régi, Lucával szőtt szála volt, a se-veled-se-nélküled, végül sehogyan. Ám nem is túl békés, mint a Linnel megélt pár hónapja. Azt is szerette, kiegyensúlyozottabb volt, jó hatást tett a lány közelsége, de ő maga is érezte, hogy rövid úton felemésztették volna a kapcsolatukat. Lin részéről nem nyilatkozhat nyilvánvalóan, de az akkori önmaga rengeteg terhet rakott volna a lányra, és utólag visszagondolva, ezt nem lett volna joga megkövetelni Lintől, hogy viselje el az összes mocskát, és szeresse. Ő is kötve érezte volna magát a jó gyerek szerepéhez- nem ebben kultiválódott, még ha alapvetően nem is egy rossz érzésű ember.
Felnyúl Roxy hajához, ujjai belemásznak a szénakazal fürtökbe, és laza kis köröket kezdenek leírni a fejbőrön. Cirógat, törődően, puhán. Meg akarja becsülni, amije van, mert megtanították, hogy nem biztos, hogy örökre megtarthatja a kapott ajándékait. Köztük Roxy-t. Ki kell élveznie azt, amit kapott, amíg megteheti. Csak a felesége felállása szakítja meg kurkászó tevékenységét; hagyja tápászkodni, könnyedén a kezét is odaadja, hogy kapaszkodjanak belé, ha akarnak, de végül a kedves kivágja magát és nem esik hátra. Ettől még a kezét nem húzza vissza- engedve a hívásnak ő is feltápászkodik a köveken egyensúlyozva, és fogva egyúttal Roxanne kezét, bár nem érti, mire megy ki a játék. Ettől függetlenül bízik a kócos kis gólyafészkében; fura, annyi kellett, hogy leüljön mellé, érezze a közelségét, és a sötét gondolatai nagyrészt visszahúzódtak agya mélységeibe. Csak a bizonytalanság és az üresség érzései vendégeskednek továbbra is a felszínen. Előbbi jobban felerősödik az utolsó szavak hallatán, amikor a lezárásról esik szó. Elmegy. Elhagyja. Szépen, szemtől szemben, nyugodtan közli majd, hogy a színjáték itt véget ért, a főnök sem fog megorrolni egy válásért, úgysem családtagok. És ő ebbe némán bele fog egyezni. Az elejétől úgy írták alá a házassági papírjaikat, hogy ha valamelyikőjük ráun, ne legyen kérdés, aláírják-e a válást vagy sem. Ez egy kőkemény feltétel volt. Úgy látszik, most be kell tartania a sajátját, de a mellkasát szorító vaskapcson ez mit sem lazít. A légzés kifejezetten nehézzé válik, ahogy fagyottan, árva tekintettel fogja meg Roxy ujjait. Annyira érezni belőle a marasztaló, szolid húzást, de közben az arcára valami semmis egykedvűséget próbál varázsolni, hogy ne szenvedjen túl nagy csorbát a kis lelke a hír hallatán majd. Ettől még a bizonytalanság és az esdeklés gyászos egyvelege vidáman átköszön a hézagos maszk alatt Roxyra. Várja az elkerülhetetlent.