[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=235281#post235281][b]Merkovszky Ádám - 2014.02.10. 15:43[/b][/url]
Temi, DolSosem éreztem még ilyesmit. A szívem olyan erősen dobog, hogy már kezdem úgy érezni, képes akár a bordáimat is áttörve kiugrani a mellkasomból. Talán nem is lenne olyan rossz, ha a tündőmnek több helye lenne, most ugyanis úgy érzem, mintha nem kapnék levegőt. A torkom összeszorul, a szám száraz, alig tudok nyelni. A kezem remeg, gyengének és elesettnek érzem magam. Mintha elvesztem volna a ködben, vagy valami szürke mocsárban bolyonganék, ahol nem látszik a kijárat. Mintha minden kicsúszna a kezeim közül, és a jövő, ami az előbb még oly kecsegtetően ragyogott, hirtelen nem számítana.
Hiába tűnnek súlyosnak a tüneteim, nem szenvedek semmilyen betegségben. Egyszerűen félek. Félek attól, hogy elveszíthetem.
Azóta érzem így magam, mióta megtudtam, hogy kórházba került. Azonnal idesiettem, most a folyosón rohanok észre se véve a nővérek figyelmeztetéseit és megrovó pillantását. Már éppen odaérnék az ajtóhoz, amikor azon kilép egy fehér köpenyes férfi, valószínűleg az orvos. Névtábláján a Dr. Darányi Zoltán név szerepel, végignéz rajtam, sejti, miért jöttem.
Zavar, hogy feltartóztat, de szavai meg is nyugtatnak, mégis a félelem továbbra is velem marad. Talán csak akkor múlik el teljesen, ha már láthatom őt, ha foghatom a kezét, ha szól hozzám. De az is lehet, hogy ez az érzés, hol erősebben, hol gyengébben mostantól mindig velem lesz. Eddig nem is igazán fogtam fel, hogy mit jelent a betegsége, legtöbbször meg is feledkeztem róla, de ez az alkalom örökre az eszembe, és a szívembe véste. Erről a félelemről soha nem fogok elfeledkezni.
A doki végre félreáll, és én beléphetek a szobába. Biccentek a levita házvezetőjének, majd Temihez sietek. Szerelmem sápadt, nagyon kimerültnek tűnik, vonásai fáradtságot, fájdalmat mutatnak. Lábamból eltűnik az erő, szinte lerogyok az egyik ágy mellett álló székre, majd finoman megfogom a kezét. Tekintettemmel az övébe kapaszkodva várom, hogy megszólaljon, hogy tőle halljam, hogy minden rendben, vagy legalábbis minden rendben lesz. Kezét az arcomra simítom, belecsókolok a tenyerébe, és közben olyan megnyugvást érzek, mint még soha. Itt van velem, él, csuklójánál érzem vére lüktetését, szívének dobbanásait.
- Örülök, hogy vagy. - Mást nem tudok mondani, félek, hogy hangom elcsuklik, így inkább csak némán gyönyörködöm benne. Majd mégis megerőltetem magam, elvégre azért jöttem, hogy támogassam őt. - Ha bármire szükséged van, csak szólj! Itt maradok veled.
Az utolsó három szót csak suttogom, jobb kezem ujjaival végigsimítok a nő homlokán, haján. Doléancról már rég el is feledkeztem. Arcomon lágy mosoly, szám széle azonban remeg, jelzi, hogy a félelemtől még nem szabadultam meg teljesen. De Temi itt van velem, most már nem lehet semmi baj.