< Viktor >


Jó ideje nem voltunk Viktorral sehol kettesben. Az utóbbi hónapok úgy repültek el, hogy észre sem vettem, de azon kaptam magamat, hogy minden nappal egyre jobban hiányzott a társasága. Azelőtt nagyon jól megvoltunk, soha nem veszekedtünk, az utóbbi idők problémája azonban kihozta belőlünk a legrosszabbat. Nem kiabáltunk, az nem a mi világunk volt, inkább sok mindenben nem értettünk egyet és, hogy elkerüljük a konfrontációt, inkább egymást is egy elkerültük kissé. Ez pedig, akarva-akaratlanul elég távol sodort minket egymástól. De ettől függetlenül az érzéseim nem változtak az irányába, ugyanúgy szerettem, ahogy szerettem az első pillanattól kezdve. Minden tiszteletem az övé volt, amiért hajlandó volt kiállni mellettem, tiszteletben tartotta a döntésemet, pedig tudtam, hogy egyáltalán nincs ínyére a dolog, hogy Olivér jelen legyen az életünk fontos szakaszain.
Most viszont nem volt itt. A nap melegen sütött, de nem volt tikkasztóan meleg, inkább a tökéletes standidőnek mondanám. Épp ezért döntöttünk úgy, hogy egy kicsit lelépünk, hogy kettesben lehessünk. A választásunk Esztergomra esett, a nyárra tekintettel pedig természetesen a vízpartra. Soha nem volt bajom a fürdőzéssel, de az utóbbi időben szégyenlősebb lettem a kelleténél, főleg, mivel a hasam már a hosszú világoskék ruhámban tökéletes kitűnt. Nem volt nagy, még nem nyeltem le a görögdinnyét de látszódott, hogy jelenleg sosem vagyok egyedül. A hajamat a melegre való tekintettel felkötöttem, a lábamat pedig egyszerűen csak strandpapucsba bújtattam. A cél valami víz melletti kajálás és beszélgetés lett volna, de igazából teljesen mindegy volt a részemről, hogy mit csinálunk, csak legyünk végre egy kicsit együtt, ketten.

< Viktor >


Nem érdemeltem meg, hogy szeressen. Bár tudom, hogy nem én voltam a hibás már ami a helyzetet illeti, de akkor is úgy éreztem, hogy megcsaltam őt és ezzel megbántottam. Benne és magamba is megváltoztattam valamit, mert hiába játszottuk a látszólag tökéletes családot, nem voltunk azok, hiszen Szörnyi - bármennyire is fájt - nem Viktortól volt. Pedig ha lett volna egy kívánságom, biztosan ez lett volna. Már nem érdekelt, hogy fel kell áldoznom a szabadidőmet és az iskolát a babáért, de legalább olyan ember lenne az apja, akit szeretek és aki kiérdemelte.
Ettől függetlenül Viktor tökéletes apajelölt volt. Álmodni sem lehetett volna jobbat, mellettem volt és a kezdeti nehézségek ellenére remekül játszotta az leendő apa szerepet. Lényegében, az is volt, hiszen Szörnyi az ő nevét fogja viselni, ő lesz vele a legtöbbször, Olivér pedig csak látogató lesz, bár a biológiai apa szerepet nem lehet tőle elvenni, bármennyire is szeretném.
- Én is téged.
Sóhajtottam, majd lábujjhegyre állva a nyakába csimpaszkodtam és lehúzva magamhoz nyomtam egy tétova csókot a szájára. Fogalmam sem volt, most épp hogy áll a kapcsolatunk, de biztos voltam benne, hogy átfogjuk vészelni, túléltünk már ennél rosszabbat is. Vagy tévednék?
- Az élet rövid, kezdjük a desszerttel.
Vigyorogva megvontam a vállamat, miközben kivettem a piknikes kosárból a pokrócot és leterítettem, majd lerúgva a cipőmet helyet is foglaltam rajta.
- Pandabocs. Annyira fura, hogy így nevezed. Szerintem a Szörnyi sokkal inkább passzol hozzá. De ettől függetlenül a gumicukrot biztosan elfogadja.
Ha édességről volt szó, olyan voltam, mint egy gyerek. Igaz, máskor sem tetszelegtem épp a felelősségteljes felnőtt szerepében, gyakran voltam még inkább kisiskolás szintű, mintsem egy leendő anya. Ez a tény azonban még egyelőre egyáltalán nem zavar. Nagy nehezen belém nevelték a srácok, hogy vigyázzak magamra és ennyi bölcselet elég is volt két hónapra, hamarosan úgyis jön a több.
- Nekem meg te.
Nevetve hajtottam le a fejemet a kislányos zavaromban, miközben lassan a szempilláim alól felpillantottam rá. Annyira szerettem! Reménykedtem benne, hogy idővel majd megoldjuk, meg kell oldanunk, nem lehet máshogy!