Minden, ami nem Budapest és környéke. Olyan nagyvárosok, mint Pécs, Miskolc, Debrecen, Székesfehérvár, Szombathely, Nyíregyháza, Eger és sok másik, valamint falvak és határon belüli helyek és a Balaton, valamint azt körülvevő helységek.

Két kis angyalarcú ördög. Azt hiszem ez volt az első gondolatom, mikor megláttam a Bailey ikreket, akikkel Noel beállított. Persze a kitörő lelkesedés, és levakarhatatlanul boldog mosoly, ami az elmúlt napokat, heteket jellemezte most sem szűnt és külön szívmelengető érzéssel zártam karjaimba a lurkókat. És igyekeztem nem túlaggódni, meg túlizgulni, mondván, hogy van tapasztalatom két kisebb testvérrel (és valljuk be Leonie plusz kettővel is felért), de mégis különös lámpaláz lett úrrá rajtam, amint a szőkeségek kacagása betöltötte a teret.
- Azt hiszem minden megvan - pillantottam végig a kettővel kibővült csapatunkon, és még bólintottam is egyet hozzá. A fejemben lévő lista minden tételén pipa díszelgett, hiszen négy éves gyerekekkel nem megyünk csak úgy túrázni, hát ha megszomjaznak vagy megéheznek, vagy… oké, azt hiszem határozottan túlaggódtam, és elég volt egy pillantást vetnem azokra a mindig pirulásra késztető zöldekre, hogy erről megbizonyosodjak. Felnevettem, majd inkább elindultam az ajtón kifelé.
Az erdőben sétálva boldogan fonom össze ujjaimat Noelével, a másik kezemben pedig a mindig viháncoló, újabb és újabb táncmozdulatokat bemutató Natashát igyekszem nem elveszíteni. A kislány mozgékonyságát azzal is tetézi, hogy rendszeresen próbál megtanítani táncolni engem is   ‘nééézd, néézd, így csináld!’ felkiáltásokkal, ám egyelőre hősiesen ellenállok. Akárhányszor valamit szólok Chrisnek, Nasi határozottan megismétli, majd felém fordulva sóhajt fel drámaian, én pedig nem bírom megállni nevetés nélkül, mert annyira magamra emlékeztet, ahogy Kevint próbáltam nevelni.
Ugyan még csak az ösvény elején jártunk, máris teli vagyunk különféle izgalmas feladatokkal, amik még engem is lekötnek.
- Hm, szerintem ez valamilyen madár hangja lehet, nem gondoljátok? - morfondírozom, ahogy a harkály kopácsolását próbálják beazonosítani. Leguggolok melléjük, miközben a gondolataim minduntalan akörül forognak, hogy úgy nézhetünk ki.. mint egy család. Hiába, egy nőnek harminc fölött ösztönösen jutnak eszébe ilyenek. Elvégre a biológiai óra egyre csak ketyeg, és én sem leszek már fiatalabb. Lopva Noelre pillantok és ajkaimon ismét az az boldog ‘otthon vagyok melletted’ mosoly játszik.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=806341#post806341][b]Nadine Rohr - 2020.04.20. 17:46[/b][/url]

Két kis angyalarcú ördög. Azt hiszem ez volt az első gondolatom, mikor megláttam a Bailey ikreket, akikkel Noel beállított. Persze a kitörő lelkesedés, és levakarhatatlanul boldog mosoly, ami az elmúlt napokat, heteket jellemezte most sem szűnt és külön szívmelengető érzéssel zártam karjaimba a lurkókat. És igyekeztem nem túlaggódni, meg túlizgulni, mondván, hogy van tapasztalatom két kisebb testvérrel (és valljuk be Leonie plusz kettővel is felért), de mégis különös lámpaláz lett úrrá rajtam, amint a szőkeségek kacagása betöltötte a teret.
- Azt hiszem minden megvan - pillantottam végig a kettővel kibővült csapatunkon, és még bólintottam is egyet hozzá. A fejemben lévő lista minden tételén pipa díszelgett, hiszen négy éves gyerekekkel nem megyünk csak úgy túrázni, hát ha megszomjaznak vagy megéheznek, vagy… oké, azt hiszem határozottan túlaggódtam, és elég volt egy pillantást vetnem azokra a mindig pirulásra késztető zöldekre, hogy erről megbizonyosodjak. Felnevettem, majd inkább elindultam az ajtón kifelé.
Az erdőben sétálva boldogan fonom össze ujjaimat Noelével, a másik kezemben pedig a mindig viháncoló, újabb és újabb táncmozdulatokat bemutató Natashát igyekszem nem elveszíteni. A kislány mozgékonyságát azzal is tetézi, hogy rendszeresen próbál megtanítani táncolni engem is   ‘nééézd, néézd, így csináld!’ felkiáltásokkal, ám egyelőre hősiesen ellenállok. Akárhányszor valamit szólok Chrisnek, Nasi határozottan megismétli, majd felém fordulva sóhajt fel drámaian, én pedig nem bírom megállni nevetés nélkül, mert annyira magamra emlékeztet, ahogy Kevint próbáltam nevelni.
Ugyan még csak az ösvény elején jártunk, máris teli vagyunk különféle izgalmas feladatokkal, amik még engem is lekötnek.
- Hm, szerintem ez valamilyen madár hangja lehet, nem gondoljátok? - morfondírozom, ahogy a harkály kopácsolását próbálják beazonosítani. Leguggolok melléjük, miközben a gondolataim minduntalan akörül forognak, hogy úgy nézhetünk ki.. mint egy család. Hiába, egy nőnek harminc fölött ösztönösen jutnak eszébe ilyenek. Elvégre a biológiai óra egyre csak ketyeg, és én sem leszek már fiatalabb. Lopva Noelre pillantok és ajkaimon ismét az az boldog ‘otthon vagyok melletted’ mosoly játszik.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=807127#post807127][b]Ombozi Noel - 2020.04.28. 20:06[/b][/url]

Volt idő, méghozzá nem is olyan rég, mikor azt hittem, ennyi az élet. Nem törődve a családom és a rokonság aggodalmas sóhajaival, az értetlenül ráncba szaladó homlokokkal meg neheztelő összenézésekkel, nem foglalkozva a hátam mögött olykor túl hangosan sutyorgó tömeggel és apám intő szavával, elvettem egy nagyszerű lányt. Valakit, aki iránt soha nem éreztem émelyítően erős szerelmet, olyat, amiért élni érdemes, amit szinte már kezelni sem bír az ember, mert úgy érzi, megőrjíti ez az intenzitás, hogy egész egyszerűen bármelyik pillanatban meghalhat...; valakit, akit ha megláttam, nem ugrott össze a gyomrom, és nem csapdostak ezerfelé a pillangók sem. Néha azonban, mikor festés közben őt figyeltem, vagy mikor hozzám ért és lágyan végigsimított az arcomon, mikor mélyen a szemembe nézett és nem szólt semmit, tudtam, hogy a lelkemig lát. Olyankor megdobbant a szívem.
Biztos voltam a dolgomban. Abban, hogy őt feleségül kell vennem. Tudtam, hogy ha valaki, ő életünk végéig feltétel nélkül fog szeretni, hogy hűséges lesz hozzám, hogy rá sem fog nézni másra, hogy örömmel szül majd gyerekeket nekem, akiknek olyan anyukájuk lesz, aki szeretni és óvni fogja őket akkor is, mikor én már nem leszek. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy Fanni szenved. És hogy minden kimondatlan kínja, az összes miattam hullajtott könnye ellenére is bármennyit várna rám. Hogy bármennyi időmet a rezervátumban tölthetem, mert ő otthon van és engem vár. Várja, hogy elinduljon a karrierem, hogy végre megtaláljam önmagam, hogy egy nap végül azt mondjam: itt vagyok. És én azt hittem, megérkeztem. Azt hittem, ennyi az élet.
Sejtelmem sem volt arról, hogy az életem valójában még kezdetét sem vette. Nem tudtam, hogy ahhoz, hogy megérkezzek, hogy elinduljanak bennem azok az érzések és vágyak, amelyeket igazán csak egy férfi érezhet, és amelyek a házasságomból sajnos mindvégig hiányoztak; ahhoz, hogy végül tényleg rátaláljak saját magamra, vissza kell térnem Bogolyfalvára és belebotlani a nőbe, akit évekkel ezelőtt egyszer már elhagytam. A Sors fintora talán, hogy bár elhagytam őt, tudtomon kívül azután is, végig csak rá vágytam. Nagy kerülőt kellett megtennem azért, hogy most újra foghassam a kezét, érezhessem az illatát és hazudnék, ha azt mondanám, hogy érdemes volt. Az út ugyanis a kevéske boldogság mellett vitával, tehetetlen dühvel, önmarcangolással, és fogadalomszegéssel volt kikövezve. Az én nagy kerülőm egyet jelentett azzal a nagy árral, amit nem egyedül én, hanem mindenki más is megfizetett, akihez közöm volt.
- Igaza van Keksznek - szólalok meg rögtön Nasi után, miközben leplezetlen vigyorral átsandítok Nadine-ra. Natashának persze nincs szüksége segítségre, ő jóformán rám se bagózik, inkább kitartóan kérleli tovább a barnaságot, és közben bőszen rángatja is a kezét, hátha megmozdul már végre, és táncol vele egy kicsit, hát lécci-lécci', a balancét - azaz mérleglépést - még apa is meg tudja csinálni!, mondja kislányos hangján, és úgy néz Nádjára, mint aki mindjárt sírva fakad. Chris egy ideje már a nyakamban ül, és fejét a fejemre hajtva, elismerő türelemmel figyeli a magát mindig produkáló húgát. Egyedül halk, kissé talán unott sóhajait hallom, és azt érzem, mikor jobb híján a hajamat kezdi piszkálni. - Tudjátok mit? Ha ti nem, akkor majd mi megmutatjuk Chrisszel, hogy táncolnak a vérbeli balerinák... ööö... balettfiúk...
Igazság szerint fogalmam sincs hogy hívják a férfi balettművészeket, de ez egyáltalán nem gátol meg abban, hogy elengedve Nadine kezét belecsimpaszkodjak a vállaimat nyomó kissrácba. Nyelvemet kidugva szökkenek előre, és profi balerinákat meghazudtolva pörögni-forogni kezdek, aztán meg jobb lábamat egyenesen hátratartva előredőlök, majd visszaegyenesedve felhúzom a bal lábam, és talpamat a jobb combomnak támasztva pipiskedni kezdek. Karjaimat Chrisével együtt nyújtom magasra, és apró, igencsak béna mozdulatokkal próbálok forogni, hátha mosolyt csalunk így a kishölgy, no meg a kicsit nagyobb drágaság arcára.
- A nyakamba ne merészelj hányni! - nevetve pislogok az ég felé, remélve, hogy meglátom a kis pöcsöst, aztán mielőtt valóban megtörténhetne az, amitől a legjobban tartok, inkább leemelem őt a nyakamból, és a túraútvonal első állomására már mindannyian a saját lábunkon érkezünk.
Nasi, mint egy kis ragadós matrica, féloldalasan nekidől a guggoló Nadine-nak, és Chris is közel mellette, elnyíló szájjal hallgatja a fakopáncs hangját. Én hunyorogva pillantok körbe a fák között, majd visszanézve a kis társaságra, elkapom Nádja tekintetét. Épp ahogy ő, én is melegen elmosolyodom, és most először arra gondolok, hogy lassan talán készen állunk arra, hogy igazi család legyünk.
- Tudjátok, melyik madár dobol a csőrével a fákon? - guggolok én is melléjük, majd Chris háta mögött átsandítva Nadine-ra jelentőségteljesen megcsóválom a fejem. Tátogva-suttogva folytatom. - Kizárt. Valszeg Hunter se tudja.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=809762#post809762][b]Nadine Rohr - 2020.05.27. 18:47[/b][/url]

Annak idején mindig Kevin volt a nagy kiránduló a családban. Ő ment legelöl és Leonie-val minden érdekes bogarat megszemléltek, amiktől én inkább távol maradtam. De ez nem azt jelentette, hogy nem szerettem elnyűni megannyi bakancsot a fék közt bandukolva. Mert volt valami különösen megnyugtató abban, ahogy a szél átszökött az ágak között. Ahogy a napfény utat talált a levelek résein és be-bearanyozta a fák lábainál elterülő földet. És azt hiszem ez az idilli nyugalom most is magához húz. Az ikrek kacagása saját gyerekkoromat is idézi, mert habár én voltam a csendben sétáló típus, Lencse szája állandóan járt... Kevin meg csak egyre mentette a bogarakat.
Ahogy ránézek a Noel arcán elterülő vigyorra az egész lényem melegség önti el, és azt érzem, hogy jó helyen vagyok. Itt és most és mindig. Mert veled talán előfordulhat, hogy hazaérek, hogy minden hely otthon lehet. A tükörképedként az én ajkaim is széles mosolyra húzódnak, ahogy az ég felé emelem a tekintetem, hogy aztán rögtön meg is rázzam a fejem. Kizárt, hogy itt balettlépéseket produkáljak. De Nasi csak rángatja a kezem és én egyre inkább hajlok rá, mert ha ez tényleg örömet okoz a kislánynak, ki vagyok én, hogy megtagadjam tőle? Lenézek a mosolygós arcra és nyelek egyet, de aztán Noel megszólal mire odakapom a fejem és kíváncsi pillantással várom a balettfiúk bemutatóját.
- Na gyerünk Nasi, ne kíméld a fiúkat, javítsd ki minden lépésüket - nevetek fel a pörgő-forgó Noelt figyelve. És azt hiszem kedves Ombozi úr elég produkciót nyújt Nasinak is ahhoz, hogy abbahagyja a kezem rángatását és orrát finoman felhúzva kezdje kritizálni a mozdulatokat. Persze inkább csak nekem morogva a mondatokat.
- Tudod mit, mutassuk meg nekik - adom be végül a derekamat, és Nasi felé fordulok, hogy aztán megpróbáljam leutánozni azokat a kislányosan hajlékony mozdulatokat, amikre... hát nos ennyi idősen még talán én is képes voltam, de most már jóval nagyobb erőfeszítést igényelnének. Hm, talán nem ártana többet jógáznom, nem jön rosszul az a hajlékonyság...
Nasi pedig felettébb türelmesen és jókedvűen igyekszik kijavítani a korántsem tökéletes mozdulataimat. De ezúttal még engem sem érdekelhet annyira a tökéletesség, mert csak élvezem a boldog kacagásunk, Noel küzdelmét Chris-szel, hogy ne hányjon bele a nyakába és ezt az egész képtelen és minden bizonnyal kívülről is roppant komikus táncleckét. Aztán egy fél lábon álló mozdulatba belefáradva lehelyezem a jobb talpam is, mert ha ezt még hosszan kell csinálnom, egészen biztos, hogy a hátsóm rövid úton a földre kerül.
- Igazán köszönöm a leckét, kisasszony - egy pukedli a kislány felé azért még belefér a történetbe, hiszen nem hagyhatom köszönet nélkül a türelmét. Kipirult arccal fordulok a srácok felé és ahogy Noel leemeli a nyakából a Bailey fiút úgy én is magam előtt terelgetve Nasit indulok meg az ösvény első állomása felé. Jobb karomat Nasi köré fonom, ahogy nekem támaszkodva kitágult szemekkel összpontosít a hangra. A pillantásom megtalálja Noelét és megengedem magamnak, hogy legalább egy pár másodpercre elvesszek a zöldekben. Abban a színben, ami annyira sokféle tud lenni, olyan vibráló, vagy fakó, tüzes és lágy. Ezerfelé darabra esve mindenféle oldalát megmutatva. És én mindegyikre kíváncsi vagyok. Még akkor is, ha ki tudja meddig nézhetem őket. Mert akármilyen biztosnak is tűnnek most arról meg vagyok győződve, hogy erőszakkal nem lehet leláncolni. Mert a természet vad zöldjének mindig kell majd egy olyan szabadság, amit senki nem vehet el tőle.
- Általában fekete és fehér tollai vannak - teszem még hozzá kiegészítésként, ahogy Noelre hunyorgok, visszafojtott nevetéssel. Szegény Hunter, ha tudná, hogy Noel miket mond róla.. bár, elég valószínű, hogy pontosan tudja. - Mindjárt kiderül - tátogva felelek én is, majd arcomat visszafordítom Nasi és Chris felé, hátha sikerült megfejteniük a rejtélyt. Közben pedig szabad kezemmel Noel ujjai után kutatok.