Minden, ami nem Budapest és környéke. Olyan nagyvárosok, mint Pécs, Miskolc, Debrecen, Székesfehérvár, Szombathely, Nyíregyháza, Eger és sok másik, valamint falvak és határon belüli helyek és a Balaton, valamint azt körülvevő helységek.

Nagyon megtisztelőnek érzem, hogy Charlie megkért, hogy kísérjem el erre a próbajátékra, és nagyon remélem, hogy sikerül neki, mert végre újra látom benne a vágyat, hogy ezt csinálja, hogy jól érzi magát, miközben zenél. A múltkor, miután végighallgattam egy délutánon át, ahogy készül, hazamentem, és elővettem az oboámat. Azzal nem számoltam, hogy Ricsi hazaér normális időben, úgyhogy miután kipoénkodta magát az oboázási képességeimmel kapcsolatban, még vacsorázni is elvihetett. Biztos nagyon boldog volt attól, hogy ezt kell csinálnia, de azért előtte természetesen kamatoztattam a tudásomat, szóval belegondolva, annyira nem panaszkodhat mégsem. Chalie azonban inspirál, és ujjaimat keresztbe téve szorítok, hogy igent mondjanak rá. Tudom, az eredmény még heteket várat majd magára, mégis már most, amikor belép az ajtón, és amikor utoljára megölelem, megkezdem a drukkolást a sikeres bemutatkozó érdekében.
Természetesen a kinti monitoron végig figyelem, hogy mit művel bent, mert csak nagyon kevés hang szűrődik ki alapból, de gondoltak ránk is, az izguló kísérőkre, így a pécsi Püspöki Magtárban állva, újra inspirálódom, ahogy a lány játszani kezd. Csodálatos a játéka, és szerintem most az eddiginél is jobban belead mindent. Észre se veszem, hogy mikor került oda, de a szemembe férkőző könnycseppek bizony ott vannak, hiszen az egyik elindul az arcomon lefelé, én pedig csak hagyom, had suhanjon végig az arcomon. Ez a játék most leginkább a nagymamájának szól, annak, amit ő képviselt, és amiben ő motiválta Charlie-t. Ez a játék nem csak tökéletes, de olyan érzelmeket vonultat fel, amit az ember nem hitt, hogy valaha hall. A dallamok kicsit nekem is szólnak, és mindenkinek, aki már komoly veszteséget élt meg az életében. Kicsit most bennem is feltör minden.
Ezután nem tudom megmondani, hogy még mennyi idő, mire vége, és előttem van, de akkor már legalább az arcomon rendezett vonásokkal fogadom, mosolyogva, és átölelve őt, szorosan magamhoz húzom, simogatom a haját, nyakát és arcát nyugtatóan puszilom, miközben halkan suttogom, hogy “gyönyörű volt”.
- Merre szeretnél menni? Elviszlek bárhova.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=776530#post776530][b]Révay Lili Athalie - 2019.10.02. 19:24[/b][/url]

Nagyon megtisztelőnek érzem, hogy Charlie megkért, hogy kísérjem el erre a próbajátékra, és nagyon remélem, hogy sikerül neki, mert végre újra látom benne a vágyat, hogy ezt csinálja, hogy jól érzi magát, miközben zenél. A múltkor, miután végighallgattam egy délutánon át, ahogy készül, hazamentem, és elővettem az oboámat. Azzal nem számoltam, hogy Ricsi hazaér normális időben, úgyhogy miután kipoénkodta magát az oboázási képességeimmel kapcsolatban, még vacsorázni is elvihetett. Biztos nagyon boldog volt attól, hogy ezt kell csinálnia, de azért előtte természetesen kamatoztattam a tudásomat, szóval belegondolva, annyira nem panaszkodhat mégsem. Chalie azonban inspirál, és ujjaimat keresztbe téve szorítok, hogy igent mondjanak rá. Tudom, az eredmény még heteket várat majd magára, mégis már most, amikor belép az ajtón, és amikor utoljára megölelem, megkezdem a drukkolást a sikeres bemutatkozó érdekében.
Természetesen a kinti monitoron végig figyelem, hogy mit művel bent, mert csak nagyon kevés hang szűrődik ki alapból, de gondoltak ránk is, az izguló kísérőkre, így a pécsi Püspöki Magtárban állva, újra inspirálódom, ahogy a lány játszani kezd. Csodálatos a játéka, és szerintem most az eddiginél is jobban belead mindent. Észre se veszem, hogy mikor került oda, de a szemembe férkőző könnycseppek bizony ott vannak, hiszen az egyik elindul az arcomon lefelé, én pedig csak hagyom, had suhanjon végig az arcomon. Ez a játék most leginkább a nagymamájának szól, annak, amit ő képviselt, és amiben ő motiválta Charlie-t. Ez a játék nem csak tökéletes, de olyan érzelmeket vonultat fel, amit az ember nem hitt, hogy valaha hall. A dallamok kicsit nekem is szólnak, és mindenkinek, aki már komoly veszteséget élt meg az életében. Kicsit most bennem is feltör minden.
Ezután nem tudom megmondani, hogy még mennyi idő, mire vége, és előttem van, de akkor már legalább az arcomon rendezett vonásokkal fogadom, mosolyogva, és átölelve őt, szorosan magamhoz húzom, simogatom a haját, nyakát és arcát nyugtatóan puszilom, miközben halkan suttogom, hogy “gyönyörű volt”.
- Merre szeretnél menni? Elviszlek bárhova.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=776558#post776558][b]Charlotte Elisabeth Felagund - 2019.10.02. 20:29[/b][/url]

Fáj. Nagyon fáj, és tudom, hogy ezzel most nem csak a sajátom, de mások szívét is rendesen kifacsarom. Tizenöt perc. Ennyi ideje van itt egy embernek. Tizenöt percen múlik, hogy ráléphet-e az ugródeszkára, vagy megy mindenével együtt a süllyesztőbe. Nem hiába nem jelentkeztem előbb, pedig minden évben, ahogy kikerül a hirdetés, ott lebeg a szemem előtt, de eddig sose éreztem magam késznek rá.
Alapból nehéz azt leküzdenem, hogy idegen emberek meg ítélnek meg tizenötperc után. Ők határozzák meg, hogy van-e egyáltalán jövőm ebben, és bizony ők tehetik tönkre ezt az egész világot is nekem. De hiszek Diniben, apuban, Liliben és a nagyiban. Nem tartom őket annyira elfogultnak, hogy hagyják, az egész életem leéljem, álmokat, célokat építsek fel a nagy büdös semmire, mert hiába a fáradozás. Persze, a Grosserliebbe se kerülhettem volna be tehetség nélkül... tudom.
De a billentyűkre figyelve is érzem magamon a tekinteteket, amik aztán mindent alaposan figyelnek. A legapróbb lélegzetvételem is, és ha tudom, ha egy pillanatra is megingok, vége. Hisz hány embertől hallottam már... tökéletes játék, őstehetség, ezen a színpadon meg mégis elvérzett, mert nem bírta a rá nehezedő nyomást.
Nem, ők nem azok a bírák, akik kedves mosollyal az arcukon vizet adnak, ha látják, összeesni készülsz. Ők profik, olyan emberek, akik jogosan mondják, feleslegesen nem vesztegetik az idejüket senkire, akiknél hiába szerepelsz tökéletesen három percig, ha a negyedikben elcsúszik egy hang...
Kotta nélkül jelentem meg... nekem ez mindennél fontosabb, hisz... ez saját. Soha, a négy falon kívül senki nem hallhatta még azt/azokat a zenét/zenéket, amiket magam raktam össze. A többségük már ígyis feledésbe merült. Ez viszont fontos. Ez az enyém, ez én vagyok. Sose tudtam igazán beszélni arról, milyen érzés, hogy érzem magam, hogy viselem... csak a sablonszavak, de igazából értelmes szavakba öntve megformálni mindazt, amit érzek naponta, talán sose leszek képes, viszont ez a dal....

S nem is csak a dal mond el mindent, hanem az azt kísérő percnyi néma csend. Négyen ülnek az asztalnál, s jó pár másodpercig egyikük se néz rám, pedig minden létező mozdulattal jelzem, hogy végeztem. És igen... várok valamit, bármit a maguk elé meredésen kívül.
- Köszönjük - hangzik el, de még abból se tudok leszűrni semmit, hisz ugyanolyan monoton, mint ahogy az előttem lévőknek mondják.
Kint Lili egyből megölel, és én is szorosan viszonzom. Akkor már nem tudom tovább tartani magam, és utat engedek a könnyeknek, mert ez van, ha az ember lánya több mindent érez egyszerre... sírni kezd.
- Csak el, kávézni, fagyizni, vagy kajálni... mindegy - percek telnek el, mire képes vagyok megszólalni.
- Szerinted? Bukhatom? - kérdezem, hisz ő láthatta az arcukat, miközben engem a billentyűk kötöttek le.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=776581#post776581][b]Révay Lili Athalie - 2019.10.02. 21:31[/b][/url]

Ölelem Charlie-t ameddig csak meg nem nyugszik annyira, hogy már tudjon beszélni, vagy megállni a saját lábán. Az első pillanattól fogva tudtam, hogy miért engem választott, mert én vagyok az aki érti azt a veszteséget, amit ő játszik. Nem azt a fájdalmat éltem, meg, amit ő, de ismerem a veszteséget, amit elszenvedett, és tudom, hogy most senki más nem lenne olyan támasza, mint én voltam.
Nyáron jártam egy temetésen. Akkor láttam ezt az arcot, akkor értettem meg ezt a veszteséget, csak én az öcsém arcán. Sosem tudtam igazán elengedni őt. Nem a szüleimet, hiszen az apukáim csodás emberek, akik olyan felnőtté neveltek, akire büszkék, hanem az öcsémet. Amióta egyszer Ricsivel láttam őt, ahogy alig néhány méterrel előttem kutyát sétáltatott, elkezdtem megkeresni őt. Nem beszéltem vele sosem, csak tisztes távolból figyeltem élete minden eseményét. Ezért tudtam azt is, hogy a nagypapánk meghalt. Vagyis, már csak az ő nagypapája, mert az emlékezetükben én már nem léteztem. Eltelt tíz év, de úgy halt meg, hogy már csak egyetlen unokájára emlékezett. Az öcsémet viszont szívének minden szeretetével szerette, ezt a Bence arcán jelentkezett mély fájdalom árulta el. A távolból néztem őket, a misét, a gyászmenetet, ahogy részvétet nyilvánítanak. Meg akartam őt érinteni, átölelni, és azt suttogni, hogy mindent megoldunk, hogy nem kell félnie, vigyázok rá. Éppen ezért, a vágy miatt nem léptem közelebb a gyászolókhoz, és nem vártam meg a menet végét, hanem az elsőkkel együtt elsétáltam én is.
Nem ismerem a fájdalmat, csak közvetetten, de tudom, hogy ahogy az öcsémet nem volt lehetőségem megölelni, úgy ölelhetem át most Charlie-t, mintha ő lenne a testvérem. Mintha kaphattam volna egy második esélyt arra, hogy átadjam a neki szánt szeretetet, mintha egy másik lélekbe csepegtethettem volna erőt a karjaimmal.
- Sosem játszottál még így, mint most.
Törlöm le a könnyeit mosolyogva, biztatóan, kedvesen. Szerencsére nem kell sokat igazítani az arcán, hogy ne bámulják meg, így homlokát csókolom meg büszkén, és egy zsebkendővel nekiállok, helyrehozni.
- Legyen mind. Ebédeljünk, kávézzunk és együnk egy fagyit is. Gyere.
Tenyerébe csúsztatom a kezem, és elindulok fele kifelé, hogy pár perces sétával találjunk egy jó helyet, ahova érdemes beülni.
- Szükséged volt erre.