28. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda FórumBagolykőtől távolMagyarországi helyszínek

Oldalak: « 1 [2] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Juhász Laura
Prefektus Navine, Negyedikes diák


Érintés-fóbiás
online
RPG hsz: 528
Összes hsz: 1966
Írta: 2019. szeptember 16. 22:15 | Link

Thomas


 
Fehérvárcsurgó, a nyári szünetben |a szobámban |o


Ó nem baj, ugyan dehogy baj! Már hogy lenne baj ha Thomas egy szál törölközőben van a szobámban? Egyáltalán nem baj az. Szinte ugyanolyan, mint fürdőgatyában??? Ó nem, á-á, a legkevésbé sem. Mármint a ruházati részét nézve, hogy van rajta valami és az takarja az ugyanolyan. De, ó nem-nem. Közel sem ugyanolyan. Hát nem véletlenül vagyok én ilyen remek állapotban, hogy az ablakot sem bírom kinyitni. Igaz, már nem is próbálkozom vele úgy őszintén. Feladtam, elromlott, nem működik, kész. De legalább az ablaküveg hideg, vagyis csak volt, mert körülbelül két másodperc alatt felmelegítettem. Eszembe jut-e hogy ja amúgy varázsló vagyok ám, sőt mi több elemi mágus és tudnék magamon segíteni? Nem, pedig nagyon jó lenne! Édes Istenem de jó lenne!
Nem veszem észre, hogy mikor lép be ismét a szobámba, nem hallok én semmit sem. Látni sem látok semmit, pedig akár a tükörképét is láthatnám az ablakból. Egyedül a légzésemre próbálok figyelni, arra hogy valahogy visszakormányozzam magam az épelméjűség felé. Nagyon nehezen megy, és nagyon lassan. De lépésről lépésre terelgetem magam a helyes út felé. Aztán megdermedek, benn rekesztve ezzel a levegőt a tüdőmben. Egy pillanat sem telik el és máris feloldódok, az érintés ismerős melegsége, puhasága eljut a tudatomig. Váratlanul ért így hogy nem hallottam közeledni. Ennyi az egész. Elmosolyodok azon, ahogy az ajkai a hajamat érik. Nem számítok többre, nem számítok másra. Pedig itt nem állnak meg az események sőt!
Amint a kezét a hasamra csúsztatja ösztönösen behúzom egy picit egy hangos sóhajtással kísérve. A szívem össze-vissza kezd el kalimpálni attól, hogy ez mennyire új. Ezt szoknom kell. Felemelem a fejemet, azzal a céllal, hogy az üvegen át lássam őt de nem sikerül elkapnom a tekintetét mielőtt beborítja a vállamat csókokkal. Jóleső borzongás fut végig rajtam, és egy pillanatra bevillan a gondolat, hogy kitöröm ezt a nyavalyás üveget, mert túlságosan is meleg van itt benn. Szerintem legalábbis.
Aztán kiürül teljesen az agyam és már csak az ösztönök maradnak meg. Lehunyom a szememet, úgy figyelek arra, hogy lélegezzek és arra ahogy a szája a bőrömnek simul, ami kellemesen meleg érzés, majd amikor elemeli az ajkát hogy egy másik kis területet is felfedezzen akkor pedig hirtelen túl hidegnek érzem a levegőt. Kezdek teljesen megzavarodni ettől a kettősségtől, így nekidőlök a mögöttem álló fiúnak.
- Thomas – nyögöm ki a nevét egy sóhajba ágyazva, többre most igazán nem futja tőlem. Nem tudnám megmondani, hogy miért dőlök neki vagy hogy miért szólítom meg. Azért hogy ne férhessen úgy hozzám? Vagy azért hogy még közelebb érezzem magamhoz? Azért hogy abbahagyja? Vagy pont azért hogy folytassa? Jézusom, fogalmam sincs. Mindenesetre lassan felemelem a jobb kezemet, és a fiú kezére teszem azt.
Hozzászólásai ebben a témában
Thomas Middleton
Prefektus Navine, Navinés mesélő, Navinés média, Edictum főszerkesztő, Uralkodó Unikornis, Negyedikes diák


cinnamon roll
offline
RPG hsz: 523
Összes hsz: 2494
Írta: 2019. szeptember 16. 22:52 | Link

LAU
a nyári szünetben Fehérvárcsurgón | este Juhászéknál | x

Arcomon szelíd mosollyal puszilgatom a vállát. Akkor emelem csak fel fejemet, mikor nevemet sóhajtva nekem dől. Hüvelykujjammal megsimogatom hasát, ahogy keze az enyémre kerül és másik karommal is teljesen átölelem, örülve, hogy így hozzám bújt. Egészen nekisimulok hátulról, mellkasom hátának, hasam derekának, ágyékom csípőjének. Fejem feje mellé kerül, halántékon csókolom, boldogan szusszanva. Arcom arcának simítom, az ablaküvegbe nézve magunkra mosolygok, majd lehunyom a szemem és csak ölelem ragaszkodón. Nem tudom, meddig maradok így, ám elkezdek eszméletemre térni lassan és arra, hogy nem akarom túlfeszíteni a húrt. Meg valamikor kénytelenek leszünk úgyis elválni. Sajnos.
Vontatottan húzódom vissza, kiélvezve még azokat a simító érintéseket is, amelyekkel elengedem. Mellé lépek, egyik kezem azért még derekán hagyva és lemosolygok rá. Odahajolok, finom puszit hintek a szájára és tovalépek tőle. Megyek a behozott innivalók felé. Rémesen szomjas lettem.
- Tölthetek neked valamit? - kérdezem, visszapillantva rá, amitől olyan abszurd érzésem támad. Hiába vagyok már egy-két méter távolságban barátnőmtől, mintha még mindig ott lennék. Érzem a testemet, ahogy az ő teste mellett van. Pislogok pár jelentőset, hogy elmúljon ez a fura élmény. Mert akármilyen kellemes, tisztára megzavarodok tőle. Én most itt állok. Itt matatok az innivalókkal. Hamarosan már kortyolok is nagyokat, ezeke a nyeléseket a falu másik végén is hallani szerintem. Utána meg végtelenül jólesőt sóhajtok, tiszta üdítő reklám. Olyan, mint amilyet Füreden láttunk a televízióban. Füred. Az a helyzet, ott csókoltam meg Laut utoljára. Azóta nem igazán voltunk ténylegesen kettesben. Elmentünk ide-oda, beültünk helyekre, sétálgattunk, rendezvényeken voltunk. Azok meg nem olyan alkalmak. Nem ilyenek. A suliban sem lesz ilyen. Ez itt ilyen. A szobám ilyen. Az ő szobája ilyen. A majdani kis bérleménye lesz ilyen. Ilyen meghitt.
Hozzászólásai ebben a témában
Juhász Laura
Prefektus Navine, Negyedikes diák


Érintés-fóbiás
online
RPG hsz: 528
Összes hsz: 1966
Írta: 2019. szeptember 17. 21:10 | Link

Thomas


 
Fehérvárcsurgó, a nyári szünetben |a szobámban |o


Bármi is az oka a mozdulatomnak egy biztos, nagyon jól esik. Eszembe jut a balatoni erkélyjelenet, már akkor is neki szerettem volna dőlni, de végül nem tettem. Akkor még nem mertem, most már igen. Egy apró rándulással fogadom a pocisimit, miközben már készülök fel arra, hogy hamarosan elhúzódunk egymástól. Mert ez is egy új, óvatos kis határátlépdelés a részünkről, és Thomas figyel annyira, hogy tényleg csak apránként haladjunk előrefele. Hogy ne legyen egyszerre túl sok. Legalábbis szerintem figyel rá, hiszen még egyszer sem fordult az elő, hogy nekem kellett elhúzódnom, megálljt parancsolni.
Szemem egy picit kerekedik ki csak, amikor éppen az ellenkezője történik annak, amire számítok. Nem elhúzódik, hanem szorosabban ölel. Ezek szerint akkor nem figyelmeztetésnek vagy ilyesminek értelmezte a dolgokat, hanem inkább bátorításnak. Hamar átváltanak a vonásaim az enyhe meglepődöttségből valamiféle derűs, nyugodt, mérhetetlenül boldog kifejezésbe. A szabad kezemet is megmozdítom, ráhelyezem az övére és a karjai között teljesen ellazulok. Megilletődötten nézem a tükörképünket, a boldog vonásokat, a csukott szemű fiút, a lányt, ahogy elengedi a fiú egyik kezét és óvatosan annak az arcához emeli, hogy megsimogathassa. Ahogy a lány finoman beletúr a fiú hajába, majd leengedve a kezét még ujjai végigszaladnak a füle előtt. Annyira meseszerű ez az egész. Annyira idilli. Annyira … olyan mintha most lenne minden a helyén ezen a világon. Most hogy ilyen szorosan ölel, ennyire nekem simulva. Rémisztőnek kéne lennie? Hát nem az. Pont ellenkezőleg, úgy érzem, hogy most vagyok a helyemen, most van minden rendben. Így, itt, vele, a karjaiban. Sóhajtok egy nagyot, ahogy visszateszem a kezem az övére, szemeimet lehunyom, fejemet pedig finomam megmozdítom, mintha egy hozzádörgölőző macska lennék. Nem kell látnom ahhoz, hogy pontosan tudjam, hogy az ablaküvegen lassan jégkristályok jelennek meg, keretbe foglalva … hát minket. Boldog vagyok, persze, hogy valami történik körülöttem.
Azonnal kinyitom szemeimet, amikor érzem, hogy lazul a szorítás, és kezd távolodni tőlem. Automatikusan mozdulok utána, de megtorpanok végül. Igaza van. A fene egye meg, igaza van. Igyekszem jó képet hát ahhoz, hogy hirtelen jéghideg levegő zúdul rám, de a kis apró puszi segít a leginkább, hogy el is tudjak rendesen mosolyodni. Lassan fordulok csak meg, hogy ne az üvegen át lássam, amit csinál. Az italokkal babrál.
- Nem, köszönöm. Én az … - köszörülöm meg a torkomat, mert valami határozottan nem stimmel a hangommal. Jó, lehet, hogy mégis jó ötlet lenne inni valamit. De még mindig ott tartok, hogy ablak. – Ki akartam nyitni az ablakot, de nem tudtam. De már nem fontos.
Nyögöm ki nagy nehezen, tekintetemet le sem véve a barátomról. Őszintén szólva egyáltalán nem érdekel most az ablak, totál hidegen hagy. Ott is hagyom inkább, a fiú mellé sétálok és nekitámaszkodom az asztalomnak. Csak figyelem őt, tekintetem ide-oda járkál a vonásain, a kusza haján. Megszemlélem a pólóját is, és bármilyen furán is hangzik, de ekkor tudatosul bennem az, hogy immáron fel van öltözve rendesen. Halvány pír jelenik meg az arcomon, ahogy felidézem magamban az előbbi jelenetet, és gyorsan az ágy felé pislogok, Benitot keresve. Majd hogy eltereljem a gondolataimat kimondom az első biztonságosabbnak tűnő dolgot, ami az eszembe jut.
- Elférünk az ágyamon amúgy, nem muszáj a matracon aludnod, hacsak nem szeretnél – túl sok minden jár most a fejemben, egyszerűen túl sok. Megnedvesítem a kiszáradt ajkaimat, majd újra ránézek a barátomra. Esélytelen bármiféle elterelés.
Hozzászólásai ebben a témában
Thomas Middleton
Prefektus Navine, Navinés mesélő, Navinés média, Edictum főszerkesztő, Uralkodó Unikornis, Negyedikes diák


cinnamon roll
offline
RPG hsz: 523
Összes hsz: 2494
Írta: 2019. szeptember 17. 22:03 | Link

LAU
a nyári szünetben Fehérvárcsurgón | este Juhászéknál | x

Nagyban iszom, Lau pedig idesétál hozzám. Lerakom a poharat és rámosolygok, miközben ő fixíroz engem. Nem nagyon tudom hova tenni ezt, viszont mivel fogalmam sincs, egyáltalán hogy kérdezzek rá, mi történik, illetve mivel tetszik a dolog, mindössze jámbor vonásokkal fürdőzöm benne.
Meglepődöm felvetésén, amit egy pillanatig sem palástolok. Rögtön odanézek az emlegetett ágyra, ami hát... nem mondom, tök kényelmesen elférünk rajta, viszont úgy semmiképp sem, hogy ne érjünk össze legalább egy kicsit. Szerintem legalábbis. Nyelek egyet. Nem a tömérdek torkomba döntött innivaló miatt, mint az előbb, úgyhogy nem is olyan hatalmas, ám jelentősnek jelentős. Lesütöm kicsit a szemem, rendesen elgondolkozva. Nem azért, mert én ne szeretnék együtt aludni vele. Mindig szerettem volna és mindig készen is álltam rá. Csak az a baj, hogy... oké, ez furán fog hangozni... szóval az a baj, hogy még soha nem reagált rám rosszul. Még soha nem tolt el magától, soha nem éreztem rajta feszültséget a közelségemtől, és félek tőle, hogy emiatt óvatlanná válok majd. Hogy elkezdem magam abban ringatni, hogy nem is lehet baj. Viszont most meg pont azon tépelődök, hogy talán nem gond ez. Hogy talán fel kéne hagynom azzal, hogy túlságosan vigyázok. Félreértés ne essék, nem hazudtam, mikor azt mondtam, hogy nem kell aggódnia, nem fogom korlátozni magamat. Én ezt nem annak éltem meg. Hanem valaminek, ami egyszerűen csak úgy van és kész. Valaminek, aminek így kell lennie. Azonban egyre inkább sodródom afelé, hogy teljesen feloldódjak. Hogy mindent megtegyek, amit meg akarok tenni, ami magától jön. Tartani pedig nem attól tartok, hogy emiatt majd záros határidőn belül elérkezik az a pillanat, amikor pofára esek, hanem attól, hogy ártok neki. Olyasmivel, amiről nekem eszembe se jut, hogy probléma lehetne. Dehát... itt lenne ideje ezt a félelmet elengedni, nem? Úgyis figyelek rá, úgyis tekintettel vagyok rá, és ez soha nem is lesz másként. Ennek pedig elégnek kell lennie. Nem igaz?
- Jól van - megyek bele kis mosollyal a közös ágyon alvásba. Sokkal nagyobb örömmel tölt el ez az ajánlat, mint az megmutatkozik rajtam, csak tényleg számtalan dolgot hívott elő bennem. Egyelőre még csak szokom ezt az új elhatározásomat. Lauval nem osztom meg, mert félő, nem tudnám rendesen elmagyarázni, hogy ez nem azt jelenti, hogy eddig külön türtőztettem magam és hogy bármiféle áldozatot hoztam, mert ilyenről szó sincs. Viszont ezt lehet, nem tudnám rendesen a tudtára adni.
Úgy döntünk, kéne még játszani valamit, mielőtt kidőlünk, úgyhogy előkerül egy kártyapakli. Lenyomunk pár partit, rágcsálva még ezt azt, az ágyon üldögélve, aztán csak elérkezik a közös fogmosás ideje. Nevetgélve térünk vissza utána a szobába.
- Melyik oldal az enyém? - kérdem a lánytól, megállva az ágy mellett.
Hozzászólásai ebben a témában
Juhász Laura
Prefektus Navine, Negyedikes diák


Érintés-fóbiás
online
RPG hsz: 528
Összes hsz: 1966
Írta: 2019. szeptember 17. 23:03 | Link

Thomas


 
Fehérvárcsurgó, a nyári szünetben |a szobámban |o


Figyelmesen nézem őt, miután szóba hoztam az ágy dolgot, arcom nem árul el semmiféle érzelmet. Csupán valamiféle türelmes várakozás olvasható le róla. Ez azonban csak a jéghegy csúcsa. A felszín alatt zajló dolgokat inkább megtartom magamnak. Minden egyes rezdülését észreveszem és kiértékelem. És nagyon nem értem a dolgot. Aludtunk már együtt, többször is. Nagyobb ágyon, ez igaz, de akkor is közel voltunk egymáshoz, nem húzódtunk ki a túlszélére soha. Az enyém kisebb, mint azok ez tény. De nem annyira, hogy szorosan egymáshoz kelljen simulnunk ha nem akarunk leesni. Vagy hogy félig a másikon kelljen feküdni. Fel se mertem volna ajánlani, ha olyan lenne a fekhelyem kezdjük innen. Mégis meglepődik, és mintha zavarba is jönne. És átgondolja.
És ez az a pillanat, amikor legszívesebben visszaszívnám az egészet, és azt mondanám neki, hogy jó akkor hagyjuk, és aludjunk külön. A gond viszont az, hogy én ezt nem akarom. De lehet, hogy miatta jó lenne, hogy ne rágódjon feleslegesen, hogy ne hozzam nehéz helyzetbe. Várok még egy picit, és inkább iszom valamit, aztán majd ha még mindig vacillál akkor majd szépen visszatáncolok az egésztől. Egy gyors mozdulattal ellököm magam az asztaltól és megfordulok, hogy töltsek magamnak valamit. Akármit, tök mindegy mi az csak igyak valamit. A poharamba jégkanálka is kerül, az forog lassan körbe-körbe, kevergetve a házi limonádét, hűtve azt. Visszafordulok, az italomat lassan kortyolgatom, a pohár pereme fölül nézve tovább a barátomat.
- Oké, akkor megetetem a macskát és letessékelem az ágyról, hogy meg tudjam csinálni – bólintok egyet, amikor végre elhatározásra jut. Sikerül nem rögtön visszakérdeznem, hogy biztos-e benne, egészen biztos benne. Felesleges lenne, meg egyébként is, ha bármi van akkor körülbelül egy pálcaintés és már elő is kerül a matrac. Még lazán meggondolhatja magát. Örülök, hogy így döntött, de valahogy az izgatottság az most úgy elmarad. Őszintén szólva még nem hiszem el, hogy tényleg így is lesz. Inkább felkészülök arra, hogy nem.
Benito etetése teljesen eseménytelen, a táskámból szimplán kiveszem a tálkáját és beleöntöm a fagyasztott legyét. Farka hegyét rezegtetve vonul le az ágyról, így én el tudom rendesen rendezni az ágyneműt. Hamarosan kártyázni kezdünk, megmutatok a fiúnak pár egyszerűbbet, amit még gyerekként tanultam, már amelyikre emlékszem. Sőt megpróbálok elmagyarázni egy bonyolultabbat is, de hamar rájövök, hogy a szabályok felére nem emlékszem. Ezen persze jót nevetünk, majd abba is hagyjuk inkább az egészet. Fogmosás közbe ér utol a gondolat, hogy most vajon akkor mi is lesz. A választ hamar megtudom, amint visszaérünk a szobámba.
- Igazából amelyiket szeretnéd. Én a belsőt javaslom, ha nem szeretnél leesni véletlenül, de tényleg mindegy nekem – felelem neki mialatt a függönyöket húzom be. Ismeretlen ágy ugyebár … ha ő alszik kívül akkor benne van a pakliban, hogy esetleg forgolódás közben érzékeli hogy valami – egészen pontosan valaki – van mellette, odébb helyezkedik és lepottyan. Míg én ismerem a saját ágyamat, még álmomban sem fogok leesni, még ha tőle elfele is mocorgok. Lelökni meg már csak nem fog. De döntsön ő, hogy neki melyik a szimpatikusabb. Visszasétálok a villanykapcsolóhoz, megvárva, hogy végül is hogy dönt. Nekem aztán tényleg mindegy. Vak sötétben is be tudok mászni a helyemre, ha arról van szó. Bár azért némi fény fog derengeni lámpaoltás után is. Itt, az ajtó mellett álldogálva jutok el végül odáig, hogy oké, akkor nem táncol vissza, és tényleg együtt alszunk. Végre engedélyezem magamnak, hogy úgy igazán örüljek, és meg is jelenik rögtön az enyhe izgatottság. Mosolyogva figyelem amíg el nem helyezkedik aztán lekapcsolom a lámpát, pár másodpercet várok, hogy hozzászokjon a szemem a megváltozott fényviszonyokhoz, majd lassan az ágyamhoz sétálok és bevackolódom a helyemre.
Hozzászólásai ebben a témában
Thomas Middleton
Prefektus Navine, Navinés mesélő, Navinés média, Edictum főszerkesztő, Uralkodó Unikornis, Negyedikes diák


cinnamon roll
offline
RPG hsz: 523
Összes hsz: 2494
Írta: 2019. szeptember 18. 00:00 | Link

LAU
a nyári szünetben Fehérvárcsurgón | éjjel Juhászéknál | x

Ó, engem az ágyról legördülés veszélye nem fenyeget egyáltalán. Nem mocorgok álmomban semerre. Dehát tudhatja, aludtunk már egy szobában. Ja, hogy akkor ő is aludt. Oké, a lényeg, hogy ezzel nem volna gond. Az indokláson csak elvigyorodom tehát, mert persze elképzelem, ahogy leesek.
- Jó, akkor enyém a belső fele - árulom el neki, mire jutottam kevés töprengés után. Mondjuk én inkább olyan megfontolásból, hogy így nem kell átmásszon rajtam, vagy fogösszeszorítva kikúsznia mellőlem, ha hamarabb kelne, ami egyébként esélyes. Meg különben is, olyan magától értetődőbbnek tűnik. Abba bele se gondolok, az csak tudatalatt motoszkál bennem, hogy ez menekülőút is a számára, amit mindenképp szeretnék megadni. Ne érezze magát beszorítva.
Különben arról fogalmam sincs, honnan veszi, hogy visszatáncolnék. Tettem én már olyat? Nem emlékszem. Nem vagyok ez a bizonytalankodó fajta. Mármint, ha nem vagyok biztos valamiben -ami tényleg sokszor előfordul-, egyszerűen megmondom. Ha viszont már döntöttem valamiről és ezt a másik tudtára adom, akkor az már tuti bennem. Komolyan nem vágom, adtam-e valaha bármivel okot, hogy az ellenkezőjét higgye rólam. Valószínűleg inkább arról van itt szó, hogy csak izgul. Nem engem tart határozatlannak, csak benne tengenek túl az érzelmek. Amit teljesen megértek.
Az ágy végéről mászom be a helyemre, rátérdelve, egyetlen lépést téve négykézláb, aztán már fordulok is meg, leülök, hátradőlök, derekamra vonva a takarót. Miután leoltja a lámpát, sokáig nem igazán látok még. Azt is csak ímmel-ámmal, hogy közelít. Emiatt inkább gondolataimra figyelek, míg a szemem szokja a helyzetet. A bajok pedig itt kezdődnek. Ugyanis beleragadt az jelenet az agyamba, hogy lehullok az ágyról és ez lejátszódik újra meg újra. Elvigyorodom, a vigyoromba nemsokára segy fújtatás vegyül, majd kettő egymás után, fejem minden alkalommal megemelkedik kicsit. Végül egy erős szusszanás sorozat jön össze, amiről csakhamar kiderül, hogy egy nevetés eleje.

¤ ¤ ¤

Végül becsukom hát szemem és vállaimat felhúzva, ujjaimat homlokomra támasztva látok neki helyes, vékony hangon mulatni. Aztán muszáj vagyok mindkét kezem arcomra tenni, mert rámtör a röhögőgörcs. Egészem rázkódik és vele kicsit az ágyunk is. Néha levegő után kapok, miközben áradóan nevetek. Annyira szeretném barátnőmnek elmondani, mi jött rám, csak hát nem bírom még abbahagyni a kacagást. Elveszem aztán kezeim arcomról és magam mellé nézek a lányra.
- Bocsánat, csak... - törölgetem a derüléstől könnyessé lett szemem, nyikkanva még egy kicsit olykor. - ... csak elképzeltem, ahogy leesek az ágyról. - bököm végre ki, mi lelt engem, ám ezek a szavak is visszafojtott hangúak, nem hiába, hiszen megint egy kis nevetés követi őket. - Jaaj - sóhajtom, próbálva lezárni a rám jött ötpercet, megmasszírozva arcomat, hátratúrva hajamat és pislogva, szipogva kicsit. Ez kemény volt. Biztos hozzájárul a fáradtság is, meg a magányunk felszabadultsága.
- Hú - legyezgetem meg magam pólómmal, hiszen naná, hogy ettől most jól kimelegedtem. Oldalamra fordulok, Lau felé, arcom a párnámnak nyomom és kezem barátnőm karjára simítom, szeretettel mosolyogva rá az éji félhomályban.
Hozzászólásai ebben a témában
Juhász Laura
Prefektus Navine, Negyedikes diák


Érintés-fóbiás
online
RPG hsz: 528
Összes hsz: 1966
Írta: 2019. szeptember 18. 00:42 | Link

Thomas


 
Fehérvárcsurgó, a nyári szünetben |a szobámban |o


Jó, de mi van akkor ha éppen ma akar mocorogni álmában? Vagy ha nem akar de fog? És igen, honnan tudjam mégis hogy mit csinál alvás közbe, ha egyszer alszom? Nincs rejtett kamerám, sőt nem rejtett se. Csak ezért meg nem fogok virrasztani. Na, mindegy is.
Az persze nem jut eszembe, hogy ha övé a belső fele, akkor meg simán be tudom én őt szorítani. Ugyanis én mocorgok álmomban. Hoppá. Ó, mindegy, majd lesz valahogy. A lényeg, hogy ő nem esik le. A ki-be mászkálást meg tuti simán megoldanám amúgy, de így tényleg jobb, hogy nem kell.
A mosolyom még szélesebbé válik azt figyelve milyen módon jut el az ő felére. Tök üres az ágy, simán leülhetne a szélére és szépen begördülhetne, de nem, ő kiskutyaként végigmászik rajta. Így kell feszültséget oldani kérem szépen. Minden gond nélkül el is jutok a helyemig, helyezkedem el éppen kényelmesen a takarómon, amikor a fura hangok áradata a kezdetét veszi. Nem tudom ugyan, hogy mi ennyire vicces, de az biztos hogy a nevetése magával ragadó. Vigyorogni kezdek én is, fel-felkuncogva, majd én is nevetésbe váltok át, amikor elkezd mozogni az ágy is. Már maga ez a tény is iszonyat mulatságos, az meg pláne hogy még néha neki is koppan egy picit a falnak, és ez már iszonyat röhejes. Nagy nehezen az oldalamra fordulok, ám ez nem bizonyul a legjobb ötletnek, mert elég egy pillantást vetnem a nevető arcára – már amennyire ki tudom venni a sötétben – máris újra felkuncogok.
- Ahogy leesel az ágyról? – kérdezek vissza felprüszkölve. Hát, az inkább fájdalmas, mint vicces lenne, de sebaj. A fáradtságnak, meg az eseményeknek tudom be a dolgot. Én viszonylag gyorsan lenyugszom a nevetés után, hiszen ugye nem képzelegtem semmit se, csupán magával ragadott az ő jó kedve. Végül felém fordul ő is, és amikor hozzám ér újra elvigyorodom.
- Segítek – jelentem ki egyszerűen, hiszen látom, hogy melege van, majd ahol a keze hozzám ér ott vékony jeget képzek. Nem olvad el és nem fagy oda az ember, csupán kellemesen hideg. A másik kezemet valahogy kiszabadítom és a csuklójára fogok rá, picit hűtve rajta. Bezony, tök jól rájöttem, hogyan lehetne ezt megoldani. Azt nem ajánlom fel, hogy például a nyakát is végigtaperolom hasonlóan, azért nem lenne jó ha fázni kezdene. Nem sokáig tartom fenn ezt az állapotot, az erek hamar lehűlnek, szóval pár pillanat tényleg elég. Aztán vissza is húzom a kezemet mosolyogva.
- Örülök, hogy itt vagy – jelentem ki egyszerűen majd közelebb viszem az arcom az övéhez egy pillanatra, hogy összeérintsem a nózijainkat. Bátor vagyok, hajaj, mint egy nyuszi.
Hozzászólásai ebben a témában
Thomas Middleton
Prefektus Navine, Navinés mesélő, Navinés média, Edictum főszerkesztő, Uralkodó Unikornis, Negyedikes diák


cinnamon roll
offline
RPG hsz: 523
Összes hsz: 2494
Írta: 2019. szeptember 18. 20:42 | Link

LAU
a nyári szünetben Fehérvárcsurgón | éjjel Juhászéknál | x

Ahh, mennyei a hűsítés. Kedves, hogy figyelmeztetett előtte, mert szerintem eléggé ledöbbentem volna, miért lesz hirtelen ilyen hideg a bőre az érintésemtől, ám így értem, ezzel segít azon, hogy majd' meggyulladok. A csuklómnál is nekikezd. Irtó finom. Jólesően sóhajtozom, szemem is lehunyva hozzá kicsit. Gondolok rá, hogy odavonom a kezét a tarkómra is, mert ott esne aztán igazán jól. A behűtött üdítősüveget is oda szoktam nekinyomni, viszont valóban hamar megvan a hatás enélkül is.
- Köszönöm - mosolygok rá, miután elenged, én viszont nem húzom el kezemet.
- Én is - értek egyet vele a helyes eszkimó puszit követően, amibe belemozdítom orromat, vigyorogva. Klassz, hogy itt vagyok. Főleg pont itt és pont most. Sok minden történt ma, sok élmény ért, van mit emésztenem, ám szerencsére utólag általában csak a szépre emlékezem, úgyhogy hiába voltam nem egyszer zavart vagy enyhén feszült a nap folyamán, ezek már sehol nincsenek bennem. A szoba áldott magánya, a puha ágy, a lábamhoz odabújt csodacica és barátnőm közelsége végtelenül megnyugtat. Az iménti nevetésem kedélye pedig még mindig fáradt testemen ül, szemeimben csillog.
- Annyira szeretlek - mosolygok rá melegen, csöndes szavaim olyan természetességgel áradnak ki ajkaim közül, mintha már olyannyiszor elmondtam volna ezt. El is mondtam. Én legalábbis úgy érzem. Csak nem így, hanem azzal, ahogy nézek rá, ahogy megszaporázom lépteimet felé a folyosón, ahogy vele nevetek, ahogy ott vagyok neki bárhol és bármikor. Karján jár még tenyerem kedveskedve, majd megsimogatom arcát. Látszik rajtam, ami elhangzott, annak nincsen súlya bennem. Úgy értem, nem tűnök úgy, mint aki előkészült rá, hogy ilyen hatalmas vallomásokat tegyen, vagy mint aki egyáltalán felfogja, hogy jelentős lehet az, amit most lépett. Mert nincs is így. Nem jut el az agyamig, miféle pillanat ez. Olyan nekem, mint mindegyik Lauval: boldog. Nem is várom hát, hogy bármit feleljen rá. Hiszen nem is kérdés volt. Csak kiszakadt belőlem, mint egy sóhajtás.
Hozzászólásai ebben a témában
Juhász Laura
Prefektus Navine, Negyedikes diák


Érintés-fóbiás
online
RPG hsz: 528
Összes hsz: 1966
Írta: 2019. szeptember 18. 21:36 | Link

Thomas


 
Fehérvárcsurgó, a nyári szünetben |a szobámban |o


Érdekes, hogy még soha nem jutott eszembe magamon így segíteni, amikor nagyon melegem volt. Elemi mágiával sose próbálkoztam még, pedig, hát valljuk be őszintén eléggé adná magát. Ma viszont, figyelve, hogy milyen nehezen tűri a barátom ezt a klímát, viszonylag hamar jött az ötlet. Miután már tényleg minden szokásosat végigjártam, a sötétítéstől a ventillátoron át, a fagyiig. Hideg zuhanyt azért mégsem zúdítok a nyakába, az tudna még hatásos lenni. Tetszik neki, amit csinálok, nekem pedig az tetszik, ahogy ő ezt kifejezi.
- Nincs mit. Lehet, hogy elég lenne egy lepedő, vagy egy vékony pokróc a takaród helyett – teszem még hozzá elgondolkodva a dolgon. Igen, lehetséges, hogy a takaró az tényleg túlzás. Főleg, hogy ilyen közel fogunk aludni, melegítve egymást. Az amúgy is forró éjszakában. Ehgen, sok lesz az a takaró. De most nem állok neki pattogni a dolgon, inkább próbálom megvalósítani, amit szeretnék. Az orr összedörgölésen felnevetek, ez nagyon aranyos dolog.
A helyzet az, hogy a kijelentésem teljesen meggondolatlanul jött, nem is tudnám megmondani, hogy pontosan mit értek az ’itt’ alatt. Itt az otthonomban? A szobámban? Az ágyamban? Mindegyik igaz, sőt még tudnám sorolni. Sóhajtok egyet boldogan a vonásait figyelve. Szinte sajnálom, hogy előbb utóbb el fog nyomni minket az álom. Egész éjszaka el tudnék így lenni.
Majd megáll körülöttem minden, hogy aztán egy hirtelen 180as fordulattal szédült iramban kezdjen el pörögni megint, miután kimondja az ominózus sz-betűs szót. Ami már vagy egy tucatszor „elhangzott” köztünk, csak nem így. Közel álltam már hozzá párszor én is, hogy ki is mondjam ténylegesen, de valami mindig visszatartott. Hányszor elmondtam már pedig neki, csak épp ezt a szót hagytam ki? Ő is rengetegszer elmondta már, szavak nélkül. Nem érzem azonban úgy, hogy ettől valami új szintre lépett volna a kapcsolatunk, vagy hasonló, de jézusom, hihetetlenül jól esik, hogy kimondta. Annyira jól esik, hogy kénytelen is vagyok a fejemben lepörgetni a szokásos nyugtató dallamomat, mielőtt özönvíz áraszt el minket.
Amikor megcirógatja az arcomat, akkor mozdítom én is a kezemet, végigsimítok az arcán, majd tétovázás nélkül közelítem a fejemet az övéhez, majd az ajkaimat az övéhez érintem. Túlságosan is tele vagyok érzelmekkel ahhoz, hogy meg tudjak szólalni, amúgy is az ’én is téged’ olyan hülyén hangzik, és úgy meg nem fogok felelni neki, mintha automatikusan visszamondanám. Úgyhogy inkább más módon válaszolok neki, és megteszem azt, amit az előbb is szerettem volna, meg az asztalnál is, csak nem mertem. Megcsókolom, finoman végigcirógatva a száját, majd hátrébb húzom a fejemet, szemeim telis tele érzelmekkel. Pár pillanatig csak nézem őt, majd egy puszit adok a szája sarkába. Szeretlek. Majd a másik sarkába is. Szeretlek. Majd megint hátrébb húzom picit a fejemet, hogy mélyen a szemébe nézhessek.
- Szeretlek - csak egy suttogásra futja tőlem, mielőtt egy újabb puszit adnék neki.
Hozzászólásai ebben a témában
Thomas Middleton
Prefektus Navine, Navinés mesélő, Navinés média, Edictum főszerkesztő, Uralkodó Unikornis, Negyedikes diák


cinnamon roll
offline
RPG hsz: 523
Összes hsz: 2494
Írta: 2019. szeptember 18. 22:38 | Link

LAU
a nyári szünetben Fehérvárcsurgón | éjjel Juhászéknál | x

Még jobban elmosolyodom, ahogy ő is megsimogatja az én arcomat, aztán picit megemelkedik szemöldököm, mikor odahajol hozzám. Lehunyom szemem és már mozdul is szám a szelíd, mégis telített csókra. Kezem nyakára csúszik közben. Megbűvölten figyelem őt, miután elválunk, aztán ismét elszélesedik mosolyom, hiszen érkezik még egy puszi. Aztám egy újabb és egy harmadik. Mindegyikhez pislogok egyet. Utána pedig elsuttogja ő is, ami benne van. Talán ekkor ébredek rá valamennyire, mit mondtam az imént. De csak úgy derengőn. Sokkal jobban lefoglal, ami éppen történik. Az, hogy milyen gondtalannak érzem magam. Milyen könnyűnek. Nagy szemmekkel nézek rá, aztán röviden lehunyom őket az újabb, apró csókra.
Viszont nem hagyhatom ám ezt annyiban. Elég a viszonzatlan puszikból! Most végetek! Elárasztom én is őt velük. Kap az arcára, halántékára, orrára, szája csücskébe. Derűsen szusszanok olykor közben, aztán helyezkedem kicsit, mert nem tudok mit kezdeni az alattam lévő karommal. Tisztára útban van. Félig felkönyökölök hát, kicsit darabosan, bénázva, de csak vigyorgok magamon és ahogy megint kényelmesen vagyok, már folytatom is, amit abbahagytam. Kap egyet másik orcájára, lopva szájára, egyet az állára. A szobában csak helyes kis cuppanások hallanak meg az ágyneműk súrlódása, ahogy fészkelődünk. Leveszem kezem nyakáról és derekára simítok, miközben belecsókolok nyakába. Majd ismét és ismét, mélyről szusszanva. Felemelem aztán fejemet és barátnőmre mosolygok, homlokomba lógó, kócos hajjal. Ahogy figyelem őt, az ismét világossá teszi, amit az imént mondtam neki. Ahogy mindig, minden rezdülésem. Szeretem a barátnőmet. Persze, hogy szeretem.
Hozzászólásai ebben a témában
Juhász Laura
Prefektus Navine, Negyedikes diák


Érintés-fóbiás
online
RPG hsz: 528
Összes hsz: 1966
Írta: 2019. szeptember 20. 20:40 | Link

Thomas


 
Fehérvárcsurgó, a nyári szünetben |éjjel a szobámban |o


Azt hiszem, most veszítettem el a kapcsolatot saját magammal. A tudatosság teljesen eltűnt, és csak a mostra figyelek. Minden negatív dolog háttérbe szorul, mint például a félénkség, az enyhe kis aggodalom, hogy nem lesz-e gond abból, amiket teszek, teszünk és csupán kiélvezem a pillanatot amíg tart. Kezdeményeztem, de nem riadtam vissza a ténytől egyáltalán. Igazából még tetszett is a dolog, ám most az ő köre következik. Részemről ugyan teljesen rendben lett volna az is, ha nem viszonozza az iménti kedveskedésemet, de nem ellenkezem egy fél pillanatig sem a pusziáradat miatt. Hülye lennék ellenkezni.
A mocorgása miatti szünetet viszont kihasználom, egyrészt a takarót ficergem ki magam alól, másrészt pedig gyorsan végigsimítok az arcán. Az, hogy kevésbé ügyesen oldja meg a helyváltoztatást, nos, igazából fel se tűnik úgy őszintén. Eléggé máshol jár az eszem ahhoz, hogy ilyesmit észrevegyek most. Folytatnám még a simogatást, de a barátom úgy tűnik koránt sem végzett velem. Kezem lassan lehanyatlik, ahogy megadom magam neki, bármit is tervez – vagy éppen nem tervez – nem szeretném, ha útba lenne neki.
Az eddigi hangokba jóleső szusszanások, sóhajtások is vegyülnek a részemről, amint a nyakamat veszi birtokba. Teljesen átadom magam ennek az érzésnek, észre sem véve azt, hogy mozdul a kezem és a hajába markolok. Fejemet kissé megfeszítem, hogy kényelmesen hozzám tudjon férni … és … abbahagyja. Kinyitom a szememet, megzavarodott pillantást vetve rá. Hosszan fújom ki a tüdőmben rekedt levegőt és amíg újra normális üteművé nem válik az oxigén felvételem ritmusa, addig csak nézem őt. Majd hirtelen egy mosoly suhan át az arcomon, és a még mindig a hajában lévő kezem más utakra téved. Lustán táncoltatom végig az ujjaimat a nyakára, kitérőt téve a füléhez, majd végigkövetem a szemöldöke ívét, az orrát, az arcélét, végül pedig kis tétovázás után a száján is végigsimítom az ujjaimat. Felfedező körutam alatt végig fogva tartom a tekintetét, majd pusztán a kíváncsiságtól vezérelve elhúzom a kezemet, hogy a mellkasára, egészen pontosan a szíve fölé tegyem a tenyeremet. Megbabonázva figyelek a ritmusára, amiről nem mondanám, hogy kifejezetten lassú lenne. Ahogy az enyém se az. Közelebb húzódok hozzá továbbra is a már-már feketének tűnő szemeibe nézve, a lábam az övének ütközik és valahol mélyen a háttérbe szorított tudatomban felsejlik a tény, hogy egyáltalán nem feszélyez a gondolat, hogy így valamelyest fölém magasodik, hogy kiszolgáltatott helyzetbe kerülök. De ez az én választásom, én helyezkedtem úgy, mert hozzá szeretnék bújni. Minden a legnagyobb rendben van.
Hozzászólásai ebben a témában
Thomas Middleton
Prefektus Navine, Navinés mesélő, Navinés média, Edictum főszerkesztő, Uralkodó Unikornis, Negyedikes diák


cinnamon roll
offline
RPG hsz: 523
Összes hsz: 2494
Írta: 2019. szeptember 20. 21:20 | Link

LAU
a nyári szünetben Fehérvárcsurgón | éjjel Juhászéknál | x

Abbahagyom. Igen, abbahagyom, mert rájöttem, ha nem hagyom abba, még a végén minden porcikáját végigpuszilnám. Hogy az mégis miért baj? Ezt nehezen tudnám megmondani. Csak valahogy úgy éreztem, meg kell állnom. Hiszen már ezzel is jóval többet tettem, mint pár perce tettem volna, mielőtt leomlottak bennem a falak. Azért akkor sem kell most itt hirtelen túlzásokba esni. Mondjuk fura, mert ez tök úgy hangzik, mintha tudatosan cselekednék, noha nem igazán teszem. Nem sokat gondolkozom ezeken. Most éppen csaknem semennyit és semmin.
Látom azonban zavarodottságát, talán csalódottságát, viszont értelmezni nem vagyok képes. Mi a baj? Nem sokáig fürkészhetem, mi a probléma, hiszen ujja lágy kalandra indul rajtam. Mosolyogva élvezem ezt, számat ellazítom, amikor odajut, aztán ahogy ott hagyja, nyelek egyet. Keze mellkasomra csúszik és ekkor én is felfigyelek saját szívverésemre, amit különben hallok már egy ideje fejemben dübörögni, csak eddig nem tűnt fel. Zakatol rendesen. Azonban fokozható még a tempója, ezt pedig remekül példázza az, amikor lábaink is összesimulnak. Fújok egyet, mosolyogva, viszont szemeim fénye egyre elmélyültebb, egyre markánsabb. Derekán pihentetett kezem magától mozdul, ujjaim megtalálják a top szélét és finoman becsúsznak alá, meleg bőrére. Lehajolok rá újfent és miután gyorsan megnedvesítettem ajkaimat, megcsókolom őt. Szám lustán ízlelgeti az ő száját. Kezem feljebb csúszik oldalán a pizsamafelső alatt. Légzésem egyre rendszertelenebbé lesz, ahogy átadom magam ennek az egész élménynek. A csókom szintén pillanatról pillantra válik szenvedélyesebbé.
Hozzászólásai ebben a témában
Juhász Laura
Prefektus Navine, Negyedikes diák


Érintés-fóbiás
online
RPG hsz: 528
Összes hsz: 1966
Írta: 2019. szeptember 20. 22:14 | Link

Thomas


 
Fehérvárcsurgó, a nyári szünetben |a szobámban |o



A baj? Az, hogy abbahagyta. Az, hogy nem akartam, hogy abbahagyja. Az, hogy ennek az érzésnek meg kellett volna rémítenie. Ha nem vette volna át az irányítást felettem valami más. De nem annyira nagy baj, hiszen így megvan a fokozatosság, visszább nyerhetem az önkontrollom, az önuralmam, amíg felfedezem a szeretett arcot. Egy pillanatra bevillan, hogy az ujjaim után ugyanezt az utat akár puszikkal is végigjárhatnám, de a kíváncsiságom erősebb ennél. Ő is azt érzi vajon, amit én? A szívverése üteméből kiindulva igen. Elfojtok magamban egy mosolyt, és hozzábújok.
Ez az újfajta közelség mintha valamiféle kapcsolóként működne, Thomas tekintete megváltozik, én pedig nem fogom fel azonnal, hogy mi az, amit látok benne. Csak a vágy számít, hogy közel érezzem őt magamhoz. Elakad a lélegzetem, amikor a csupasz bőrömhöz ér, egy apró kis vészcsengőt beindítva ezzel. Csak óvatosan, csak lassan. Eddig nincs gond, ért már így hozzám, de mégsem így. Nem ilyen környezetben, és főleg nem ilyen pillantással. Nyelek egyet, pont mielőtt megcsókolna. Kiszabadítom a kezemet, ami közénk ékelődik, ügyetlen mozdulattal a nyakához emelem azt. Lehet, hogy eltolnom kellene, ám ez a csók teljesen megőrjít. Enyhén szétnyílnak az ajkaim, egy sóhaj pedig kapva kap az alkalmon és kiszökik a kis résen. Thomas keze tovább halad …  újabb vészcsengő, hangosabb, mint az előző. Jézusom. Megrándulok az új érzéstől, a mozdulattól pedig a hátamon kötök ki. Immáron mindkét kezem a nyaka köré fonódik, és már-már zihálva viszonzom az egyre hevesebb, egyre mélyülő csókot. Minden egyes porcikám ujjongva, remegve követeli a folytatást. És ekkor térek vissza a tudatosság útjára. Hogy mi?
Elszakítom a kezem a nyakától, hogy a topom alatt lévő kezére tegyem azt. Éppen csak egy icipicit szorítok rá, megálljt kérve tőle. A szenvedélyes csókot közben fokozatosan visszaterelem a biztonságosabb útra. Nem szándékozom hirtelen abbahagyni, és a kezét sem akarom elkapatni vele onnan. Kicsit elhúzom a fejemet, hogy meg is tudjak szólalni. Tekintetemben hasonló tűz lángol, mint amit az előbb láttam az övében.
- Várj. Egy picit. Ez … ezt … csak … itt … várj – kérem tőle küszködve a szavakkal, azzal hogy beszélni tudjak egyáltalán. Továbbra is tartom a kezét, hisz képtelen vagyok elmondani egyelőre, hogy nem csinált semmi olyat, amitől bepánikoltam volna. Nem, ő nem. Én ijesztettem meg magam, azzal hogy szinte alatta fekszem, azzal, hogy mit szerettem volna. Jó ég, még mindig szeretném. De az gyors lenne, túl gyors lenne. Csak, maradjunk így, ne siessünk jobban előre, bármennyire is szeretnénk mindketten. Finom csókot adok a szájára, remélve, hogy nem húzódik el, hogy nem veszi úgy, hogy valami rosszat csinált. Csupán egy kis időt kérek, amíg össze nem szedem magam egy kicsit.
Hozzászólásai ebben a témában
Thomas Middleton
Prefektus Navine, Navinés mesélő, Navinés média, Edictum főszerkesztő, Uralkodó Unikornis, Negyedikes diák


cinnamon roll
offline
RPG hsz: 523
Összes hsz: 2494
Írta: 2019. szeptember 20. 23:00 | Link

LAU
a nyári szünetben Fehérvárcsurgón | éjjel Juhászéknál | x

Ahogy megfogja felsője alatt simító kezem, az rögtön megáll, és egy szusszanással veszem tudomásul, miként lágyul el újra csókunk. Hümmögök kicsit, aztán kábán nyitom fel a szemem, mikor a lány elveszi tőlem ajkait. Várjak? Mire? Vagyis hát mivel? Értetlen pislogásba kezdek, és próbálom összerakni, mi történik, azonban most elég nehezen megy a gondolkodás. Még nehezebben, mint általában. A kis csókja után hajolok még, mintha egy mágikus erő nem engedné tőlem távolabb, aztán végül csak feljebb emelem fejemet. A fejemet, ami nekiáll kitisztulni. Eddig az ösztöneim voltak csak jelen, azok védték barátnőm, azok figyeltek rá. Bármennyire elönti az agyam bármiféle jóleső köd, nem tudok nem tekintettel lenni rá és ez soha nem lesz másképp. Fel viszont ilyenkor nem fogom, miért fújok visszavonulót rögvest, miért veszek vissza egyetlen rezdüléstől. Egyszerűen megteszem. Mert amivel szemernyi gondja is van, ami picit is zavarja, abból én nem kérek. Hogy azonban éppen mi baja van és mivel, azt csak utána kezdem pörgetni magamban, ha teszem egyáltalán. Most éppen teszem. Amire pedig jutok és ami belém eszi magát, attól megijedek. Most tényleg azt gondolja rólam, hogy....? Ne, az nem lehet. Te jó ég!
- Jaj, nem, én... én nem akartam... - állok neki kissé rémülten bizonygatni, hogy egyáltalán nem állt szándékomban ennél tovább menni. Főleg nem oda, ahova -most meggyőződésem, hogy- barátnőm hiszi, tartottam. Rázom a fejem és kihúzom kezem felsője alól, ám nem veszem el, csak azon át simítok rá ismét. - Én csak... - viszonzom összeszedettségét. - Én nem akartam semmit. - maradok végül ennyiben. Ugyan a megfogalmazás elég szerencsétlen (most épp mi nem az?), hiszen azt is ki lehetne belőle hallani, hogy engem nem hozott olyan izgalomba mindez. Pedig egyáltalán nem erről van szó. Ó, egyáltalán nem. Mindössze arról, hogy rémesen rosszul feltételezi Lau, ha azt hiszi, nekem terveim vannak. A kedveskedés, a közeledés nem az a kategória, amelybe nálam jól átgondolt elképzelések lennének vagy bármiféle cél. Más kérdés, hogy láthatóan mekkora hatással van ő rám és miket mozdít meg bennem, amiket előre nem sejthetek. Elég az hozzá, valószínűleg félreértem azt, amit kér. Mármint főleg az indíttatásait. Maga a várj rész elég egyértelmű. Legalábbis az, hogy megálljak rá. Abban, hogy mivel, még mindig nem vagyok biztos.
Hozzászólásai ebben a témában
Juhász Laura
Prefektus Navine, Negyedikes diák


Érintés-fóbiás
online
RPG hsz: 528
Összes hsz: 1966
Írta: 2019. szeptember 20. 23:41 | Link

Thomas


 
Fehérvárcsurgó, a nyári szünetben |éjjel a szobámban |o


Elsőre egész jól reagál, ami jó, nagyon jó. Persze mit sem sejtek abból, hogy mi is zajlik le benne éppen. Azt se tudom, hogy bennem mi zajlik le, ha már itt tartunk. Csak annyit tudok, hogy sürgősen normalizálnom kell valahogy a lélegzetvételemet. Szóval erre koncentrálok, amíg nyugtatom magamat.
Nem akarta? Mit nem akart? Mi az, hogy nem akart semmit? Marhaság, hát már hogy a viharba ne akarta volna azt, ami történt? Ha nem akarta volna, akkor most is nem feküdnénk itt így. És azt sem hiszem, hogy ő kevésbé élvezte volna, mint én. Mi az, hogy nem hiszem? Hát tudom, érzem, éreztem, tudom.
Kérdőn húzom fel a szemöldökömet, hogy most tulajdonképpen miről is beszélünk, mert úgy nézem nem igazán ugyanarról. Ez van, ha képtelen vagyok értelmesen beszélni. Picit késve esik le a tény, hogy egy szemernyit sem mozdul odébb. Csupán a keze kerül póló fölé, de ezt leszámítva semmi sem változott. Ez eléggé biztató, ez jó.
- Félreértesz – rázom meg a fejemet, egyrészt jelezve hogy nem úgy gondoltam, ahogy ő hiszi, hogy gondoltam, másrészt meg hogy helyrerázzam azokat a rakoncátlankodó gondolatokat, amik még véletlenül sem akarnak értelmes egésszé összeállni. – Én, szóval, magamtól ijedtem meg. Attól, amit kiváltottál belőlem. Azért kértem, hogy várj, hogy megszokjam ezeket az új érzéseket. És hogy ne legyen az, hogy bepánikolok magam miatt.
Megint megrázom a fejemet, mert ez így még mindig nem túl érthető. Hogy a fenébe mondjam el, úgy hogy teljesen tiszta legyen? A nyilvánvaló módot leszámítva? Sehogy mi? Jellemző.
- Nem hiszem azt, hogy a … szóval, hogy túlzásba estél volna és hogy nagyon továbbmentél volna. De ha feljebb ment volna a kezed egy picit akkor, szóval … öö. Csak, arról van szó, hogy én viszont hirtelen úgy éreztem, hogy akartam volna. És ez, hát, eléggé öhm, új meg szokatlan meg minden. És nem lett volna jó ötlet, nem szerettem volna ha bepánikolok, ha azt érzed, hogy gond, amit csinálsz, hogy bántassz vele vagy ilyenek. – sikerül végül szerintem egész jól elmondanom a helyzetet, némi pirulás mellett természetesen. A mivel-t még mindig nem magyaráztam meg, mi? Vagy igen?
A pólómon heverő kezemet felemelem újra, és megsimogatom vele a hátát. Az előbbiekhez képest már sokkal összeszedettebb vagyok, bár a szívverésem még messze van a normális ritmusától. Fejemet finoman megemelem, nyújtózkodva picit felé, míg az ujjbegyeimmel lustán mintákat rajzolgatok a hátára.
Hozzászólásai ebben a témában
Thomas Middleton
Prefektus Navine, Navinés mesélő, Navinés média, Edictum főszerkesztő, Uralkodó Unikornis, Negyedikes diák


cinnamon roll
offline
RPG hsz: 523
Összes hsz: 2494
Írta: 2019. szeptember 21. 00:30 | Link

LAU
a nyári szünetben Fehérvárcsurgón | éjjel Juhászéknál | x

Félreértem őt. Ennek most kivételesen örülök. Mély levegőt szívok be és lassan kiszusszanva bólogatok. Oké, figyelek. Hallgatom. Rémült vonásaim rendeződni kezdenek, ahogy elmagyarázza, amennyire tudja. Mialatt fejteget, simogatom oldalát, mintegy támogatón, bíztatón, hogy folytassa csak. Mikor pedig megteszi, attól nem csak ő jön zavarba kissé. Hiszen, amint azt mondja, tovább ment volna a kezem, egy szemöldökösszevonás után rájövök, hova ment volna tovább. Erre egy fura kis, szusszanó nevetésféle szakad ki belőlem. Épp csak sóhajnyi. Aztán gyorsan figyelek inkább tovább. Mondjuk ettől nem lesz jobb. Mármint értitek, hogy értem. Hiszen megvallja, hogy talán akarta volna. Ó. Oké. Oké. Folytatódjanak a mély lélegzetek.
- Értem - bólogatok, elmosolyodva ismét, ahogy szavai közben is tettem olykor.
- Jól van - közlöm még pár féle képpen, hogy így már világos. Egyben még nagyon sok minden más is. Zavaros, meglepő, hízelgő, amit csak akartok. Azonban főleg olyasmi, amit ezen a kései órán, ilyen állapotban nehezen véleményezek vagy rakom el a megfelelő helyre magamba bárhogyan is. Viszont legalább már nem hiszem azt, amit az imént. Hogy akkor mit hiszek, arról fogalmam sincs. Majd talán lesz.
Viszont hiába tűnik úgy, hogy minden rendben van és könnyen vettem ezt a megállítást, és hiába érzem úgy én magam is, azért azt a nemrég hatalmas elánnal lerombolt falat most szépen, csöndben nekiállok visszaépítgetni a háttérben. Nem lesz olyan magas és masszív, mint volt, azonban kepeckedni kell, hogy átmássz rajta. Még szerencse, hogy a lány azzal sincs képben, hogy egyáltalán ledőlt ez a robosztus építmény, talán azzal se, hogy eddig ott volt, így észrevétlenül alapozódik meg bennem ismét. De ki tudja, meddig tart a lelkesedésem, hogy fent tartsam. Össze vagyok zavarodva, ám nem foglalkozom vele. Nem pusztán csak igyekszem nem foglalkozni, hanem tényleg nem teszem. Pedig lehet, hogy kéne. Talán egészségesebb lenne. Talán érteném, miért olyan szűk a torkom és miért éget a kézfejem ott, ahol megálljt kérően megfogott. Nem akarok törődni ezekkel. Én a barátnőmmel akarok törődni. Így is teszek.
Lehunyom a szemem, ahogy simogatni kezdi hátamat. Egész testemen végigfut a törődésének, kedvességének melengető érzése. Mint a bántalmazott kutyusok, amikor egy szerető, gondoskodó kéz ér hozzájuk végre. Végigsöpör rajtuk az, amit mindaddig szomjaztak, amit mindigis érdemeltek és amiből nincs, ami elég lenne. Nem vagyok balsorsú kutyus és ma már bőven kapok szeretetet ezerfelől, ám minden áldott alkalommal megrendülök attól, ha így érnek hozzám. Ha ilyen végtelen kedvesek velem. Átadom hát magam a simogatásnak, ráfekve addig könyökölt karomra, félig hasamra fordulva, fejem a párnára téve barátnőmé mellé, miközben kezem még mindig oldalán pihen. Szemem végig lehunyva marad és ettől, valamint a kényelmes ágytól, a nap sok izgalmától, legfőképpen pedig a testemet és lelkemet óvó simogatástól ólmos fáradtság nehezedik rám a maga édes súlyával.
- Lau, én el fogok aludni - lehelem, mintha már álmomban beszélnék.
Hozzászólásai ebben a témában
Juhász Laura
Prefektus Navine, Negyedikes diák


Érintés-fóbiás
online
RPG hsz: 528
Összes hsz: 1966
Írta: 2019. szeptember 21. 20:30 | Link

Thomas


 
Fehérvárcsurgó, a nyári szünetben |éjjel a szobámban |o


Ez a pillanat is pályázhat a dobogóra ’az életem nem éppen legjobb döntései’ versenyben. Az hagyján, hogy én mennyire zavarba jövök, de ő is. Meglepő? Egyáltalán nem, az lett volna a csoda, ha nem így történik. Vagy meg se kellett volna szólalnom, vagy egyáltalán nem így és főleg nem ennyit kellett volna mondanom. Ez így egy kicsit sokkoló volt mindkettőnknek. Viszont legalább őszinte, teljesen őszinte. A kérdés már csak az, hogy ő ezt hogy rendezi el magában. Attól nem félek, hogy bármiféle úriembertelen módon reagálná le, inkább attól, hogy nem tudom … megriad? Az viszont nagyon nagyon jó, hogy nem érzi úgy, hogy ő tett valami olyat, amit nem kellett volna. Hiszen még mindig itt van, simogat. Olyan ez, mint amikor egy hirtelen padlófék után alapjáraton pörög tovább a motor. A kellemes duruzsolás megvan, mialatt a száguldás okozta adrenalin szép lassan eltávozik a szervezetből. El fog tartani egy darabig mire kimegy az összes.
Persze fogalmam sincs, hogy mi megy végre a felszín alatt benne, ahogy ő sem tudhatja azt, hogy ismét keletkezett egy nagy repedés az én védőfalamon. Már egész jól be lehet kukucskálni. Van még munka vele, hogy teljesen le legyen rombolva, de szépen lassan alakul az. Vagy gyorsan, már képtelen lennék megmondani, megjósolni.
Más ez a simogatás, mint a korábbiak, sokkal kifejezőbb. Eddig is kedvesen simogattam, de főként úgy, ahogy éppen akkor szüksége volt. Bátorítóan, megnyugtatóan ilyesmi, de most minden egyes mozdulatból áradnak felé a pozitív érzelmek. Szeretet, gyengédség, gondoskodás ez mind kivehető. El is mosolyodom, amikor kényelmesen elfekszik mellettem, nem kell sok ész ahhoz, hogy tudjam mi fog történni hamarosan. Az ujjaim alatt érzem az egyre jobban ellazuló izmokat és tudom, hogy nemsokára álomba is cirógatom őt. Szívemet melegség önti el, szemeimet pedig vékony könnyréteg lepi el. Bámulatosan jó érzés. Benito pedig megmozdul a lábamnál, bozontos farkával végigsimítva a vádlimon. Jaj, igen, figyelnem kellene, tényleg. Óvatosan ficeregni kezdek én is, jobban a barátom felé fordulva, már-már szinte az oldalamon fekszem.
- Aludj csak – súgom halkan a fülébe és egy alig érezhető puszit lehellek a szájára jó éjt puszi gyanánt. Visszahúzom a fejemet utána, szám egy gyengéd mosolyra húzódik és úgy figyelem őt tovább a hátát simogatva. Csak nézem, ahogy alszik …
Túl korán érkezik a reggel, és túl fényesen. De mégis örömmel fogadom, hiszen újra rám pislognak a meleg barnák. És bármennyire is nem akaródzik, mégis egyre inkább közelít a pillanat, amikor ki kell kászálódnunk az ágyból, el kell hagynunk a meghitt kis szobámat, hogy újra belevegyüljünk a külvilágba. Vegyes érzelmekkel búcsúzom a szülői háztól. Igen, búcsúzom, és ez nehezebb, mint hittem volna. A barátom támogató jelenléte azonban átsegít a nehezén, így a visszafele utunkon már megint a szokásos, vidám formámat tudom hozni és végig nevetgéljük a buszozással és vonatozással töltött hosszú perceket, órákat. Irány haza!
Hozzászólásai ebben a témában

Oldalak: « 1 [2] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBagolykőtől távolMagyarországi helyszínek