---

– Idefigyelj, nincsen ezen mit sajnálni, ne idegelj már vele –fújtatok egyet. Hát ennyire nehéz lenne ezt megérteni? Nem érdekel az egész, tényleg nem bántódottam meg, csak a hevesség közepette, valamit oda kellett neki vetnem. A fene sem gondolta volna, hogy ilyen ostobaság kerekedik belőle. Legszívesebben egy kést szúrnék a hasamba, csak mert szerintem még az se lenne ennyire kínos.
– Itt vége ennek a beszélgetésnek. Nincs mit megvitatni rajta – adom a tudtára a gondolataimat. Nem kell ezt túlragozni, én már akkor elengedtem volna, mikor kijött, nem hogy még mindig ezen pörgünk. Istenem. – Remek – sóhajtom halkan ezt az egyetlen szót, majd elindulok utána. Nem akarok mellette menni, inkább loholok, mint egy elhagyott kiskutya.
– Ha azt hiszed, hogy még ezek után, hagyni fogom, hogy te fizess, rohadt nagy tévedésben élsz – kérek. Nem is kettőt, hanem inkább hatot, csak hogy ne kelljen folyton visszajönni ide. Az én részem úgyis hamar el fog tűnni, ő meg ha nem kívánja, akkor felőlem egy koldusnak is odaadhatja, az ő dolga.
– Emelem poharam, nem is tudom mire – hatalmas szónoklatom után, szépen összekoccintom vele az első pohárkát, s férfiakat megszégyenítő gyorsasággal tüntetem el az italt. S a másik kettőt is sebesen elpusztítom, csak hogy ne érezzék magukat megsértve.

Bólintok egyet, bár tudom, hogy ez nem éppen egy szép lezárása a dolognak, de na. Van, amit el kell engedni.
- Még szerencse, hogy tulajdonképpen nem együtt jöttünk - vetem oda neki könnyedén. Mögötte kullogtam, el is mehettem volna mellette, szóval.. nekem van igazam ez nem vitás. - Szerintem jobban járunk, ha ezt most nem kezdem el kifejteni, mert még lejjebb jutunk - mert ennél még van lejjebb bőven. Hiszen még elég kulturáltan "veszekedtünk". Bár szerintem ez még nem is nevezhető annak. Megvakarom  tarkómat, nagy szemekkel nézek rá. Tudom, hogy már az előző témát is miattam engedte el, így nem is reménykedem abban, hogy ezen is átlépünk. Így hát miután elfogyott mindhárom, torok maró ital sóhajtok egy nagyot.
- Hát ez nem segített - semennyit. Ránézek és ő rajta se azt látom, hogy szent a béke ábrázattal és csillogó szemekkel nézne rám.
- Jöhet a te ötleted, hátha az beválik - mint az utolsó szalmaszálért kapkodás. Azt hiszem sikerült eléggé megölnie a bulit a nagy számnak, hurrá.

Hát csak nem ereszti. Miért is választaná a könnyebb utat? Miért is hagyná, hogy egyszer az életben ne kapjon mindenre magyarázatot? Ez annyira rossz, nem szeretem az ilyen szokást, főleg azért mert én is rendelkezem vele. - Nem Jamie, nem szeretném, ha meghívnál, nagylány vagyok, ki tudom fizetni - bár jelenleg mellette eléggé törpének érzem magamat. Felpillantok rá, szemeibe látom az indulatot, látom, hogy legszívesebben megfojtana, s meg is érdemelném, hiszen úgy viselkedem, mint egy makacs liba. Ennek a gondolatától is elhúzom a számat. Végül is, ha már egyszer belekezdtünk az értelmetlen beszélgetések sorozatába, miért is éppen ennél szakítanánk meg a műveletet? Mielőtt bármit is mondhatna arra, hogy jelenleg mennyire nem viselkedem nagylányokhoz méltóan, gyorsan kifejtem az álláspontomat.- A magánéletemben nem szeretek olyanoktól bármit is elfogadni, akik ezt nem szívből és szeretetből teszik, hanem csak az illem és a kötelességtudat miatt - egyszerű magyarázat ez, de tudom, hogy sértő is. Igen, szerintem ő csak az illem miatt kíván fizetni, én pedig köszönöm, nem vagyok erre rászorulva. Elég volt az ilyen felszínes szarokból, amíg az apámmal kellett dolgozni, ott el is felejthettem ezt az álláspontot, hiszen egyértelmű, hogy no nem fizethet. Hát akkor a magánéletemben had éljem már ki néha az ilyen hajlamokat.
- Akkor legyen ez a végszó - nem állok neki erőlködni, ennek bizony már oda. S ha tovább nyúzom, még rosszabb lesz. - Mindennek ellenére örültem a találkozásnak - megeresztek felé egy utolsó mosolyt, majd kidobom az üres poharakat és lépek egy kisebbet hátra. - Kellemes Ünnepeket Lörox - meg új évet és sok sikert a tanításban, az életben, blablabla. Merthogy én ezek után, ha meglátom, azt hiszem inkább sarkon fordulok és úgy teszek, mitnha nem is lenne ott. Persze az arcommal, hangommal és testtartásommal igyekszem ezt nem sugallni felé, bár nem hiszem, hogyba leesne neki, akkor nagyon meghatná a dolog, hiszen ő is csak egy férfi.

Ombozi

---

A nap olyan szép lenyugvóban van, szinte elvarázsol. Tudom, hogy nem tanácsos megállni a pálya közepén, én mégis szembe megyek a dologgal, s csodálom a látványt. Merengek, gondolataimmal messzi tájakon lavírozok. Nem szeretem különösebben a telet, főleg azért, mert ezek az ünnepi dolgok túlságosan fel vannak magasztalva. Mellesleg mostanában nem nagyon volt olyan igazi Karácsony. Itt Eplényben legalább hó van, nem csak hideg. S mivel a téli sportokat legalább szeretem, így egyértelmű volt, hogy ide kell utaznom, hogy kikapcsoljak.
Ámulatomból férfias kiáltás zökkent ki, melyet már későn érzékelek, s mire feleszmélek, már gurulok lefelé, mint Gombóc Artúr. Egy fordulat, még egy és így tovább, az ötödik után már nem is számolom, aztán arccal előre érek földet. A deszka lecsatolódott a lábamról, s pár méterrel tőlem áll meg.
– Hát ez levett a lábamról – emelem fel a fejemet, s csak azután tudok megszólalni, hogy azt a kevés havat, mely a számba került, kiköhögöm. – Szerintem ezzel Youtube sztár leszel, ha most valaki felvette – mosolyogva ülök fel, majd végig tapogatom magamat. Egyik testrészem sem áll a másik irányba, mozgatni is tudom mindet. Azt hiszem jól vagyok.
- Bocs, én voltam rossz helyen - végignézek rajta, látszólag nincs baja, de azért jobb biztosra menni. - Nálad minden rendben?

Ombozi

---

Buksimat megvakarom, többször is körbenézek, hogy vajon kik voltak részesei ennek a csodálatos találkozásnak, de szerencsére senki olyan nincsen a láthatáron, aki otthon majd felemlegetné a helyzetet. Nevetése arra enged következtetni, hogy nincsen nála sem komolyabb probléma, így egy kissé megnyugszom.
– Akkor miért nem ülsz otthon a melegben? – nevetem el magamat. Bár én is sokszor állítom azt, hogy nem nekem való a tél, de mikor találok valami jó elfoglaltságot, amit csak ebben az évszakban lehet. Na olyankor kifejezetten szeretem.
– Kriszta vagyok. Alkoholista. Hello – elnevetem magamat. Ezt nem hagyhattam ki, ha meg elhiszi, hát lelke rajta. Kezemet csak azért nem nyújtom, mert nem kívánok ráfeküdni, már pedig ebben a ruházatban, meg a hóban, nagy eséllyel dőlnék rá. Így csak intek.
Lassú mozdulatokkal, feltornázom magamat, majd lepislogok a heverészőre. – Ugye tudod, hogyha van még egy ilyen versenyző a pályán, mint te, akkor hamar átmegy rajtad? – elhúzom egy kissé a számat. Biztosan elég fájdalmas egy pillanat lenne, s én nem szeretném azt végignézni, így kezemmel is mutogatom neki, hogy álljon már fel, mert ez így nagyon nem lesz jó.

Ombozi

---

Hmm. Kicsit megmosolygom, mert az egyik unokaöcsit juttatja eszembe, akinek szintén se a meleg, se a hideg nem jó. De még a középút sem, mert abban is talál valami kifogásolhatót.. Ki érti ezt?
– Hagyjuk, mert a nehéz eset témával elvernélek – megvonom a vállaimat. Ránézésre egyszerű vagyok, legalábbis azt hiszik, a szőke lokniknak köszönhetően. Aztán pár szó után.. Már nem így vélekednek az emberek, mennyiszer kaptam már meg azt, hogy nem tudnak követni, meg összezavarodtak tőlem, satöbbi. Senki se állította, hogy könnyű menet mellettem egy nap..
– Óóóó, húsz? Ez igen – elismerésem. Bár nem tudom, hogy milyen lehet valaminek a függőjévé válni, mert ennyire még semmibe sem estem bele. De van ismerősöm, aki próbálkozott leszokni, s eléggé kínkeservesen ment neki.
– Hát, olyan vagy, mint egy partra vetett hal. A halakat meg nem csípem, így annyira nem élvezetes – elnevetem magamat, majd közelebb tipegek, s elkapom a felém nyújtott karját. – Nem hiszem, hogy … – tényleg próbálkozom, de lássuk be, nem vagyok egy nagydarab, na meg súlyemelő sem, így hát ez nagyobb kínlódás, mint segítség. – Mondták már, hogy fogynod kéne? – nézek le rá vigyorogva, s remélve, hogy nem egy sértődős fajta.

Ombozi

---

Megrázom buksimat, tényleg nincs kedvem azt taglalni, hogy melyikünk nehezebb eset. Főleg nem így három szó váltása után egy ismeretlennel. Kell a fenének a saját személyiségének égetése, micsoda rossz bemutatkozó lenne az.
– Az együtt már a kétszerese az én kilóimnak – jegyzem meg mellékesen a dolgot és képzeletben vállon veregetem magamat, hogy mekkora matekzseni vagyok, még ebben a pillanatban is. Nem mintha ezzel sokra mennék a jelenlegi helyzetben. – Na gyere, te nyers erő – húzom én, amennyire ez lehetséges, s közben igyekszem, nem hátra esni a popsimra. Ha belegondolok ez egy eléggé abszurd jelenet lehet. Általában az erős férfi szokott segíteni a gyenge nőn, erre tessék..
– Visszaadod a kezem vagy szükséged van rá? – sűrűn pislogva nézek rá, miután sikeresen felállítottuk. S ha elengedi végre, akkor oldalazok párat, hogy magamhoz ragadjam a deszkámat.
-  Képes leszel lemenni úgy, hogy nem ütsz el mást? - pimaszul vigyorogva nézek rá. Nem feltételezem, hogy ennyire béna lenne, de hát ki tudja, ha kell neki segítség, talán még hasznomat is veszi.

Ombozi

---

Micsoda mosoly, ezt nevezem, ha nem ilyen hacukában van mellette, akkor biztosan ennyi is elég ahhoz, hogy ledöntse a lányokat a lábukról. Már értem, hogy miért kellett a gázolást is bevetnie.. Na meg így legalább azt hihetem, hogy talán nem is vagyok annyira gáz, mint hittem, vagy hát ki tudja, minek is szól ez a mosoly, igazából. Vissza mosolygok, mert az úgy illik, sőt még addig is eljutok, hogy végre én is feltoljam a szemüvegemet.
– Csak kettő? A többi nem tudott megszólalni a sokktól? – próbálom teljes komolysággal előadni a kérdésemet, de hát csak elnevetem magamat. A deszkámat beleállítom a földbe és összeszűkült szemekkel nézek fel a mellettem ácsorgóra. Gyanús. Valami nem stimmel, s nem olyan fajta vagyok, aki ezt csak úgy annyiban hagyja.
– Lökjek rajtad egyet, hogy megindulj? – ártatlanul nézem, s bár kifejezetten élvezetes lenne azt látni, ahogy pár centi után előre bucskázik, lehajolok a lécéhez és a jobb lábán igazítok egyet, míg kattanás nem hallatszik.

Ombozi

---

- Hahaha – nagyon vicces. Bár nem fogok még egyszer bocsánatot kérni miatta, érje be azzal az eggyel, mely már elhagyta szép számat.
Lábát kicsit megmozgatom, hogy biztosra menjek, tényleg nem szeretném, ha baja esne, mert a végén még azt is az én hibám lenne. Majd lassan felegyenesedek, s bátorítóan mosolygok rá. – Nem lesz baj – teszem még hozzá, mert nem hiszem, hogy tekintetem elég lenne neki. S mozdulatai, illetve szavai alá is támasztják, feltételezésemet.
Merlinre? Felszökken szemöldököm, hiszen ez egy különös szófordulat, mely azért van, amit elárul. Megfontolandó, hogy tegyek-e erre egy megjegyzést, mert bizony ezzel azért felnyitotta szememet, s adott egy olyan információt magáról, mellyel azért jó tisztában lenni. – Jól van már, megyek – felegyenesedek, majd a deszkámat eldöntöm, merőlegesen a pályára, s egyik lábammal felcsatolok. – Mondanám, hogy mire leérsz kérek neked valamit, de szerintem addig, háromszor berúgok... – sűrű pislogások közepette, felcsatolom a másik lábamat is. Nem becsülöm én le a képességeit, de amit eddig láttam az nem igazán kecsegtető. Ártatlanul mosolygok, hiszen nem szeretném elárulni magamat. Szőke hajkoronám alatt, körvonalazódott egy terv, melyet nem szeretnék azelőtt leleplezni hogy bekövetkezne. Így a legártatlanabb formámat elővéve, ugrálok párat, hogy közelebb kerüljek hozzá.
– Na, uccu neki – tolok rajta egy kicsit. Nem vagyok az a fajta, aki hátrahagy bárkit is. S az sem különösebben izgat, ha bukfencezve érkezik le, tudom én, hogy nem lehet mindenki profi. – Ha összetöröd magad, befoltozlak – szólok utána, majd ugrok egyet a deszkával és elindulok én is, szép nagy ívben, hogy még véletlenül se hagyjam le. Na meg elütni sem szeretném.

Ombozi

---

Sejtelmesen mosolygok rá, neme akarok én neki rosszat. Valahogy úgyis le kell érnie, hát akkor miért ne lennék a segítségégre?
Még van szerencsém érzékelni, hogy a botját elhagyja, így azt felnyalábolom. Az is egy izgalmas mutatvány, mert le kell hozzá huppannom a fenekemre, úgy megtenni az utat, míg elérem. Közben szememet Noelen tartom, mert ha véletlenül esik, arról nem szeretnék lemaradni. Egyrészt, hogy kulturált keretek között kivisítsam, másfelől, meg segítsek, ha arra van szükség.
Nem zúgok el mellette, bár elég nagy a kísértés arra, hogy megijesszem, de félő, hogy lent a pályán megtorolná, így a jobbik felemet kapom elő, s szépen lassan csúszok le.
– Tessék, tündérkeresztanyádnak jó napja volt, összeszedte, amit elhagytál – lebököm elé a botot, aztán lecsatolok. Nincs kedvem ismét az arcommal tompítani a földet, innen meg nehezen csúszok felfelé. – Egyben vagy? Nem tört el semmid? Meg se vakultál? – felmérem tetőtől talpig, majd elmosolyodom. – Akkor meg ki nem tesz magasról egy nagyot arra, hogy mit fog mondani a kölcsönzős? Most komolyan – megrázom a buksimat, szemeimet az égre emelem. Nem hiszem el, hogy ez lenne a legnagyobb probléma, meg nem olyan, amit ne lehetne megoldani.
– Na még egy kör? Kíváncsi vagyok, hogy szemeled ki áldozataidat – nevetve lépek le a deszkáról, amit felemelek, s a ház falának támasztok neki.

// Köszönöm szépen, okoskám! Visszahoztál az életbe. //

Pécsett, a vásárban

---

Ismét itt. Ez már kezd egy kissé beteges lenni. Soha életemben nem fordultam meg egyetlen egy vásáron se annyit, mint idén a pécsiben. Bár be kell látnom, hogy az eddigi két alkalom eléggé, hát változatosnak nevezhető. Az egyik egy kellemes kis andalgás volt, mely úgy végződött, ahogy az illik. A másik meg…esélytelen megfejteni, hogy ott mi van.
Kezeimet összedörzsölöm, hiszen fáznak. Hiába van otthon rengeteg kesztyű, egyiknek sem sikerült megtalálni a párját. Így hát nem csoda, hogy éppen egy olyan bódé előtt állok meg, ahol ilyesmi a választék.
- Hmm, most egy kesztyűnek kifejezetten örülnék – nézek halál nyugodtan a mellém keveredett fiúcskára. Tudom, hogy a kérdése nem nekem szólt, de ha már hangosan gondolkodott, hát legyen legalább nekem egy jó pillanatom belőle. – Az a bordó éppen menne a ruhatáramhoz – mutatok az egyikre, ami még viszonylag jól is néz ki. Bőrkesztyű, belül bélelt, s még arra is jó, hogy nyomkodhassam benne a telefonomat. Éppen tökéletes.
Míg ő eldönti, hogy mit reagáljon arra, hogy így tök ismeretlenül beleszóltam a gondolatmenetébe, én magamhoz emelem az említett kesztyűt és felpróbálom. Tényleg az enyém lesz, vagy így vagy úgy, de megkaparintom. – Nézd, méretben is passzol – mutatom neki lelkesen, mintha ezeréve ismerném őt. Ennek a közvetlenségnek biztosan egyszer meglesz a böjtje, de remélem, hogy nem éppen egy karácsonyi vásárban kíván revansot venni rajtam az élet.

Pécsett, a vásárban

---

– A Télapó és a Jézuska is a jók listájára írt be idén – kuncogok halkan ezen a csöppnyi hazugságon. Szerintem soha nem lettem volna azon az oldalon, akármennyire is igyekeztem. Minden hibámat szerettem egyensúlyozni valami jóval, de néha a lelkesedésemet nem értékelték.
– Hmm, micsoda szakértelem – elismerően pillantok a hantázásra. Olyan szépen fejezi ki magát, hogy lazán elmehetne meleg stylistnak. Jobban végig mérve még a kinézetével is beillene, na de félre a sztereotípiákkal, s a csúnya első benyomásokkal.
– Hát ezek szerint, kénytelen leszek magamnak megvenni – elhúzom a számat, mintha annyira bánkódnék emiatt. De egyáltalán nincs így, szerintem az jobban zavarna, ha tényleg megvenné és én meg azt se tudnám, hogy mivel köszönjem meg neki a dolgot.
– Azért bátor dolog lett volna, ha csak úgy megveszed – mosolygom rá, miután már a kezeim között tudhatom a darabot, melyet kifizettem. – Kinek keresel ajándékot? Hátha tudok segíteni – őszinte ajánlat, én bizony ilyen vagyok. Ha kell, ha nem, állok rendelkezésére a bajba jutottakon, még ha néha tolakodóra is sikeredik ez.

Pécsett, a vásárban

---

– Ha nem lenne a fenekeden tojáshéj, lehet még érdekelne is – elmosolyodom. Nem vagyok nagy öreg, de az tisztán látszik, hogy hozzáképest azért vannak pluszéveim. Ezért most a jó gyerek formámat hozom. Csak szépen, szolidan, ahogy azt illik.
– Kriszta   -nyújtanám a kezemet, de látva azt, hogy az övéi mennyire tele vannak, inkább csak elvetem a dolgot, s intés lesz belőle. – Nem is hallottam még ilyen nevet, érdekes – pedig már mennyi formával volt szerencsém összefutni. De ez, ez eddig elkerült. – Milyen származtatása van? – tényleg ez érdekel a legjobban? Igen. El tudok veszni a részletekben, s bizony ez most tényleg olyan, ami rothadtul nem fontos, de nekem igenis tudni kell.
– Aha, hát ez így nagyon nehéz – mennyivel egyszerűbb egy visszafogottabb személynek vásárolni. Bár magamat sem nevezném annak, a bohókás ajándékokat kifejezetten szeretem. Szóval talán így közelíteném meg az ismeretlen hölgyeményt is.
– Valami vicces játék? Vagy ilyen villogó izé, ami még a hangulatát is mutatja? – nem is tudom, hogy létezik-e ilyen, de manapság ez sem lenne meglepő. – Szóval olyan, ami abban a színben villog, amilyen hangulata van éppen –kell a magyarázat, érzem én, hogy anélkül eléggé követhetetlen, hogy mire szeretnék kilyukadni.

Pécsett, a vásárban

---

– Ahh, oké – lebiggyesztem az ajkaimat. Hát így már elég uncsi ez a dolog. Reméltem, hogy fog valami olyat penderíteni, amivel elámít. De hát, mégiscsak ott az a tojáshéj, mit is képzelek én róla?
– Lehet, hogy a túlpörgéses érzelmektől kicsit bekettyózna a dolog – elnevetem magamat. Azt hiszem az esetek többségében nálam is éppen így járna a szerkezet. Egyszer ebben a színben, egyszer abban villogna, s ez olyan másodpercek alatt változna, pont úgy, mint a hangulatom.
– Manapság mi nem létezik már? – teszem fel neki a kérdést a lehető legnagyobb természetességgel.
– Ha meg nem, akkor majd mi megalkotjuk és szabadalmaztatjuk és tök királyok leszünk – felcsillan a szemem, s úgy rá is pörgök a dologra, mintha az életem múlna rajta. – Na gyere, ott azok között az izék között tuti lesz – megragadom és húzom a túloldalon lévő villogó, csillogó izék közé. Ha itt nem lesz, akkor sehol sem, s a fejemben már van egy fél marketingterv erre az esetre.

Pécsett, a vásárban