A folyosón haladva egy szépen kidolgozott tölgyfaajtócskába botlunk. Külsőleg semmit nem árul el magáról a szoba, aki pedig nem ismerős errefelé, annak elképzelése sem lehet, mi is van odabent. Azonban abban a percben, hogy benyitunk, egyből magunkénak érezhetjük a szobát. A szoba alapvető kinézete a négy ház színeit hordozza magán, a bent lévő bútorzat pedig kényelmet és nyugalmat sugároz. Belépve azt látjuk, hogy körben egy kanapégarnitúra helyezkedik el. A párnák eltérő árnyalatokban pompáznak, van köztük sárga, bézs, fehér és szürke színű egyaránt. Középen egy nagyobb dohányzóasztal található, ami alatt kis rekeszek, azok régebbi Edictum számokat, pennát és pergament rejtenek magukban. A tetőtéri ablakon át beszűrődő fény bevilágítja a teret, de ez sem állandó, mint ahogy itt semmi. Különleges és hívogató szobácskáról beszélhetünk.

A falak színei a belépő ember hangulatát követve váltanak árnyalatot, ahogy a szobán belüli környezet is ehhez alkalmazkodva alakítja magát. Érzelmeinkhez igazodik a bent szóló dallam, vagy esetlegesen a csend, mindamellett, hogy kellemes illatokat is érzünk, ami szintén a mi javunkra válik. Lesz olyan, aki a csoki illatától örömittasan ír meg egy-egy szorgalmit, de lesznek keserűbb napjukon éppen ide menekülő diákok is, akiket valami más, szomorúságuk elillanására létrejövő érzetet kapnak. Szinte minden érzékszervünket megnyugtató kényeztetés veszi kezdetét. A látvány kápráztatja a szemet, az illat az orrunkat még a zene vagy éppen a csend a hallásunkat.

Ám a szoba egyszerre lehet áldás és átok is, hiszen, ha nem egyedül vagyunk bent, akkor azzal mások előtt titkunk is felfedődhet ízlésünkről, de másokat meg megismerhetünk. Ilyenkor valami olyan elegyét kaphatjuk a bent lévő személyeknek, amire még mi sem számítunk, de a szobán ülő varázslatnak köszönhetően ez a keverék olyan lesz, hogy a bent lévők egyikét se kergesse azért őrületbe, mégis megfeleljen mind a kettőjüknek.

Ez az a hely ahová menekülhet bárki, nem túl nagy, mégis tökéletes a léleknek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1284&post=759250#post759250][b]Juhász Laura - 2019.05.24. 10:02[/b][/url]

Hivatalosan is elegem van a fél iskolából. Mindenki viháncol, hangoskodik, a kedvenc helyeimen nem lehet nyugton lenni. A klubhelyiségben is valaki észkombájn kitalálta, hogy rendezzenek varázslósakk versenyt. Jó dolog, csak nem pont most. Persze, értem én, hogy végül is tavasz van, se vizsgák se semmi, naná, hogy mindenki kiélvezi a dolgot. Én is azt tenném, ha nem várna rám egy nagy megmérettetés. Minisztériumi vizsga elemi mágiából. Úgy félek tőle, mint … hm, a tűztől. Szóval minden időmet a nyugodt helyek felkutatásával és tanulással, gyakorlással töltöm mostanság. Meg az emberek kerülésével.
Most is az egyik nyugis helyre tartok, pár napja fedeztem fel, de akkor pont foglalt volt. Ilyen az én formám. Pedig pont tökéletes lenne, egy teljesen rám szabott szoba. Na de talán most mázlim lesz!
Résnyire nyitom az ajtót és bekukucskálok, hátha most szerencsém lesz. És igen! Üres! Tökéletes! Gyorsan belépek és becsapom magam mögött az ajtót. Mire a kanapékhoz érek a szoba már el is kezdi az átváltozást. Hihetetlen sebességgel váltakoznak a színek, szinte bele is fájdul a fejem a kavalkádba. Még a bútorok is mozgásba lendülnek, a zenéről már ne is beszéljünk.
- Döntsd már el! – morgom a szobának, holott szegény nem tehet róla, hogy nem tud egy fix formát ölteni. Bennem dúl érzelmi vihar, csoda ha nem tud hozzá alkalmazkodni? Megjelenik egy függőágy két oszlop közé rögzítve, majd ezt a témát veszi át a szoba. Kékeszöld falak, mint a tenger, homokszínű vastag szőnyeg. Se szék, se fotel, se kanapé, se asztal. Semmi más, csak a függőágy.  Kényelmesen elhelyezkedem benne, és hála a varázslatnak még löknöm sem kell magam, azonnal egy megnyugtató ringatózásba kezd. Zene helyett tengerparti hullámok hangját lehet hallani, zongorakísérettel. Becsukom a szememet ahogy lassan teljesen ellazulok. Egész nap itt tudnék lenni így. Lehet, hogy meg is teszem. Óráim már nem lesznek ma, csak este kell majd járőrőznöm menni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1284&post=759256#post759256][b]Juhász Laura - 2019.05.24. 11:05[/b][/url]

Csak egy picit pihentetem a szemem, lazulásként, aztán majd gyakorolok tovább. Csak egy picit ...
A szoba lassan színt vált ismét, de én ebből nem érzékelek semmit. Kezd az egész elhalványodni, kifehéredni, ahogy egyre közelebb kerülök az alváshoz. Talán nem kéne éjszakába nyúlóan kínozni magamat. Talán nem kellene végigbóbiskolni az órákat napközben, az meg egyszerűen isteni lenne ha nem fenyegetne az a veszély, hogy járőrözés közben elalszom két lépést közt. Már simán előfordulhat. De már csak pár napot kell kibírni, és túl leszek az egészen. Az biztos, hogy utána bevetem magam a cukrászdába, és mindent megveszek, ami megtetszik.
Hangos kiáltásra riadok fel, kis híján ki is esem a függőágyamból. Hirtelen azt se tudom, hogy hol vagyok, csak az a biztos, hogy nem a saját ágyamban. És nem is az a másik. Sőt, egyáltalán nem is ágy. Kell pár pillanat, mire rájövök, hogy hol is vagyok.
- Mia ... ! - kiáltok fel én is, mialatt visszanyerem az egyensúlyomat a ringatozó fekvőhelyen. Rosszabb, mint egy vízágy. Gondolom, mert még sose feküdtem olyanba. De biztos mókás lehet, főleg ha ráeresztem a képességem. Na, majd egyszer.
- Bence? - ismerős a hang, bár a tengerzúgástól kicsit nehéz beazonosítani De mintha ő lenne. Kikukucskálok az oszlop mögül, olyan óvatosan előre hajolva, ahogy csak tudok. Persze ez a lehető legrosszabb ötlet volt, ugyanis most még jobban hintáztatom ezt a valamit.
- Hol ég a ház? - döbbenten nézek rá, hiszen fogalmam sincs, hogy miért ordibál, vagy hogy miért alakítja viharossá az én nyugalmas békés kis tengerparti tájamat.
- Állj már le mielőtt tengeribeteg leszek! - morgom dühösen mire a függőágyam volt-nincs módon eltűnik. Én meg a szőnyegre puffanok, még jó, hogy puha, nem ütöm meg annyira. Lehet mégsem ez a nekem való hely. Látszik mennyire jól tudok alkalmazkodni az új környezethez...szánalmas.
- Mit ígértem meg? - hirtelen eszembe jut, hogy a nevemen kívül ezt mondta a fiú, és őszintén szólva fogalmam sincs, hogy milyen ígéretet tettem én neki. Jégkockát varázsolok neki valahova? Vagy medencét? Vagy micsodát? Még egy felvágós fotót tuti nem. Vajon mit?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1284&post=759263#post759263][b]Juhász Laura - 2019.05.24. 13:08[/b][/url]

Magabiztosságban nincs hiány a fiú részéről az biztos. Mondjuk ezt eddig is tudtam. Mint ahogy azt is tudom, hogy zsigerből mit válaszolnék ha komolyan kérdezné. Vagy ha komolyan akarnék válaszolni. De hát nem akarok.
- Nem szoktam vaktában ígérgetni. - felelem egy vállvonás kíséretében. Tényleg nem, ha valakinek megígérek valamit, akkor az úgy is lesz. Lehet, hogy több idő kell hozzá, de betartom. Az ígéret szó viszont eszembe juttat pár dolgot. Például azt, hogy miről is beszél egész pontosan Bence.
- Köszi, esésbe profi vagyok. Reptanon szoktam bemutatót tartani. - kommentálom a függőágy elhagyási módomat én is. Nagy baj nincs, legalábbis nem tört el semmim. A kezemmel azért megtapogatom az arcomat, mert az viszont fáj, és már meg is van a diagnózis. Vérzik a szám, mert persze, hogy beszélek amikor eltűnik alólam a 'talaj'. Feltápászkodom és türelmesen megvárom, amíg a szoba egynél több ülőhelyről gondoskodik. Már ha gondoskodik.
- Semmi komoly. Igen-igen, már emlékszem. Viszont ... öhm, hát nem hoztam most magammal ide. - mutatok körbe a szobába jelezve, hogy csak itt nincs a tablet. A szobámba van, valahol a bőröndöm alján valószínűleg. Amióta csak megkaptam azóta ott hever, hiszen mégis mit kezdjek én itt vele? Nincs laptopom, nem tudom mivel szinkronizálni, szerintem netet se tudnék szerezni. Szóval nézegethetném csak úgy. - De odaadom ma mindenképpen.
Mantikór? Én? Nem is érzem magam feldúltnak. Ránézek a falra mögöttem, amin egyre sötétebb szürke felhőszerű képződmények jelennek meg. Oké, akkor mégis feldúlt vagyok.
- Pár nap múlva lesz egy minisztériumi vizsgám elemi mágiából. Kicsit tartok tőle. - karbateszem a kezem, csak hogy ne a talárom ujjának szélével babráljak. Valamit mindig muszáj csinálnom, képtelen vagyok sokáig nyugton maradni amikor feszült vagyok. Egy hangos sóhajtással feladom a reménykedést, hogy lesz még egy kanapé, úgyhogy letelepszem Bence mellé, a lehető legmesszebb tőle.
- Ja, azt mondtam, hogy amúgy át van alakítva? Nem kell áram ahhoz, hogy tölteni lehessen. De, hogy mire fogod tudni használni arról fogalmam sincs.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1284&post=759602#post759602][b]Juhász Laura - 2019.05.26. 20:43[/b][/url]

- Ez hogy jön ide? Miért kéne jobban betartania az ígéretét egy lánynak, mint egy fiúnak? – értetlenül nézek Bencére, hiszen ez szerintem nem egy nemhez kötött dolog. Az ígéretet mindenkinek illik betartania, teljesen mindegy, hogy fiú vagy lány. Természetesen nem veszem magamra, amit mond, hiszen nem igazán ismer engem. Csak annyira, amennyire eddig engedtem. Mostanában egy kicsit jobban nyitok mások felé, de akkor is nagyon keveset tud rólam. Azt meg még én sem tudom, hogy milyen lennék ha mérges lennék rá, vagy bárki másra. Úgy igazán nagyon mérges. Persze elemi mágiát akkor sem vetnék be, azt szigorúan tilos. De valahogy nem is szeretném megtudni, milyen ha valaki teljesen felbosszant.
- Tényleg? Ja tényleg! De azt nem láttad, amikor legurultam a lépcsőn mert olvastam mászkálás közben! Be is tört a fejem – vigyorogva mesélem neki a fájdalmas élményt, hiszen annyira, de annyira jellemző rám. Kuncogva képzelem el, ahogy Bence belecsapódik egy szerencsétlenbe a nézőtéren. – Pedig azt megnéztem volna! Nem sérült meg az a szegény, akinek nekiszáguldottál?
Valószínűleg nem, hiszen akkor nem ilyen vidáman mesélné az esetet, bár ki tudja. De nem, szerintem nem. Kárt tenni a másikban nem vicces. Egyáltalán nem az. Mint ahogy az sem, hogy szegény Bence teljesen beleélte magát abba, hogy hirtelen elővarázsolok a semmiből egy tabletet és odaadom neki itt helyben.
- Aha, Invitoba még nem vagyok ennyire, szóval nem valószínű, hogy ide tudnám hívni a szobámból. Szóval marad a mohamed megy a hegyhez eset. – bocsánatkérően nézek rá, határozottan rossz érzés, hogy elfelejtettem és most plusz fáradtságnak teszem ki a fiút. Bár nem úgy tűnik, hogy őt ez nagyon zavarja, meg akarja kapni azt a kütyüt nagyon.
- Nem az elmélettel van a gond. A gyakorlat része a nehéz benne. Azt nézik, hogy mennyire tudom stabilan uralni és irányítani az elemet. Mindenféle necces körülmények között. – és valljuk be, itt lehet elvérezni csúnyán a vizsgán. Főleg mert korántsem uralom olyan jól, mint ahogy én szeretném. De mivel nekem pozitív kitöréseim vannak így ez kicsit megnyugtat, de nem nagyon. Kizártnak tartom, hogy vizsga között akkora nagy boldogságot éreznék, hogy elszabaduljon a pokol.
- Hát akkor nem sok elemi mágust ismerhetsz. – nevetek fel a bókszerűség hallatán. Sokkal de sokkal jobbak vannak nálam, vegyük például a profot, ő alapból az. Másrészt meg mit látott eddig tőlem Bence? Bűvész-trükköt jégkockákkal. Nagy szó mondhatom. Kicsit fészkelődök, próbálok egy kényelmes ülőpózt találni azon az icipici helyen, amit kinéztem magamnak. Ülhettem volna akár a földre is, normális távolságra tőle, de most már mindegy.
- Tud, persze. – mégis milyen tablet nem tud? – Ne tedd, vagyis már van rajta. Használható, de tőlem ne várj segítséget, hogy mit hogy kell vele csinálni, mert fogalmam sincs róla. Megkaptam, megcsináltattam és azóta is a szobámba hever. Még be se kapcsoltam. – világosítom fel Bencét. Oké, nem jutott eszembe a rúna szó, sőt a bolt neve se, ahol megcsinálták. Szóval a lényeg, hogy egy zsír új kütyüt bocsájtok a rendelkezésére.
A szemem sarkából látom, ahogy megmoccan, ugyanis éppen a fal színátmenetét figyelem, igazán mókásan ötvözi a kettőnk hangulatát. Felé fordulok, ő pedig már sokkal közelebb van, mint eddig. Rögtön el is kezd összevissza a szívem, ahogy egyre kényelmetlenebbül érzem magam. A szoba el is kezd alkalmazkodni, a kék lassan sötétszürkébe vált. Megpróbálok lassan és mélyeket lélegezni, hogy lecsillapodjak. Igazából ebből az egészből nem hiszem, hogy sokat észrevenne Bence, de a szoba tuti elárul.
- Én … apám és a felesége muglik. – válaszolok nagy nehezen a kérdésre. Régen simán rávágtam volna, hogy mugliszületésű vagyok, de már nem tudom, hogy mi is vagyok pontosan. Nem tudom, hogy ki az anyám, hogy ő mi volt. Egy halvány mosolyra futja tőlem csak, még nem nyugodtam le teljesen, talán nem is fogok. De legalább nem romlik tovább a dolog, és ennek őszintén örülök.
- Hát, kétlem, hogy a tűzhely vagy a vasaló, vagy a varrógép nagyon érdekelne. Bár ahhoz, hogy ezeket megmutathassam kirándulnunk kellene egy csöppet. Viszont ha jól emlékszem akkor te értessz a telefonokhoz. Nem tudnál tanácsot adni, vagy mutatni nekem egy jót, amit könnyű használni? – a navine buliban mutogatta is a telefonját, és úgy tűnt jól tud vele bánni. Biztos lehet abban a fura nevű boltban venni egy egyszerűt. Arra nem reagálok, hogy kedvel, nem is nagyon akarok belegondolni, nehogy tovább nőjjön a pánikérzetem. Én sem tudok sokat róla …
- Na és te? Hogyhogy ennyire megszállotja vagy a mugli dolgoknak? – felhúzom közbe a térdeimet a kanapé szélére, hogy átkarolhassam őket. A fejemet oldalra fordítva pihentetem rajtuk és úgy figyelem Bence reakcióit, mimikáját. Arról meg hálistennek nem tudok, hogy bárki szerint is jól néznék ki. Általában azt szoktam látni, hogy rám néznek és azt gondolják hogy fura vagyok. Ami igaz is. Ezzel tudok mit kezdeni, a tetszéssel már korántsem biztos.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1284&post=759719#post759719][b]Juhász Laura - 2019.05.27. 20:06[/b][/url]

Nem bírom megállni, hogy fel ne kacagjak a fiú szavain. A bulin is feltűnhetett volna, hogy mennyire jó humora van, de annyira nem vettem észre. Az a sokféle fura hatású ital! Pfúj!
- Tehát, a lányok lányok. Hát, ezzel nehéz vitatkozni. – válaszolom még mindig nevetve. Bombabiztos érvelés, nincs az az ügyvéd, aki ez után meg tudná győzni a tisztelt bíróságot, hogy bizony ez egy téves megállapítás.
- Kikúráltak, bár gyanítom, hogy valamit nagyon elronthattak idebent – mutatok rá a fejemre tréfálkozva. Villan egyet a szemem, amikor észlelem, hogy végig mér, de elég ártatlannak tűnik a dolog, így más reakciót nem vált ki belőlem a dolog.
- Egy jó barátom? – kérdezem alig hallhatóan. Ez a kifejezés eléggé váratlanul ér, kezdek teljesen elveszni ezekbe a címkékbe, amikkel az emberi kapcsolatokat ruházzuk fel. De komolyan, képes ugyanaz a szó teljesen mást jelenteni attól függően, hogy ki használja. Hát hogy igazodjak én el ezen? Ismerősök, haverok, barátok, jó barátok, közeli barátok … mi van még? A fejem is belefájdulna, ha be kellene kategorizálni az összes embert, aki szembe jön velem a suliba.
- Ugyan, neked kutya bajod se lett, ez csak természetes. Nem vagy az a könnyen megsérülős típus. A jég hátán is képes lennél megélni. De majd legközelebb jobban megrémülök és féltelek a széltől is, úgy jobb lesz? – forgatom a szemeimet válaszként. Nyelvet nem nyújtok, kis koromban mindig azzal fenyegettek, hogy levágják, vagy leharapják. Egyik se hangzott túl jól, szóval leszoktam róla. – Örülök, hogy nem lett nagyobb baj belőle. Te pedig gondolom másféle életveszélyes szórakozás után néztél ezután.
Hát én pedig pont az a fajta diák vagyok, aki nem próbál meg belógni oda, ahova nem szabad. És nem azért, mert prefektus vagyok. Ha nem lenne muszáj hát esténként ki se jönnék a Navinéből, de járőrözni ugye kell, szóval, nincs választásom. Ha bulit tartanak, vagy nyílt napot a többiek, akkor elmegyek persze, de amúgy nem. Jól megvagyok én a sárgák között. Meg messze a sulitól és a falutól. Ott még jobban.
- Oké. – hűha, Bence bízik bennem? Ez, hát ez tök jó. Végülis én is benne, de nem annyira, hogy ölelgetősre vegyük a figurát.  Mindenki olyanokat ölelgessen, akik ettől nem kapnak frászt, én meg ölelgetem a macskámat vagy a kispárnámat. Mindenki jól jár, nem?
- Kaptam, igazából szivatásból. Mert itt ugye úgyse tudom használni. Legalábbis így gondolják. Aztán a lányok mondták, hogy meg lehet ám csináltatni és akkor tudnám, de annyira azért nem akartam kipróbálni. Szóval felőlem akár össze is törheted – újabb vállvonás, nekem aztán tényleg mindegy. Csak azért nem mondom azt, hogy neki adom, mert tuti hogy a becsületesség úgy kívánná meg, hogy valamit adjon érte cserébe. De tulajdonképpen neki adom, mert ha nem jönne x idő múlva, hogy visszaadja én nem hoznám fel a témát.
- Nem gond. Most karácsonyig azt hittem, hogy az a nő az anyám, aki felnevelt. Aztán kiderült, hogy nem. Vicces sztori, igazán ünnepi – kicsit szomorkásan de elmosolyodom. Tényleg nem baj, hogy felhozta a témát, és tényleg nem zavar különösebben a dolog. Már nem.
- A min? Ja, értem. Amúgy nem tudok ám vezetni, szóval a kocsit nehéz lesz megmutatni – jobban belegondolva az áramot is. Tanultuk egyáltalán fizikából vagy bármiből, hogy működik? Nem emlékszem. A villanykapcsoló rajza viszont nagyjából feldereng, vagyis annyi, hogy azt tanultuk technikából. Vagy más tárgyból? Hűű, rég volt már.
Aztán lekapcsol az agyam, képtelen leszek gondolkodni, már nem fogom fel, hogy mit mond. Csak annyit látok, hogy közelebb jön, közel hajol, hallom, hogy lehalkítja a hangját. Kikerekedik a szemem, az izmaim annyira megfeszülnek, hogy szinte fáj. De képtelen vagyok megmozdulni, vagy akár megszólalni. Zihálva veszem a levegőt, de szédülök, mint ha olyan magasságba lennék, ahol szinte semmi oxigén nincs a levegőben.
~Kérlek, menj hátrébb, kérlek, kérlek. Ne gyere közelebb, ne érj hozzám. Kérlek! ~sikítja bennem egy hang, továbbra is meredek a fiúra, de látni már alig látom. A falam már régen átment feketébe, sőt, most már elkezdte teljesen felülírni Bence részét is. Gondolom ha elájulok, akkor majd visszavált fehérbe. De nagyon, de nagyon nem szeretnék elájulni. Az ég szerelmére, hiszen ő Bence, a barátjának tart, biztos nem akar bántani! Nem akar, nem akar, nem akar. Talán, mintha egy icipicit tisztulna a látásom, talán. Talán ha hátrébb megy a biztonságos távolságba akkor képes leszek lenyugodni. Remélem így lesz!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1284&post=760772#post760772][b]Juhász Laura - 2019.06.07. 19:39[/b][/url]

- Nem úgy értem, csak nekem magasak ezek a megnevezések. Barát, közeli barát, jó barát. Nem értem, hogy miben térnek el egymástól. – magyarázom neki el úgy-ahogy a dolgokat. Én lényegesen egyszerűbben kezelem ezeket, vagy legalábbis még nem merült fel az igény bennem, hogy gondosabban rendszerezzem a különféle kapcsolataimat. Végül is izoláltan éltem eddig, na. – De igen, persze, azok vagyunk.
Felvonom a szemöldökömet, ugyan dehogy volt neki akkora baja. Még, hogy kéz visszavarrás. Esetleg enyhe agyrázkódás, vagy rándulás, ficam. Aztán elnevetem magam, ahogy elkezd azzal szekállni, hogy féltsem őt.
- Ó hidd el, nem akarod te azt magadnak. Két lépést nem fogsz tudni normálisan megtenni, folyton a sarkadba leszek és a srácok halálra fogják magukat röhögni a sopánkodásom miatt. Bencus tűrd be az inged, így megfázol! Bencus, már megint nem ettél rendesen! – kissé sápítozósra veszem a figurát, ahogy előadom a kis magánszámom. És tudok ezeknél ezerszer rosszabbat is, szóval jobb lenne ha nem tenne próbára a fiú. Vajon miért érzem úgy, hogy pontosan ezt fogja tenni?
- Mondtam én bármit is javíttatásról? – kérdezem a kis kirohanása után, miszerint ő nagyon de nagyon fog vigyázni a kütyümre. Tessék, már a nevére se emlékszem annak a vacaknak, amit kölcsönkért. Na, ennyire fontos nekem a masina. Persze, használni szeretné a későbbiekben is, akkor felőlem megragaszthatja szigszalaggal, vagy pillanatragasztóval, vagy amivel csak akarja. De pénzt azért ne áldozzon érte, hogy visszaadja olyan állapotban, amilyenben volt. És igen, még mindig mugli-módon gondolkodom ilyen téren. Vajon mikor lesz olyan, hogy zsigerből varázslatra gondolok?
- Nincs neked véletlenül valami ősrégi de még működőképes telefonod, ami már nem kell? – eszembe is jutott valami, szóval remélem, hogy igenlő választ fog adni a kérdésemre. Majd kiderül. Csupán biccentek egyet válaszként, hogy igen, pont karácsonykor tudtam meg. Őszintén szólva eddig bele se gondoltam, hogy ez mekkora szívás. Szeretet ünnepekor közölni, hogy nem is szeretünk, sose tettük, nem is vagy a miénk. Hát, ilyen az én formám na. De ez már a múlt.
- Fogalmam sincs. Senki nem tudja. Apám nem is emlékszik, hogy valaha is találkozott volna egy Lil becenevű nővel, aki gyereket szült volna neki. Egy cetliből tudta meg, amit velem együtt raktak a küszöbére. Valószínűleg boszi lehetett, és felejtésátkot szórt rá, de fogalmam sincs, hogy miért. – arra már inkább nem térek ki, hogy ez mennyire jó élmény lehetett a feleségének, a tudat, hogy apám valamelyik üzleti útja során megcsalta őt. Még ha nem is emlékszik rá, vagy még ha nem is önszántából tette, de akkor sem bírta sose ezt megbocsájtani. Csak épp nem apámra haragudott, hanem rám. Ez már tényleg csak a hab a tortán. – De nem gáz, már a kastély az otthonom és az itteniek a családom.
A kérdést nem hallom meg, viszont azt, hogy hátrébb csúszik tőlem azt észreveszem. Egy furcsán sípoló hangot is hallok, és rájövök, hogy ez én vagyok. Erőlködök, hogy fenntartsam a légzés ütemét. Lassan, nagyon lassan kezdenek el visszatérni a gondolatok, a sípolás is csendesül. A szívem ugyan még majd kiugrik a helyéről, és biztos, hogy hulla sápadt vagyok, de legalább már felfogom, mi történik körülöttem. Hogy mennyi időmbe telt ez, azt nem tudom. Lehet, hogy 5 perc, az is lehet, hogy 50. Nekem legalább 5 évnek tűnt. Némán figyelem a velem szemben ülő fiút, látszik, hogy nem ért semmit, és most aggódik. Megrázom a fejem a gyengélkedős javaslatra, teljesen felesleges. Idővel lecsillapodok teljesen, és ha nem muszáj ezt nem gyógyszeres hatására tenném meg. Aztán felteszi azt a kérdést, amit nagyon nem kéne. Gondolhattam volna, hogy eszébe jut, de reménykedtem benne, hogy nem. Hogy valami másra következtet. Tök mindegy mire. Csak ne erre.
- Nem. És igen. – kínszenvedés megszólalni, hiszen még nem nyugodtam le teljesen, de muszáj. Mélyeket lélegzek, hogy jobban kitisztuljon a fejem, és hogy időt nyerjek. – Nem félek tőled. Vagyis nem tőled félek. Képtelen vagyok a fizikai kontaktusokat elviselni. Most csak megleptél, nem számítottam rá, hogy ennyire közel hajolsz. Nem figyeltem – halkan beszélek, minden szóért megkínlódok. Talán eszébe jut minden kis furcsaság, amit eddig tőlem látott. Hogy nem pacsiztam Navi buliba senkivel, hogy a közös fotó készüléskor sem értem hozzá senkihez, hogy puszival se köszöntem soha senkinek. És bár még életemben nem imádkoztam soha senkihez és semmihez, most mégis azon kapom magam, hogy fohászkodom nehogy rákérdezzen Bence arra, hogy miért van ez. Nem érdekel, hogy ki teljesíti ezt a kívánságom, csak tegye meg. Ha kell még a lelkemet is eladom érte…

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1284&post=761409#post761409][b]Juhász Laura - 2019.06.16. 19:12[/b][/url]

- A zsebpénzt ki is kell érdemelni fiacskám. Levitted már a szemetet? Beraktad már a koszos gönceid a szennyestartó kosárba, vagy még mindig szanaszét hevernek a szobádban a gusztustalan magazinjaidon? – vonom fel a szemöldökömet a lehető legszigorúbb arckifejezéssel. Talán elég anyukás így. Kellemes így ökörködni Bencével, örülök, hogy összebarátkoztunk. Még ha ennyi időbe is telt, ami különben inkább az én hibám, mint az övé.
- Nem akadtam ki, az nem ilyen. Még nem láttál te engem kiakadva – elvigyorodom majd hálásan pislogok a fiúra. Szuper! Akkor legalább már telefon után nem kell majd futkosnom. És az hagyján, hogy  a vásárlást megúszom, de még a kínszenvedést is, hogy működtetni tudjam valahogy. Mivel úgyis megmutatja nekem. Kénytelen lesz, különben hiába írja bele a számát, nem tudnám felhívni vagy sms-t írni neki ha valami miatt kéne. – Na akkor egyezzünk meg: te nekem adod a régi telefonod, én meg neked adom a tabletem. Cserekereskedelem, mindenki jól jár.
Legalábbis én tényleg így gondolom.
- Egész normális? Hát, attól függ, hogy honnan nézzük. Oh, egészen biztos, hogy átokkal kergetnélek egy folyosón ha Rellonos lennék – elgondolkodva bólogatok, majd egy gonosz vigyorra húzódik a szám. – De mondcsak, miből gondolod, hogy így  Navisként, az igazi anyámat nem ismerve nem foglak végigkergetni a folyosókon átkokat szórva rád?
Persze értem én, hogy mire gondolt, meg mit próbált elmondani ezzel a példával. Csak épp ugye nem tudhatjuk, hogy akkor vajon tényleg másmilyen lennék-e, meg igazából azt sem, hogy egyszer nem fog-e megtörténni, amit lefestett. Igazából, nem is olyan rossz ötlet! A gonoszkodó elképzeléseknek a hugicás szövege vet véget, amin egy jót nevetek.
- Bátyuska ezzel csak az a gond, hogy te a pirosak táborába tartozol, nekem meg oda tilos a bejárás. Szóval oldd meg magad, vagy beköplek anyuéknak – egy újabb kis szerepjáték, ez már azért életszerűbb képet fest le. Végül is tényleg idősebb nálam Bence. Egy alternatív világban akár tényleg lehetne a bátyám is.
Bicentek amikor ő  kezd el mentegetőzni attól, hogy én félek „tőle”. Az izé kifejezés egész jól leírja, legelőször én is így hivatkoztam a dologra. Csak aztán a rutin meg az évek … találtam rá megfelelő szót, ami jól leírja, hogy mim is van. És persze, hogy nem tudta, nem láthatta semmi jelét, annál azért óvatosabb voltam. Egészen mostanáig. Figyelmesen hallgatom a kérdéseit, az arcomról nem lehet leolvasni semmit sem. Látom rajta, hogy jobban belegondol, és ki tudja, talán már össze is rakta magába a dolgot. Csupán a megerősítésem kellene neki. Na, arra várhat.
- Hát, elég nagy átok – bólintok egyet. Nem arra gondolok, hogy megátkoztak volna, hanem arra hogy ezzel együttélni és így élni átok. Nem véletlenül keresek rá megoldást. – Próbálkozunk javítani a helyzeten, és reménykedünk benne, hogy kigyógyulok belőle teljesen. De meglehetősen bonyolult a dolog.
Jelenleg épp ott tartok, hogy próbálok nyitni mások felé, kilépve a komfort zónámból. Aztán jön a tesztüzem, hogy hogyan tudom elkerülni a pánikot, visszafordíthatóvá tenni az első észlelt reakció után. Persze a többes szám egyáltalán nem véletlen, hiszen terapeutához járok, de egyelőre ezt nem hozom a fiú tudomására. A szoba időközben teljesen elvesztette a fekete-szürke színét, helyette az én oldalam fehér lett.
- Nem, nem lenne csók. Én már az előtt kipurcannék – vonok vállat, hiszen ez így igaz. Ahogy hajolna az arcom felé, hogy na megcsókol és nem húzódna vissza, akkor tuti beadnám a kulcsot. Érdekes módon attól, hogy felhozza a témát nem kezdek el parázni. Tehát teljességgel elhiszem, hogy nem érez irántam semmi olyasmit illetve, hogy nem áll szándékában ilyeneket tenni.
- Szeretem ugyan Shakespeare-t, de ha nem muszáj akkor nem szeretnék egy ilyen tragédiában főszerepet játszani. Mellesleg kérni kérhetsz bármit, úgyse adok és úgyse hagyom hogy adj.  Viszont segíthetsz majd tesztelni egy elméletet, csak még hagy nyugodjak le teljesen.
A kanapé szélére húzódom teljesen, majd úgy helyezkedem, hogy a karfa tartsa a hátamat. Így teljesen Bence felé vagyok fordulva, végre nem törik ki a nyakam ha rá akarok nézni. Előbb is kitalálhattam volna.
- És hogyhogy ennyire megszállottja vagy a mugli ketyeréknek? Egyik szülőd mugli?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1284&post=762056#post762056][b]Juhász Laura - 2019.06.21. 18:55[/b][/url]

Nos, nem teljesen hiszem el amit mond. Fel is vonom a szemöldökömet, hogy nem ver át, tudom, hogy valami simlisség van a dologban. De nem kommentálom a dolgot. Leellenőrizni úgy sem tudom, és ha tudnám sem akarnám. Szóval részemről ejtve ez a téma.
- Rendben, akkor meghívhatsz egy fagyira – egyezek bele nagy kegyesen a dologba. Úgyse fogja egy árkategóriába sorolni őket, annyiban hagyni sem. Legyen meg akkor az öröme. Szerintem tényleg simán jól járok, és még nem is láttam a telefont. Rámosolygok amikor megköszöni, és biccentek egy aprót. Tényleg nagyon szívesen.
- Csak mert egy cuki paci a ház jelképe, azért ne nézz minket ártalmatlannak. Jól álcázzuk magunkat – nevetek fel azon, ahogy fixíroz. Bárhogy is próbálkozik nem fog belém látni, még ha bele is olvas az elmémbe sem. Vagyis látja a publikusabb gondolataimat persze, de mindabból, amit mélyen elrejtve őrzök semmit nem láthatna, akár kivédeném az agyturkálását akár nem. Szerintem még én se vagyok tisztába azzal, hogy mi minden rejtőzik ott, sőt tuti, hogy nem.
- Van egy húgod? És ide jár? – kiáltok fel meglepődésemben. Na ezt nem gondoltam volna. Meg nem is említette még soha. Vagy igen és én nem figyeltem? Még az is meglehet. Rögtön millió kérdés jut az eszembe, hány éves, melyik házba jár. De nem árasztom el velük, lehet, hogy ezt is mind elmondta már. Ciki lenne újra végigkérdezgetni akkor.
– Lehetőleg törvényes megoldásokon gondolkozz a becsempészésemmel kapcsolatban, tudod, jókislány vagyok – rábökök a jelvényre, ami a földön heverő taláromon pont jól látszik. Igen, prefektus vagyok, példamutatok, de ahogy lehetőségem van rá már le is veszem az uniformist, hogy a saját cuccaimba legyek. Kényelmesebben tudok felmászni az ablakpárkányokba, vagy akár egy alacsonyabb fa ágára. És futni is gyorsabb normális szerkóban. És az összes szabályszegési ötletemet száműzöm a fejemből, amennyire csak tudom.
- Ne is akarj belegondolni. Hidd el, jobban jársz – a megölelős mondatára nem reagálok, legalábbis láthatóan nem. Egyelőre nem érzem magam annyira rendben, hogy felvetődjön bennem az ölelkezés gondolata. Oké, egy emberrel menne a dolog, de még nála se éreztem azt, hogy hű hát én most azonnal meg szeretném ölelni. Ez a fajta fizikai érintkezés még eléggé elérhetetlen távolságban lebeg a szemem előtt, sokat kell még dolgoznom, hogy eljussak odáig. Kis híján felnevetek az abszurd feltevésen, hogy ha meghalok akkor megcsókolhatnak. Kicsit morbidan hangzik.
– Ekto gamat! Ha az engedélyem nélkül megteszed akár halott vagyok, akár nem, visszajövök kísérteni és pokollá teszem az életedet – na ez már haladás, nem rögtön behúzni akarnék neki egyet… amit úgyse tudnék megtenni. Azt, hogy a fiú vajon tudja-e, hogy idéztem egy nagyon fantasztikus mugli filmből nem tudom, de végül is elég érthetően elmondtam a lényegét, szóval az se baj ha nem.
- Mit csinálnak a hajammal a mókusok? Ilyen bekerülni a varázsvilágba? Csak mert engem messze elkerült mindenféle fodrászképességű állat – furcsa meséik vannak a varázslóknak. Meg igazából egy csomó minden tök fura velük kapcsolatban, nem véletlen, hogy még mindig sok mindent mugli-módon oldok meg. Nekem az a természetes. Kivéve ha elemi mágiával meg tudom csinálni, mert akkor naná, hogy úgy teszem.
Felvonom a szemöldököm a kérdésére, hogy minden rendben van-e már velem. Hát nem, nem is lesz egy darabig még. Idő amíg lecsillapodik a felborzolódott idegrendszerem, de most eléggé elszánt vagyok ahhoz, hogy próbálkozzak a határokat feszegetni, nem fogok itt órákat ücsörögni, mire minden napsütéses sárga lesz körülöttem. A sima fehér fal már nagyon nagy haladás. És nem azért húzódtam hátra, hogy messzebb legyen, hanem mert így kényelmesebben ülök. Látom rendesen az arcát, nem kell kitekerednem. Ennyi az egész.
- Fogjuk rá, úgyhogy akkor játszunk. Az lesz, hogy megpróbálunk kezet fogni anélkül, hogy elfeketedne a fal – mondom határozottan és már nyújtom is felé a jobbomat, mintha most találkoznánk először és épp bemutatkoznánk. Kicsiben kezdjük, és nagyon de nagyon bízom abban, hogy nem fog kiröhögni egy ilyen buta ötlet miatt. Ez se tűnik könnyűnek. Valószínűleg nem is fog menni elsőre, de még másodikra sem. De én részemről most ráérek, és mivel ő meg a tabletra vár így valamelyest ő is.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1284&post=762926#post762926][b]Juhász Laura - 2019.07.02. 16:43[/b][/url]

- Igen? Akkor lehet, hogy rá kéne uszítanom téged arra, akitől kaptam. Boltold le vele – vonok vállat, nekem jó úgy is. Ezek a feltételeim: én adom a tabletet, ő ad egy telefont és esetleg egy fagyit. Nekem egy knútomba se került, sőt fillérembe se, bár olyan pénznem már nincs is az országba. Kaptam, szivatásból … persze, hogy semmit sem jelent nekem. Ha kellene valami hasonló akkor meg majd megveszem magamnak a saját pénzemből. Nem kell nekem azoktól már semmi sem.
- Ó igen Dana. Hát őt ki kéne találni ha nem lenne. Bár, szerintem nincs ember a földön, akinek ekkora fantáziája lenne – bólintok egyet a szobatársammal kapcsolatos meglátására. Dana sem tipikus navis az tény, bár ha már csak így egymás közt vagyunk, akkor éppen Masa se az a tipikus levitás, vagy prefektus. De én persze nem ismerem annyira jól, hogy ilyet nyilatkozzak róla. Pedig … igazam van.
- Hm, most gratuláljak, vagy sajnálkozzak? Ha utóbbi akkor kit kell sajnálni, téged vagy őt? – kérdezem vigyorogva. Az, hogy ki ő vagy miért nem beszélt eddig róla Bence azt nem firtatom. Elég egyértelmű, hogy nem is igazán fog bármit is mondani róla. Nem mintha bánnám, csak meglepődtem.
- Nagyon könnyen. Becsempészni olyan dolgokat szokás, aminek nem ott van a helye valamiért. Például egy kiskorú partyra alkoholt. Attól még hogy ott van még nem ütközik feltétlenül törvénybe. Ha fogyasztanak az már igen. És mivel nem vagyok eridonos, így nem ott van a helyem. Tehát be kell csempészni. Érted? – totál logikus, nem? Szerintem de. Persze lehet, hogy eleve nincs igazam és csak hülyeségeket hordtam össze. Ó igen, ideális prefektus vagyok, aki még nem futott bele semmi szabályszegésbe. A folyosón rohangálást leszámítva. Mert abba már többször is.
Mintha nekem aztán tudnom kéne, hogy Bence milyen lányügyileg! Egek! Nekem aztán holtmindegy, hogy mikor meg miért csókolgatja a lányokat.
- Nem csak azt eszik egy golymók. Mellesleg az eléggé gusztustalan, biztos nem engedném, hogy az orromba nyaljon, nem érdekel, hogy neki az jó-e vagy sem – persze, hogy ismerem … tanulok LLG-t, és szeretem is azt a tárgyat. De most akkor nem értem ezt az egész hajmizériás lényes dolgot. Mielőtt azonban megkérdezhetném, hogy hogy is van ez a mese pontosan már mondja is tovább a magáét, én pedig felhorkanok.
- Na hát majd pont én fogok szépségápolási tanácsokat kérni! Tudod ez – mutatok a fejemre – úgy készül, hogy megmosom a hajam, megszárítom és lefekszem aludni. Reggel meg lesz, amilyen lesz.
Ó én aztán nem fogok órákat álldogálni egy tükör előtt, hogy profi csigákba meg tudom is én mikbe rendezzem a hajamat, vagy profi sminket rakjak fel. Már az is elég fárasztó, ahogy végignézem Danát, amint készülődik nap mint nap. Mármint nagyon fárasztónak tűnik már nézés alapján is ez az egész.
Előadom a zseniális ötletemet, majd fel is szalad a szemöldököm meghökkenésemben. Most Bence révén sötétedik a fal. Na remek. Segítséget kérek valakitől ezügyben, én, most először, erre kapásból ellenállásba ütközöm? Szuper.
- Egyszer már sikerült egy bemutatkozásnál. Olyannal, akit életemben először láttam – világosítom fel a fiút, hogy azért van ám esély arra, hogy nem kell rögtön ásóért rohannia meg virágokért a síromra. Igaz, akkor eleve nem pánikroham után nyújtottam a kezemet. És eleve biztonságban éreztem magam. De most pont ezért próbálkoznék ezzel.
Bólintok egyet, hogy igen, úgy érzem, csináljuk. Szóval én nyújtom a kezem. Erre ő is nyújtja a kezét. Egy figyelmeztető pillantással jelzem, hogy ne tovább, ő ott állítsa meg a kezét, majd én folytatom tovább a mozdulatot. Ez lenne ugyanis a lényeg, amit tesztelni akarok. Bence szerencsére megérti és megállítja a kezét. Most van az, hogy ha valaki benyitna biztos, hogy halálra röhögné magát rajtunk.
Próbálok koncentrálni az egyenletes légzésre, arra a tudatra, hogy én, a saját akaratomból én nyúlok a keze felé, én akarom megfogni. Érzem ahogy megint görcsbe rándul a gyomrom, hiszen megint közelebb vagyunk egymáshoz. Nem foglalkozom azzal, hogy remegni kezd a kezem, ahogy miliméterről miliméterre közelebb mozdítom. Sajnos megint kapkodni kezdem a levegőt, de még nem szédülök, így fennmaradó kis távolságot már gyorsabban szeli át a kezem, az ujjaimmal hozzáérek az övéhez. Ekkor kezd elhomályosodni Bence előttem, visszarántom a kezem és kifújom a benntartott levegőt. Észre sem vettem, hogy ezt tettem … ez megmagyarázza az eddigi ájulásközeli állapotokat. Leejtem az ölembe a vadul remegő kezemet, erőnek erejével koncentrálok arra, hogy lélegezzek, és csak reménykedni tudok, hogy nincs tele annyira a tekintetem pánikkal, mint az előbb.
- Oké, elsőre nem volt annyira rossz szerintem. Szünet. Nincs nálad csoki? – hosszú néma csendben eltöltött perc után szedem csak össze magam annyira, hogy meg is tudjak szólalni. És arra is, hogy rájöjjek, hogy nem lenne rossz valami endorfin a szervezetembe. És mi a jobb a csokinál? Oké a kiskutyák, meg a kismacskák, ó és persze … Na. Olyan, ami most jelenleg elérhető? Hát semmi.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1284&post=764075#post764075][b]Juhász Laura - 2019.07.16. 19:39[/b][/url]

Rögtön rájövök, hogy valami nem stimmel teljesen a válaszommal. Pedig az én fejemben teljesen egyértelmű volt, hogy mi a bűn és mi nem az. Csak épp kifejezni nem sikerül rendesen. De igazából mindegy is.
- Tehát, én nem sétálok be az Eridonba, mert nem tudok. És amúgy sem akarok besétálni az Eridonba. Jó nekem a Navine-ben. Meg mindenhol máshol, ahova menni szoktam – és persze vannak olyan helyek, amik nem csak egyszerűen jók. Hanem fantasztikusak, ahol imádok lenni. Az meg hogy hova tilos alkoholt bevinni, hát na, honnan kéne nekem úgy igazából tudnom? Nem szokásom partikra járni, alkoholt inni meg mégannyira sem.
- Finnyás? – horkanok fel a kérdésétől. – Az mitől finnyásság hogy nem akarom, hogy az orromba turkáljanak? Cuki állat a golymók nagyon, de nekem ilyet ne csináljon – lehet, hogy hasznosak, de én maradok az orrfújásnál, meg ha annyira rossz a helyzet, akkor az orrspraynél. Vagy inhalálok. Jó kis mugli módszerek.
Felvonom a szemöldökömet, amikor a hajamról pozitívan nyilatkozik. Meg úgy egyáltalán arról, hogy ezzel a lányok sokat törődnek. Így, általánosítva.
- Nem szerencsésség kérdése, szimplán nem érdekel a dolog annyira. Szóval, ezek szerint akkor én nem vagyok lány, mert nem törődök azzal, hogy tekeregnek a tincseim – csóválom meg a fejemet halványan mosolyogva. Sose voltam se normális, se átlagos, és nem is igazán zavart a dolog. Mellesleg igaza van, rengeteg lányt ismerek, aki ki nem tenné a szobából a lábát, amíg vagy fél kiló vakolatot magára nem kent, a haját órákon át rendezgette, amíg pont úgy néz ki, mintha éppen az ágyból mászott elő – micsoda időpocsékolás – és legalább a fél szekrény tartalmát az ágyára nem hajigálta, olyan felkiáltásokkal, hogy nincs egy rongyom se amit felvehetnék. És vannak az ilyen csodabogarak mint én.
- Sokaknál? Egy emberrel volt ilyen – felelem nem részletezve az esetet. Akkor ment, szóval van rá esély, hogy megy is most is. Lelkes? Persze, hogy nem vagyok lelkes. Mégis ki lelkesedne azért, hogy pánikrohamokat idéz elő magának? Ennyire mazochista nem vagyok. Elszánt, na az viszont igen, ebben igaza van Bencének. Az a sírhatnékos megölelős dolog meg felejtős. Nem szokott nyilvánosan sírhatnékom lenni. Szépen magamba fojtom, amíg egyedül nem leszek. Vagyis nem egyedül, hisz ott a csodacicám ilyenkor mindig. A pihepuha bundájával.
- Rossz akkor lett volna, ha pontosan ugyanúgy reagáltam volna, mint az előbb – felelem egy nagy sóhaj után. Bólintok egyetértésem jeléül, hogy igen jó, mert nem ájultam el. Pontosan. Minden oké-e? Az előzőhöz képest igen. Egyébként meg nem. A kezem továbbra is remeg, nem akar megszűnni a dolog. Tehát ez most kicsit sok volt az idegeimnek. Teljesen le kell nyugodnom, addig eléggé veszélyes lenne hasonlóval próbálkozni.
- Azt hiszem igen, jót tenne. A szobámba nekem is van – rázom meg a fejemet, hogy nem kell elrohannia érte. Ha már úgy is el kell mennem a tabletért, akkor majd befalom a tartalékaimat. Csak még egy picit ücsörögnék mielőtt megpróbálkozom azzal, hogy vajon elbírnak-e a lábaim vagy sem.
- Picit várjunk még aztán elmehetnénk azért a hőn áhított tabletedért. Ennyi kínszenvedés szerintem elég volt mára mindkettőnknek – javaslom Bencének. Mert neki se lehetett egyszerű a dolog. Remélem megfelel neki is így a dolog.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1284&post=765964#post765964][b]Juhász Laura - 2019.08.05. 19:12[/b][/url]

Határozott bólogatásba kezdek, ahogy levonja a konklúziót. Bizony, úgy van. Jó kislány vagyok. Nem mondom azt, hogy nem fordulnak meg a fejemben ebbe a képbe kevésbé illő dolgok; de mivel nem teszem meg őket így teljességgel igaz az állítás. És azért elég ütős érv kell ahhoz, hogy én kihagyjak egy órát szándékosan például. Pedig minden alkalommal eljátszadozom ezzel a gondolattal, amikor bájitaltanom van. Ötödévbe jön rám a kalandvágy? Oh, hát van nekem kalandvágyam, de csak bizonyos keretek között.
- Bárki másnak csinálhat, az nem zavar – zárom le én is a témát a golymókkal. Nem teszem hozzá, hogy ne előttem tegye, mert az már tényleg szőrszálhasogatás lenne csak. El tudok fordulni, amíg a kis állatka teszi a dolgát. És de, környezetvédő vagyok, textil zsebkendőt használok, ha Bence mindenáron tudni szeretné.
Felkuncogok, hiszen most egyetért velem abban, hogy én nem vagyok lány. Legalábbis nem olyan, mint a legtöbb. Nem különösebben zavar a dolog, mindig is kilógtam a többiek közül. Ugyan mégis mitől változott volna ez meg most?
Kezdem nem érteni, hogy miről beszél viszont. Az jó, hogy egy emberrel meg tudtam csinálni ezt a kézfogósdit. Hatalmas nagy előrelépés! Bence mégis megijed inkább tőle. Pedig, most már kettőnél tartunk igazából, hiszen vele sem ájultam el. De erőltetni nem fogom ennél jobban tovább. Valószínűleg már ezért is kapni fogok a fejemre Rileytól. Csak annyira de annyira megörültem annak, hogy sikerült nemrég, hogy kíváncsi voltam, hogy tudom-e reprodukálni a dolgot.
- Jaj dehogy haa … lok meg – kikerekedő szemekkel nézek Bencére, ahogy eljut a tudatomig mit is mond. Mi? Ki a pasim? Miről beszél? Akitől nem ájultam el bemutatkozásnál az Liam bácsi. Hát hogy a viharba lenne ő a pasim?
- Neeem – felelem éneklő hangon, majd rögtön el is vigyorodom. Teljesen más dolgokról beszélünk, viszont azzal amit mond rájöttem arra, hogy eleve nem fogalmaztam neki pontosan. Van még valaki. De ő sose okozott gondot. Oké Bence, akkor 3 ember van. Más kérdés, hogy ebből kettő valószínűleg minden nehézség nélkül el tudná érni, hogy elájuljak és pánikba essek. Szóval még is csak egy marad.
- Akiről én beszéltem az egy felnőtt férfi. Egy ismerősöm rokona. Bemutatkoztam neki, amikor találkoztunk és akkor nem ájultam el. Szóval nem, nem a pasim, nem is lesz a pasim. Nincs itt semmi kézenfekvőség – szándékosan nem világosítom fel Thomasról. Túlságosan friss még az ottalvós élménye, na és persze azé, amire rájöttem ott. Képtelen lennék most beszélni róla, anélkül hogy paprikapiros ne legyek. A szoba persze kezdi szépen átszínezni magát rózsaszínre, majd fokozatosan sötétedik be, amíg szándékosan nem terelem el a figyelmemet inkább egy szelet csoki felé. Máris megjelennek zöldes, kékek, sárgás foltok a falon. Határozottan vidám mintát alkotnak.
Pár percig még ücsörgünk, aztán elég erősnek érzem magam ahhoz, hogy lassan feltápászkodjak a kanapéról. Teszek pár óvatos lépést, majd mivel nem tapasztalok semmi furcsaságot határozottan fordulok vissza Bencéhez.
- Rendben vagyok, mehetünk! – a fiú persze azonnal felpattan, én némileg lassabban követem őt az ajtóhoz. Mielőtt becsuknám magunk mögött az ajtót még visszanézek, hogy nem hagyok-e itt valamit esetleg. Majd elindulunk a navine felé, hogy végre Bence rátehesse a mancsát a tabletjére.