Emma McNeilly leírása

Lepsényi Zalán

Futottam.
Olyan gyorsan szaladtam végig a folyosón, ahogyan csak bírták a lábaim, míg végül meg nem torpantam az egyik üres szakaszon, ahol hatalmas ablakon át világították meg a nap sugarai a szürke kövek sokaságát.
Megtámaszkodva a párkányon, kapkodva vettem a levegőt és igyekeztem legyűrni a mellkasomra telepedő nehézséget. Torkomat gombóc szorította, és könnyek próbáltak áttörni szemhéjaimon, de nem engedtem. Csak lehunytam szemeimet, s ujjaim alatt éreztem a rideg kövek érdességét, miközben légvételemet próbáltam rendezni a történtek után.
De miért is érintett olyan kellemetlenül az, hogy együtt láttam őket? Mi a jó ég telepedett rám, amiért néha úgy éreztem, mintha ezernyi tű marcangolná szét a mellkasomat. Hisz utáltam, a fenébe is azt a nagyképű jelenségét. És ha ki sem állhattam, akkor miért éreztem magam mégis pocsékul, hogy mással láttam? Átkozott legyen Merlin, hogy csak úgy játszik a boszorka lelkével!
- Csak nyugalom...- Motyogtam magam elé, visszaszámoltam tízig, és igyekeztem összeszedni magam, hogy ne viselkedjek már úgy, mint egy kis hisztis liba, mert ugyan miért is? A fene fog egy fiú miatt kiborulni, a nagy francokat.
S ahogy biztattam magamat, igyekezvén megnyugvással tovább lépni a folyosón, meghallottam a közelből felcsendülő dallamokat.
Megtörölve szemem sarkát - ahol azért csak megült egy-két könnycsepp - kifújva a levegőt, a szoba felé lépkedtem, s résnyire nyitva az ajtót, megláttam, hogy odabent egy srác játszik. De nem is akárhogy.
A zene képes volt feledtetni velem minden gondolatot, vagy legalábbis lekötött annyira, hogy mással is foglalkozhassak.
Beljebb lépdelve, összefontam mellkasom előtt a kezeimet, és megállva a srác mellett, kivártam, míg egy versszak végére ér.
- Tudom, pofátlanság megzavarni játék közben, de zavarna, ha csatlakoznék? Úgy értem, ha játszanál...esetleg valami ismertebb dallamot, és én is énekelnék? - Kíváncsian fürkésztem a srácot, akit már egész biztos hogy láttam az órák valamelyikén, de a neve sajnos nem jutott az eszembe.
- Luca vagyok egyébként. -

Zalán

- Áh, legalább őszinte vagy, nem egy megjátszós , idétlenül vigyorgó majomparádé. Viszont ez most legkevésbé sem érdekel, szeretem a zenét, oké? És ebben az átkozott nagy kastélyban alig hallani normális dallamokat, meg nem is sokan értenek hozzá. – Nem zavartattam magam, s az sem érdekelt, hogy a srácot megzavartam a gitározgatásában. Ha olyan nagy művészlélek, akkor úgyis vissza tud süppedni a melankóliába, hogy tovább folytassa a játékát. Egyébként is, nyilván azért játszik, mert egy napon másokat is szeretne ezzel szórakoztatni. Vagy nem?
- Jaj, saját dallam, hogy oda ne rohanjak. Mi vagy te, valami dalszerző? – Mivel ő is elég mogorván nyitott felém, magam sem óhajtottam kibújni a tüskeházamból. S bár bemutatkoztam, a kezemet már nem nyújtottam felé, inkább lehuppantam a közelében lévő babzsákra, kezeimmel a talajon megtámaszkodtam, és egyik lábamat keresztezve a másikon, kíváncsian figyeltem a srác játékát.
- Klassz, mint a tesóm, könnyű lesz megjegyezni. – Fűztem hozzá bemutatkozásához, s ezt követően igyekeztem csöndesen hallgatni a gyors dallamokat. Ez persze nem tartott túl sokáig, mert annyira élveztem a zenét, hogy először a fejemet ingattam rá, azután dúdolni kezdtem a gitárszólóhoz passzoló dallamot.
- Várj csak…- Felpattanva az asztalon heverő váza után nyúltam, amit az ölembe véve visszaültem a babzsákra, s törökülésben tartva az eszközt, ütemesen kezdtem tenyeremmel ütni a váza száját, másik kezemmel az oldalát, ezzel doboló ritmust adva a gitárjáték alá.
- Tamtatamtam, ez tényleg a te számod lenne? – Kíváncsian fürkésztem a srác pillantását, s ha kért, akkor talán abba hagytam a dobolást.

Zalán

- Ej, de fene morc levitás vagy, eltévedtél tán a házak között? – Flegmán tettem megjegyzést, miközben megforgattam a szemeimet. Őszintén szólva nem hiányzott nekem a vita, sem a bunkóság, így is éppen elég zaklatott voltam, a kedvem sem volt túl rózsás. Bár, ha jobban körbenéztem a szobában, és szemügyre vettem a színeket, akkor úgy tűnt, a goromba pengetős srác sem élte legszebb napjait.
- Jaj, ha uraságod ezt óhajtja, akkor még csak véletlenül se lépem át a perzsaszőnyeged, nehogy véletlenül megérintselek, mert akkor elkapsz valami fertőt, és darabjaidra hullasz majd. – Hozzá hasonlóan, gúnyolódva tettem megjegyzéseket, és tulajdonképp nem is viselkedtem úgy, mint általában.
Alapvetően jobb volt a kedvem, és kevesebbet kötekedtem, jól éreztem magam mások társaságában. Ezúttal azonban nehezen tudtam kezelni a szeszélyes fiút, aki annyi szívességet se tett volna, hogy olyan számot játszana, amit még szeretek is.
Ettől függetlenül még ez is jobb volt a semminél, így egy ideig tűrtem is , s ami azt illeti, még rá is kaptam az ízére. Azt persze nem vallottam volna be, hogy hé te levitás, ez egy egész jó dallam, amit ha tovább fejlesztenél , még sláger is lehetne. Inkább csak élveztem a zenét, és később már magam is csatlakoztam.
- Jól van na, csak kérdeztem.- Eddig bírtam nyugalommal, némi piszkálódással elviselni a hisztérikussá váló fiatal urat. Ennél még a bátyám is kezelhetőbb volt, pedig Ádámnál hisztisebb srácot nem nagyon ismertem.
- Na ácsi, idefigyelj Zétény…vagyis, Zalán. – A fene abba a sok Zé-betűs névbe, főleg az Övébe. Magamat korholtam gondolataimban néhány pillanatig, majd már folytattam is.
- Szóval Zalán, komolyan nálad hisztérikusabb csávót én még nem láttam. Mi a baj, tán megjött a Mikulás, esetleg náthás vagy? Utóbbi a bátyámat szokta kiütni, ha már kapar a torka, akkor elkezd hisztizni rendesen. Bár ha alaposabban szemügyre veszlek. – Ekkor kicsit oldalra biccentettem a fejem, majd közelebb lépve hozzá megérintettem kézfejemmel a homlokát. – Nem, te nem vagy lázas és láthatóan száz százalékig pasi vagy. Legalábbis külsőre..- Gonosz voltam, tudom, de a hisztériát tényleg nehezen viseltem.
- Szóval, elárulnád hogy mi bajod van? Talán, ha kibeszéled magadból, akkor megkönnyebbülsz és nem fogsz ott úgy ülni, mint aki karót nyelt. Egyébként meg csak kérdeztem…talán kicsit piszkálódtam, mert amúgy tetszik a zenéd, csak hót bunkó voltál. Én meg csak zenélni akartam, mert én is szeretem, többek közt. – Igen jót tett nekem a fecsegés, ami két helyzetben tört rám. Az egyik az volt, amikor rettentően zavarba jöttem, és olyankor össze tudtam hordani mindenféle ostobaságot, a másik szituáció az volt, amikor a saját gondjaimról akartam elterelni a problémát.

Zalán


- Merlinre, hogy te milyen vagy…mi bajod van? Csak megnéztem, lázas vagy-e. – Megráztam a fejem, mert nem akartam elhinni azt, hogy ez a srác ennyire félne egy kósza érintéstől. Nem tapogattam le, hogy zaklatásnak vegye, meg amúgy is, eszem ágában sem volt efféle dolgot tenni. Nem akartam tőle semmit, de ki tudja, mit gondol egyetlen érintés után…
- Háh, de jó, látom tanultál már valamit. A gúnyolódás megy, és élvezed is, mi? – Egyik szemöldökömet felvonva, íriszeit fürkésztem, meg a fizimiskáját. Igazán dús haja volt, de egész jól állt neki. Csak ne lett volna ennyire méregzsák jellem.
Hogy a továbbiakban ne vegye zaklatásnak jelenlétemet, tisztes távolban dobtam le magam a kanapéra, lábaimat elnyújtottam a kényelmes ülőalkalmatosságon, s kezeimet a nyakam alá fúrtam, hogy kispárnaként funkcionáljanak.
- Minden elképzelésed..azért, mert idejöttem? Bocsánat, hogy te milyen kényes vagy. – Megforgatva a szemeimet, máris kimozdultam kényelmes, fekvő pozíciómból, s felállva, arrébb lépdeltem, hogy szemügyre vegyem a szoba falait. Persze, amíg háttal álltam neki, addig is figyeltem arra, hogy mit mond.
- Hát bocs…tudod, nekem sincs olyan jó napom. Én csak zenét akartam hallgatni, meg énekelni. Mert szoktam amúgy..és nem számítottam rá, hogy majd ennyire bunkó leszel, amiért csatlakozni próbálok. De felejtsd is el, zenélj csak, ha neked ennyire jó, így egyedül…- Azzal sarkon fordultam, s ha nem állított meg, elhagytam a helyiséget.