A folyosón haladva egy szépen kidolgozott tölgyfaajtócskába botlunk. Külsőleg semmit nem árul el magáról a szoba, aki pedig nem ismerős errefelé, annak elképzelése sem lehet, mi is van odabent. Azonban abban a percben, hogy benyitunk, egyből magunkénak érezhetjük a szobát. A szoba alapvető kinézete a négy ház színeit hordozza magán, a bent lévő bútorzat pedig kényelmet és nyugalmat sugároz. Belépve azt látjuk, hogy körben egy kanapégarnitúra helyezkedik el. A párnák eltérő árnyalatokban pompáznak, van köztük sárga, bézs, fehér és szürke színű egyaránt. Középen egy nagyobb dohányzóasztal található, ami alatt kis rekeszek, azok régebbi Edictum számokat, pennát és pergament rejtenek magukban. A tetőtéri ablakon át beszűrődő fény bevilágítja a teret, de ez sem állandó, mint ahogy itt semmi. Különleges és hívogató szobácskáról beszélhetünk.

A falak színei a belépő ember hangulatát követve váltanak árnyalatot, ahogy a szobán belüli környezet is ehhez alkalmazkodva alakítja magát. Érzelmeinkhez igazodik a bent szóló dallam, vagy esetlegesen a csend, mindamellett, hogy kellemes illatokat is érzünk, ami szintén a mi javunkra válik. Lesz olyan, aki a csoki illatától örömittasan ír meg egy-egy szorgalmit, de lesznek keserűbb napjukon éppen ide menekülő diákok is, akiket valami más, szomorúságuk elillanására létrejövő érzetet kapnak. Szinte minden érzékszervünket megnyugtató kényeztetés veszi kezdetét. A látvány kápráztatja a szemet, az illat az orrunkat még a zene vagy éppen a csend a hallásunkat.

Ám a szoba egyszerre lehet áldás és átok is, hiszen, ha nem egyedül vagyunk bent, akkor azzal mások előtt titkunk is felfedődhet ízlésünkről, de másokat meg megismerhetünk. Ilyenkor valami olyan elegyét kaphatjuk a bent lévő személyeknek, amire még mi sem számítunk, de a szobán ülő varázslatnak köszönhetően ez a keverék olyan lesz, hogy a bent lévők egyikét se kergesse azért őrületbe, mégis megfeleljen mind a kettőjüknek.

Ez az a hely ahová menekülhet bárki, nem túl nagy, mégis tökéletes a léleknek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1284&post=505818#post505818][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.08.15. 21:17[/b][/url]

Az álmatlanság talán nem csak a vizsgáknak tudható be. Talán nem csak azért nem tudok aludni, mert Erikék ott vannak. Talán nem az az oka ennek az álom nélküli estének, mert izgulok, vagy görcsölök valamin.
Talán nem kéne kimennem a körletemből, és még kevésbé kéne olyan helyekre mennem, ahol a lelkem kivetülését láthatom egy szoba képében. Talán nem kéne, de mindenképpen igaz rám az az állítás, hogy ezen az estén ez nem feltétlen érdekel. Tehát, este kikeltem az ágyamból, s a Lélek szoba nevezetű hely felé vettem utamat; már nem azért, hogy többet megtudjak a lelkemről, ennek pusztán az volt az oka, hogy nem akartam túl távol lenni a körletemtől. Azt hiszem, sok dolgon kellett gondolkodnom, és erre nem a Rellon volt a legmegfelelőbb helyszín.
Amint beléptem a helyiségbe, kissé nyugodtabbnak éreztem magam. Odabent senki sem fogadott, sőt, még világosság se gyúlt a tiszteletemre, de azt hiszem, pont a félhomályra volt szükségem. Sőt, pár lépés után, ahogy a mennyezetre tekintettem, az szinte áttetszőnek hatott, a csillagokat mutatta nekem. Bár igencsak furcsa volt, és talán nem mindegyik csillagkép volt a helyén, ezzel akkor nem foglalkoztam kifejezetten, hiszen akkor csak arra volt szükségem, hogy lássam őket, s a szoba ezt biztosította is. A kanapéra heveredtem, s megéreztem egy nagyon furcsa illatot, amit nem tudtam volna definiálni, de valami füstölő lehetett. Nem szoktam füstölőt égetni, a családom se nagyon, de az az illat valahogy megnyugtatott akkor.
A kanapén heverve néztem a csillagokat, karjaimat használva párnának a fejem alatt. Furcsa kérdések jutottak mostanában eszembe; hogy vajon mitől válok felnőtté, például. Vagy hogy mi a különbség vonzalom, szerelem, szeretet és érdeklődés közt? Mitől különbözik egyik a másiktól? Halk sóhaj szaladt ki belőlem. Az ablak nyitva volt, így éreztem a hűvös levegő áramlását - vihar közeleg...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1284&post=505844#post505844][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.08.15. 22:46[/b][/url]

És vajon van különbség? Biztosan, hiszen ezek nem szinonimák, különálló jelentésüknek kell lennie. Én azonban valahogy nem tudtam megkülönböztetni ezeket egymástól. Nem, valahogy nem ment.
És ez az álom, ami még mindig nyomott egy kicsit belülről; nem is értettem a keletkezésének okát. Persze, egy neves szaktekintély, akinek most nem jut eszembe a neve, azt állítja, hogy az álom az agy afféle végterméke (vagyis ő agysz*rnak nevezi), és nincs különösebb jelentéstartama, de ez azért nem tűnt kis horderejű dolognak, legalábbis számomra nem. Azt hiszem, ez volt az első ilyen jellegű álmom, és ez talán megijesztett egy kicsit...
Lehunytam a szemem, s belélegeztem az egyelőre ismeretlen illatot; ekkor nyílt ki az ajtó, amit csak abból vettem észre, hogy a folyosón lévő fáklyák fénye megváltoztatta a szemhéjam belsejének színét. Tekintetem az ajtóra irányult; oké, akkor meg fognak büntetni. Mindegy.
Felpillantva azonban egy arany színű teknőc úszott felém a levegőben. Összevontam a szemöldököm, ahogy figyeltem a fénylényt, s eszembe jutott egy pillanatra, hogy talán hallucinogén anyagok vannak ebben a füstölőillatban, aztán elvetettem a dolgot, ahogy észrevettem az alakot a kis lény mögött. Ahogy az illető köszönt, kissé összeugrott a gyomrom; Gareth... Zavarodottan tekintettem az apró lényre. Tehát Jared legilimentor, Gareth ért az okklumenciához, s ha ez a kis fényteknős hozzá köthető, akkor valószínűleg illúziómágus is. Végül is, nem lep meg, azt hiszem.
Kérdését egyelőre lógva hagytam, s kezemet kinyújtottam a kis lény irányába, ami arrébb rebbent, mikor meg akartam érinteni. Ujjaim megpróbálták követni az útját, de sosem sikerült megérintenem az állatot. Lesütöttem a szemem, kezem pedig visszaejtettem a kanapéra.
- Gyere. - mondtam végül halkan, s tekintetem ismét felemeltem a csillagokra. Természetesen ez igencsak átgondolatlan egy lépés volt, ugyanis éppen olyan dolgokon gondolkodtam, amiket talán nem lett volna tanácsos megosztani Garethtel, de akkor valahogy annyira el voltam gondolkodva ezeken a témákon, hogy ez eszembe se jutott; sőt, haragudtam is rá, ami miatt pedig kizártam annak a lehetőségét, hogy megnyílok neki.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1284&post=505886#post505886][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.08.16. 10:47[/b][/url]

Gareth belépett a szobába, s a fénylény ezzel párhuzamosan helyet foglalt a vállamon, valami furcsa, csiripelésszerű hangot adva. Mikor megtalálta a legkényelmesebb pozíciót, elégedett trillát hallatott. Tehát Garethnek ilyesmi a képzeletvilága? Elég elvont, vagy nem is tudom. Mármint, kinek jut eszébe egy csiripelő teknős? Furcsa volt, hogy nem éreztem az érintés nyomát a vállamon... bár a fény érintését nem nagyon érzi az ember.
Ezen a problémán továbblépve bámultam a kifényesedő csillagokat, s szomorúan konstatáltam, hogy az a finom illat, amit sajnos nem tudtam beazonosítani, lassan eső- és virágillatba megy át. Gareth igencsak álmodozó alkat, ha jól gondolom.
Tehát... tehát mi a különbség? Vajon jó dolog egyáltalán, hogy ezen gondolkodom? Talán már ezt sem kéne megengednem magamnak? Ahogy bámultam a csillagokat, s éreztem, hogy rám jön a kinti hűvös levegő, sóhajtottam egyet. Az az értetlenség, ami bennem volt egy ideje, nem múlt el, de most valahogy tudtam nyugodtan kezelni, nem akadtam ki rajta annyira, mint mondjuk a szigeten. Ennek ellenére azonban valamilyen szinten nyugtalanított a dolog, de ez furcsán keveredett valami nyugodtsággal, ami talán a szoba műve lehetett; nem tudom.
Gareth egy szót sem szólt, úgyhogy azt feltételeztem, hogy nekem kéne beszélni, azonban ehhez egyáltalán nem volt kedvem. Még mindig néztem a fényes pontokat fölöttünk, s gondolataim csapongani kezdtek a két téma közt, mármint a kakaó és az álmom között. Bűntudatomnak kéne lennie, hogy ezt álmodtam? Gareth miért nem kérdezte meg, hogy rakhat-e rumot a kakaóba?
- Ha megkérdezted volna, nem mondok nemet. - közöltem végül halkan. - De ez így... - Ez így kihasználás volt. Így láthatták azt az énemet, amit nem terveztem sok embernek megmutatni; azt az énemet, amelyiket csak ritkán engedem a felszínre, akkor, ha már megbízok az emberekben. Gareth és Sebby ezt még nem érdemelte ki - tény, hogy az előbbi már bizonyított egyszer, mégpedig azzal, hogy senkinek sem beszélt a bájitalról, de a rumos akció igencsak levett az érdemeiből. Sebby meg, hát... nem, őt egyelőre nem tudtam hova tenni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1284&post=505977#post505977][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.08.16. 15:49[/b][/url]

Valóban, nem tudtam nagyon hova tenni Sebbyt, főleg ez után az álom után. Ismét visszatértem erre a témára gondolatban, de ekkor eszembe jutott, hogy nem beteges-e, hogy ennyit foglalkozok ezzel. Vagy ez természetes? Ahogy néztem a fénylő pontokat magam fölött, legalább annyi gondolat jutott eszembe egyszerre, mint ahány csillagot meg lehetett volna számolni fölöttünk. Ez normális? Normális vagyok? Vagy ez is valami olyasmi, ami csak nálam fordulhat elő? Ez a korommal jár, nem? De az természetes dolog, hogy ennyit tépődök rajta? Vagy ez csak a jellememből fakad?
Gareth hangja rántott ki ezekből a gondolatokból, megjegyzésére óvatosan arra fordítottam a fejem, ahonnan a hangját hallottam. Végül csak egy lemondó mosollyal válaszoltam.
- És látod, így se sikerül. - feleltem végül, s bár tudtam, hogy Gareth nem fogja teljesen átélni és megérteni a szavaim jelentőségét, én értettem, és ez volt a fontos. Bármennyire is próbálkozom, az tudatalattimat nem lehet kordában tartani, álmokkal és felszínre jutó gondolatokkal fog dobálni, amiktől nem fogok tudni olyan egyszerűen megszabadulni, mint egyes rossz ötletektől vagy néhány megoldhatatlan problémától.
Az új illúzió, a papírrepülő elvonta a figyelmem a teknősről - lehet, csak nekem tűnt úgy, de olyan volt, mintha ez is derengve fénylene egy kicsit. Tekintetemmel követtem lassú sodródását, és valahogy magamat láttam benne, bár lehet, hogy ez csak a filozofikus hangulatomnak volt betudható. Egy illúzió, ami sodródik az árammal... igen, határozottan magamat láttam benne, pedig én sosem voltam jó az ilyesmi hasonlatokban.
Meg akart nevettetni, ezt mondta, s ez valahol furcsán jóleső érzéssel töltött el. Már meg se próbáltam követni ennek a logikai útját, valahogy nem volt érdemes azon görcsölni, hogy most ez miért esik jól - azt hiszem, ez afféle emberi reakció lehet, hogy jól esik valakinek, ha a meg akarják nevettetni. Gondolom. Mindenesetre erre megengedtem magamnak egy félmosolyt.
- Furcsa, hogy örülsz neki. - mondtam végül, majd két repülőkörnyi idő után ismét megszólaltam. - Én is örülök, hogy veletek nevettem, csak... az zavar, hogy... ezt egyébként nem tudnám megtenni. Úgy értem, hogy... zavar, hogy nem teljesen magamtól tettem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1284&post=506047#post506047][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.08.16. 20:26[/b][/url]

Válaszára összevontam a szemöldököm, s tekintetem a derengő papírrepülőre függesztettem; szemeimben visszatükröződött a fénye, pont úgy, mint ahogy oldalról a teknősé.
- Könnyebb lenne. - fűztem hozzá halkan, mindeközben az álomra gondolva. - De nem tudom, mi az, amit még tudnom kéne kontrollálni.
Fogalmam sem volt, hogy vajon azért mondom-e ki ezeket, hogy könnyítsek magamon, vagy azért, mert már ennyire megbízom Garethben - arra a lehetőségre, hogy azért teszem, mert Sebby testvére, nem is mertem gondolni. Inkább csak néztem a repülő körözését, s igen, elmosolyodtam, ahogy szerette volna. Nem azért csináltam, hogy örüljön; azért, mert ez a sok apróság megmosolyogtatott. Olyan dolgok voltak, amik egy teljesen más világot sejtettek - talán Gareth benső világát? Talán a hangulatát. Esetleg csak azért csinálta volna hogy kiengeszteljen, felvidítson? Azért, mert unta magát, vagy zavarban volt? Fogalmam sem volt, de ezek az apró illúziók sokat segítettek, annak ellenére, hogy az illúziómágiával eddig csak rossz tapasztalataim voltak.
Furcsa ember? Válaszolni szerettem volna erre a kijelentésére, azonban ekkor megjelent a kezében egy gyönyörű pitypang - ő elfújta a magokat, s azok szentjánosbogarakká változtak. Szemem felcsillant, ajkaim pedig elnyíltak, ahogy figyeltem a gyönyörű jelenséget. A szentjánosbogarak szerte szálldosni kezdtek a szobában - egy részük felém jött, s egyikük leszállt az orromra egy pillanatra. Bár az érintését nem éreztem, mégis bandzsítva figyeltem a kis lényt, s arcomon immár határozott mosoly látszott. Aztán a bogár felszállt, de én még követtem tekintetemmel pár pillanatig.
- Lehet, hogy furcsa vagy, de nem azért, mert örülsz mások boldogságának. - közöltem végül halkan, még mindig ezt a csodát figyelve magam körül. - Lehet, hogy nekem ez furcsa... de nem kéne annak lennie, azt hiszem.
Amint ezek a szavak elhagyták a számat, mintha kicsit megkönnyebbültem volna; rájöttem, hogy abszolút normális lenne, hogy más embereknek fontos, hogy nevessek, és az is hétköznapi, hogy fordított esetben igaz ez, vagyis hogy én szeretnék megnevettetni másokat. Bár a szeretet, ha szabad így megfogalmaznom ezt az érzést, nálam másban mutatkozik meg, azt hiszem.
Amint egy sóhaj elhagyta ajkaim, a teknős felcsiripelt a vállamon; csupán egy apró trillát hallatott, mégis, mintha még szabadabbnak éreztem volna magam ezek láttán és hallatán. Ezek a gyönyörű dolgok úgy vettek körül, mintha védelmezni akartak volna.
Az, hogy nem volt elvárás a részükről, hogy mindig olyan feloldott legyek, mint akkor, megnyugtatott valamelyest, de nem adott választ arra a kérdésre, hogy hogyan érhetem el, hogy mégis tudjak ilyen lenni. Hogy mindenféle trükkös kakaó nélkül tudjak velük együtt nevetni néha, ha olyan kedvem van. Bár tény, hogy most épp ez az állapot is tökéletesen megfelelt - sokkal nyugodtabb voltam, mint mikor beléptem ide.
- Örülök, hogy megmutattad. - mondtam halkan, s kinyújtottam a kezem az egyik szentjánosbogár után; azonban a kis állat rögvest továbbrepült. Ezt mosollyal vettem tudomásul. - De szeretném ezt a magam tempójában csinálni.
Ekkor sokkolt a szavaim igazsága - a saját tempómban kell feloldódnom, azt hiszem. Erre tökéletesen alkalmas lehet ez a nyugodt közeg, amit ők biztosítanak, de saját magamat sem szabad siettetnem, sőt; az a kettős érzés, az akarás és a félelem mindig bennem van, amikor kifejezem (vagy csak megpróbálom kifejezni) a gondolataim előttük, úgyhogy nem is tudom, miért siettetem a dolgot. Talán hagynom kéne mindent megtörténni a maga idejében, és nem abszolút ráfeszülni a dolgok irányítására.
De vajon az álommal is ez a helyzet? Helyes dolog ezen gondolkodni? Szemöldököm összeszaladt, s a mosoly is leolvadt az arcomról, ahogy eszembe jutott a jelenetsor. Annyira szeretném, ha a srác csak hasonlított volna Jaredre...
Csiripelés hangzott fel a bal vállamról; a repülő még mindig körözött, s a szentjánosbogarak úgy keringtek a szobában, mint az élő csillagok. Felpillantottam a csillagos mennyezetre, s abban a pillanatban megéreztem ugyanazt a megnyugtató illatot, mint amikor beléptem a szobába, immár azonban az eső illatával keveredve. Amikor bekattant, hogy pillecukorillat ez a rejtélyes aroma, kicsit kiszáradt a szám. Még mindig a csillagokat néztem, de beúszott elém egy kis bogár. Gondolataim elterelődtek pár pillanatra.
- Hogy találtad ki ezeket? - kérdeztem halkan, szinte csodálattal a hangomban, ahogy mindkét kezemet felnyújtottam a bogarak közé.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1284&post=506322#post506322][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.08.17. 18:30[/b][/url]

Gareth szavain rágódtam egy kicsit, de szemöldököm összeszaladt, ahogy fejem felé fordítottam.
- Nem egészen így értettem. - mondtam halkan. - Nem konkrét dolgokra értettem, hanem gondolatokra. - böktem ki, de aztán el is hallgattam, hiszen valószínűleg nem lett volna épp a legbölcsebb dolog elmondani a másiknak, hogy mi is nyomaszt tulajdonképpen, és hogy én már rég másról beszélek, mint ahonnan kiindultunk.
Mert tényleg, most feltűnően sok gondolatomat kötöm ehhez a dologhoz, és fogalmam sincs, hogy ez így nem furcsa-e - bár, mint tudjuk, ez is relatív, hogy kinek mi a furcsa, de... az érdekelne, hogy ez természetes dolog-e. Legszívesebben sóhajtottam volna, de visszafogtam magam, hogy ne tűnjön fel annyira Garethnek, hogy teljesen máshol járok.
Mondandójára csak egy "mhm" jött ki a számon, ugyanis át kellett gondolnom, amit mondott. Vajon milyen életút kellett neki ahhoz, hogy ilyen élesen lássa a dolgokat? Persze, amit mondott, az evidens, de akinek nincs rá szüksége az életében, az nem is tudja nagyon megfogalmazni az ilyesmit, vagy csak szimplán nem jut eszébe... Ahogy a másikra pillantottam, volt egy olyan érzésem, hogy sokkal több dolgot élhetett át, mint amennyit egy átlagos korabeli; ez a mozdulataiból, a beszédéből, pár reakciójából de még a külsejéből is látszott. Ennek függvényében igyekeztem reagálni, miközben néztem a papírrepülőt.
- Igen, a környezet nagyban befolyásol... - motyogtam, aztán belegondoltam egy kicsit jobban; Márk próbált úgy nevelni, hogy nyitott legyek mindenre, hogy ne legyenek gátlásaim, s ne féljek az érzelmeimtől - hogy nekem is az legyen a célom, hogy megnevettessem a szeretteim. Azt hiszem, ez a legkevésbé sem jött neki össze. - De néha vannak olyan dolgok, amik miatt teljesen másfelé fejlődünk.
Azt, hogy sajnos vagy szerencsére, már nem fűztem hozzá, hiszen ezt egyelőre a magam helyzetére nézve sem tudtam eldönteni; hogy vajon jobb-e, hogy ilyen gyanakvó vagyok annál, hogy naivan elhiszek mindenkinek mindent. Úgy gondolom, inkább az előbbi lehet a szerencsés, de fene se tudja. Talán az utóbbival több csalódás érne, de több pozitív élmény is.
Egy pillanatra szinte láttam magamat kívülről, ahogy felnyújtottam a kezem a fénylő pontok irányába - úgy nézhettem ki, mint egy kisgyerek, de akkor ez a legkevésbé sem zavart, hiszen tudtam volna rá racionális magyarázatot adni; "mindössze kíváncsi voltam, hogy reagálnak", vagy bármi hasonló. Nyilván erre senki sem fog rákérdezni, de valahol megnyugtatott a tudat, hogy nem vagyok védtelen, s van alibim arra, hogy még egy kicsit mutatok magamból.
Gareth nyugtatására csak bólintottam egyet, afféle köszönömként - csak azért nem mondtam ki a szót, mert valami olyasmit gondoltam mélyen belül, hogy "nehogy már én köszönjem meg", de ilyesmiket akkor egyáltalán nem állt szándékomban mondani - ehelyett hol a csillagos eget, hol a papírrepülőt figyeltem, ami pár pillanat múlva áthajtogatta magát, s jó pár halványan fénylő daru lett belőle, amik V alakban repültek a szobában. Kezem tétován feléjük nyújtottam, mire körberepülték az ujjaim, hogy aztán folytassák körözésüket.
Mostohatestvérem válaszára ismét bólintottam, s csak figyeltem, ahogy tekintete a bogarakra téved, amik leszálltak feltartott kezeimre, szép lassan. Egy masszává olvadtak össze, én pedig nagyra nyílt szemekkel figyeltem, ahogy aranyszín fényük ezüstösre vált, s a furcsa fény lassan lecsöppenne a kezemről - aztán kígyó alakjában ért le a fénylény a testemre.
- Elképesztően kreatív vagy. - mondtam végül, majd egy kis csönd után ismét Garethre emeltem a tekintetem. - Mióta tanulod az illúziómágiát?
Figyeltem a kígyót, s gondolataim közben visszakalandoztak az álom felé - immár kissé bosszúsan vettem tudomásul, hogy nem is tudom, hányadszorra jut eszembe a dolog, amióta Gareth belépett a szobába. Valamiért nagyon foglalkoztatott ez most; talán azért, mert friss volt az élmény? Vagy azért, mert feltűnt benne egy ismerős arc? Furcsa érzés kezdett kavarogni a gyomromban, ahogy ránéztem a másikra. Már megint azt éreztem, mint a szigeten, hogy kikívánkozik belőlem a dolog - de azt mégis hogyan lehet finoman megfogalmazni, hogy "volt egy ilyen álmom az öcséddel"? Kiszaladt a számon egy sóhaj, s elfordítottam a tekintetem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1284&post=507631#post507631][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.08.21. 20:38[/b][/url]

Amit Gareth mondott, gondolkodásra sarkallt. Vannak nekem amorf érzéseim, meghatározhatatlan késztetéseim a szóban forgó probléma kapcsán? Lehunytam a szemeim, s elkezdtem kutatni valamiféle ilyesmi után az emlékezetemben. Az, hogy ma este elő akartam venni a galaxismodellt, és megkeresni Sebbyt, egy ilyen dolog, erre jutottam. Bár végül nem suttogtam oda a kis üvegnek, hogy "Pillecukor", mégis eljátszottam ezzel a gondolattal, mielőtt útra keltem volna egyedül az Északi szárnyba. És tessék, Farkas most rám talált, anélkül, hogy kerestem volna. Pedig pár pillanatig ez is a fejemben volt, de túlságosan ingerült lettem belülről, ha a trükkös kakaó jutott eszembe - valamiért azt okoltam ezért az egészét, noha valójában Erikéket kellett volna, akik bezártak minket a szekrénybe.
Tehát, vannak késztetéseim? Meg akartam keresni, ez tény, de természetesen nem tettem. És az az álom vajon... késztetésen alapul?
- Lehet, hogy vannak. - mondtam végül, az eget bámulva. - Nem tudom. - És nem is akartam megtudni.
A következő percekben elterelődtek a gondolataim egy kicsit. Hogy igazságtalan lenne-e, ha csak a körülmények irányítanának bennünket? Igazságtalan lenne, ha olyan lennék, mint amilyet Márk próbált nevelni belőlem? Logikus, higgadt, de érzelmes, aki megérti mások problémáját? Igazságtalan lenne, ha tudnék kommunikálni a környezetemmel, és ha nem félnék az emberi kapcsolatoktól?
Ugyanakkor ezt nem csak Márkra érthetem, mármint Gareth e megállapítását. Igazságtalan lenne, ha csak az Erikék által elkövetett dolgok alakítanának? Lehunytam a szemem egy pillanatra. De hát engem azok alakítanak. Miattuk lettem összezárva Sebbyvel, s emiatt lett ez az álom, ami okán végül itt kötöttem ki. Igencsak közvetetten, de Erikék a felelősek azért is, hogy ez a beszélgetés zajlik. Nem tudom, ezt az álom miatt nem tekintem feltétlen pozitívnak. A csók meg, hogy pozitív, vagy negatív-e... kipirult az arcom.
- Igazságtalan, hogy sokszor csak ezek alakítanak. - nyögtem artikulálatlanul. - És hogy néha nem tudunk mit tenni ellene. Vagy csak nem találjuk rá az eszközöket. Vagy nem tudjuk eldönteni, hogy kell-e tenni valamit is egyáltalán...
Arcom még vörösebb lett, amint rájöttem, hogy ezeket hangosan mondtam ki, s nem csak gondoltam - hangom elég feldúlt volt az előbbi nyugalomhoz képest, úgyhogy lélegeztem párat. Az ablakon beáramló hűvös levegő segített egy kicsit megnyugodni.
- A sorsunkat magunk határozzuk meg. - mondtam már egy kicsit nyugodtabb hangnemben. - De ha mások alakítanak minket, akkor közvetetten ők alakítják a sorsot. Nem? - Itt tartottam egy kis szünetet, hogy átgondoljam ezt. - Vagy ez csak azon múlik, hogy mennyire hagyjuk magunkat megváltoztatni?
De ki dönti el, hogy mit kell hagyni, és mit nem? Vagy hogy mit lehet hagyni. Ezen kattogott az agyam. Gondolataim gyors iramban cikáztak a fejemben, hol az álom képe bukkant fel, hol Erikéké, hol Márké, hol pedig valami egyéb, jellegtelen apróságé. Túl sok szempontú ez a beszélgetés, nincs egy keret, amin belül szemlélhetném a kérdést, így agyam megannyi irányba indult el egyszerre, s a rengeteg gondolat kis híján fejfájást okozott. Ekkor azonban az illúziók, melyek egy pillanatra megszűntek számomra létezni a rengeteg ötlettől és kérdéstől, beúsztak a képre - ujjaimon masszává álltak össze, majd a kígyó hamarosan kacskaringózni kezdett a földön.
Időm se volt visszatérni gondolatban az álom-témára, vagy a sorsra, Gareth máris kimondta Sebby nevét, mintha csak direkt akart volna visszaterelni erre az egészre. Aprót nyeltem, Gareth valószínűleg nem vette észre a sötétben.
- Jó neki. - mondtam végül. Eltelt egy kis idő; a kígyó indává szőtte magát, s gyönyörű, ezüstösen derengő jégvirágokat bontott, mire ismét szólásra szántam magam. Számat még ki se nyitottam, amikor az egyik daru megváltoztatta pályáját, s elválva a többiből rám esett. Hajtásai elengedtek, s mint valami szelíd rivalló, nyílt szét előttem, hogy aztán felfedje előttem Gareth szavait, amiket nem mondott ki hangosan.
Amit leírt, az valahogy betalált. Furcsa, nevetésszerű lélegzet hallatszott a szobában, ahogy fájdalmas mosolyra húztam a szám. Megráztam a fejem. Mit lehetne erre mondani?
- Hmm. - közöltem végül roppant kreatívan, csak hogy időt nyerjek magamnak; ez a "hmm" nagyjából azt jelenthette hogy "pontosan a lelkem közepébe találtál, de még nem tudom, hogy kezdjek neki", csak e szavakat sok időbe tellett volna megfogalmazni szóban - annyi időbe, amennyink nincs ebben a szobában.
Figyeltem a nyíló szirmokat magam mellett, és erre az egészre gondoltam, hogy mennyit mondhatok el, mennyit szabad felfednem ahhoz, hogy még ép maradjon minden eddig felépített dolog - hogy mennyit szabad felfednem magam előtt is. Hirtelen belegondoltam ebbe az egész álom-dologba, minden lehetséges vonzatába, és megijesztett ez a sok lehetőség. Kiszáradt torokkal emeltem tekintetem Garethre, de eltelt még pár másodperc, mire meg tudtam szólalni; ekkor még kerestem a szavakat, beszédem emiatt szaggatott és zavaros volt.
- Álmodtam. Azt, öööh... - tekintetem a csillagokat kezdte keresni a mennyezeten. - Amit izé. Szóval olyan volt, hogy... azt... na. Ilyet még nem tapasztaltam azelőtt, hogy... - ebben a pillanatban egyébként mentálisan vertem magam, ugyanis tudtam, hogy habogásommal többet fogok elárulni, mint amennyit terveztem. - Várj, megfogalmazom.
S így is tettem - megpróbáltam összeszedni magamban a gondolataim, mindent, amit ez a dolog kiváltott, hogy aztán megszűrjem, s rendszerezzem azt, amit ki is akarok mondani.
- Szóval azt álmodtam, hogy... - ismét elakadtam. Türelmetlen sóhajtás szakadt ki belőlem, s kétségbeesve néztem Garethre, valami olyasmire gondolva, hogy ugyan, mondja már ki helyettem, amit akarok. Krákogtam egyet. - Elég kínos ez az egész, mert... volt egy álmom, amiben... tehát, tudom, hogy minden kamasznak van ilyen álma, mármint olyan hogy...
Nagy levegőt vettem, de akkor meg ez volt a baj - a pillecukorillat semmiképpen sem segített megnyugodni. A francba. Nem hiszem el. Nem tudom kimondani. Tudtam, hogy van valami szó, amivel ki lehet fejezni, amit akarok, de annyira komplexnek tűnt számomra ez a probléma, hogy egy szavas opció nem is jutott eszembe. Ismét megköszörültem a torkomat.
- Olyannal álmodtam, akivel nem kéne. - nyögtem végül, s lelkem leghőbb kívánsága (miszerint múljon el a pillecukorillat) meghallgatásra talált; helyette a dohos fa kellemesen lágy illata töltötte be a szobát. Jaj, ne. Szekrényillat.
Gyűlölöm ezt a szobát.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1284&post=508104#post508104][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.08.23. 12:33[/b][/url]

Számomra furcsa volt Gareth gondolatmenete, sokszor a mondandója eleje és vége teljesen eltért egymástól - nem ellentétes jelentéssel bírt, csak olyan volt, mintha egy témából észrevétlenül átcsusszant volna egy másikba. Emiatt néha kicsit nehéz volt követnem, de igyekeztem felfogni azokat a dolgokat, amiket mond amellett, hogy folyamatosan kattogott az agyam.
Teljes mértékben igaza volt abban, hogy nem élhetem külső hatások nélkül az életem - amikor erre rájöttem, fellélegeztem egy kicsit, de aztán Gareth folytatta a mondandóját, és rájöttem, hogy attól még, hogy külső hatások nélkül nem élhetek, még vannak fajtái maguknak az események megélésének, s nálam talán ezek azok, amik nem megfelelők. Vagyis, pontosan ez volt a kérdés, és egy tapodtatnyit sem jutottam előrébb a válasz megtalálásával kapcsolatban.
Utolsó mondatával azonban valahogy másfelé vitte el a dolgot, egyikről és másikról beszélt, amit pár pillanatig nem tudtam hova tenni; szemöldökömet összevontam, s mikor átgondoltam újra minden szavát, mondhatni újradolgoztam magamban az információkat, jöttem rá, hogy nem arra gondol itt, hogy milyen érzést vált ki egy-egy történés az emberekből, hanem a módra, amivel feldolgozza a történteket.
- Nem erre gondoltam. - mondtam talán kissé türelmetlenül, hiszen már másodszor értettek félre, de úgy voltam vele, hogy inkább hagyom. Úgysem tudom soha kifejezni a gondolataim, minek erőlködjek? - De ebben mindenképpen igazad van.
A tény, hogy fogalmam sem volt, milyen belső késztetéseim lehetnek esetlegesen, illetve hogy léteznek-e egyáltalán, rossz érzést okozott a gyomromban. Ahogy néztem a csillagokat, megdörzsöltem a szemem. Egy ideje nem alszom jól, így már kezdett lassan rám ereszkedni a fáradtság, de ez akkor a legkevésbé sem érdekelt.
Amit mostohatestvérem mondott, gyakorlatilag ijedtséget idézett elő bennem. Tudatosítani a hatásokat, eldönteni, hogy mit akarok kezdeni ezzel az egésszel, nos, ez megijesztett, ugyanis valahol azt jelentette, hogy megvan annak a lehetősége, hogy ebben az álomban okkal szerepelt az a bizonyos személy - talán olyan okkal, amitől még a hideg is kirázna. Tehát, összehúztam magam a kanapén Gareth szavai nyomán. Sejtettem, hogy ő ezt az egészet teljesen máshogy gondolta, ugyanis egyáltalán nem tudott erről az ügyről, de valahogy nehéz volt rákoncentrálni az ő értelmezési módjára, túlságosan sok volt a fejemben a gondolat. Persze, megpróbáltam; az előző megszólalásához kapcsolva valószínűleg még mindig az értelmezési és feldolgozási módok kontextusába kellett volna belehelyeznem szavait. Végiggondoltam - így természetesen már máshogyan festett az egész, de az első értelmezési mód, melyet személyre szabtam, sokkal jobban nyomott, mint holmi feldolgozási módok. Egyelőre azon kellett gondolkodnom, hogy egyáltalán van-e mit feldolgozni... vagyis az mindig van. De...
- Számomra iszonyatosan nehéz tudatosítani ezeket az alaktalan késztetéseket... vagy egyáltalán azokat a dolgokat, amik zavarnak. - nyeltem egyet, s vártam még pár pillanatot, mielőtt folytattam volna. - Madagaszkáron... amikor felajánlottad a bájitalt, azt azért tetted - gondolom, emlékszel -, mert könnyezni kezdtem. Az azért volt mert véletlenül hozzáértem az érzéketlen kezedhez. Emiatt könnyezni kezdtem, de nem értettem, hogy függ össze a két dolog. Az ok-okozat megvolt, csak a logikai összekötés hiányzott. És mostanában jöttem rá, hogy azért volt, mert zavarban voltam. Nem azért voltam zavarban, mert véletlen hozzáértem a kezedhez, mert ilyen bárkivel megtörténhet. Azért, mert... - itt belefutottam egy problémába, úgyhogy elhallgattam egy kicsit. - ...mert számomra zavarba ejtő volt a kisugárzásod.
Itt őszintén reméltem, hogy a másik figyel a múltidőre, de akár figyel, akár nem, mindenképpen zavarba jöttem egy kicsit. Bámultam az illúziókat, az eget, és próbáltam lenyugtatni magamat.
- Érted, amit akarok mondani? Amorf érzelmek, esetenként furcsa, megfoghatatlan késztetések, amikről azt sem tudom sokáig, hogy vannak. Csak valami ellentétes érzést keltenek a mellkasomban, és fogalmam sincs, mik is azok.
Mikor már kifogytak belőlem az erre a témára vonatkozó szavak, egy daru szállt felém, s az üzenet kiakasztotta bennem a mérőt. Értelmetlen mondatfoszlányok buktak ki a számon, bizonytalanul kiköpött artikulálatlan szóhalmazok. Gyakorlatilag észre sem vettem, hogy orrom vérezni kezdett a nagy erőlködésben; Gareth pár lépéssel átszelte a szobát, s egy papír zsebkendőt nyomott az orrom alá. Hamar átvettem a kezéből a zsebkendőt. Azzal, hogy felhívta figyelmemet a lélegzésemre, gyakorlatilag megmentett attól, hogy hiperventilálni kezdjek - be: egy, kettő, három, négy; ki: egy, kettő, három, négy, öt, hat... Tarkóm, mely egészen fel volt forrósodva eddig, most lehűlt egy kicsit, ez pedig arcizmaim kisimulását eredményezte.
Aztán egyszer csak három szó csattant a szobában - Gareth kimondta a problémát, én pedig megkövültem. Igen, az "erotikus" szó volt számomra olyan komplikált, hogy csak több szóval tudtam volna leírni. Pár feszült pillanat után zavartan bólintottam, mert végül is igen, ilyen álmom volt, bár ezt már jó pár árnyalatnyival sápadtabban tettem meg. Mostohatestvérem messze együttérzőbb volt annál, hogy kinevessen, vagy esetleg csak elfordítsa a fejét; amikor ezt a dolgot kimondta, valahogy úgy éreztem, mintha megváltozott volna bennem valami, de fogalmam sincs, mégis micsoda. Amorf érzések! Gyűlölöm őket!
Végül kimondtam, ami igazából nyomasztott, s ekkor jöttem rá én is, hogy igazság szerint maga a személy zavar ebben az egészben, nem pedig az álom; hiszen ez természetes velejárója ennek az egésznek, még ha egy kicsit kellemetlen is.
Ekkor lepődtem meg a legjobban; Gareth azt mondta, hogy "ismerős". Hatalmas szemeket meresztettem rá, és ismét megjelent valami furcsa benső késztetés, de ez sokkal jobban kivehető volt, mint az eddigiek. Talán a fáradtságom miatt, talán azért, mert akarva-akaratlanul is Gareth belépett a bizalmi körömbe (egyedüliként az összes ismerősöm közül) - egyszer csak azon kaptam magam, hogy fejem a nyakába fúrom, és igen lazán köré kulcsolom a kezeim. Ismerős. Tudja, milyen érzés lehet ez, nekem pedig ennél több nem is kellett. A másik közelsége segített megnyugodni, ahogy a nyakába lélegeztem. Valahogy emiatt eszembe jutott egy olyan szituáció, amit még sosem élhettem át; arra gondoltam, milyen jó lenne, ha ezt egyszer megtehettem volna az édesanyámmal is, hogy így odabújok hozzá.
- Objektív. - motyogtam habozás nélkül, még mindig Garethet ölelve, a zsebkendőt immár nem tartva az orrom elé, hiszen a hőhűtőnek és a sápadásnak köszönhetően elmúlt a vérzés (sokkal jobban megúsztam, mint szoktam).
Pár pillanatnyi csönd után kattogni kezdett az agyam. Ez úgy hangzott, mintha akarnám? Én nem akarom, és nem is kéne.
- Mindkettő...? - hangom a suttogásnál alig volt hangosabb, s e mellé igencsak bizonytalanul csengett. Annyira kellemetlen volt, hogy Sebbyről volt szó... - De nem tudom... hogy... mindegy. - az ekkor hirtelen felvillanó gondolatmenetemet nagyon gyorsan vágtam el; helyette inkább az illatokat kezdtem figyelni. A kávé és a könyvek illata igazán jól esett, a vaníliás dohány pedig Madagaszkárt juttatta eszembe, amikor úgyszintén kaptam Garethtől egy ilyen szagú zsebkendőt. Nagyon apró sóhaj szaladt ki belőlem, és fejemet óvatosan még inkább odadugtam Gareth nyakához. Ritka pillanatok egyike volt ez, hiszen ilyet sosem csinálok, de annyira össze voltam zavarodva, annyira sok gondolatom volt, hogy muszáj volt lehorgonyoznom pár percre. Csak pár percre...!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1284&post=512144#post512144][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.09.01. 19:02[/b][/url]

Gareth jól mondta - a gondolkodásmódunk homlokegyenest különbözik. Mikor erre emlékeztetett, jöttem rá, hogy nem hibáztathatom azért, mert máshogy gondolkodik, mint én, vagy más úton jut el az eredményig. Emberek vagyunk. Erre néha furcsa rájönnöm.
- Majd... megszokom. - mondtam végül. - Igyekszem megérteni a gondolatmeneteid. - Csak én néha túl lekorlátolt vagyok ilyen szabad gondolkodású emberekhez, de ezt már nem mondtam ki hangosan.
Nehéz volt számomra elfogadni, hogy mindenképpen muszáj lesz tudatosítanom, hogy mi történik bennem. Az önismerettől, mint olyantól eléggé tartottam (ezért is utálom ennyire azt a tantárgyat), mert féltem megismerni önmagam, féltem, hogy mit találok odabent. Hogy olyan érzelmekre akadok rá, amiket nem tudok kezelni, olyan jellemvonásokra, amiket nem kívánok magamba, és amiket nem tudok megváltoztatni. Ezeket az amorf késztetéseket pedig csak és kizárólag úgy lehet megérteni, ha van némi önismeretem - élni is csak így lehet igazán, mert ha tudom, hogy egyes kitöréseim, vagy érzelemhullámaim miért is keletkeznek, könnyebb elfogadni is azokat. Múltbeli események? Vagy megragadt gondolatmenetek? Kis kori élmények? Fogalmam sincs, miért féltem ennyire attól, hogy legalább önmagamat megismerjem, ha már másokat úgysem fogok...
Sok dolog nehezedne rám? Nem tudom. Annyira kicsi problémák is lehettek ezek - esélyes volt, hogy csak én nagyítom fel az élet mindennapi dolgait, csak én nem tudok feldolgozni olyan dolgokat, mint az esetleges érzelmeim vagy álmaim... Mint hogy van valaki, akire támaszkodhatok, akiben megbízom annak ellenére, hogy kilenc éves koromban megfogadtam, hogy senkinek sem fogom kiadni magam; egészen eddig sikerült is. De Gareth áttört valamit. Ezt is fel kellett dolgoznom, azt hiszem, de talán ez volt a legkisebb baj amellett, hogy Sebby... Sebby egy olyan személy volt számomra, akinek a jelenlétében sosem tudtam semleges maradni. Ő az első ilyen ember. Eddig minden emberi kapcsolatomban képes voltam megtartani azt a bizonyos két lépés távolságot, tudtam érdektelen maradni és objektív, ha úgy kellett szemlélődnöm, de Sebbyvel kapcsolatban egy pillanatig sem tudtam objektíven vizsgálódni. Egy percig sem. Először nagyon utáltam, aztán meg... aztán meg? Fogalmam sincs.
- Nem tudom, hogy sok dolog-e, vagy csak én nagyítom fel. - böktem ki, miközben Garethre pillantottam. - Nem tudom, mennyire normális, hogy ilyen dolgokon gondolkodom ennyit. Úgy értem, nem tudom, ez mindenkinek ilyen jelentős-e, vagy csak én csinálok ügyet belőle. Mert lehet.
Furcsa, hiszen Seth jelenlétében valahogy mindig olyan dolgokra jövök rá, amikre egyébként sosem tudnék - nagyon inspiráló gondolkodásmódja volt, még ha nem is értettem mindig igazán. Segített új nézőpontokat meglátni - pont úgy, mint ahogy most is, hogy a Madagaszkáros dologról beszéltem. Miközben formáltam a szavakat, jöttem rá a megoldásokra, a kis megoldóképletem tökéletes válaszaira - talán egy kicsit fel is csillant a szemem a zavar mellett, hiszen sikerült megtalálnom egy kérdésre a választ, amin sokat gondolkodtam. A hozzám hasonló embereknek ez akkor is öröm, ha ilyen, számukra kellemetlen témában is találnak választ - de akkor az önismerettől miért félek? Azt hiszem, azok más jellegű kérdések lehetnek, mint ezek. Önmagammal, a benső énemmel kapcsolatban sokkal nehezebb válaszokat találni, mert sokkal komplexebbnek tartom, lévén sosem engedem a felszínre, ezért néha még azt sem tudom, milyen is vagyok én magam. Mármint, néha fogalmam sincs róla. Abszolút semmi.
Nem lepődött meg, nem ítélt el, és nem értett félre, pedig magyarázatom elég zavaros és félreértelmezhető volt - nagyon örültem ennek, egy nagy kő esett le a szívemről. Néha elgondolkodom azon, hogy vajon miért kaptam én magam mellé ezt a testvérpárost, hogy vajon milyen jó dolgot követtem el az életemben, ami miatt most ez jár. Mert igen, Sebbyt is abszolút jó dolognak tekintem az életemben, akármennyire is összezavar és benső feszültséget okoz - Sebby egy olyan ember, akit ha nem ismerek meg, vesztek valamit. Gareth hasonlóképpen - egy teljesen más gondolkodásmóddal rendelkező ember, akitől rengeteget tanulhatnék, aki valamiféleképpen példát mutat számomra, még ha ezt nehéz is így kimondani.
Nevet adni nekik - attól olyan valóságossá válna az egész. Bár talán jobb lenne ilyen nevekbe kapaszkodni, mert talán adnának valamicske támpontot, de ezek egyelőre annyira árnyaltnak tűntek számomra, hogy képtelen lettem volna mindegyiket nevesíteni, mert életem végéig "jegyzetelhetném" ezeket, akkor sem találnék mindenre külön szót. Vagy talán egy szó sok érzelmet is magába foglalhat. Elvégre szeretni is sokféleképpen lehet, vagyis azt mondják. Utálni is. Ezt már ismerem.
- Ha nevet adok neki, valóságos lesz. - nyilvánítottam ki. - Tudod, nem tudom, hogy mennyire akarom, hogy ezek valóságosak legyenek. De, tudom. Nagyjából semennyire. - mondtam halkan, s észre se vettem, hogy hangom remegett. Féltem. Azt hiszem. - Mert mi van, ha én érzek késztetést bizonyos dolgok vagy emberek felé, de például lehetetlenség lenne esetleg... szóval, mi van, ha van egy bizonyos késztetésem, mondjuk hogy... - nyeltem egyet. Nem mondhattam ki, amit akartam. Nem lehet igaz, hogy ilyeneken jár az agyam. Nem akarhatom, hogy Sebby akarja, hogy megöleljem például. Nem.
Kifújtam a levegőt, lassan lélegeztem, s ez alatt megpróbáltam összeszedni a gondolataim, nem sok sikerrel. Valahogy annyira csapongtam - valószínűleg a fáradtság, illetve a gondolataim mennyisége is hozzájárult ehhez -, hogy már nem tudtam témánál maradni. Illetve de, de csak egy téma körül járt az agyam folyamatosan... minden egyetlen témának az alfaja, minden egyetlen dolog körül forgott most a fejemben, bármennyire különböző gondolatmeneteket és önelemző monológokat is nyomtam a fejemben. Minden Sebbyből indult ki, és ez megrémisztett.
- Mi van, ha olyan késztetésem van, amit nem lehet teljesítenem? Mert valamiért... mert mondjuk... Vegyük példának, hogy meg akarom... hogy meg akarok ölelni valakit. De ő nem szeretné. Jó, értem, hogy akkor nem fogom. De... de ezek... más késztetések, mint... mint amiket eddig ismertem. - fejeztem be végül, magamat is teljesen összezavarva.
Mire gondolhatott itt a költő? Mármint, most magamra célzok, bár költő a legkevésbé sem vagyok. Mire is gondolok most pontosan? Arra, hogy olyan késztetéseim vannak, amiket eddig még nem tapasztaltam. Sebby irányába. És... várjunk, mire is akarok én pontosan kilyukadni ezzel? Lehunytam a szemem, és ujjaim megtalálták az orrnyergeim. Nem tudtam, mire is gondolok. Mások ezek a késztetések, de nem tudtam, miben, és ez nyomasztott, zavart, feszélyezett. Sejtettem, hogy miben, de arról az opcióról egyszerűen nem akartam tudomást venni...
Egy pillanatra talán el is felejtettem az egészet, mikor hozzábújtam Garethhez, tehát a mozzanat elérte az egyik célját, hogy lehorgonyozzak pár percre. Bár karjaimat olyan lazán tartottam, hogy lehetséges volt, hogy a másik nem is nagyon érzi, mégis, a fejemet odafúrtam a nyakába, s így ültünk egy darabig, amíg meg nem szólalt. Egy ideig még nem voltam hajlandó felfogni ezt, csak azzal törődtem, hogy Gareth finoman ringatni kezdett, én pedig tudtam hova bújni. El tudtam bújni egy kicsit. Nagyon rég nem csináltam ilyet, felemelő érzés volt valahogy.
Csak akkor értettem meg, mit mondott, mikor már elhúzódtam tőle, akkor viszont sokkolt, főleg az utolsó mondat.
- Más! - csattantam fel, bár ez esetemben csak azt jelenti, hogy normál hangerővel szólalok meg. - Más! Hát pontosan ettől félek én is! - mondtam még mindig emelt hangerővel. Azt hiszem, Gareth akkor nem értette meg a probléma jelentőségét. Nem tudta, kiről beszélek, ez tény, de... oké. Talán én nem értem, amit ő akar mondani, vagy ahogy ő látja a dolgokat. Azt hiszem, Gareth szerint egyáltalán nem baj, ha valaki iránt érzünk valamit. Engem pusztán ez a gondolat is megijesztett, de az, hogy esetleg ez a személy Jared legyen, egyenesen kiakasztott és az őrületbe kergetett lassanként. Mert igen, volt valami halvány benyomásom arról, hogy elképzelhető, hogy ez a helyzet, de nem akartam tudomásul venni, egyszerűen nem. Tajtékzottak bennem az érzelmek.
- Csak egy álmom volt, de az is éppen elég volt. Mert... túlságosan akarok megint olyat álmodni, érted? - kérdeztem kétségbeesetten, bár ez inkább afféle költői kérdés lehetett, hiszen meg sem várva a válaszát folytattam. - Nem feltétlen olyat, oké. De... azt is szeretném, hogy ez az álom ne csak a fejemben létezzen, és ez kiakasztó. Mert ez félelmetes. Mert kiszolgáltatott egy érzés. És mert... Akár objektíven, akár szubjektíven nézem, nem szabadna.
Kezem valahogy Garethébe került egy kis idő múltán - először kétkedve fogadtam az érintését, akármennyire is bújtam hozzá az előbb, de végül elfogadtam, s egyáltalán nem ellenkeztem. Simítása nyomán megjelent valami a kezemen, valami fénylő - madárlábnyom... Összevont szemöldökkel néztem az apró léptek lenyomatára, majd Gareth kezére pillantottam, és beugrott. Lesokkolódva pillantottam ez után a kezemre, melyen még mindig ott voltak a nyomok, s csak néztem őket, de úgy, mintha megkaptam volna életem ajándékát. Sejtettem, hogy Seth mit szeretne ezzel mondani szavak nélkül, és megálltam a "miért" kérdés feltétele nélkül a dolgot - csupán annyit tettem, hogy végigsimítottam a saját nyomaimon, aztán Garethén, amennyiben megengedte, hogy odahúzzam magamhoz a kezét.
- Tényleg így gondolod? - kérdeztem végül nagyon halkan, utalva ezzel arra, hogy számomra az volt az üzenet, hogy "közénk tartozol". És ha most eltekintünk attól, mekkora kavarc van a fejemben Sebby kapcsán, akkor ez egy olyan kötelékbe való befogadás volt, amiről életemben nem mertem volna álmodni; egy testvéri kötelék, amiben nekem egyke árvaként sosem volt részem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1284&post=512969#post512969][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.09.03. 21:30[/b][/url]

Nincs tempóm. Lehet, hogy nem állok késze problémákat feldolgozni? Vagy csak nagyon lassan...? Fejemet a kezembe temettem, majd a hajamba túrtam, mikor eltelt egy kis idő, és felnéztem Garethre. A saját tempómban fogom, vagyis igyekszem. De... én ezt nem akarom feldolgozni. Ezt nem. Ennek a problémának léteznie se kéne...
Szavai első körben lesokkoltak, mert nagyon igazak voltak - ez a probléma létezik attól még, hogy nem akarok róla tudomást venni. Márpedig én nem akarok. Túl nehéz. Túl sok problémával jár, túl sok kérdéssel és önfelfedezéssel, túl sok bonyodalommal és feszültséggel. És én ezt nem akarom. De nagyon nem. Szavak sincsenek rá, mennyire félek ettől, mert valljuk be, félek. Gyáván elfordulok a problémától, ahelyett, hogy foglalkoznék vele, s ennek olyan következményei lehetnek... bele sem szeretnék gondolni. Minden este álmok fognak gyötörni, gondolatok, amiknek folyamatosan Jared lesz a középpontja, mint most. És ez... nem jó.
- Szeretném kizárni az elefántot a szobából. - folytattam Gareth (meglepően találó) hasonlatát. Szerettem volna, hogy az "elefánt" egyszerűen csak eltűnjön, de amikor ezt kimondtam, már akkor tudtam, hogy ez sajnos nem ilyen egyszerű. Pontosan tudtam ezt, meg azt is, hogy Seth is fel fog erről világosítani, de muszáj volt kimondanom ezt, mert jól esett letisztázni legalább a célomat, ha már az okokat nem tudtam.
Lassítottam. Lélegeztem. Semmi gond. Ezzel a két szóval persze hazudtam magamnak, de meg akartam próbálni, abban reménykedtem, hogy elhiszem magamnak, hogy nincs gond. De persze nem. Éreztem, hogy baj van. Szívem gyorsan dobogott - egyedül az mentett meg, hogy már este volt, és ilyenkor már lassabb a pulzusom egy kicsit.
Gareth kérdésére csak meglepve néztem rá, s azonnal tudtam, hogy a válasz "nem". Én nem vagyok ez az ölelgetős fajta, illetve nagyon ritka, ha valakinek hagyom, hogy megöleljen - az meg, hogy én ölelek meg valakit, egyenesen csodának számított. Seth folytatta, a válaszomat nem várta meg. Ismét kérdést tett fel, aminek hatására csak néztem magam elé, még a szemöldökömet is összevontam.
- Igen. - mondtam végül egy kis csönd után. Van különbség aközött, ahogyan Sebbyt ölelem meg, és ahogyan Sethet. Nyomasztó különbség. Sóhaj szaladt ki a számon. Nehéz. Nehéz ez az egész nekem. Nem vagyok hozzászokva ilyen jellegű problémákhoz.
Seth kérdései pofon csaptak. Hatalmas szemeket meresztve néztem rá, mikor sorolta, miket nem tudok megtenni, hogy nem tudom megoldani a problémát. Ezt tettem volna a legszívesebben; eltüntettem volna még az emlékét is ennek az egésznek. De nem tehettem, mert egyszerűen nem volt lehetséges anélkül, hogy ne drasztikus megoldásokhoz fordulnék.
Elfogadni, hogy vonzó, hogy megfogott. Hogy szeretnék tőle valamit. Ezek a szavak olyan súlyosak voltak, hogy olyan volt, mintha valami a gyomromban ért volna talajt. Tekintetem a földre kúszott, és csak néztem magam elé, aztán lehunytam a szemem. Sebby. Egy olyan ember, aki vonzó. Megborzongtam, olyan élesen eszembe jutott az arca, meg úgy mindene. Felborzolt bennem valamit. Megfogott. Mivel? Fogalmam sem volt.
- Te hogy csináltad? - kérdeztem még mindig csukott szemmel. Azt mondta, ismerős neki a helyzet. Valamit neki is lépnie kellett. - Hogy dolgoztad fel?
Megkérdeztem, mert szerettem volna kapni egy megoldókulcsot ehhez az egészhez, bár ezt a saját magam módján kell csinálnom, az én tempóban. Tudtam ezt, de kapni szerettem volna egy támpontot. Valamit. Bármit. Egy szalmaszálat, amibe kapaszkodhatok. Elsodort ez az egész, elsodort Sebby maga. Ez ijesztő volt. Mintha teljesen elvesztem volna.
Madárlábnyomok, olyanok, amik egyszer el fognak tűnni az illúzió miatt, de immár örökké megmaradhatnak az emlékezetemben. Egy madár lennék? Megmosolyogtatott ez a hasonlat, hiszen amikor ott voltam a tükörvilágban, akkor együtt repültem egy hatalmas sassal, és tényleg madárnak éreztem magam. Fantasztikus volt... olyan szabad voltam.
- Köszönöm. - motyogtam, majd laza ökölbe szorítottam a kezem, és úgy tettem, mintha zsebre raknám a lábnyomokat. Velem lesznek. Sethék velem lesznek, és ez egy kis nyugalommal töltött el a káosz után.
Ásítottam egy hatalmasat, majd Garethre pislogtam, és megdörzsöltem a szemem, végül pedig felnéztem a csillagos égboltra, illetve az illúziókra, ha még ott voltak. Aludnom kéne.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1284&post=518903#post518903][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.09.15. 21:33[/b][/url]

Gareth szavai olyanok voltak számomra, mintha kimondta volna a legnagyobb félelmeim egy részét - mintha rátapintott volna a gyengeségeimre, akarattal hozva fel, bár jó szándékkal, hogy változtathassak rajtuk, legalábbis ezt feltételeztem. Mégis, mikor azt mondta, hogy nyitnom kell az emberek felé, nagyot nyeltem. Nyitnom. Nekem. Na ez az, amitől gyakorlatilag páni félelem öntött el, s összezavarta a gondolataimat, olyannyira, hogy légzésem is egyenetlenné vált. Nyitnom valaki felé, megbíznom benne, hagyni, hogy megérintsen? Felfedni egy részem, esélyt adván ezzel arra, hogy kihasználjanak? Hogy gyengének lássanak? Más dolog ugyanis, ha gyenge vagyok, de senki sem látja. Hazudok vele egy kicsit magamnak is, ezt tény, hiszem az emberek rólam alkotott képe nem fog megegyezni az általam vélt képpel, de... sokkal jobb, mint felfedni magamat valaki előtt, ezzel esélyt adva arra, hogy hazudjon, hogy romba döntse a lelkem egy részét (ha van nekem olyanom egyáltalán).
- Közel engedni... - ismételtem elszorult torokkal. - Nem. Nem. - csupán ezt tudtam kinyögni, gyerekes védekezőmechanizmusom teret nyert, ahogy masszívan tiltakoztam ezzel a két elhaló szóval. Nagy levegőt vettem, úgy pillantottam fel Garethre, s pár pillanat után meg is szólaltam. - Nem akarom. - mondtam immár sokkal határozottabban, mint az előbb. - El se tudom képzelni... hogy valaki megismerjen engem. - Megismerjen engem azáltal, hogy hogyan reagálok az érintésre, hogy milyen érzés számomra egy fizikai kontaktus. Megismerjen engem azelőtt, hogy én megismerném önmagam. Ha ennek az az ára, hogy fogalmam sincs, mit érzek, én... nem mondhatom azt, hogy legyen, természetesen. Mert ezt én sem engedhetem meg magamnak, hogy káoszt hagyjak a saját fejemben. De az, hogy valakit közel engedjek magamhoz, a szó legkomolyabb értelmében halálra rémített - még a szívem is irtózatos tempóban kezdett verni e felvetés hatására.
Nem talált süket fülekre Gareth javaslata, vagy inkább megoldókulcsa. Egyáltalán nem, ugyanis innentől kezdve az agyamba fészkelte magát a gondolat, hogy talán hagynom kéne, hogy valaki esetlegesen megérintsen, meg ilyesmik, de akkora gátlásaim voltak ezzel kapcsolatban, amin még én magam is meglepődtem. Miért is félek ennyire attól, hogy valaki megérintsen? Mert logikusnak tűnik, hogy a megismeréstől tartok, de az érintés, főleg, ha Sebbyre gondolok, borzalmasan megijesztett.
Elfogadni, hogy vonzó. Hogy valamivel megfogott. Hagynom kéne, hogy megérintsen...? Gyomrom görcsbe rándult, mellkasom pedig elnehezült Seth józanító verbális pofonjai nyomán. Mivel fogott meg? Megfogott egyáltalán? Igen. Erre tudtam a választ, természetesen, mert eddig is igencsak nyilvánvaló volt, csak nem akartam észrevenni.
Felpillantottam, mikor elkezdte mesélni a saját tapasztalatát ezzel a dologgal kapcsolatban - reménykedtem, hogy talán leszűrök belőle valamit, valami könnyebb utat esetleg, vagy egyszerűbbet, vagy legalább egy kicsit mást. Újrapörgette, elemzett, egyetlen találkozás, csak pár óra volt. Talán ez a könnyebb eset lenne? Én egész szünetben össze leszek zárva Sebbyvel egy szobába - ó, tényleg, erre eddig nem is gondoltam. Milyen fantasztikus lesz nézni, ahogy kijön a fürdőből, tényleg... felemelően könnyű lesz ez a szünet.
Számomra egyértelmű volt, hogy az "így vagy úgy le akarom zárni" azt takarja, hogy Seth nem szeretné ennyiben hagyni a dolgot - eltűnődtem, mivel hagyhat valaki olyan mély benyomást egy emberben egyszeri találkozás alkalmával, hogy ennyire emlékezzen rá, sőt, álmok gyötörjék emiatt. Ez persze talán nem segített a problémám megoldásán, mégis, érdekes kérdésnek tűnt - fel is tettem volna, ha nem éreztem volna úgy, hogy nem feltétlen kell belemásznom Gareth személyes terébe. Mindegy, legalább lesz min gondolkodnom ezzel a kérdéssel együtt az elkövetkezendő harmincegy nap minden éjszakáján.
- Köszönöm, hogy elmondtad. - motyogtam halkan, ahogy felpillantottam a másikra. - Ha egyszer szeretnéd... elmesélhetnéd a történeted. - ajánlottam fel, ugyanis őszintén érdekelt, mi volt az eleje és a vége ennek a dolognak - s egyébként is, Gareth tipikusan annak az embernek tűnt, akiben sokkal több van, mint amennyit láthatok, bár ezt javarészt csak arra tudtam alapozni, hogy sokkal érettebb és sokrétűbb gondolkodásmódról tett tanúbizonyságot, mint a legtöbb korabeli. Aztán lehet, hogy tévedtem, de egyelőre így tűnt.
Miután a lábnyomok a "zsebembe kerültek", felpillantottam mostohatestvéremre, akinek egy apró mosoly jelent meg az arcán, amit - bár igen visszafogottan, de - viszonoztam is. Pár pillanattal később ásítottam egyet, s mintha csak a gondolataimat találta volna ki, ajánlott fel egy igencsak kényelmesnek tűnő lehetőséget, miközben megsimította a fejem.
- Rendes vagy, de muszáj visszamennem. - mondtam halkan, immár mosolytalanul. - Nem szeretnék kellemetlen kérdéseket a többiektől.
Amint a körülöttem lévő illúziók változni s mozogni kezdtek, rájuk terelődött a figyelmem, ahogy körülvonták a bútort. Kedves dolog ez tőle. Bármennyire is feldúlt ez a beszélgetés, akár ezer kérdésem is lehet magamban, mégis, ezek az illúziók valahogy megnyugtattak - talán arra emlékeztettek, hogy nem csak ez a témakör létezik a nyomorult kis életemben, hanem millió másik is.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1284&post=699085#post699085][b]Szépvölgyi Richárd - 2017.09.01. 18:42[/b][/url]

Nem aludtam jól, még úgy sem, hogy éreztem Viktor illatát. Valami nem hagyott nyugodni - talán a vihar miatt volt nyugtalan az álmom, amiatt nem volt pihentető. Arra is csak halványan ébredtem fel, hogy valaki a karjaiba vett. Kótyagosan pillogtam fel még a másik oldalról, az elmém mélyéről, ahol az álomképek születnek, a félhomályban vörös fürtöket láttam, amik lelógtak az arc halványan látszódó vonalait takarva. Éreztem az erős kezeket, amik fognak, úgyhogy nem aggódtam. Odabújtam, s próbáltam visszaaludni. Talán el is mosolyodtam.
Kellemes. Kellemes itt. Megnyugszom némileg, mocorgok egy kicsit. Még mindig érzem az illatát, pillogok, és meglátom, ahogy néz. Az ölébe hajtotta a fejem. Jó úgy.
Pár óra múlva ébredek. Még sötét van, korán - talán a madarak sem csicseregnek odakint még, mikor ismét megmozdulok. Tagjaim elgémberedtek, kinyújtóztatom görcsben álló combomat és karomat. Ásítok egyet.
Látóterembe bekúszik Viktor arca, amit halvány derengésbe von a kint uralkodó félhomály. Nyünnyögök egy kicsit, ahogy reggel szoktam, nagyon fáradtan. Feltornázom magam, hogy megkapjam a reggeli ölelést, és a nyakához fúrjam az arcom.
- Nem aludtál? - kérdem halk, érdes hangon, kótyagosan. Mintha itt ült volna egész éjjel, és őrizte volna az álmom. Tudom, hogy néha nem tud aludni.
Még úgy vagyok jó pár percig, úgy, hogy ölelem. Jól esik hozzábújni ilyenkor, álmosan.
Mikor némiképp felébredtem, felállok a kanapéról, és úgy is kinyújtóztatom a tagjaim. Az ablakhoz sétálok - figyelem a romba dőlt fákat, élvezem a kintről beáradó hűvös reggeli levegőt az arcomon, ami felébreszt egy kicsit. Kellemes.
Nem is hallom a szárnysuhogást, csak mikor megfordulok, pillantom meg az ismeretlen szürke madarat. Érdeklődve, szinte boldogan tekint rám a kanapé karfájáról. Összevonom a szemöldököm.
- Hát te ki vagy? - kérdem a madártól - na nem mintha válaszolni tudna -, ahogy felé lépek. - Korai posta? Biztos eltévedtél.
Ahogy felé lépek s oda is érek hozzá, a bagoly szinte megőrül, nyújtja a lábát, szállnak a tollai. Odahajolok, nem túl közel, hogy megnézzem a címzettet, miközben nyugtatom.
- Jól van na, jól van - motyogom, miközben meglepve látom, hogy a kis csomag igenis nekem szól. - Akkor ez az enyém… - kommunikálok továbbra is az állattal, s ahogy leveszem az erős kötést a lábáról, azonnal felreppen, én pedig csak zsibbadtan, némileg álmosan bámulok utána. Goromba egy madár. Ha vissza kell írnom, mehetek fel a bagolyházba.
Egy meglepően nagy doboz került így a kezembe, a címzést rajta lehelyezem a kanapé karfájára. “A padláson találtam, gondoltam, kellhet.” Összeráncolt homlokkal nézem csak a sebtében körmölt betűket, amiket még sosem láttam. Női írás, érdekes. Agatha lett volna? Az ő írását nem ismerem annyira.
De hát nincs is padlásunk.
Egy gondolatbeli vállvonással nyitom ki inkább a dobozt - benne biztos lesz magyarázat, gondolom én. Egy bőrkötéses könyv, s egy összehajtott levél - ennyit látok, először a levelet veszem ki, hogy kinyissam.
Ahogy végzek az olvasással, szemeim hatalmasra nyílnak, érzem, hogy bukfencezik a gyomrom olvasás közben. Leginkább ijedtnek tűnök.
Hitetlenkedő, ijedt, fájdalmas pillantásom Viktorra vetem, ahogy ajkaim is elnyílnak, s érzem, hogy könny gyűlik a szemembe. Csend van. Hallom, ahogy bent a szobában zümmög egy légy. Fájdalmas ez a csend. Ismét a levélre nézek, és újra elolvasom. “Éppen most rúgtál egyet. Félek is, hogy olyan széles vállad lesz, mint az édesapádnak.”
“Kicsikém”... “Alig várom a szünetet, hogy együtt lehessünk…” “Szerető anyád… csókol…”
“Családi örökséget”...
Fordul velem egyet a világ.
“Halált nem kívánhatsz, de kínt igen.”
Leülök. A földre. Igazából mindegy hova, csak most le kell ülnöm.
- Nem halt meg senki… nyugi… - Halk a hangom, de már egyáltalán nem álmos; ez az első, ami kijön a számon, ez a mondat, hogy Viktor megnyugodjon. Nem halt meg senki. Igazából de, az anyám, még tizennyolc évvel ezelőtt, ez viszont nem újdonság. És most írt. Nekem írt. Még régebben.
Halk, repetitív káromkodás hallatszik, csak ismételgetem, mintha attól megszűnne bármi is.
A doboz még mindig a kezemben van, de nem bírok ránézni, lerakom a földre. Csak fogom a levelet, ismét elolvasom, újra és újra. Óvatosan tartom, nehogy meggyűrődjön. Nem hiszem el. Nem akarom elhinni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1284&post=699088#post699088][b]Szépvölgyi Richárd - 2017.09.01. 18:53[/b][/url]

Szeretem, mikor dorombol nekem. Szinte már kedveskedve bújok a nyakához, hallgatom egy darabig - régen mindig azzal viccelődtem, hogy ezt biztosan a macskáitól tanulta, és most is elmosolyodok, ahogy eszembe jut. Elképzelem, ahogy ez az érett férfi mellettem kérdezgeti Őrnagyot mellette guggolva, érdeklődően, hogy “hogy csinálod, így?”, s mutatja mellé. Tudom, nem így volt, de vicces elképzelni.
Aztán széttörik bennem valami. Olvasok.
Hallom elmosódottan Viktor hangját, késve fogom csak fel, hogy a viharról beszél kint, s nem látja, hogy mekkora vihar is van most bent.
Megérzem magamon a kezét, ahogy átkarol, hogy kérdezi, mi a baj. Éppen ott tartottam, hogy “hiszen tudod, mire vágysz”. Hát persze, hogy tudom. Kiráz a hideg. Ez nagyon durva.
Óvatosan mozdulok, ahogy Viktor elé tartom a levelet. Nem adom oda neki, a kezébe, csak tartom, hogy olvassa. Még nem remeg a kezem, szóval a betűk sem fognak elmosódni a szeme előtt. Nem akarom, hogy a kezébe vegye.
Egy idő után leeresztem a levelet, ha már biztos lehetek benne, hogy elolvasta.
- Nem tudom, ki küldte. Nem ismerem az írást a dobozon. - A hangom már remeg. Derült égből villámcsapás. Pont, mint a tegnapi vihar. Nagyon vicces, anyatermészet. Fájdalmasan fordul a gyomrom. Anyatermészet, igen. Ez most nem jött ki jól.
Még ülök kicsit. Várok. Feldolgozás alatt van az információ. Az összes, mert elég sok van belőle.
Tehát van egy anyai hagyatékom, amit egy év késéssel kaptam meg. Vagyis tizennyolc, de igazából egy. És van egy ismeretlen feladóm, aki valószínűleg nő. És nem Agatha. És nem az anyám, értelemszerűen. És nem Zója, és nem Mina, és nem Kamilla, senki, akit ismerek. És van egy könyvem. Szépvölgyi-örökség. Megugrik a szívem a félelemtől.
Nyilván nem fogadják majd szívesen, ha megtudják, hogy egy fattyú félvérnél kötött ki a notesz.
Nyelek egyet. Szóval van egy családi örökségem. Amit tovább kell adnom. A gyerekeimnek. Aha. Persze. Viktorra nézek.
Az anyám azt írta, hogy reméli, nem lesz széles a vállam. Nem lett. Biztos nem apától örököltem. Ki az apám?
Ki adta fel a csomagot?
Miért írta meg anya a levelet? Erre végül is egyszerű válaszolni. Már terhes volt velem, és tudta, hogy nem a férjétől terhes. És akkor már talán azt is tudta, hogy le fog lépni onnan, Márktól. Le fog lépni az apámmal. Úgyhogy megírta ezt a levelet, mikor rúgtam egyet a hasában. Talán addigra már nem is Márkéknál volt.
Előre megírta. Tizenhét év múlvára. Sejtem, ez mit jelent.
- Mi az isten ez, jézusom - fújok halkan, feszülten. Ez most sok. Eléggé.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1284&post=699096#post699096][b]Szépvölgyi Richárd - 2017.09.01. 19:07[/b][/url]

Amikor kedvesem megszólal, ráemelem a tekintetem - pillantásom ködös, hitetlenkedő, aztán szinte dühössé válik.
- Ja, biztos jó ötlet besétálni a minisztériumba egy könyvvel, ami tele van olyan kívánságokkal, amik szenvedést kérnek valószínűleg köztiszteletben álló személyeknek, és felmenőről felmenőre visszakövethető. A családom tuti repesne a boldogságtól, ha feladnám mindegyiküket. Lakcímeket és elérhetőségeket ne mellékeljek rögtön? - Háborgok halkan, feszülten. A dühöm nem Viktorra irányul, ezt valószínűleg ő is pontosan tudja, de most nincs más, akire rázúdíthatnám ezt az egészet. Ő sem érdemli meg, de nem tudom visszafojtani sem. Eszembe se jut.
- Nem, ha szakértőt keresünk, olyat kell, aki véletlen sem jelenti. Eddig nem keresett egy Szépvölgyi sem, szeretném, ha ez így is maradna. - Már jönnek is a rémképeim, a pánikolós túlgondolás egy év nyugi után újra jelentkezik. Eszembe jut, hogy még nekem is lehet Angliám - már olyan értelemben, mint amilyenben Sethéknek is volt. Vagy bármi… Egyszerűen csak… A párom auror… A testvéreim Selwynek… De nem, pont emiatt vagyok védve, igaz? Pont emiatt vannak ők is védve…
Aztán ismét ránézek, mikor megszólal. Arcom megnyúlik, a szemeim is nagyra nyílnak. Azt hiszem, sápadtabb lehetek, mint amennyire nálam egészséges.
- Ártalmatlan? Ártalmatlan? - kérdem halkan, de élesen. - Ez egy Szépvölgyi-örökség, egy kínzófüzet, aminek mostanra valószínűleg személyisége van. Ha tényleg teljesíti a kívánságaid, akkor igen nagy erejű varázstárgy is, tehát… - Elharapom a mondatot.
- Ártalmatlan… - ismétlem hitetlenkedve. - Ha valami, akkor ez nem ártalmatlan.
Dühös vagyok. Lehunyom a szemem, megpróbálok megnyugodni. Az érzelmi kilengések sosem jók. Nyugalom. Megnyugszom. Mindjárt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1284&post=699101#post699101][b]Szépvölgyi Richárd - 2017.09.01. 19:10[/b][/url]

A hirtelen dühöm úgy elszáll, mintha sosem létezett volna - csak meredek előre, és megszáll valami világvége hangulat. Mi a francért kellett ezt nekem elküldeni? Ki küldte egyáltalán? Tudni akarom, ki volt az, aki megkeserítette az életemet. Direkt csinálta volna?
“Hülye azért nem vagyok.” Viktorra nézek.
- Ennek a könyvnek nem szabad a minisztérium közelébe se kerülnie. - Szögezem le. - Még véletlenül sem. Nem szabad… - Úgy érzem, hogy megint tele leszek titkokkal, kellemetlen, sőt, borzalmas titkokkal. Felfogtam, hogy mit mondtam? Védem ezeket a rohadékokat? Van nálam valami, amivel leleplezhetőek lennének, és nem érzem úgy, hogy oda kéne adnom az auroroknak? Úgy, hogy aki mellettem ül, a párom is egy auror, és én is az leszek?
- Ha nem muszáj, ne keverjünk bele külsősöket. Épp elég baj, hogy… te is tudsz róla… - ránézek. Talán nagyobb biztonságban lenne, ha nem tudná. Auror, tudom, sokan azt mondanák, hogy teljesen felesleges aggódnom érte, hiszen képes megvédeni magát - katona is volt, az ég szerelmére, de mégis… akkor is féltem, bármi is legyen a foglalkozása. Aktakukac is lehetne, akkor sem feltétlenül lenne nagyobb biztonságban, mint aurorként; sőt…
Szinte észre sem veszem, hogy karjait a derekam köré fonja. Meredten bámulom a levelet, egyre több kérdésem lesz ezzel az egésszel kapcsolatban. Miért nem állította meg még soha senki ezt a borzalmas láncot, ezt a genetikai csődöt, a Szépvölgyiséget? Miért nem? Jobb lett volna…
- Tudom, kihez viszem. - Belém csap a felismerés. - Fekete mágiában bőven tapasztalt varázstárgyszakértő, aki nem külsős? - kérdem, és mintha csak egy elcseszett találóskérdés lenne. Én sem örülök neki, hogy meg kell keresnem. - Segítek, nem Seth. Túl sok kérdést vethet fel, túl sok emléket hozhat a felszínre…
A kérdésére bólintok. Vágom. Ennél többet viszont nem tudok reagálni rá - a levelet visszarakom a dobozba. Na, most akkor hol tartsam ezt a dobozt? A Levitában? Vagy az auror kedvesem lakásán? Vagy egy Selwyn szobájában, netán Avery Lyallnál? Esetleg Minánál, az auror apával? Basszus…
- Helyezzük ezt biztonságba. - Bökök a fejemmel a dobozra. A lakásban, amit még Sebbyék használtak régen, és mára már szinte az enyém - ami le van védve ezer bűbájjal. Ott kell, hogy legyen a helye. Egy kis utómunka még…
Fel is állok, rögtön el is indulok, a birtok határát célozva. Az ajtóban viszont még visszafordulok.
- Nem muszáj velem jönnöd. Jobb lenne, ha pihennél. - Motyogom. - A szobádban hagytam egy kis álomhozót, ott van az éjjeliszekrényem legalsó fiókjában a jobb hátsó sarokban, ha kell.
Aztán el is indulok. Kell egy kis levegő, kell a tágas tér. Gondolkoznom kell.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1284&post=734190#post734190][b]Szépvölgyi Richárd - 2018.09.15. 23:23[/b][/url]

Csak egy csendes helyre vágyom tulajdonképpen, ami nem a Cloudweaver. Amióta Seth elköltözött, nagyon magányosnak érzem magam azon a hatalmas hajón - Sebbyt is alig látom, és már elgondolkoztam azon, hogy visszaköltözzek a lakásba. Ott talán nem érezném ennyire, hogy nincsenek már körülöttem.
Nem rovom hosszan a folyosókat, hiszen már töviről-hegyire ismerem a Kastély rejtett zugait. Hamarosan be is nyitok az ismerős helyiségbe, ami mindig más arcát mutatja nekem, ha bent tartózkodom, de egyvalami szinte mindig közös - a csillagos égbolt fölöttem. Most sem lepődök meg hát különösen, amíg figyelem, hogyan "tűnik el" a plafon, s villannak fel sorban az égitestek - e információt szinte mellőzve dobom le a táskám egy kényelmes kék kanapéra, aztán rögtön le is ülök mellé.
Amikor legközelebb felnézek, immár egy könyvvel a kezemben, akkor ér az igazi meglepetés: a falak körülöttem romossá váltak, és egészen antik hatást keltenek így, de valahogy még a bútorok is beleillenek ebbe az összhangba, modernségük ellenére.
- Takaros... - motyogom elismerően a szobának, miközben hátradőlök, és kényelmesen elhelyezkedem. Szegény Prométheusz, lassan egy új kötet kéne belőle - annyira óvatosan kell már lapoznom, hogy ne essen szét, pedig már mugli módszereket is bevetettem, ide már a Reparo rég nem volt elég, a szkoccs tartja egyben a művet. Ahogy Seth mondta, mindig ezt olvasom, ha valami bajom van - az is igaz, hogy tulajdonképp most felesleges lenne a baj forrását keresni nálam, és már én is feladtam, hogy rájöjjek, mi éppen az aktuális - az, hogy egyedül érzem magam, hogy leterhel az egyetem, hogy Viktor meghalt, vagy Seth elköltözött, vagy hogy még mindig nálam van egy nyomasztó füzet... nem tudom már igazából. Nem is tartom olyan fontosnak.
Belemerülök az olvasmányba (valahogy ez a szoba megoldja, hogy igen jól lássak a csillagos égbolt ellenére), majd egy kis idő elteltével kakaóillatot érzek meg, így felpillantok, és egy gyenge mosollyal veszem a kezembe a tűzzománccal díszített bögrét. Ide kéne költöznöm.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1284&post=734211#post734211][b]Szépvölgyi Richárd - 2018.09.16. 01:23[/b][/url]

Nagyon szeretek itt olvasni egyébként, tökéletes levitás környezet ez. Csendes, nyugodt hely, kellemesen otthonos és - valljuk be - kellőképpen elvont egy szfinxhez is. Ezzel a fajta léttel tudok azonosulni; azt most ne számítsuk, hogy a holnapi Anatómiára még át kéne néznem egy-két latin nevet...
Aztán hirtelen csak a semmiből - BUMM, mire én szinte eldobom magamtól a könyvemet... Igen, csak a kezemben volt egy bögre is, amit nem vettem számításba ennél az önkéntelen műveletnél (mert egyébként automatikusan a pálcámhoz kaptam), ez pedig azt eredményezte, hogy a forró kakaó szétterült rajtam és valószínűleg a belépőn is, mivel a bögre esési szöge rendkívül szerencsétlenül sikerült - a benne lévő folyadékot tulajdonképpen spirálban szórta ki a környezetére.
- AU - nyögöm, pálcámat ekkor még mindig az ismeretlenre szegezve, rá sem jőve egyelőre, hogy én most tényleg elővettem azért a varázseszközt, mert valaki belerúgott egy asztalba.
Tehát elkezdem felfogni azt, hogy ez a valaki káromkodott, ráadásul valaki anyját szidta, de még mielőtt felfoghatnám, hogy az enyémet-e, vagy valaki másét, már rögtön meg is magyarázza az illető, hogy... nos, nem rám gondolt, csak ha rokonságban állok, a... az... asztallal?
Ahogy a helyzet elemzésében még egy kicsit előrébb jutok, elkezdem összerakni, hogy a férfi fején egy napszemüveg (?) foglal helyet, kissé talán csálén állva. Nos, hát rendben, megpróbálom összeszedni magam annyira, hogy felüljek (ám az ismeretlenre szegezett pálcám még mindig nem tudatosul számomra), egy elkínzott sóhajjal adva a külvilág tudtára, hogy nem vicces, amit csinál.
- Bocsánat, nem akarok indiszkrét lenni, de ha nem napszemüvegben közlekednél... lehet, hogy jobb lenne - fejezem be, finoman utalva rá, hogy értetlenül állok a dolog előtt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1284&post=735080#post735080][b]Szépvölgyi Richárd - 2018.09.26. 12:22[/b][/url]

A hirtelen "kirohanásom" (mely stílusa sokat finomodott az évek alatt) láthatóan nincs az illetőre olyan nagy hatással - szemüvegét ismét leeresztve a szeme elé udvariaskodik, ami kissé disszonáns érzést kelt bennem, nem tudom pontosan hova tenni, de ez még nem látszik az arcomon. A szemöldököm akkor szalad fel, mikor az echolokációt említi - hirtelen teljesen megzavarodok, mert nem tudom eldönteni, hogy ez most egy elmés utalás akart lenni a füleimre, vagy csak valamiféle csevegés arra vonatkoztatva, hogy a napszemüvegében nem lát megfelelően... ami most is rajta van...?
Zavarodottságom tetézi, hogy a kabátján csöpögő kakaóra ügyet sem vet, mintha ott sem lenne, fapofával tűri a dolgot. Persze e értetlenségem rögtön zavarba és meglepettségbe csap át arra a félmondatra, aztán a férfi konkrétan az arcomba mászik, amitől némiképp hátrahőkölök és el is húzódok, próbálva megtartani a személyes terem, azonban a kanapé támlája ezt nem teszi lehetővé annyira, mint szeretném. Arcomon a meglepettség és a sokk látszik tehát.
Aztán - és én sem akarok hinni a fülemnek - olyan pontos elemzést ad a pálcámról, hogy hirtelen azt se tudom, mihez kezdjek. Az automatikus reakcióm persze a varázseszköz elrakása, rögtön a dicséret után, de az első dolog, ami eszembe jut, az az, hogy "te meg miből vagy?", már úgy értve, hogy honnan a francból tudja ezt és így, de inkább csak... nos, zavartan köhintek egyet. A pálca szerintem egy magánügy. Úgy értem, hogy csak így elemezni valaki pálcáját az szinte már illetlenségnek számít, mint ahogy az is, hogy ennyire belemászol valakinek az aurájába.
- Öhm, köszönöm? - kérdezem teljesen elvesztve a fonalat a kommunikációban. - Mármint... mi? Na jó. - Hátrébb húzódom, immár ülésbe tornázva magamat. A férfitől a lehető legtávolabb eső pontot választom ülőhelyemül (de még így is kellemetlenül közel érzem magamhoz), és gyorsan eltüntetem a kakaófoltot a nadrágomról.
Persze összerakom magamban azt, hogy aki ennyire ért a pálcákhoz, az nem a gondnok lesz - nyilván egy tanárról lehet szó, ami azért rendkívül furcsa, mert sosem láttam még ezt a férfit az épületben. Azt hiszem, megjegyeztem volna az arcát. Én már nem vagyok diák, legalább nem kellett volna lemagáznom visszakézből az etikett szerint.
- Azt hiszem, ömm... - Hát ez a szituáció baromi kellemetlen... Nem is tudom, mit kéne mondanom. Ismét úgy érzem magam, mint mikor tizenhárom-tizennégy évesen egyáltalán nem tudtam kapcsolatot létesíteni az emberekkel körülöttem.
- Azt hiszem, ha ennyi mindent és ilyen pontosan tudsz a pálcámról, akkor azt is elárulhatnád, hogy honnan, mert érdekelne. - Mondom csak néha-néha pislogva emberünk felé, mert tényleg kellemetlenül érint a közelsége. Persze ezt igyekszem nem túl látványossá tenni, már a zavarom, de ha van benne némi tapintat (nincs), akkor talán nem teszi ezt szóvá. Legalább annak is megvan az esélye, hogy csak azt higgye, engem kellemetlenebbül érint, mint egy extrovertált eridonost, ha valaki engedély nélkül furakodik testközelbe.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1284&post=737372#post737372][b]Szépvölgyi Richárd - 2018.10.21. 23:21[/b][/url]

Semmiség... Aha... Szeretném annyiban hagyni ezt a megszólalást, de akaratlanul is bólintok egy aprót, ezzel szinte nyugtázva a férfi mondatát. Nos, ez remek - mindenképpen úgy fogok kijönni ebből, hogy kellemetlenül érzem magam, igaz? Vannak azok a pillanatok, amikor az ember megkérdezi magától, hogy "ezt most miért is csináltam?"; nekem ez a bólintás is azok közé a pillanatok közé tartozott.
A szituáció kellemetlenségét mondhatni tovább fokozza, hogy nem ismertem emberünk motivációit, úgyszólván halvány lila gőzöm sincs róla, hogy miért csinálja azt, amit - szakmáját megismerve sem lettem okosabb, sőt, csak még inkább értetlenül állok a dolog előtt. Pillanatnyi zavar suhan át az arcomon - "akkor ez az egész mégis mit akar jelenteni?" -, határozottságot már nyomokban sem tartalmazva lassan bólintok egyet... majd még egyet.
- És... Öhm... Gondolom nem azért jöttél a kastélyba, hogy az itteni gyógyítógyakornokok pálcáit elemezd hobbiból - indulok neki kissé szarkasztikusabban a kérdéskörnek. Igen, valamiféle választ várok arra a kimondatlan kérdésre, hogy akkor ő mégis mit keres itt, kit tisztelhetek személyében - mert mondom, ha tanár lenne, valószínűleg ismerném már az arcát, mert a hetem egy részét rendszeresen itt töltöm; legalább annyit fel tudnék idézni, hogy szembejött velem a folyosón, vagy bármi ilyesmi.
Ám ekkor, éppen válaszra várva egy igen lényegi kérdésre - ekkor jövök rá, hogy Prométheusz nincs a kezemben, hiszen éppen begyűrném az egyik lap szélét zavaromban, ha nálam lenne... Tekintetem végigszánkázik a szobán, és ekkor pillantom meg a merénylet színhelyét.
- Ne - szökken ki belőlem akarva-akaratlan, majd egyetlen mozdulattal termek ott szeretett könyvem teteme fölött. Persze, meg lehetne tisztítani pálcával, de a dobás annyira megviselte szegényt, hogy az eddigi láthatatlan erő, mely egyben tartotta (értsd: a húsznál is több Reparo és egyéb fixáló bűbájok, szkoccs, folyékony ragasztó és pár ima), úgy látszik, eltávozott tőle. Végleg elszakadt, átázott, kicsináltam ennyi év alatt.
Egyértelmű gyásszituáció állt fel tehát ezekben a pillanatokban, hiszen vehetek egy másikat, az mégsem lesz ugyanaz, amit éveken át forgattam. Nem nagy dolog, amúgy is elég kevés tárgyhoz kötődöm, de ez sajnos pont egy olyan volt. Szinte már elmotyogok egy bocsánatkérést a könyv felé, ahogy felemelem a földről roncsait, és elkezdem pálcával szárítani. Most rakjam el emlékbe?... Ez pont olyan, mint amikor azt mondják, hogy megdöglött a kutyád, de azért megtarthatod.