29. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastély - Északi szárnyAlagsor

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Gryllus Matilda
INAKTÍV


Mrs. Riviera Kön(n)y(v)fakasztó könyvmolylepke
offline
RPG hsz: 274
Összes hsz: 6651
Írta: 2014. február 16. 17:16 | Link

Ann<3bell


- Ne itt kint, Ann! Tudod, hogy a falnak festménye, annak meg füle van!
Belököm az ajtót, és finoman, de határozottan magam után ráncigálom kelletlen kis utánfutómat, kishúgom személyében. Körülnézek a teremben, és meglepettséggel vegyes örömmel konstatálom, hogy egy teljesen üres, de tényleg üres tanterembe sikerült berángatnom Annt, hogy mégse a folyosón mindenki szeme és füle előtt mutassuk be, milyen jó testvérek is vagyunk. Nem csupán az motivált, hogy esetleges veszekedésünket ne az iskola előtt játsszuk le, de úgy éreztem igenis kijár nekünk a magánszféra. Mióta az újságnál is dolgozom, tudom, hogy a pletykák itt Tűzvillámként repkednek körüs-körül a kastélyban.
Becsukom az ajtót, és szabadon eresztem testvéremet, azaz eleresztem karját.
- Ne haragudj.. de ha egyszer végig kell kergesselek a fél iskolán, nincs jobb ötletem - megpróbálkozom egy mosollyal is, hogy lássa, nem akarom megenni vacsorára, tényleg csak beszélgetni szeretnék. Már egyszer kikiabáltuk magunkat a faluban, mikor úgy döntött, a legjobb, ha átjelentkezik levelezőre, csak épp aképp, hogy erről még az iskola se tud, főleg, hogy nincs is levelező oktatása. Mindenesetre sem akartam megint odáig eljutni, mint akkor. Próbáltam lazábban állni hozzá, igyekeztem nem a fejére nőni, de olyan nehéz volt látnom, hogy elfecsérli a tehetségét. És még nehezebb volt nem utánajárnom, miként teljesít az órákon. Persze nem mindegyik miatt kellett aggódnom, ami érdekelte őt, abból ügyes volt, de sajnos nem csak azt kell elsajátítani, amit akarunk. Engem mondjuk minden érdekelt, kivéve a repülést, de abból végül felmentettek pánikrohamaimra való tekintettel.
- Szóval.. elmeséled, hogy mentek azok a vizsgák? Csak.. érdekel. Eskü. Nem fogok kiakadni, ha mondjuk.. - á, nem, annyira azért csak nem vehette könnyelműen. Elvégre eljutott harmadikba is, csak én reagálom túl a dolgot. Egyértelműen. Annak nincs jelentősége, hogy ugyanebben az évben próbált meglépni. Abszolút semmi okom aggódni.
- Ha mondjuk nem K mind. Nem kell, én se voltam mindenből K. Vagyis de, csak volt, hogy majdnem mégse.
Ez nem biztos, hogy a legjobb módja a dolognak, gondolom, miközben arcát fürkészen, és próbálok rájönni, hogyan is hathatnék rá. Talán tényleg fel kéne hagynom ezzel. Régen annyival egyszerűbb volt minden, mikor gyakorlatilag úgy loptam el őt anyától, hogy én vigyázzak rá, én etessem meg. Akkor tizenegy-két éves fejjel nem volt nehéz megérteni őt, pedig akkor még kissé összefüggéstelenül beszélt, azelőtt pedig semennyire se. Emlékszem az első szavára is.. vagyis.. tudom, hogy mondott valamit, de pont villámlott, és nem hallottam tisztán.
Ekkor jókorát ugrok, ugyanis jókora robajjal valóban villámlik egyet az ég. Micsoda?! De hiszen teljesen felhőmentes volt az ég egész nap. Az ablakhoz sietek, és kinézek a késő nyári viharos éjszakába. Beletelik néhány pillanatba, mire rádöbbenek, hogy se késő nyár nem lehet, se ablak a falakon, mivel az alagsorban vagyunk. Ami pedig méginkább nem fér a képbe, az a szoba, mely a legkevésbé sem üres többé.
- Annabell! - fordulok elképedve húgom felé, mert ő az egyetlen, aki pontosan ugyanott van, és ugyanúgy, ahogy egy pillanattal ezelőtt. Mi a fene történt?
Hozzászólásai ebben a témában

Lori Ann
Gryllus Annabell
INAKTÍV


melodimókus
offline
RPG hsz: 101
Összes hsz: 759
Írta: 2014. február 16. 23:22 | Link

Tilda^^

Komolyan már, nem bírom ezt. Mi az, hogy számon kér állandóan? Olyan unalmas, talán nem tűnik fel neki, hogy a talárom nem kék, hanem vörös? Nem leszek éltanuló, sőt ha lehet a közelébe sem fogok menni az ilyeneknek sem.
- Mi van, tán szégyellsz? Hagyjál már! – rángatom magam, de csak sikerül becibálnia egy terembe. Nem értem, hogy miért szükséges neki mindig bujdokolva ugyanazt a mantrát előadni. Kezdem úgy érezni, hogy az a múltkori kis akcióm mégiscsak jó ötlet volt.
- A Mágiatörténet igenis egy halálunalom. Voltál már bent ilyen órán? Oké, a tanár rendben van, de amit tanít az unalmas! – az unalmas szót betűnként hangsúlyozom ki neki, mintha egy olyannak mondanám, aki most tanulja a magyart és az a biztos, ha nem csak szótagolva de lassan is mondom el neki, hogy megértse. Biztosan jól szerepeltem a vizsgáján. Azt biztos nem mondom el neki, hogy Önismeretből V-t kaptam, mert itt fog lepetézni nekem. A Melodimágiát pedig fel sem hozom, hagy főjön csak a levében.  Persze nem lenne Tilda Tilda, ha nem egyből elnézést kérne, mert iderángatott. Én csak kifújok dühösen a szememből egy hajtincset dühösen, és karba fonom a kezeimet. Biztos megint fantasztikus előadást fog tartani, hiszen mindenki tudja a családból, hogy mennyire pró volt, és bennem is megvan ugyanez, meg a többi baromság.
- Ó nagyon jól alakultak. Lehet, hogy meglesz az E is, ha minden jól megy – vonom meg a vállaimat, mert nem érdekel, ha nem. Valahogy úgyis átmegyek, ha meg nem, hát Istenem. Van itt kaja, meg ágy és legalább a Melodimágiát több évig fejleszthetem itt. Figyelem őt, tudom, hogy nem ezt várta, mert eddig mindig nyugtatgattam, hogy lerázhassam minél előbb, de most nem fogja megúszni a balhét. Tényleg elég már, hogy mindig aggódik, törődhetne magával és valami pasival. Lehet, hogy ez lesz a következő projektem, hogy szerzek neki valami pasit, és akkor kénytelen lesz vele foglalkozni.
Aztán villám csap be a kastély mellé, pedig esküszöm, hogy ma voltam kint, és híre-hamva sem volt felhőknek. Persze azóta lehetett, de ne engem ijesztgessen. Tilda elfut az ablakhoz és látom, hogy nem tetszik neki valami. Csakhogy a szoba is megváltozik, nagyon hasonló lesz a Nagyapa régi házához. A bútorok egészen stimmelnek, de hogy a fenébe kerültek ide?
- Mi van? Szereted a nevemet mondogatni? Ez megint valami hülye elvarázsolt terem… gondolom – azért amennyire biztosan mondom ezt ki, annyira nem vagyok biztos benne. Abban vagyok csak biztos, hogy ez a nagyapa háza, meg, hogy esik odakint.  Ekkor lép be az egyik oldalsó ajtón Tilda, kezében egy gyerekkel, mellette nagyapa. Igen, a nővérem és nagyapó. A nővéremmel csak az gond, hogy kábé nyolc-kilenc éves lehet. Akkor viszont a kisbaba én lehetek. Ezen le is döbbenek, tátott szájjal nézek rájuk, majd Tildára, az idősebbre.
- Soha nem tudhatja meg kicsi Anne, érted? – mondja nagyapa maga elé, Tildára pedig odakapja a fejét.
- Mit nem mondhatok el Ann-nek? – kíváncsiskodik, én meg csak megforgatom a szemeimet. Most is ez van ugyanis, de a történet nem áll meg.
- Semmit, semmit – dünnyögi az öreg. - Tilduska, behoznád a fészerből a pipámat, úgy néz ki, hogy otthagytam – mondja szinte mézédes hanggal a nagyapám, a kis Tildának pedig felragyognak a szemei, és átad engem megőrzésre. Már az is meglepő, hogy Tilda ennyire vigyázott rám, és rábíztak. Talán innen maradt meg ez az lelkesedése irántam.
- Persze papi, szívesen! – vigyorog, mint a tejbetök, majd el is indul ugrándozva kifelé. Széttárom a kezemet, nézek rá Tildára, hogy mi a fene ez, de a szoba változik, és mi követni kezdjük a kis Tildát a fészerbe.
- A fenébe, mit nem lehet nekem elmondani? – kérdezem a nagy Tildát, és úgy néz ki, hogy a kicsi ezt nem hallja.
Utoljára módosította:Gryllus Annabell, 2014. február 17. 06:21
Hozzászólásai ebben a témában

Gryllus Matilda
INAKTÍV


Mrs. Riviera Kön(n)y(v)fakasztó könyvmolylepke
offline
RPG hsz: 274
Összes hsz: 6651
Írta: 2014. február 18. 19:31 | Link

Ann<3bell


- Szó sincs róla, csak nem tartozik senki másra, amit.. beszélünk - nem tudom mennyire meggyőző a válaszom, tényleg nem arról van szó, hogy szégyellném őt, inkább az ő érdekében teszem, mert sokkal inkább én vagyok az, akit ő szégyell, legalábbis így érzem, és így biztosan nem kell miattam aggódnia. De ezt nem mondom ki hangosan.
- Hogyne lettem volna, én már végigjártam az iskolát. A mágiatörténet meg néhol tényleg kicsit.. száraz, de ez nem jelenti azt, hogy nem fontos, hogy tisztában légy az őseink tetteivel, és azok következményeivel. Ha például nem tudod, miért nem szolgálják a koboldok a varázslókat a manókkal ellentétben, még meg is sértheted őket, és akkor lehet, elhagyják a széfed kulcsát véletlenül, vagy ilyesmi. Vagy összekeverik valakiével.
Persze a példa egészen abszurd, de ritka, hogy a való életben helyüket megálló elméleteim támadjanak. Mondjuk az biztos, hogy meg tudná sérteni őket könnyedén, bár az is eléggé valószínű, hogy ez neki ígyis-úgyis összejönne. Aztán elsápadok. Azt mondja, ha minden jól megy, meglesz az E is mindenből. Először meg se tudok szólalni, csak hápogok szavain, és persze tudom - remélem! - hogy csak bosszantani akar.
Végül nem jutok el odáig, hogy elmagyarázzam neki, az Elfogadható az nem annyira elfogadható - talán jobb is, mert csak összevesznénk rajta, szinte biztos - mert megelevenedik előttem egy emlék. Csakis az lehet, hiszen amint túlteszem magam az első meglepetésen, felismerem a szobát, melyben vagyunk, és ez a hely ebben a formájában nem létezhet. Annabellt láthatóan kevésbé lepi meg a változás, úgy tűnik ő hozzá van szokva, hogy a kastély tele van bizarr szobákkal. Hol voltak ezek az én időmben?
- De hogy..? - motyogom, mikor meghallom az ajtó nyikorgását. És amit ezután látok, attól elakad a lélegzetem. Én lépek be. Egész pontosan az, aki egykor voltam. Apró, vékonyka lány, rövid hajjal, ábrándozó tekintettel. Mára ebből csak a rövid haj nem áll rám.
Fiatalabbik énem karjában Annabellel - az apró kisbabával, aki volt - és még valakinek a társaságában érkezik, és ha lehet, az ő látványa méginkább belém fojtja nem csupán a szavakat, de a levegőt is.
- Nagypapi - nyöszörgöm végül egész halkan, ahogy vékony könnyfolyó szalad végig arcom mindkét felén. Pont, ahogy emlékeimben él, de most sokkal elevenebben. Most igazán élőnek tűnik.
Nem néznek ránk, hogy is néznének, hiszen nem vagyunk ott. Ők vannak itt. Egy emlék csupán, egy eleven emlék, melyre magamtól már nem is emlékeznék ilyen részletességgel. Talán a szoba egészen a tudatalattimból építette föl mindezt. Elég volt éppen csak rágondolni, egy apró pillanatra az egészből.. és most visszanézhetjük. De mi végre? Annabellre nézek, az idősebbikre, arra, amelyik tátott szájjal néz vissza rám. Fel se fogom először, hogy mit mond, azt se hallottam tisztán, amit emlékbéli énem mond. Visszafordulok feléjük, ekkor látom, hogy kicsi Annt odaadom Nagyapának, és elindulok kifelé a szobából. "Soha nem tudhatja meg" - a szavak végül eljutnak a tudatomig, és most igazán elsápadok. Ezt nem lenne szabad.. nem szabadna itt lennie! Annabellre kapom a tekintetem, aki pedig türelmetlenül, kérdőn néz rám.
A világ közben elmosódik körülöttünk, mert a szoba már nem létezik abban a pillanatban az emlékeimben. Változik a kép, és látom magamat, amint felkapom a pipát, sarkon fordulok, és már rohanok is visszafelé. Nem kell megmozdulnunk se, az emlék repít magával az egyetlen helyre, ami létezik ekkor benne.
- Ann - végre megtalálom a hangom, és megragadom húgom karját. Rádöbbenek valamire. - Valamiért nem emlékszem, mi történt ezután. De TUDOM, hogy nem szabad itt lenned. Ki kell jutnunk innét!
Azzal sarkon fordulok vele, és megpróbálom kirángatni a szobából. Megragadom az álombeli énemmel átellenes oldalon lévő ajtó kilincset, hogy azon keresztül hátha kijutunk az elvarázsolt szobából, ám legnagyobb megdöbbenésemre amint kilépünk a szobából, be is lépünk. Ugyanazon az ajtón. Mintha a küszöbön átérve a világ egyszerűen száznyolcvan fokot fordulna körülöttünk. Vagy épp mi fordulnánk teljesen meg. Az előbb hátat fordítottam fiatal önmagamnak, erre most ismét őt nézem. És kicsi Tilda Nagyapa dolgozószobájának ajtaja előtt áll, de nem lép be. A résnyire nyitott ajtón les be, és úgy tűnik, mintha reszketne.
Erre nem emlékszem. Tényleg nem emlékszem rá. Már arra se emlékeztem, hogy volt ebben a napban bármi érdekes Ann első szaván kívül, hiszen az sokszor előfordult, hogy Nagyapa elhagyta valahol a pipáját, és érte küldött engem. De ez..
Odabentről egy kisbaba sírása hallatszik, és egy férfi kiabálása, és nagyapám halk, de határozott válasza: - Nem, ahogy már korábban is megmondtam, soha nem fogom odaadni neked. És ha el is árulnám, akkor sem fogsz rábukkanni soha, mert nem én vagyok az egyedüli titokgazda. Tilda örökké itt lesz neki, és egyiküknek sem tudsz ártani, rajtam keresztül biztosan nem.
Valami robbanás hallatszott, majd két újabb, színes fénycsíkokat rajzolva a sötét folyosóra, melyen kis Tilda állt. Fiatal énem többször halkan felsikkantott, majd összekuporodott, és sírva fakadt. Néhány másodperc múlva nagyapám megjelent az ajtóban, kezében Annabellel. - Ne sírj, Tilduska, már nincs semmi baj. Nincs mitől félned. Exmemoriam!
Hirtelen az egész világ fehérré változott, eltűnt a folyosó, Nagyapa, és a vihar sem zúgott többé. De még nem volt vége. Ahogy döbbenten álltam, eszembe jutott egy másik emlék.
Utoljára módosította:Gryllus Matilda, 2014. február 18. 22:23
Hozzászólásai ebben a témában

Lori Ann
Gryllus Annabell
INAKTÍV


melodimókus
offline
RPG hsz: 101
Összes hsz: 759
Írta: 2014. március 2. 13:11 | Link

Tilda^^

Legyintek. Nyilván azért nem akarja, hogy kastélyszinten kiabáljak vele, mert mégis, hogy nézne már az ki, hogy a kedves könyvtáros néni – cöh – kiabál valakivel, vagy éppen vele kiabálnak, ráadásul a saját húga. Mindjárt rombolná a nimbuszát, és máshogy állítaná be őt.
- Tényleg? De érdekes! Mesélj még erről a koboldizéről! – a szemeim köre járnak, láthatóan nem hatott meg az értekezése a mágiatörténetről, ami full unalmas cucc. Ennél még Felagund órái is izgalmasabbak, holott az öreg egy morgó medve, és hát nem is teljesen százas, de biztos jól csinálja, ha még itt van. Mielőtt még nagyon belemelegednénk a tanulj Annabell, légy szíves! témába, megváltozik a terem, nem is kicsit és máris a frász jön rám. Eleinte még érdekes is, hogy látom magam kicsinek, meg Tildát, de hamarosan más kezd el foglalkoztatni a múltbéli jelenetből. Egy nagyon furcsa jelenet játszódik le, a lényege pedig az, hogy én nem tudhatok meg valamit. Látom Tildán, hogy gőze sincs semmiről, de ami már feldühít az az, hogy a kérdésemre nem felel, sőt, el akar vonszolni. Hozzá képest túl gyorsan reagál és átvisz egy másik terembe, de nem szabadulunk az emléktől. Idegesen tépem ki a karomat az övéből, viharfelhők gyülekeznek a homlokomnál, ha én lennék a mugli elfeledett Isten, Thor, biztosan villámok cikáznának a szemeimben. Hmm, mégis jó valamire a mugliismeret is. De ekkor sajnos-nem sajnos eszembe jutnak a szabályok, amit Kahlil biggyesztett rám, úgyhogy inkább elfordulok és elkezdek számolni magamban. ~ Egy, kettő, három, négy… TÍZ! ~ Visszapördülök Tilda felé, hasonló haraggal az arcomon, de már nem akarom kinyírni, és még a hangom is próbálom visszafogni, ami az ő esetében életmentő, az enyémben pedig a börtön elkerülése lehet. Amúgy sem szeretném bántani, nem vagyok olyan, de erről neki nem kell tudnia.
- Hát idefigyelj nővérkém! Engem te csak ne rángass, és ne akard megmondani, hogy nekem mit kell tudnom, meg mit nem. Mégis mit képzelsz te magadról? Elhiszem, hogy szeretsz, de már nem vagyok karon ülő és egyébként is… – folytatnám, de a jelenet megváltozik, és mindketten döbbenten bámuljuk a jelenetet, ahol nagyapa vitatkozik valakivel rólam. Rólam! Valakinek nem akarnak odaadni, ráadásul a kislány Tilda sírni kezd, mikor varázslatok kezdenek elhangzani a zárt szobából. De aztán nagyapa megoldja a helyzetet, és már tudom, hogy miért nem emlékezett rá Tilda. Elvették az emlékét, méghozzá nagyapa! Tildára már nem haragudtam, de nagyapára annál inkább. Persze vele már nem tudok mit kezdeni, hiszen nincs köztünk, csak a másik titokgazda, aki a rémült nővérem.
- Ez meg mi volt? Miért akarnának bárkinek is odaadni? – odalépek a tesómhoz és megrángatom a karján a ruháját, hogy észhez térjen a döbbenetből, ami még mindig az arcán van.
- Ez mi a franc volt? Te tudod? Ha tudod, azonnal mondd el, érted? – azt hinné bárki, hogy kiabálok, de a hangom túl nyugodt és baljóslatú. Ez talán rosszabb, mintha kiabálnék, de ezt most nem tehetem meg, így jobb híján próbálok nyugodt maradni. A lelkem lázad ez ellen, de nem akarom Tildát bántani továbbra sem. Nem csak azért, mert a testvérem, hanem azért sem, mert ő az, aki tudhat valamit. Önzőnek hangzik, de nem érdekel, akkor az vagyok.
- Te, ha eltitkolsz előlem valamit és megtudom… hozzám se szólj többé – legyintek félig mérgesen, félig dühösen. Meg lemondóan. Érzem, hogy nem sok köze van a történtekhez, de akkor is ő az egyetlen kapocs az egészhez, nekem pedig tudnom kell ezt az egészet! Nincs sok időm gondolkodni, mert megint változik a szoba.
- A fenébe, még nincs vége – mondom a nyilvánvalót, és Tildára nézek. Most az egyszer igazán sajnálom őt, ami meg is jelenik az ábrázatomon. Tizenhét éve várhat erre nagyjából.


VB meglepetés!
Utoljára módosította:Gyarmathi Mihály Ádám, 2015. december 27. 13:10
Hozzászólásai ebben a témában

Gryllus Matilda
INAKTÍV


Mrs. Riviera Kön(n)y(v)fakasztó könyvmolylepke
offline
RPG hsz: 274
Összes hsz: 6651
Írta: 2014. március 3. 19:32 | Link

Annabell


Nem szeretnék veszekedni. Olyan nehéz néha vele, és abban sem vagyok biztos, hogy jót teszek vele, ha nyaggatom, de valamiért végül mindig itt kötünk ki. Próbálom meggyőzni az igazamról, ő pedig annál inkább ellenáll.
Megjegyzésére végül csak egy sóhajjal felelek. Lenyelem a választ, pedig kis híján bele is kezdtem volna egy kiselőadásba, de ezúttal közbeszól a szoba. Pontosabban az a változás, melyet a felidézett emlékkép indít be benne, és rövidesen már egyáltalán nem számít, hogy miről beszéltünk, vagy épp próbáltunk beszélni. Mindkettőnk élete megváltozik.
Hiábavalóan próbálom kirángatni az emlékből Annt, a szoba nem hagyja, vagy talán tudat alatt én nem.. hiszen olyasmi játszódik le a szemem előtt, amire nem emlékszem, ami talán egy hatalmas darabkája a kirakósnak, melyet nagyapám hátrahagyott, és melyhez azt a figyelmeztetést kaptam, hogy Ann nem tudhat róla. Tudni akarom, hogy mi történt, és ez az akarat úgy látszik erősebbnek bizonyul annál, mint az, hogy megvédjem a húgomat tőle.
- Nagyapa! Ő írta.. a levélben. Amit a múltkor sikerült megfejtenünk. Azt írta benne, hogy nem szabad megtudnod, mi történt. Hogy ne kutassak, hogy rejtselek.. hogy rejtsem el az üzenetet. - Próbálom a tudtára adni valahogy, hogy ez mennyire fontos, de hiába, a szavaim épp úgy nem juttatnak ki innen minket, ahogy a lábaink.
És aztán megértem, mi történt. Nagyapa kitörölte az emlékeimet. Legyőzte, vagy elkergette azt, aki eljött hozzá, és aztán.. rám emelte a pálcáját, és vége volt. Rángatást érzek a karomon, és sikerül valahogy Annabellre fordítanom a tekintetem. Ő pedig kiabál velem, dühöng, fenyeget, hogy ha nem árulom el, többé hozzá se szóljak, de nem igazán tudom, mit mondhatnék.
- Nem tudom... - Tényleg nem tudom. Nagyapa megírta, hogy nem csupán a vagyonát, de egy faladatot is rám kellett bízzon, melyet azonban nem részletezett a levélben. - Azt írta, mindent meg fogok érteni idővel. De Annabell.. te nem tudhatod meg. Nem tudom, miért. Bíznom kell benne. Neked is.
A fejemet rázom, és a szemem törölgetem, miközben azon gondolkozom, hogy miért tette ezt velünk. Még a legutolsó alkalommal sem mondott semmit.. És akkor a világ ismét alakot ölt körülöttünk, a vakító fehérségbe színek költöznek, formákká sűrűsödnek, bútorok, falak, ablakok és alvó portréalakokat rajzolva körös-körül. Ugyanaz a szoba, de mégis más. Több a könyv, és több a por is rajtuk.
Ezúttal azonban pontosan tudom a dátumot. Augusztus hetedike, 2002-ben. Tizenkét éves énem lábát lóbálva ül Nagyapa székében, és a fel-alá járó öreget nézi. Hallom, hogy arról kérdezi.. kérdezem, hogy holnap mikor indulunk el az útra. Az útra, melyet megígért. Hogy végre én is vele mehetek. És ami sosem következett el.
Azon kapom magam, hogy kezemet Annabellébe fűzöm. Félek, mert a következő pillanatban érzem, hogy olyasmi történik, aminek nem így kellett történnie. Nem így emlékszem.
- Ezt nem kellene látnod - mondom, de ezúttal már nem próbálom elrángatni őt, nincs erőm, csak erre a szomorú megjegyzésre telik.
Nagyapám kezében pálca villan, és fiatal énem ijedten megdermed.
- Nem kell félned, Tilduska, téged nem fog meglátni - mondja Nagyapa, és az ajtó felé fordul. - A titokgazdád vagyok. Tudod mit jelent ez, ugye? Amíg nem árullak el, akkor sem vennének észre, ha az orruk előtt ugrálnál. És ugyanez a varázslat védi Annabellt is, általad. De erre nem emlékszel. Ahogy erre az estére sem fogsz. Kivéve persze, ha megtalálod a módját, hogy visszanézd elveszett emlékeidet. Ebben az esetben el kell áruljak neked néhány dolgot.
És legnagyobb megdöbbenésemre ebben a pillanatban Nagyapa felém fordul. A valódi, nem emlékbeli énem felé. Úgy néz rám, mintha ott állnék, pedig.. ez teljesen kizárt! Bizonyára csak véletlen lehet.
- Ha Annabell megtudja, miért fontos, hogy miért akarják őt megkaparintani, akkor a varázslat, mely őt elrejti előlük, semmissé válik. Ha megtudja, ők is tudni fogják. Ez az egyik dolog. A másik, hogy sajnálom, hogy annyiszor törölnöm kellett az emlékeidet.. félek, hogy károsodást okoztam mostanra.. Bocsáss meg érte! És sajnálom azt is, hogy ezúttal nem árulhatok el többet, de úgy tűnik, nincs több időm. Majd legközelebb!
Vidáman elmosolyodik, és ajtó felé fordul. Fiatalabbik énem épp olyan értetlenül bámul rá, mint én magam. Legközelebb? Hiszen soha többé nem láttam! Meghalt.. de.. hogyan is? Hirtelen összekuszálódnak a gondolataim.
- Hogyan halt meg Nagyapa? - kérdezem, mintha Annabell jobban emlékezne rá. Öreg volt már, nem? Vagy valami betegség..? Miért nem emlékszem erre? Hogy-hogy sosem jutott eddig eszembe ezen gondolkodni?
Mindkét énem nagyot ugrik, mikor az ajtó kirobban a helyéből, és varázslatok kezdenek beözönleni rajta. Nagyapa félreüti az első hármat, a negyediktől azonban az asztalnak repül, és elejti a pálcáját. Zihálva néz föl, miközben sötét köpenyes alakok masíroznak be a szobába. Az egyik férfi röhögve becsmérli a védelmet, és magát Nagyapát is, két társa pedig csatlakoznak a nevetéshez. De a középen álló, magas alak nem. Hátraveti csuklyáját és dühösen néz Nagyapára. Egy egyszerű, teljesen átlagos külsejű fiatalembernek tűnik.
- Akár meg is ölhettek, mert nem fogom elárulni, hol van. - Nagyapa még ekkor is kedélyesen mosolyog, ahogy mindig is emlékeztem rá. Aztán ragyogó zöld fény tölti be a szobát, és én egyszerre sikoltok fel fiatalabbik énemmel. Elborzadva hunyom be a szemem, és rántom magamhoz Annabellt. A szoba körülöttünk elmosódik, és felveszi eredeti alakját. Vége van.
Hozzászólásai ebben a témában

Lori Ann
Gryllus Annabell
INAKTÍV


melodimókus
offline
RPG hsz: 101
Összes hsz: 759
Írta: 2014. március 8. 10:23 | Link

Tilda^^

Szépen vagyunk, mondhatom. Az már kiderült számomra, hogy ez Tildának nagyobb trauma, mint nekem, hiszen ő nem emlékszik semmire, én még túl kicsi voltam, hogy bármi ilyesmi megragadjon bennem.
- Mindig nagyapa! Elegem van már belőle! – toporzékolok már kínomban, mert ezzel az imádattal nem tudok mit tenni. Tilda mindig elalélt nagyapától, ha az öreg megkérte volna a kezét, biztosan hozzáment volna. Tényleg nagyon imádta, talán túlságosan is. Na, de mindegy, nem tudok mit kezdeni ezekkel az információkkal. Csak arra voltak jók, hogy felhúzzanak, mert megint kihagytak és így kimaradtam valamiből. Ráadásul velem kapcsolatos, és nyilván nem tudhatom meg, ha nagyapa túl sokat használta a memóriatörlést Tildán. Emiatt mondjuk, sajnálom őt, hiszen most rádöbbenhet, hogy nagyapa nem bízott meg annyira benne, mint a nővérem az öregben.
- Bíznom? Miért kéne bíznom? – ingatom a fejemet. – Hát persze, NEKEM semmiről sem kell tudnom, ami engem érint – dacosan karba fonom a kezeimet, úgy nézek rá. Nem hibáztathatom most őt, mégis ezt teszem. Nem az ő terve, semmi köze hozzá, de mégis… valamit biztosan tudott róla, legalább elmondta volna korábban, hogy van egy dolog, amiről nem szabad tudnom.
- Lehet, de úgysem tudnék kijutni, nem gondolod? És te nem néznéd végig, ugye, fordított esetben? – oldalra a fejem és kérdő tekintettel meredek a testvéremre. Ő, a kis kíváncsi Tilda, aki minden könyvet elolvasott, még azt is, amit most írnak, nem nézné végig a titokzatos jelenetet, ami róla szól, cö. Hagyjuk már, ne legyen naiv. Azt viszont értékelem benne, hogy rájön arra, hogy úgysem tud megszabadulni tőlem, és nem kezd el megint rángatni.
Folyatódik a rémálom, szinte másodpercenként új jelenet pörög és pörgeti fel az agyamat, minden szinten. Már fáj, hogy még ebben a – csúnya szó – jelenetben, minden másodperc az én kínzásomat hozza elő, hogy még több titok kerül napvilágra, csak az nem, hogy miről is van szó. Csak nézem az egészet, és tehetetlenül állok, semmit sem tudok tenni. Aztán hirtelen vége lesz, nagyapa halálával. Gyanús volt az a zöld fény és a rögvest csend. Halálos csend. Tilda fel is sikkant én csak megütközve nézek, ahogy a terem visszaalakul a maga komor alapállapotába. Magam sem tudom miért, de hagyom, hogy Tilda magához húzzon, én pedig visszaölelem őt, talán még szorosabban is, mint gondolnám, és, ahogy ő várná. A fejem a mellkasába fúrom, és ott kezdek el gondolkodni az egészen. Majd rájövök, hogy azért ez már túlzás és elszakadok tőle, majd úgy nézem, mintha ki tudnám olvasni a gondolatait.
- Nem tudom eldönteni, hogy mi legyen – sóhajtok, és remélem, hogy tudja, mire gondolok. Egyik lehetőség sem tetszik igazán, amiből választani lehet, de tudnom kéne, hogy miért vagyok én olyan értékes. Én értékes. Ez már önmagában is vicc, nemhogy el kelljen gondolkodni róla. A nagyapám feláldozta magát értem, illetve Tildáért, aki engem véd. Milyen hülyeség ez? Semmilyen különleges képességem nincs, egy egyszerű boszorkány vagyok, ráadásul nem a legjobbak közül, az biztos.
- Te tudsz valamit? Még ne mondd el, ha igen, csak tudni akarom, hogy te legalább nem vagy színvak ebben az egész baromságban – emelkedik a vérnyomásom, az tuti, de nem bírom egyelőre még magam türtőztetni. Kahlilra, gondolok és előveszem a tőle kapott szájharmonikát, erősen markolom, hogy a hideg fémtest lenyugtasson. El is fordulok Tildától, mert ha nézem, jelenleg nem segít az ő kétségbeesett arca, hanem csak inkább dühít, hogy miatta nem tudok lenyugodni. Kell pár tíz másodperc, hogy visszaforduljak felé, és a szemébe tudjak nézni.
- Tilda… - kérdezem, vagy mondom, mit számít? Nem tudom folytatni a gondolataim, nem tudok mit mondani neki. Legyintek egyet, hogy hagyjuk és járkálni kezdek a teremben, hátha segít valamit.
Hozzászólásai ebben a témában

Gryllus Matilda
INAKTÍV


Mrs. Riviera Kön(n)y(v)fakasztó könyvmolylepke
offline
RPG hsz: 274
Összes hsz: 6651
Írta: 2014. április 9. 19:01 | Link

Drága Annabell


Mindig olyan mérhetetlen izgalommal és vágyódással olvastam azt a megannyi regényt, számtalan titkával, melyeket az utolsó oldalakig feszegetett, de visszatartott tőlem az író, és annyira szerettem volna egy ilyen rejtélyt magamnak, melyet megfejthetek, egy pipa végét rágicsálva, nagy bölcsen hallgatva, majd végül kijelentve az akkor már oly egyértelmű megoldást. De nem ilyet. Nem ilyet, melynek főszereplői vagyunk Annabellel, és ami csak fájdalmat tud okozni. Ez hát Nagyapa valódi öröksége.
A szememet könnyek szúrják, ajkam finoman remeg, torkomban gombóc feszül, és nem tudom, mitévő legyek, mit mondjak. Rettegek, dühös vagyok, és tehetetlen, ahogy ott állok és Annabell kifakadását hallgatom. És mindeközben igyekszem nem felidézni semmi egyebet, de talán már a szoba is érzékeli, hogy éppen elég volt a varázslatából mára.
- Nem sokat tudok, és még kevesebbet értek - felelem végül, miután elfordul tőlem, és fel-le mozgó vállából úgy ítélem erőteljesen nyugtatni próbálja önmagát. - Nagyapa...
Mi van vele? Bíznunk kell benne? Ezt akarom mondani, ezt kéne mondanom, de kezdek saját gondolataimban sem bízni. Annabell nem ismerte őt úgy, mint én, de én is csak gyerekfejjel ismertem. Amikor naiv és befolyásolható voltam, amikor minden meséje egy kész csoda volt, és ittam szavait. Most kiderül, hogy egész kiskoromban az emlékeimben buherált, ki tudja, mi mindent vett még el tőlem..
Annabell megszólít, mintha mondani akarna valamit, a dac és a szokásos nemtörődöm stílusának nyoma sincs, a szemembe néz, mint aki komolyan mondani szeretne még valamit, de aztán mégse teszi.
- Nem kellett volna lássuk ezt, Nagyapa mégis tudta, hogy látni fogom. - Egyszercsak elkezdenek a gondolataim kitódulni belőlem. Nem is annyira a húgomnak, hanem magamnak mondom őket, mintha megerősíteni próbálnám azokat azáltal, hogy elhangzanak, és nem csak a fejemben zúgnak.
- Nem tudom, hogy, de tudta. De ez azt jelenti, hogy tudnia kellett azt is, hogy te is látni fogod. A titkot, amitől oly nagyon meg akar óvni. Mégse mondott erről semmit... - Talán tudta, hogy Annabell hogyan reagált volna, hogy ha... Jóságos ég. Tényleg ezt várja tőlem?
Kitapintom a pálcámat a zsebemben, előhúzom, majd a hátam mögé rejtem. Meg kell bízzak Nagyapában. Hiszen az életét adta értünk. Rám bízta Annabell őrzését, én vagyok - ha nem is emlékszem rá - a titokgazdája. Akik keresik őt, nem találhatják meg, hacsak én nem árulom el. De a védelem semmit se ér, ha Annabell tudomást szerez mindarról, ami körülötte folyik. Talán már most is késő, de ha mégse.. én vagyok az egyetlen, aki megóvhatja.
Tudom, hogy kell csinálni. Sohasem csináltam még, de ismerem a módját. A varázsszó, a pálcamozdulat.. csupán tudnom kell, mi az, aminek el kell vesznie. Amint ismét háttal áll nekem Annabell, finoman megemelem a pálcámat, és a tarkójára célzok. Csak egy mozdulat, és semmire se fog emlékezni ebből az egészből.
Érted teszem - gondolom, és nyelek egyet, mielőtt megmozdulna a kezem.. hogy aztán tehetetlenül leeresszem azt. A pálca a földre esik, az üres terem falai között éles hangot hallatva csattan a padlón, és aztán előtör belőlem a sírás. Vállaim rázkódnak, fojtottan zokogok, miközben leguggolok és átölelem a térdeim.
- Ne haragudj.. hogy juthatott eszembe egyáltalán.. - El is lököm a kezem ügyéből a pálcát, ami messzire gurul tőlem. Kis híján pálcát emeltem Annabellre.. egyszer már megtettem, vissza akartam fogni, mikor el akart menni az iskolából, de akkor csak a ládáját súlyosbítottam meg annyira, hogy ne bírja el. Most viszont egyenesen őt érte volna egy olyan varázslat, amely megfosztotta volna az élete egy részétől.. akármilyen rész is az, az élete.
Erőt veszek magamon, és a szemem törölgetve felállok, majd Annabellre nézek. Nem tudom, mit vár tőlem, sem azt, hogy egyáltalán számít-e mit mondok neki, de elhatározásra jutok. Ez az egy tett, melyet kis híján véghezvittem ráébreszt arra, hogy nem vagyok olyan, mint Nagyapám. De többé nem is akarok hasonlítani rá.
- Nem tudom.. nem tudom, hogy mi ez az egész.. de meg fogom tudni. Meg fogjuk tudni. Nincs több titok. Jó? - halvány, könnyes mosoly jelenik meg az arcomon. Aztán felnyalábolom a pálcámat, és az ajtó felé suhintok vele, mire az, mintha huzat támadt volna, úgy kicsapódik, hogy kis híján beleáll a falba.
- Menjünk innen.
Hozzászólásai ebben a témában

Lori Ann
Gryllus Annabell
INAKTÍV


melodimókus
offline
RPG hsz: 101
Összes hsz: 759
Írta: 2014. április 12. 23:54 | Link

Tilda^^ - zárás

Képtelen vagyok józanul gondolkodni ezen az egészen. Hirtelen mintha súlyos nehezék zuhant volna rám, ami alól nem tudok kimászni, de éppen csak, hogy agyon nem nyom. Ha megmozdulok végem, ha nem, akkor meg majd később lesz annyi. Nagyapa elrejtett előlünk valamit, és tudom, hogy nem Tilda a bűnös, főleg mivel elvették az emlékeit. Micsoda barbár dolog már ez? Egyébként is Tilda már elég anyáskodó, nem kell, hogy emiatt csak még jobban az legyen. Forrongok belül, és próbálok megnyugodni, de nagyon nehezen megy. Előbb-utóbb agyonnyom a nehezék, ha nem csinálok valamit. Közben Tilda magyarázni kezd magának, már majdnem rákérdezek, hogy mi van, amikor felismerem, hogy nem nekem szól. Ez is egyik idegesítő szokása, de most nem érdekel. Csak az, hogy ettől az egésztől megszabaduljak minél előbb.
- Ez egy nagy baromság, te is tudod. Mi olyan különleges benne, hogy meg kéne védeni? Én vagyok az elveszett hercegnő, vagy mi? – tárom szét a karjaimat egy rántással, majd elfordulok. Idegesít az is, hogy Tilda tényleg nem tudhat semmit, látszik rajta, hogy nincs itt és jár az agya. ~ Mire jó ez az egész, hogy megmutatja, hogy van egy titok, de nem mond róla semmit? Oké, nem nagyapa volt, hanem a hülye szoba, de akkor is, ez az emlék miért nem volt törölve akkor? ~ Hagyom a fenébe az egészet, amikor megfordulok, Tilda pálcáját látom, ami elgurul tőle, ő pedig a földön sírdogál. Hátrahőkölök, de a pillanatnyi ijedségem méregbe fordul át.
- Miért? Mi jutott eszedbe? – nézek rá mérgesen, és most már nekem is kattogni kezd az agyam, de semmi használható eredményre nem jutok. Megátkozna? Kétlem. Nincs olyan eset, amivel rá lehetne őt kényszeríteni, hogy bántson, bár tény, hogy a múltkor is megállított. Én viszont nem fogom őt, bármennyire is nem bírom egyes dolgait, mégis a testvérem, és nem bántanám nagyon soha. Csak, ha nem lenne más választásom… A könnyeivel küszködik tovább, valamit elhallgat, de nem fogja úgysem bevallani, nem az ő stílusa. Én pedig nem fogom megkérdezni, mert ha nem mondja el magától, akkor sírdogáljon miatta.
- És az mire lenne jó? Nem érdekel a dolog. Maradjon titokban, nagyapa úgyis ezt akarta. Örüljön neki, és remélem, hogy fájt neki, amikor a sírba vitte a titkot. Te meg ne agonizálj ezen, hagyjuk a múltat, bármekkora nagyon értékes lény vagyok – legyintek, toporgok, ide oda billegek. Az biztos, hogy itt nem maradok, és az is, hogy az életbe még egyszer ide be nem teszem a lábam. Elindulok felé, de már felpattan és felveszi a pálcáját, még az ajtót is kinyitja.
- Egyetértek – bólintok, majd sietős léptekkel elhagyom ezt az elátkozott szobát. A kezeim zsebre dugom, és érzem újra a harmonikámat. A legjobb dolog a mai napban. Gyakorolni fogok, hogy ne ez a **** jusson az eszembe.
Hozzászólásai ebben a témában


Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastély - Északi szárnyAlagsor