25. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Hírek: Megjelent az Edictum legújabb száma!
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastély - Északi szárnyAlagsor

Oldalak: [1] 2 3 4 5 6 7 8 » Le | Téma száljai | Témaleírás
Czettner L. Zoé
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 429
Összes hsz: 7553
Írta: 2013. december 1. 15:08 | Link



Ez a helyszín, egy igazán érdekes varázslatnak ad otthon. Kívülről persze nem látszik, hogy mi bújik meg az ajtó mögött, sokan szimplán elsétálnak mellette, de akik tudják, miben áll a szoba csodája nem nézik egyszerű tanteremnek. Belülről egy elhagyatott rég nem használt tanteremnek látszik, amiből már régen kipakolták a padokat, viszont nagyon tiszta, sehol egy por. Az igazi csodája viszont abban áll, hogy valaki belép és egy történelmi eseményre, korra, vagy csak egy múltbéli eseményre gondol, az megelevenedik előtte. A szoba mintha visszamenne az időben, hogy újra játssza a kíváncsi tekinteteknek a múlt nagy vagy épp kisebb eseményeit. Beleképzelheti magát bárki egy mugli király bőrébe, vagy szemlélheti kívülről a nagy varázslócsatákat.


Czettner L. Zora leírása
Utoljára módosította:Lewy Bojarski, 2017. július 21. 14:39
Hozzászólásai ebben a témában


keresztbaba | elektro manipulátor | Muci
Elena Gart
INAKTÍV


Szép Heléna | Cukorhercegnő | Szél Rózsa
offline
RPG hsz: 256
Összes hsz: 3593
Írta: 2014. január 30. 21:15 | Link

Valaki

Furcsa nap ez a mai.
Reggel a párnámon egy levelet találtam, amit még mindig nem értek, hogy került oda, s hogy ki küldte. De talán most megtudom, ki is az a varázslatos "hódolóm".
Ugyan is a levélben az állt, hogy itt találkozunk. Én kis kíváncsi pedig nem bírtam magammal és eljöttem a találkára. Első látásra furcsának is találtam ezt a dolgot, de nem baj, nincs veszíteni valóm. Nem igaz? (Vagy talán még is?)
Ezek a reggeli furcsaságok jártak a fejemben miközben lebaktattam az alaksorba. Mikor az ajtó elé értem, elővettem a pálcám, nehogy meglepetés várjon odabenn. Végül is sosem árt az óvatosság. Bár, ha használnom is kéne, nem tudom mi sülne ki belőle, ugyan is nem sokat varázsoltam vele mióta ide kerültem. Nem is csoda. Mikor jöhettem, egy hete talán? De amikor utoljára próbálkoztam vele a lebegtetés során.... a kísérleti tárgy kis híján felrobbant.
Ráhelyeztem a kezem a kilincsre és óvatosan lenyomtam, az ajtó pedig kitárult.
Haha ezért féltem ennyire? Hisz ez csak egy elhagyatott terem. Semmi félelmetes sincs benne. Akár még egy kis játékra is jó lenne.
Szerintem a "hódolómra még úgy is várni kell. Úgy, hogy...-gondoltam, majd odasiettem a terem túlsó végébe. Anya sokat mesélt Arthur királyról és az udvar tartásáról, miért ne játszhatnám el? Miután ez a gondolat végigfutott az agyamon, becsuktam a szemem, és hagytam, hogy a képzeletem vezéreljen. Csukott szemmel hallottam, hogy valaki beszél előttem. Erre rögtön kinyitottam a szemem. És mi fogadott? Ott volt előttem a királyság nemesei, a király, a szolgák egyszóval minden olyan volt mint a képzeletemben. De ez, hogy lehet? Visszamentem talán az időbe?
Integetni próbáltam, hátha valaki észrevenne, de olyan volt, mintha csak szellem lennék. És ekkor rájöttem, sajnos csak néző vagyok. De baj is az? Használjuk ki az alkalmat.
Egy jó darabig eljátszottam , mikor az ajtó mögül kiáltást hallottam.

GRINCS KARÁCSONY - DÖK

Gratulálok, megtaláltad a zenekart!
Küldd el a hozzászólás linkjét a Szervezői Mesélőnek.

Utoljára módosította:Szervezői Mesélő, 2017. december 13. 09:03 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában


Ászkíí | Gwency barátosnéja és Haru unokahugicája | The Tractor and the Rose
Szombat Anna
Független boszorkány, Edictum szerkesztő, Világalkotó, Végzett Diák


*Weißling(n)é
offline
RPG hsz: 286
Összes hsz: 1839
Írta: 2014. január 31. 15:27 | Link

Elena

 Már úgy kelt ma. Nem szokott ilyen lehangolt lenni, de nem figyelt oda, és a bal lábát rakta le először a talajra, mikor felállt. Úgy tűnt, ezzel az egész napos hangulata megpecsételődött. Pedig este még olyan szép tervei voltak. Elmegy végre a könyvtárba, találkozik ezzel meg azzal az emberrel. De elkésett az óráiról, és ez miatt az ebédről is. A maradékot kellett megennie, és az bizony nem volt elég a nagy étvágyának. Így most korgó gyomorral és mellkasában felgyülemlett dühvel trappolt végig az északi szárny alagsorában.
 Nem szokott ám rossz napja lenni, amióta itt van. Régen nagyon sokat volt dühös és ideges. De azóta, hogy idejár valahogy megnyugodott és az egész világ olyan... varázslatos lett. A mai nap azonban pont olyan volt, mint régen Pesten. És ez a gondolat éppen elég volt ahhoz, hogy felzaklassa.
 Olyan erővel "sétált" a folyosón, hogy lábát jól beverte egy kiszelektált, szétesőben lévő székbe. Az ülőalkalmatosság nem is tartott sokáig, az üres, visszhangzó folyosó miatt felerősödött hanggal össze is esett. Már csak az hiányzik, hogy valamelyik prefektus rongálásért kiszabjon rá valami büntetést.
 - Hogy menne el a...! hogy rakhatták az út közepébe ezt a...? - szitkozódott hangosan, habár a szék gondosan a fal mellé volt állítva. - Menjenek a...
 Megpróbált ráállni a lábára, de belehasított a fájdalom, így inkább egy lábon próbált a következő teremig elkecmeregni. Csak le kell ülnie egy kicsit, és hagynia pihenni, hogy ismét rendesen tudjon járni. Nem nagy dolog. Pár perc és már jó is lesz. Csak most még nagyon fáj.
 Dühösen felkiáltott, mikor meglátta, hogy a következő ajtó még legalább négy méterre van tőle, és mire odáig elér egy lábon, addigra még talán a nap is lemegy. Lassan, de legalább bizonytalan talpakon elbicegett a nagy ajtóig és lenyomta a kilincset. A terem hatalmas volt és még annál is üresebb. Biztos, hogy ez a terem nem volt itt egy évvel ezelőtt. Vagy már megint csak képzelődik? Talán igaza lehet Alexnek és random felbukkannak ezek az új termek...
 Először észre sem vette a bent ácsorgó leányzót a teremben. Azzal foglalkozott, hogy találjon valami helyet, ahova leülhet. Közben pedig folyton morgott és szitkozódott. Szegény valaki, aki kirakta a széket a folyosóra. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy talán abba kéne hagynia az átkozódást, hátha valamelyik valóra válik, de olyan dühös volt, hogy a következő pillanatban már el is felejtette ezt.
 - Hogy lehet, hogy egy tanteremben nem tartanak székeket? Ááá... - morogta ismét hangosan.
 Nem fog új termet keresni! Ebben már biztos volt. Így inkább odacsoszogott a fal tövéhez és leült a földre. Óvatosan lefejtette a cipőt a lábáról, majd megpróbálkozott a zoknival is.
 - Aucs. Remélem nem fogsz belilulni.
 Nagyot sóhajtott és nekitámasztotta a fejét a falnak. Csak ekkor vette észre a lányt a terem másik végében.
 - Szia - köszönt oda zavartan. A bemutatkozás megint nem sikerült túl szerencsésen. - Bocsi, ha megzavartalak. Nemsokára már megyek is, ne aggódj!
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Elena Gart
INAKTÍV


Szép Heléna | Cukorhercegnő | Szél Rózsa
offline
RPG hsz: 256
Összes hsz: 3593
Írta: 2014. január 31. 17:06 | Link

Anna
Még mindig az én kis királyságomban járt a fejemben, mikor zajt hallottam a fal mellől. Hirtelen megfordultam és szemben találtam magam egy ismeretlen lánnyal.
Kicsit közelebb sétáltam, hogy köszönthessem az új jövevényt.  
- Szia. Én Elena vagyok. Nyugi, nem zavarsz.- mondtam lelkesedő örömmel.
  Épp valakit várok, mert reggel kaptam egy levelet, hogy az illető itt vár    engem. Nem tudod véletlenül, hogy ki küldte?- feleltem , majd tetem pár lépést felé, hogy megmutassam neki a levelet, hátha ismeri a kézírást. Mikor már csak egy méter állt közöttem, és a jövevény között, akkor láttam meg a lábat. Nem valami jó állapotban volt. Az egész lila tarjagósra feldagadt.
- Ú, ez nem néz ki valami jól. Megengeded, hogy segítsek? Nincs baj jó kezekben vagy. Az apukám orvos volt.- majd felemeltem a lábát, hogy lássam mi is történt vele. Már sokszor láttam ilyet tipikus jele a zúzódásnak. Apa régebben sokszor vitt magával a kórházba, hogy tanulhassak tőle ha esetleg én is kerülnék ilyen helyzetbe. Sosem hittem, hogy egyszer majd hasznát veszem annak a sok értelmetlen butaságnak amit mesélt, de úgy látszik igaza volt. Jesszusom, hogy hiányzik apa! Még kicsi voltam amikor anya, apa és én balesetet szenvedtünk, de még mindig tisztán emlékszek arra a szörnyű napra. Borzasztó volt, hallani mikor a mentőcsapatok kiérkeztek a tóhoz, hogy rajtuk már nem lehet segíteni.
Kár volt erre gondolni, mert abban a pillanatban elfogott valami érzés és azon nyomban sírni kezdtem.
Mit művelek!? Nem egyedül vagyok! Elena hagyd már abba!Nem vagy már kisgyerek! Gondoltam, majd gyorsan megtöröltem a szemem, hogy a lány ne lásson sokat sírni.
- Az hiszem...- válaszoltam szipogva- ez megzúzódott.
Utoljára módosította:Elena Rose, 2014. február 1. 10:21 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában


Ászkíí | Gwency barátosnéja és Haru unokahugicája | The Tractor and the Rose
Szombat Anna
Független boszorkány, Edictum szerkesztő, Világalkotó, Végzett Diák


*Weißling(n)é
offline
RPG hsz: 286
Összes hsz: 1839
Írta: 2014. február 1. 10:49 | Link

Elena

 A leányzó legalább olyan lelkesnek tűnt, mint anno Anna is. Vagyis még mindig az lenne, ha a mai reggel nem indult volna olyan rémesen.
 - Anna vagyok - mutatkozott be ő is illendően. Bármennyire rossz kedve van, azért az illemszabályokat még mindig ismeri.
 - Levelet? - Levelet baglyokkal szoktak küldeni és rendszerint aláírják. Ha mást nem is, hát legalább ennyit tudott a levelezésekről. - Titkos rajongó? - derült fel azonnal az arca.
 Készségesen elvette a papírt és alaposan szemügyre vette, míg hagyta, hogy Elena megvizsgálja a lábát. Nem is nagyon tűnt fel neki, a mondatban szereplő múlt idő. Felszisszent, mikor a lány felemelte sérült tagját, majd inkább a levélre összpontosította figyelmét.
 Az írás majdhogynem olvashatatlannak tűnt Annának. Talán bal kézzel írta egy jobbkezes. Nem volt hosszú, pár mondatból állt, hogy itt és ekkor várják, de hogy miért és kicsoda arról nem esett szó. Akármennyire is naiv volt Anna, azért Pesten megtanulta, mikor akarnak csak szórakozni rajta. És most úgy érezte, ezt a lányt átverték. Már éppen meg akarta ezt említeni Elenának is, amikor észrevette, hogy a lába felett pityeregni kezdett. Csak nem lehet verhette be olyan csúnyán, nem?
 - Valami baj van? Ha olyan szörnyű, csak felmegyek a gyengélkedőre és rendbe hozzák - zavarba jött. Nem szokott hozzá, hogy másokat lásson sírni.
 Régebben sokat hallotta, hogy a szobatársai éjszakánként fennmaradnak. De nem foglalkozott ezzel. Régebben ő is sírt, de úgy döntött, nem éri meg azokért könnyeket ejteni, akik nem értik meg.
 Na de Elena miért sír? Talán rájött, hogy átverték? Vagy magányos a kastélyban? Az újak néha sírdogáltak, de általában egy-két héten belül megszokták a helyet.
 - Tudok segíteni? - már el is feledkezett a lábában lüktető fájdalomról. - Kimehetnénk hógolyózni vagy... szánkózni. Vagy valami hasonlót - ajánlotta fel azonnal, bár nem volt benne biztos, hogy tényleg sikerült jobb kedvre deríteni a lányt. Pedig olyan aranyosnak tűnik!
 Vagy éppen azért volt egyedül, hogy kiszomorkodja magát? Ő meg tapló módjára megjelent itt. Á nem, a levélben az állt, itt várjon. Akkor viszont útban van. Lehet, hogy tényleg mennie kellene...
 
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Elena Rose
INAKTÍV


Szép Heléna | Cukorhercegnő | Szél Rózsa
offline
RPG hsz: 256
Összes hsz: 3593
Írta: 2014. február 1. 11:32 | Link


Anna

Miért kezdek el mindig pont olyankor sírni amikor itt van valaki?! Még
gyerekkoromban az árvaházban, vagy akár az új szüleimnél rendben volt, hogy sírok, mert  új volt nekem az a sok dolog ami körbevett. De már nem vagyok kisgyerek. Egy tizennégy éves fiatal lány vagyok. Az nem lehet, hogy, megint az új hely miatt jött rám. Hisz már egészen megszoktam. És ekkor jöttem rá, hogy apa és anya halálának a gondolata zaklatott fel ennyire. Gyorsan kivettem a nadrágom zsebéből egy zsepit, és megtöröltem a szemem a könnyektől.  
 - Nem... ne aggódj! Csak nagyon hiányzik az apukám és az anyukám. Ez minden.- feleltem, majd töröltem egyet újból a szememen. Óvatosan elengettem Anna lábát, majd odakuporodtam mellé, hogy elmeséljem neki miért is sírok. Csak, hogy ne érezze magát úgy mintha az ő hibája lenne, hogy én már megint pityergek.
 - Tudod -kezdtem- a szüleim, hét éve haltak meg,... és még mindig nagyon hiányoznak.
A szomorúság körbevett újból és úgy éreztem sírva fakadok megint. De nem engedtem neki, próbáltam magam tartani legalább egy kicsit. Végül is, ha már elkezdtem mesélni neki, akkor úgy illendő, ha be is fejezem.
 - 2007. február 13.-án a családommal piknikezni készültünk a közeli tisztásra. Ám odáig már nem jutottunk el, mert miközben az úton mentünk valami hátulról  belerántotta a kocsit az út melletti tóba. Ugyan a mentőcsapatok gyorsan kiérkeztek a helyszínre, de a szüleimet már nem bírták megmenteni..... A balesetnek csak egy túlélője volt: én. De a szüleim meghaltak. A baleset okozóját a mai napig nem derítették ki. A családomat nem találták meg, így a rendőrség lezárt ügynek tekintette. A város pedig a baleset után kihalt.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában


Ászkíí | Gwency barátosnéja és Haru unokahugicája | The Tractor and the Rose
Szombat Anna
Független boszorkány, Edictum szerkesztő, Világalkotó, Végzett Diák


*Weißling(n)é
offline
RPG hsz: 286
Összes hsz: 1839
Írta: 2014. február 1. 20:39 | Link

Elena

 Már megtanulta, hogy az élet legtöbbször bizony igazságtalan. Így mikor Elena mellékuporodott, úgy érezte, megint csak egy ember, akinek hiányzik az otthon melege, meg a reggeli anyai ébresztés. Aztán mikor elmondta, hogy a szülei meghaltak... fogalmazzunk úgy, hogy már korántsem találta olyan tipikus mesének, mint ahogyan az indult.
 Megrendülten hallgatta végig a történetet a piknikről és a balesetről. Baleset... mégis milyen baleset lehet az, aminél hátulról a tóba rántanak aztán nem találják meg őket?
 - Mi történt utána? Ki gondoskodott rólad? Nagyszülők vagy más rokonok?
 Nagyon, nagyon remélte, hogy nem jutott gyermekotthonba... ahogyan mostanában divat ezt nevezni. Az ilyen helyek nem azok a fényűző lakosztályok és kedves nevelőnők, ahogyan azt különböző filmekben leírják. A magyar valóság ennél sokkal zordabb és sokkal színtelenebb. Nincsenek benne jótündér keresztanyák és Mary Poppins varázslatos világa sem létezik.
 - Tudod, mindennek ellenére szerencsés vagy. Hogy ismerhetted őket és tudod, hogy szerettek - bár így is komor napja volt, ha lehetett még komorabb hangnemre váltott. Komolyan gondolta azt, amint mondott.
 - Én nem tudom, kik a szüleim. Intézetből intézetbe küldtek, de olyan bonyolult a rendszer, hogy nem tudtak egyetlen családhoz sem kirendelni. Vagy senki sem volt olyan őrült, hogy engem akarjon - mosolyodott el egy picit. - Nem tudom, miért nem kellettem senkinek, de ez már nem is számít. Te tudod, hogy szerettek és ez bizony a világon a legjobb és legszebb dolog lehet.
 Még csak embereket sem akartak beengedni hozzájuk. Egyik nap, mikor kiszökött a hálótermekből, az igazgatói iroda körül ténfergett. Hallotta, amint erről beszélgetnek bent. "Nem tehetjük ki a gyerekeket túlzott kötődésnek." "Az elszakadás egy embertől kétszer annyira fáj nekik, mint egy átlagos gyermeknek." Talán ezért lehetett az is, hogy folyton költöztették őket. Mikor megszokott volna egy helyet, tovább kellett állnia. Tizenöt éve alatt legalább hét helyen élt már. Nem tudta eldönteni, mennyire számít ez rekordnak, mindenesetre ő fejben már felkoronázta magát.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Elena Rose
INAKTÍV


Szép Heléna | Cukorhercegnő | Szél Rózsa
offline
RPG hsz: 256
Összes hsz: 3593
Írta: 2014. február 1. 21:23 | Link


Anna

Megpróbáltam válaszolni Anna kérdésére, de azonban a múltam árnyai olyannyira kínoztak már, hogy úgy éreztem, nem fog menni. Nem bírom tovább. Nyeltem egyet, vettem egy nagy levegőt, és próbáltam úrrá lenni az érzéseimen.
 - Mivel a nagyi és a nagyapa sem élt így hozzájuk nem kerülhettem. Egyedül a nagynéném vállalhatott volna el, de ő nem akart. Azt mondta, nem kell neki, még egy gyerek a családba, így is vannak elegen. És persze ők is elhagyták a várost, úgy mint Cantrelia többi lakosa is. Őt például a mai napig nem láttam. Nem is érdeklődött felőlem, hogy hol, vagy esetleg jól vagyok e.  - Újból vettem egy nagy levegőt, majd folytattam. - Így aztán nem volt más választásom, árvaházba kerültem. Sokáig senki sem fogadott örökbe. Az ottani gyerekek is folyton bántottak.
Míg nem egy szép nap, a mostani szüleim, örökbe nem fogadtak. Az volt életem legszebb napja. Hallani, amikor a dadusunk szólt, hogy várnak az igazgatóságnál. Apa és anya megszerettek, és elvittek magukkal. Azóta velük élek, de a mai napig éjszaka sikoltozva ébredek fel, mert álmomban újra és újra átélem azt a szörnyűséges balesetet.
Mikor befejeztem Anna is elmondta, hogy vele mi is történt gyerekkorában. Szomorúan hallgattam végig, ugyan is tudtam ,milyen érzés, ha nem kellesz senkinek és mindenki csak átgázol rajtad. Végül is, én is ugyan azt éltem át mint ő.
 - Szóval, te is árvaházi gyerek vagy? - mondtam, és az arcom azon nyomban kissé mosolyra húzódott.
 -Akkor van bennünk némi közös.
Már nem is éreztem magam olyan magányosnak. Végre találtam valakit aki igazán megért.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában


Ászkíí | Gwency barátosnéja és Haru unokahugicája | The Tractor and the Rose
Szombat Anna
Független boszorkány, Edictum szerkesztő, Világalkotó, Végzett Diák


*Weißling(n)é
offline
RPG hsz: 286
Összes hsz: 1839
Írta: 2014. február 2. 23:27 | Link

Elena

 - Hogyhogy nem fogadott magához? Mekkora egy... - kezdett volna bele egy cifra káromkodásba, de Elena előtt talán mégsem kéne. Amúgy sem szokott sok csúnya szót ejteni más emberek társaságában. - Mégis milyen ember az, aki az unokahúga után sem érdeklődik? Biztos nagyon nehéz lehetett neki is, de ez azért... szóval, ez egy... - a szavakat sem találta ilyen... árulásra! Igen, ez árulás és önzőség, nem más.
 Annak mindenféleképpen örült, hogy talált egy közös pontot Elenával, annak viszont kevésbé, hogy szegény lány a saját nagynénje miatt került egy ilyen helyre. Éppen elég volt neki átélnie és megtapasztalnia ezt a kirekesztettséget. De ezek szerint még itt, a Bagolykőn sincs egyedül a problémájával.
 Komor gondolatai után egy pillanat alatt széles vigyort varázsolt arcára és a mellette ücsörgő lányra nézett.
 - Ugye tudod, hogy nem szeretem a búslakodást és a tétlenséget? Csináljunk valami őrültséget - már éppen fel akart állni, amikor eszébe jutott még valami. - Amúgy meg, mit csináltál idebent, mikor megérkeztem? Én tuti nem hátul várnám a hódolómat egy ekkora teremben...
 Nagggyon szélesen mosolygott Elenára, amint elképzelte, ahogy udvarlója belép a terembe, körülnéz egy pillanatra aztán vállat von és hátat fordítva kimegy a teremből. Olyan messze állt a lány már akkor is, mikor Anna megérkezett, hogy ott, a félhomályos sarkokban biztos nem vette volna észre. Pedig a lovagnak látnia kell, hisz akkor nincs szerelem első látásra! Bár sejtette, hogy ez egy átverés lesz, egyfajta beavatási szecskáztatás, de élvezte elképzelni a szituációt.
 A titkos kézírás biztosan fiútól származik. Ebben teljesen határozott volt. A levél alapján pedig csakis magas, szőke, kék szemű lehet, akinek otthon van egy lovardája és egy kastélya meg hatalmas birtoka. Szünetekben szépen kilovagol az erdőbe, megülve fehér paripáját, átszökken a kicsi patakokon és egy óra múlva már frissen és üdén ül az ebédlőasztalnál. Na persze a valóság nem tündérmese. És Anna ezt a tündérmesét nem is élvezte volna. Ez valahogy túl... idilli volt. De Elenára nézve el tudta képzelni ezt a verziót is.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Elena Rose
INAKTÍV


Szép Heléna | Cukorhercegnő | Szél Rózsa
offline
RPG hsz: 256
Összes hsz: 3593
Írta: 2014. február 3. 19:47 | Link


Anna
 

- Azt mondta, neki nem kell még egy gyerek a családba, így is vannak elegen. És amikor a rendőrség megkérdezte tőle, hogy akkor most hova vigyenek engem, azt felelte, hogy ahova akarnak. Őt nem nagyon érdekli mi is lesz velem.
Ez a pár mondat megkarcolta a régi sebeket. Mert én szerettem a nénikémet, de ő nem így érzett irántam. Most, hogy így végig gondolom, a szülinapi bulijaimra is csak annyira jött el, hogy odaadja az ajándékom, és már ment is. Midig szégyellt minket. Talán örült is neki, hogy megszabadulhatott tőlünk.
Már majdnem kezdtem visszaesni, de mikor a lány, felvetette, hogy csináljunk valami őrültséget, nyomban elmosolyodtam. Épp álltam volna fel, azonban Anna kérdésére visszahuppantam a helyemre.
 - Tudod, - kezdtem neki - nem a hódolómat vártam ott hátul. Épp Arthur király kerek asztalánál jártam. Ugyan is ez a terem képes megeleveníteni azt a helyet, amire éppen gondolsz. Csuda klassz! Nem igaz?  
Izgalmamban felpattantam, Annát is magammal húzva.
 - Csak egy gond van vele. Az ott lévők nem láthatnak minket. Olyanok vagyunk, mint a szellemek. - majd megfogtam a lány kezét, aki azt sem tudta, most mire is  készülök. Bevezettem egészen a terem közepébe.
 - Gyerünk, próbáld ki. Csukd be a szemed és gondolj valamire.

 
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában


Ászkíí | Gwency barátosnéja és Haru unokahugicája | The Tractor and the Rose
Szombat Anna
Független boszorkány, Edictum szerkesztő, Világalkotó, Végzett Diák


*Weißling(n)é
offline
RPG hsz: 286
Összes hsz: 1839
Írta: 2014. február 5. 21:14 | Link

Elena

 Mint a két lábon járó kecske, úgy nézhetett ki Anna, mikor Elena felhúzta a földről és a terem közepébe vezette. Egyik lábán cipővel ugrált és bukdácsolt szépen a lány után, mígnem megálltak. A kecske sem lehet szebb látvány, mikor járni tanul magassarkúban. A gondolatra el is mosolyodott.
 Bár már éppen javasolni akarta, hogy talán előbb a gyengélkedőre kellene felmenniük, hogy ellássák egyre tagadó lábfejét, mikor ajánlotta, hogy gondoljon egy történelmi pillanatra. Történelmi pillanat... mikor elkerült az intézetből. Na de komolyan, azt úgysem mutatná meg a terem. És kinek történelmi, egyedül neki. Tehát valami konkrétra kellene gondolnia. Valami olyanra, amit a tankönyvekben olvasott. Valami... mugli dologra? Na ne... de hát egy ilyen helyen... Viszont Mágiatörténetet még nem nagyon tanult, így maradtak az Osztrák-Magyar Monarchia és a Magyar Királyság dolgai Gézától kezdve egészen Kun Béláig.
 A kedvenc korszaka az izgalmas és veszélyes török kor volt. Amikor csata csata hátán zajlott és álruhában kellett utazni és legalább öt nyelven tudni, hogy biztonságban átkelhess a Török Hódoltságon. Na meg a végvári csaták, az egri diadal és az eszéki híd felgyújtása... Halálos és rövid életet éltek ott az emberek. De imádta Gárdonyi regényét is.
 Na de ha már választani kell, hát legyen Nándorfehérvár. Az a pillanat, mikor vesztésre álló védők meglátták Hunyadi Jánost és hajóit. A pillanat, amikor ismét elhitték, hogy még látni fogják a következő napfelkeltét.
 Kinyitotta a szemét és ott állt. Körülötte katonák mindenhol és vér. Rengeteg vér. Pont rálátott a folyóra azon a helyen. Mellette Elena állt egyetlen kívülállóként, ám őket nem vehették észre. Úgy érezte, rossz helyen álldogál. Vagy legalábbis harcolnia kellene neki is, bár tudta, hogy ez az egész csak egy illúzió. Éppen félreugrott egy leszúrt török elől, mikor a folyón megjelentek az első hajók. Először nem vették észre őket, vagy azok, akik látták nem tudták biztosan, hogy segítség-e. De mikor a hajósok csatlakoztak az ő oldalukhoz, nem csak létszámban erősödtek, de keményebben verték vissza a turbános népséget.
 Már éppen ott volt a fal szélén egy félrelökött magyar katona mellett, amikor ránehezedett a rossz lábára. Ennyi éppen elég volt, hogy elfeledtesse vele a csatát és visszarántsa a valóságba.
 - Aucs... azt hiszem, én megpróbálok feljutni Gyengélkedőbe, mielőtt csinálok még nagyobb hülyeséget... és nem mellesleg kezd fázni zokni nélkül a lábam - grimaszolt egyet és megfordult, hogy felvegye a falnál hagyott cipőjét.
 - Jó lenne később is összefutni beszélgetni, ha van kedved - fordult még hátra, mikor jobb lábbelije már a kezében lógott.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Blanka Carson
INAKTÍV


Blani, Blanesz^^
offline
RPG hsz: 55
Összes hsz: 361
Írta: 2014. február 11. 20:15 | Link

Hanka


Egyedül bolyongtam a folyóson, és fogamam sem volt arról, hogy mivel töltsem a mai délutánomat. Reggel elég sokáig csak úgy álltam a szekrényem előtt és gondolkoztam, hogy mit is vegyek fel ma. Semmi programom nem volt mára, de azért valami csinosabb ruhát szerettem volna választani, mert soha sem tudhatja az ember, hogy kivel fut össze aznap. Még bármi megtörténhet!
Tehát nagy nehezen kiválasztottam egy színes virágos felsőt és hozzá a halvány rózsaszín, térdig érő szoknyámat, amit bátyámtól kaptam még a szülinapomra, tavaly.
Felhúztam még hozzá a fehér topánkámat, hogy valami olyat vegyek fel, ami illik a szoknyámhoz. Azután megittam egy bögre teát, és készítettem magamnak pár szendvicset. Délelőtt a suliban nagyon furcsán éreztem magam, nem tudom pontosan, hogy , miért, de lehetséges, hogy Amandát hiányoltam annyira...
Rögtön órák után elindultam a folyosón, hogy bóklásszak egy kicsit, csak úgy. Már fél órája sétáltam egyedül, és közben azon gondolkoztam, hogy vajon a Bájitaltan vizsgát írjuk meg előbb, vagy a Repüléstant. Egyszer csak észre vettem egy ajtót, ami önmagában nem is tünt olyan érdekesnek, de aztán jobban megnéztem és észrevettem rajta valamit. Nyitva volt...csak ennyi, de nem tudom, valamiért azt sugallta, hogy menjek be oda.
Egy kicsit féltem, de mikor körbenéztem, vettem egy mély levegőt és benyitottam.
Olyan volt, mint egy átlagos tanterem, csak tele volt kosszal, meg látszott rajta, hogy itt nem tartanak tanórákat, az biztos. Valami erő arra kényszerített, hogy maradjak, így leültem az egyik székre, mint aki azt várja, hogy elkezdődjön az órája. Rajtam kívül egyébként, nem volt ott senki. Nem is vágytam társaságra mondjuk. Ez a terem egy kicsit elhagyatott volt, üres és koszos, de volt benne valami varázslatos, ami arra késztetett, hogy maradjak.
~Maradtam is...~
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

-Egy idióta vagyok.
-Nem Papa. Csak ember.
Apáthy Hanka
INAKTÍV


Bájitaltan TS,
offline
RPG hsz: 105
Összes hsz: 4538
Írta: 2014. február 11. 23:50 | Link

Blanka


Már egy ideje bolyongok ebben a labirintusszerű épületben, még nem tudtam megszokni, melyik terem hol van. Igyekeztem eddig valakihez csapódni, de most senki nem akadt, aki elkísért volna Jóslástan órára. Akit csak megkérdeztem, azt mondta, ő nem vette fel a tárgyat. Micsoda mágus ivadékokkal vagyok körülvéve! Apám szerint fontos mágiaág, mindennek alapja, annál csak egy fontosabb létezik egy varázsló számára, a Bűbájtan. Azt viszont úgy döntöttem, most hanyagolom, kevés az idő a felkészülésre, bár biztosan halaszthatnék évet, de nem akarok. Jövőre lesz időm több, bepótolni, amikkel most elmaradtam. Nem fognak ennek otthon örülni, de majd kibírom azt az egy-két hét szobafogságot, amit úgyis fel kell függeszteni, ha vége lesz a szünetnek, aztán majd eljön a karácsony is, mire leülöm a büntetésem. Nem rózsásak a kilátások, dehát minek kellett ebbe a helyzetbe hozni engem, hogy év végén íratnak be ide, holott jöhettem volna a szünet után? Ehhez megint csak apám ragaszkodott, anyám próbált a lelkére beszélni, de hiába, amit az egyszer a fejébe vesz... ~ Hol a fenében lehet már az a jóslástan terem? ~ Azt sem tudom, hol járok éppen, csak koptatom a lépcsőfokokat, fel és le, meg a folyosókat, aztán hallgatózom az ajtókon, amit gyanúsnak találok. A tanár úr hangját nagyjából felismerem, abban reménykedek így, hogy megtalálom, ha máskorra nem, hát az óra végére. Már a sírás kerülget, fel is adnám az egészet és a kicsengetést várom, csak legyek túl már ezen az egészen. Egy lelket sem látok sehol, akitől megkérdezhetném, hogy a csudába jutok a Levita toronyba? Már lemondtam az óráról, majd lesz valami velem, nem is érdekel, csak találjak vissza a gólyalakba s bár soha nem vágytam oda, most mindent megadnék érte, hogy végre feltűnjön valahol az a sivár, kórházi teremhez hasonlatos szörmedvény. Végső elkeseredésemben benyitok az első ajtón, amit találok lesz, ami lesz, ennél rosszabb már nem jöhet. A terem üres, de egyetlen élőlény azért vár rám. Imáimba foglalom a nevét is, ha segít nekem. A Jóisten küldte, vagy az őrangyalom, mindegy, de legalább nem hiszem, hogy álmodom, hanem vérvalóság a széken gubbasztó lányzó.
- Helló! Azt hiszem, hogy eltévedtem. Tudnál segíteni? Haza szeretnék jutni...a Levita toronyba...hol vagyok most tulajdonképpen? - kérdezem reménykedve, erőtartalékaim végéhez érve.
Utoljára módosította:Apáthy Hanka, 2014. február 12. 00:04 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

What is apathy? I don't know and I dont't care.
Blanka Carson
INAKTÍV


Blani, Blanesz^^
offline
RPG hsz: 55
Összes hsz: 361
Írta: 2014. február 14. 22:29 | Link

Hanka^^



Sok idő telt el, mióta megérkeztem erre a különös helyre, de nem akartam még elszabadulni. Az volt az érzésem, hogy mindenképpen itt kell maradnom, talán történni fog valami, amiben majd részt kell, hogy vegyek... Ki tudja?!
Még mindig abban a bizonyos padban ültem, azon a bizonyos széken. Talán idióta vagyok amiért azt gondolom, hogy rejteget ez a hely valamit, de ez az érzés még sem tűnik olyan vad illúziónak, mikor megjelenik az ajtóban egy számomra teljesen ismeretlen lány .
-Hali! -mosolygok rá, és közben azon gondolkodok, hogy miket is kérdezett. -Nos... Azt én sem tudom, hogy pontosan, is vagyunk most, de arra még azt hiszem emlékszem, hogy hogyan is jussunk el innen a Levitához! -felelem. A lány nagyon kedvesnek tűnik! Gondolom még elsős, mivel eltévedt. Mondjuk azt én sem tudnám megmondani mi ez a hely...
-Elvezetlek! Gyere! -nevettem fel, és megfogtam a karját, hogy magammal rángassam. Persze nem erősen, csak úgy éppen-éppen, hogy tudja, velem kell jönnie.
Fájó szívvel hgytam ott a termet, de legalább nem egyedül. Sétálás közben elfeledkeztem mindenről és csak arra tudtam gondolni, hogy ki ez a lány, és mit keres itt, hogy keveredett ide, meg ilyesmik. Ezeket mind olyan szívesen megkérdezném tőle, de nem nagyon merem, mert félek, nem tetszik neki ez a sok kérdés egyszerre.
Csendben étáltunk egymás mellett a csendes folyosón, aztán végül nem bírtam ki, meg törtem a csendet.
-Te szereted a tulipánokat? -kérdeztem boldogan.
A tulipànok olyan szépek!! Szeretek tulipánokat ültetni a kertben otthon. Régen volt az udvarunkban egy olyan kis elkerített rész, ami csak az enyém volt, és bármit ültethettem bele. Na, akkor rengeteg tulipánt tettem oda!
Olyan szép volt...
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

-Egy idióta vagyok.
-Nem Papa. Csak ember.
Gryllus Matilda
INAKTÍV


Mrs. Riviera Kön(n)y(v)fakasztó könyvmolylepke
offline
RPG hsz: 274
Összes hsz: 6651
Írta: 2014. február 16. 17:16 | Link

Ann<3bell


- Ne itt kint, Ann! Tudod, hogy a falnak festménye, annak meg füle van!
Belököm az ajtót, és finoman, de határozottan magam után ráncigálom kelletlen kis utánfutómat, kishúgom személyében. Körülnézek a teremben, és meglepettséggel vegyes örömmel konstatálom, hogy egy teljesen üres, de tényleg üres tanterembe sikerült berángatnom Annt, hogy mégse a folyosón mindenki szeme és füle előtt mutassuk be, milyen jó testvérek is vagyunk. Nem csupán az motivált, hogy esetleges veszekedésünket ne az iskola előtt játsszuk le, de úgy éreztem igenis kijár nekünk a magánszféra. Mióta az újságnál is dolgozom, tudom, hogy a pletykák itt Tűzvillámként repkednek körüs-körül a kastélyban.
Becsukom az ajtót, és szabadon eresztem testvéremet, azaz eleresztem karját.
- Ne haragudj.. de ha egyszer végig kell kergesselek a fél iskolán, nincs jobb ötletem - megpróbálkozom egy mosollyal is, hogy lássa, nem akarom megenni vacsorára, tényleg csak beszélgetni szeretnék. Már egyszer kikiabáltuk magunkat a faluban, mikor úgy döntött, a legjobb, ha átjelentkezik levelezőre, csak épp aképp, hogy erről még az iskola se tud, főleg, hogy nincs is levelező oktatása. Mindenesetre sem akartam megint odáig eljutni, mint akkor. Próbáltam lazábban állni hozzá, igyekeztem nem a fejére nőni, de olyan nehéz volt látnom, hogy elfecsérli a tehetségét. És még nehezebb volt nem utánajárnom, miként teljesít az órákon. Persze nem mindegyik miatt kellett aggódnom, ami érdekelte őt, abból ügyes volt, de sajnos nem csak azt kell elsajátítani, amit akarunk. Engem mondjuk minden érdekelt, kivéve a repülést, de abból végül felmentettek pánikrohamaimra való tekintettel.
- Szóval.. elmeséled, hogy mentek azok a vizsgák? Csak.. érdekel. Eskü. Nem fogok kiakadni, ha mondjuk.. - á, nem, annyira azért csak nem vehette könnyelműen. Elvégre eljutott harmadikba is, csak én reagálom túl a dolgot. Egyértelműen. Annak nincs jelentősége, hogy ugyanebben az évben próbált meglépni. Abszolút semmi okom aggódni.
- Ha mondjuk nem K mind. Nem kell, én se voltam mindenből K. Vagyis de, csak volt, hogy majdnem mégse.
Ez nem biztos, hogy a legjobb módja a dolognak, gondolom, miközben arcát fürkészen, és próbálok rájönni, hogyan is hathatnék rá. Talán tényleg fel kéne hagynom ezzel. Régen annyival egyszerűbb volt minden, mikor gyakorlatilag úgy loptam el őt anyától, hogy én vigyázzak rá, én etessem meg. Akkor tizenegy-két éves fejjel nem volt nehéz megérteni őt, pedig akkor még kissé összefüggéstelenül beszélt, azelőtt pedig semennyire se. Emlékszem az első szavára is.. vagyis.. tudom, hogy mondott valamit, de pont villámlott, és nem hallottam tisztán.
Ekkor jókorát ugrok, ugyanis jókora robajjal valóban villámlik egyet az ég. Micsoda?! De hiszen teljesen felhőmentes volt az ég egész nap. Az ablakhoz sietek, és kinézek a késő nyári viharos éjszakába. Beletelik néhány pillanatba, mire rádöbbenek, hogy se késő nyár nem lehet, se ablak a falakon, mivel az alagsorban vagyunk. Ami pedig méginkább nem fér a képbe, az a szoba, mely a legkevésbé sem üres többé.
- Annabell! - fordulok elképedve húgom felé, mert ő az egyetlen, aki pontosan ugyanott van, és ugyanúgy, ahogy egy pillanattal ezelőtt. Mi a fene történt?
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Lori Ann
Gryllus Annabell
INAKTÍV


melodimókus
offline
RPG hsz: 101
Összes hsz: 759
Írta: 2014. február 16. 23:22 | Link

Tilda^^

Komolyan már, nem bírom ezt. Mi az, hogy számon kér állandóan? Olyan unalmas, talán nem tűnik fel neki, hogy a talárom nem kék, hanem vörös? Nem leszek éltanuló, sőt ha lehet a közelébe sem fogok menni az ilyeneknek sem.
- Mi van, tán szégyellsz? Hagyjál már! – rángatom magam, de csak sikerül becibálnia egy terembe. Nem értem, hogy miért szükséges neki mindig bujdokolva ugyanazt a mantrát előadni. Kezdem úgy érezni, hogy az a múltkori kis akcióm mégiscsak jó ötlet volt.
- A Mágiatörténet igenis egy halálunalom. Voltál már bent ilyen órán? Oké, a tanár rendben van, de amit tanít az unalmas! – az unalmas szót betűnként hangsúlyozom ki neki, mintha egy olyannak mondanám, aki most tanulja a magyart és az a biztos, ha nem csak szótagolva de lassan is mondom el neki, hogy megértse. Biztosan jól szerepeltem a vizsgáján. Azt biztos nem mondom el neki, hogy Önismeretből V-t kaptam, mert itt fog lepetézni nekem. A Melodimágiát pedig fel sem hozom, hagy főjön csak a levében.  Persze nem lenne Tilda Tilda, ha nem egyből elnézést kérne, mert iderángatott. Én csak kifújok dühösen a szememből egy hajtincset dühösen, és karba fonom a kezeimet. Biztos megint fantasztikus előadást fog tartani, hiszen mindenki tudja a családból, hogy mennyire pró volt, és bennem is megvan ugyanez, meg a többi baromság.
- Ó nagyon jól alakultak. Lehet, hogy meglesz az E is, ha minden jól megy – vonom meg a vállaimat, mert nem érdekel, ha nem. Valahogy úgyis átmegyek, ha meg nem, hát Istenem. Van itt kaja, meg ágy és legalább a Melodimágiát több évig fejleszthetem itt. Figyelem őt, tudom, hogy nem ezt várta, mert eddig mindig nyugtatgattam, hogy lerázhassam minél előbb, de most nem fogja megúszni a balhét. Tényleg elég már, hogy mindig aggódik, törődhetne magával és valami pasival. Lehet, hogy ez lesz a következő projektem, hogy szerzek neki valami pasit, és akkor kénytelen lesz vele foglalkozni.
Aztán villám csap be a kastély mellé, pedig esküszöm, hogy ma voltam kint, és híre-hamva sem volt felhőknek. Persze azóta lehetett, de ne engem ijesztgessen. Tilda elfut az ablakhoz és látom, hogy nem tetszik neki valami. Csakhogy a szoba is megváltozik, nagyon hasonló lesz a Nagyapa régi házához. A bútorok egészen stimmelnek, de hogy a fenébe kerültek ide?
- Mi van? Szereted a nevemet mondogatni? Ez megint valami hülye elvarázsolt terem… gondolom – azért amennyire biztosan mondom ezt ki, annyira nem vagyok biztos benne. Abban vagyok csak biztos, hogy ez a nagyapa háza, meg, hogy esik odakint.  Ekkor lép be az egyik oldalsó ajtón Tilda, kezében egy gyerekkel, mellette nagyapa. Igen, a nővérem és nagyapó. A nővéremmel csak az gond, hogy kábé nyolc-kilenc éves lehet. Akkor viszont a kisbaba én lehetek. Ezen le is döbbenek, tátott szájjal nézek rájuk, majd Tildára, az idősebbre.
- Soha nem tudhatja meg kicsi Anne, érted? – mondja nagyapa maga elé, Tildára pedig odakapja a fejét.
- Mit nem mondhatok el Ann-nek? – kíváncsiskodik, én meg csak megforgatom a szemeimet. Most is ez van ugyanis, de a történet nem áll meg.
- Semmit, semmit – dünnyögi az öreg. - Tilduska, behoznád a fészerből a pipámat, úgy néz ki, hogy otthagytam – mondja szinte mézédes hanggal a nagyapám, a kis Tildának pedig felragyognak a szemei, és átad engem megőrzésre. Már az is meglepő, hogy Tilda ennyire vigyázott rám, és rábíztak. Talán innen maradt meg ez az lelkesedése irántam.
- Persze papi, szívesen! – vigyorog, mint a tejbetök, majd el is indul ugrándozva kifelé. Széttárom a kezemet, nézek rá Tildára, hogy mi a fene ez, de a szoba változik, és mi követni kezdjük a kis Tildát a fészerbe.
- A fenébe, mit nem lehet nekem elmondani? – kérdezem a nagy Tildát, és úgy néz ki, hogy a kicsi ezt nem hallja.
Utoljára módosította:Gryllus Annabell, 2014. február 17. 06:21 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Gryllus Matilda
INAKTÍV


Mrs. Riviera Kön(n)y(v)fakasztó könyvmolylepke
offline
RPG hsz: 274
Összes hsz: 6651
Írta: 2014. február 18. 19:31 | Link

Ann<3bell


- Szó sincs róla, csak nem tartozik senki másra, amit.. beszélünk - nem tudom mennyire meggyőző a válaszom, tényleg nem arról van szó, hogy szégyellném őt, inkább az ő érdekében teszem, mert sokkal inkább én vagyok az, akit ő szégyell, legalábbis így érzem, és így biztosan nem kell miattam aggódnia. De ezt nem mondom ki hangosan.
- Hogyne lettem volna, én már végigjártam az iskolát. A mágiatörténet meg néhol tényleg kicsit.. száraz, de ez nem jelenti azt, hogy nem fontos, hogy tisztában légy az őseink tetteivel, és azok következményeivel. Ha például nem tudod, miért nem szolgálják a koboldok a varázslókat a manókkal ellentétben, még meg is sértheted őket, és akkor lehet, elhagyják a széfed kulcsát véletlenül, vagy ilyesmi. Vagy összekeverik valakiével.
Persze a példa egészen abszurd, de ritka, hogy a való életben helyüket megálló elméleteim támadjanak. Mondjuk az biztos, hogy meg tudná sérteni őket könnyedén, bár az is eléggé valószínű, hogy ez neki ígyis-úgyis összejönne. Aztán elsápadok. Azt mondja, ha minden jól megy, meglesz az E is mindenből. Először meg se tudok szólalni, csak hápogok szavain, és persze tudom - remélem! - hogy csak bosszantani akar.
Végül nem jutok el odáig, hogy elmagyarázzam neki, az Elfogadható az nem annyira elfogadható - talán jobb is, mert csak összevesznénk rajta, szinte biztos - mert megelevenedik előttem egy emlék. Csakis az lehet, hiszen amint túlteszem magam az első meglepetésen, felismerem a szobát, melyben vagyunk, és ez a hely ebben a formájában nem létezhet. Annabellt láthatóan kevésbé lepi meg a változás, úgy tűnik ő hozzá van szokva, hogy a kastély tele van bizarr szobákkal. Hol voltak ezek az én időmben?
- De hogy..? - motyogom, mikor meghallom az ajtó nyikorgását. És amit ezután látok, attól elakad a lélegzetem. Én lépek be. Egész pontosan az, aki egykor voltam. Apró, vékonyka lány, rövid hajjal, ábrándozó tekintettel. Mára ebből csak a rövid haj nem áll rám.
Fiatalabbik énem karjában Annabellel - az apró kisbabával, aki volt - és még valakinek a társaságában érkezik, és ha lehet, az ő látványa méginkább belém fojtja nem csupán a szavakat, de a levegőt is.
- Nagypapi - nyöszörgöm végül egész halkan, ahogy vékony könnyfolyó szalad végig arcom mindkét felén. Pont, ahogy emlékeimben él, de most sokkal elevenebben. Most igazán élőnek tűnik.
Nem néznek ránk, hogy is néznének, hiszen nem vagyunk ott. Ők vannak itt. Egy emlék csupán, egy eleven emlék, melyre magamtól már nem is emlékeznék ilyen részletességgel. Talán a szoba egészen a tudatalattimból építette föl mindezt. Elég volt éppen csak rágondolni, egy apró pillanatra az egészből.. és most visszanézhetjük. De mi végre? Annabellre nézek, az idősebbikre, arra, amelyik tátott szájjal néz vissza rám. Fel se fogom először, hogy mit mond, azt se hallottam tisztán, amit emlékbéli énem mond. Visszafordulok feléjük, ekkor látom, hogy kicsi Annt odaadom Nagyapának, és elindulok kifelé a szobából. "Soha nem tudhatja meg" - a szavak végül eljutnak a tudatomig, és most igazán elsápadok. Ezt nem lenne szabad.. nem szabadna itt lennie! Annabellre kapom a tekintetem, aki pedig türelmetlenül, kérdőn néz rám.
A világ közben elmosódik körülöttünk, mert a szoba már nem létezik abban a pillanatban az emlékeimben. Változik a kép, és látom magamat, amint felkapom a pipát, sarkon fordulok, és már rohanok is visszafelé. Nem kell megmozdulnunk se, az emlék repít magával az egyetlen helyre, ami létezik ekkor benne.
- Ann - végre megtalálom a hangom, és megragadom húgom karját. Rádöbbenek valamire. - Valamiért nem emlékszem, mi történt ezután. De TUDOM, hogy nem szabad itt lenned. Ki kell jutnunk innét!
Azzal sarkon fordulok vele, és megpróbálom kirángatni a szobából. Megragadom az álombeli énemmel átellenes oldalon lévő ajtó kilincset, hogy azon keresztül hátha kijutunk az elvarázsolt szobából, ám legnagyobb megdöbbenésemre amint kilépünk a szobából, be is lépünk. Ugyanazon az ajtón. Mintha a küszöbön átérve a világ egyszerűen száznyolcvan fokot fordulna körülöttünk. Vagy épp mi fordulnánk teljesen meg. Az előbb hátat fordítottam fiatal önmagamnak, erre most ismét őt nézem. És kicsi Tilda Nagyapa dolgozószobájának ajtaja előtt áll, de nem lép be. A résnyire nyitott ajtón les be, és úgy tűnik, mintha reszketne.
Erre nem emlékszem. Tényleg nem emlékszem rá. Már arra se emlékeztem, hogy volt ebben a napban bármi érdekes Ann első szaván kívül, hiszen az sokszor előfordult, hogy Nagyapa elhagyta valahol a pipáját, és érte küldött engem. De ez..
Odabentről egy kisbaba sírása hallatszik, és egy férfi kiabálása, és nagyapám halk, de határozott válasza: - Nem, ahogy már korábban is megmondtam, soha nem fogom odaadni neked. És ha el is árulnám, akkor sem fogsz rábukkanni soha, mert nem én vagyok az egyedüli titokgazda. Tilda örökké itt lesz neki, és egyiküknek sem tudsz ártani, rajtam keresztül biztosan nem.
Valami robbanás hallatszott, majd két újabb, színes fénycsíkokat rajzolva a sötét folyosóra, melyen kis Tilda állt. Fiatal énem többször halkan felsikkantott, majd összekuporodott, és sírva fakadt. Néhány másodperc múlva nagyapám megjelent az ajtóban, kezében Annabellel. - Ne sírj, Tilduska, már nincs semmi baj. Nincs mitől félned. Exmemoriam!
Hirtelen az egész világ fehérré változott, eltűnt a folyosó, Nagyapa, és a vihar sem zúgott többé. De még nem volt vége. Ahogy döbbenten álltam, eszembe jutott egy másik emlék.
Utoljára módosította:Gryllus Matilda, 2014. február 18. 22:23 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Lori Ann
Apáthy Hanka
INAKTÍV


Bájitaltan TS,
offline
RPG hsz: 105
Összes hsz: 4538
Írta: 2014. február 22. 17:25 | Link

Blanka cicc

Elindultunk, megérkeztünk, nem ott voltunk. Na, azt hiszem némi magyarázattal tartozom, bár a dolog mikéntjét én sem értem, de azt történt, hogy eltévedtem és Blanka rám talált vagy én rá, az most mellékes, amúgy sem sikerült volna összeraknom a történéseket, mert hirtelen, mintha az idő megbolondult volna. A lány kedvesen felajánlotta, hogy elkísér, szelíd erőszakkal magával rángatott, kellett is, mert magamtól a lábaim nem mozdultak volna.
- Jaj, nagyon köszönöm, az életemet mentette meg. Amúgy Hanka vagyok, levitás. Ja, nem Levitás Hanka, hanem A-apá-thy Hanka - nyögtem a szavakat, miközben igyekeztem követni a lányt. Kiléptünk a folyosóra és egy darabig csendben haladtunk, de nekem feltűnt, hogy már harmadszor megyünk el ugyanazon ajtó előtt.
- Biztos, hogy jó irányba megyünk? - vallattam kísérőmet, mert látszólag ő biztos volt magában, én azonban egyre gyanúsabban méregettem azt a bizonyos ajtót. Bátorságot gyűjtöttem, és a következő kanyar után, lenyomtam a kilincset, magam után húzva Blankát, aki épp a tulipánokról mesélt.
- Nézd ez megint az a terem, ahonnan indultunk. Mi folyik itt? - néztem megmentőmre. Te érted ezt? - Beljebb merészkedtem, de a terem lassan megtelt élettel, mindenhol tulipánok virítottak, sárga, piros, lila. Ezerféle színben és alakban, ameddig a szem ellátott csak tulipánok virultak. Közöttük egy kislány guggolt, és ültette a virágokat, és ahogy a földbe rakta a hagymákat, azok azonnal kikeltek és színorgiával kényeztették a leselkedőket, azaz minket. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy a kis lány, hasonlít Blankára.
- Nézd! Ott vagy te. Épp ültetsz. - Ahogy ezt kimondtam, a közeli ház ajtaján egy hölgy lépett ki és a kislánynak kiáltott valamit. Olyan idilli volta a kép, hogy összefacsarodott a szívem. Arra gondoltam, amikor én is a kertben tettem-vettem a sipítozó sóskák között, körben pillangók repkedtek össze-vissza körülöttem és én koránt sem éreztem ilyen jól magam, mint Blanka ott, abban a régmúltban.
- Én is kertészkedtem, tudod, de csak muszájból. Lehet, hogy jobban élveztem volna, ha eldönthettem volna mit akarok csinálni. Nekem saját veteményesem nem volt, csak apáé. - Váltott a kép, a tulipánok eltűntek, helyettük végeláthatatlan sorokban sóska és sóska. Olyan fülsiketítő füttyögés hallatszott, hogy a fülemre kellett tapasztanom a kezem, pedig kapálnom kellett volna. Rögtön felismertem, hog az a lány, a szőke fürtjeivel viszont én vagyok.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

What is apathy? I don't know and I dont't care.
Isobel Reeves
Egyetemi hallgató, Végzett Diák


bejegyzett terromágus
offline
RPG hsz: 718
Összes hsz: 20813
Írta: 2014. február 22. 18:48 | Link

Alegria

A délelőtti órákban, pontosabban 11:57

Reggel madárcsicsergésre ébredtem. Ami azért volt furcsa, mivel február közepe volt. Mire teljesen éber lettem és fel tudtam tápászkodni, a szobából már mindenki eltűnt. Vállat vonva siettem reggelizni, majd a folyosókon kezdtem bóklászni. Már vagy tíz perce mászkáltam ugyanazon az átjárón, mikor megláttam egy ajtót. Régi, kopott, fekete nyílászáró volt, ugyan nem volt bezárva, de be kellett hogy lökjem. Csak így juthattam be.
Az ajtó végre kinyílt és beléphettem. Egy üres terembe jutottam. A padok kiszedve, tábla, vagy egyéb ilyesmi sehol, a terem kihalt volt. Hátrapillantottam, mire az ajtó halk csikorgással bezárult. Próbáltam kinyitni, húztam-toltam, löködtem, de mind hiába. Be voltam ide zárva. Kiabálni kezdtem, hátha valaki meghallja, hozzá pedig dörömböltem. Feladtam az ordítozást és megfordultam. A szoba még mindig üres volt, így leültem az egyik sarkába és gondolkozni kezdtem. ~ Ha nem jutok ki innen ~ felsóhajtottam és felhúztam a térdeimet, kezeimmel átkulcsoltam a lábaimat és ráhajtottam a fejem. Így üldögéltem ott és közben - valamiért - a középkorra gondoltam. Ott biztosan nem történt volna meg velem ilyesmi. Hirtelen hangokra lettem figyelmes. Sok hangra, mintha egy vásáron lettem volna. Felpillantottam és egy piacon találtam magam. A középkorban! Rettentő boldog lettem, hogy végre eljuthatok ide. Az asszonyok vászonruhákat viseltek, kezükben kosarakat vittek, a férfiak szinte ugyanúgy néztek ki. Kivéve, hogy kezükben nem volt kosár, és szoknya helyett nadrágot viseltek. Végignéztem magamon. Sajnos a ruházatom nem változott, ugyanaz a póló és farmer volt rajtam, amit reggel felvettem. Megszólítottam egy lányt, aki körülbelül ugyan annyi éves lehetett, mint én.
Mivel nem válaszolt, megpróbálkoztam egy másik embernél. De mintha ott se lettem volna. Hiába integettem, kalimpáltam előttük, semmi. Akkor döbbentem rá, hogy én most igazából valami szellem lehetek és csak néző vagyok. Végigsétáltam a piacon, jól megnéztem minden árut, majd jött a csattanó. Fekete álarcos banditák rohantak be a vásárra, karddal a kezükben. Valamit kiáltottak törökül, mire mindenki a földre vetette magát. Az árnyékba húzódtam és onnan figyeltem az eseményeket. Egy nagydarab fekete ruhás fickó megállás nélkül hablatyolt valamit törökül, amíg a többiek kifosztották a vásárt. Tenni szerettem volna valamit, ám tudtam: én csak egy szellem vagyok. Amíg ezen morfondíroztam, az egyik férfi, aki eddig rabolt, odament a lányhoz, akivel először beszéltem. Felhúzta a földről és a hajánál fogva a tér közepére rángatta. A leány felsikoltott, aztán csak egy gonosz kacajt hallottam. Előre húzódtam a menedékemből, hogy lássam, mi történik.
A lány holtan feküdt a fickó előtt, melléből vér bugyogott ki. Undorodva néztem a vezérükre, mire az elindult felém. Ijedten visszahúzódtam, remélve hogy nem látott meg. A férfi egyenesen átjött rajtam, majd megragadta az eddig mögöttem kuporgó három éves kislányt és őt is a terület közepére vonszolta. Az egyik asszony felsikoltott és a kislány felé akart szaladni, ám egy másik rabló megállította. Mikor a kislány tiltakozni kezdett és az anyjáért kiáltott, az anyja kitépte magát a csuklyás kezei közül és a lánya felé rohant. Ezzel veszélybe sodorta saját magát is és a kicsijét is. Vagyis már nem, ugyanis a fickó mindkettőjüket leszúrta, majd távoztak, mikor az egyik tolvaj szólt a vezetőnek. Fogták a szajrét és úgy ahogy jöttek, el is tűntek. A tömeg eközben feltápászkodott és a halottak köré gyűlt. Három lovas katona jelent meg a téren, és kettő az áldozatokhoz sietett. A harmadik a lovon maradt. Társai valamit odakiáltottak neki, mire felvágtatott a kastélyba és pár perccel később még további négy társával tért vissza. Az utolsó négy katona elvezette a népet a holttestektől, ám egy idős ember visszafutott és a kislány mellé térdelt, majd az anyját magához húzva sírni kezdett. Közelebb merészkedtem. Ám ekkor kinyílt az egyik sátor ajtaja és egy ismeretlen lány lépett ki rajta. Ő sem középkori volt...
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Alegria C. Martinez
INAKTÍV


*rainbowkiss*
offline
RPG hsz: 55
Összes hsz: 929
Írta: 2014. február 22. 19:51 | Link

Isobel

Reggel felkeltem, az órámra pillantottam, és abban a szent pillanatban pánikroham tört rám. Nekem nyolcra Kristófnál kell lennem! Felültem, felkeltem, rohantam a szekrényhez, öltöztem, és egyszer csak beugrott: szombat van. Jaaa, oké. Esküszöm, nem vagyok normális. De ha már felkeltem, akkor felkeltem, és visszaaludni? Ugyan már, elaludni is nehéz, nem hogy aztán újra. Szóval azért még kiterültem az ágyon magamon mosolyogva, aztán úgy döntöttem tényleg fel kellene öltöznöm, és kezdeni magammal valamit.
Ma nem kell főznöm, legalábbis ha csinálnám, az nem képezné a munkámat. Azonban hiányzott. Egy hét alatt hozzászoktam, ezért a konyhába mentem kiadós "fogjuk rá reggelit" csinálni magamnak. Nem az idővel van baj, a tartalma lett sok. De ez nagyon nem érdekelt, ahogy végeztem be is termeltem.
Akkor a megszokott bolyongás. Vagy felderítés, vagy séta. Mindegy minek hívom, a dolog lényege, hogy mindenfelé járkálok, eltévedek és ezzel új helyeket fedezek fel.
Most egy nagy, talán réginek tűnő fekete ajtót találtam meg magamnak, amit elsőre nehéz volt kinyitni, ezért rögtön jobban érdekelt. Sikerült, benyitottam teljes súlyommal az ajtót nyomva, de odabent már más volt a helyzet. Nem az ajtót fogtam, hanem egy sátort, és amit láttam, na az meglepett.
Középkor, és meglehetősen frusztrált szituáció. Mintha valaminek a végére értem volna ide. A ruhám eltér itt mindentől, az első, ami feltűnik. Halványnarancs ruha éktslpú cipővel, ehhez képest azért sok. De hé! Nem is olyan távol egy másik lány, aki olyan mint én. Más, és ahogy nézem, ő is kiszúrt engem. De mások nem, pedig azért feltűnő jelenségek vagyunk, ezért teljes nyugodtsággal indulok meg felé.
- Sziaa! Na. Itt vagyok. De hol? Miért?
Szép magyarosan, erős akcentussal, csak remélve, hogy megért engem. Meg tudok még szólalni angolul és spanyolul, de azért... Úgy érzem, nagyon rossz lesz az nekem, ha nem tudok vele szót érteni. Legyen ez közös nyelv, vagy közös vélemény, mert már arra sem emlékszem melyik sátorból jöttem.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Isobel Reeves
Egyetemi hallgató, Végzett Diák


bejegyzett terromágus
offline
RPG hsz: 718
Összes hsz: 20813
Írta: 2014. február 23. 09:57 | Link

Alegria

A tömeg lassanként átverekedte magát az őrségen és a halottak felé indult. Hiába próbálták visszatartani őket, nem lehetett. Végül az egyik katona kardot rántott és megfenyegette őket, hogy aki mégis átverekszik, meghal. Nem igazán volt időm rájuk figyelni, ugyanis más kötötte le a figyelmemet.
A sátorból kilépett lány halvány narancs ruhát és éktalpú cipőt viselt. Látszott rajta, hogy nem középkori. Körül néztem, de a tömeg még mindig nem figyelt ránk. A katona továbbra is magyarázott valamit, de én az újonnan érkezett lányra figyeltem. Egyenesen odajött és erős akcentussal beszélt hozzám. Nehezére esett magyarul beszélni, de megpróbálkozott. Elvezettem egy csöndesebb helyre, ahol nem hallatszott a sokaság halk morgása és a harcosok figyelmeztetése. Megálltunk ugyanazon a helyen, ahol az előbb végignéztem a mészárlást és a lány felé fordultam. Kedves szerettem volna lenni hozzá.
- Szia! - köszöntem vissza. Ha köszönnek, köszönj. - A középkorban vagyunk. Pontosan nem tudom, hogy melyik részében - pillantottam körbe -, de a középkorban. Ez a Múlt árnyainak terme, ahol mi most vagyunk. Én jöttem be előbb és a középkorra gondoltam, így megjelent. Te pedig belecsöppentél. Érted? - magyaráztam lassan, közben a kezeimmel hadonásztam és úgy próbáltam elmagyarázni, hogy mi a helyzet. Reméltem, hogy megérti, mert szimpatikusnak tűnt.
Hirtelen nagyon csönd lett. Kipillantottam a szőnyeg vagy mi mögül és a katonák eltűntek. A tömeg szétoszlott és mindenki visszatért a munkájához.  
- Isobel Reeves vagyok - mutatkoztam be. - És te? Hogy Hív-nak?
Nem tudom miért, de elkezdtem szótagolva beszélni. Persze ez butaság, hogy a külföldiek úgy jobban megértik a nyelvünket, de megért egy próbát. Úgy látszott, hogy a lány megértette, mire elmosolyodtam és figyelmesen hallgattam a válaszát.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Blanka Carson
INAKTÍV


Blani, Blanesz^^
offline
RPG hsz: 55
Összes hsz: 361
Írta: 2014. február 23. 13:24 | Link

Levitás Hanka, avagy Hanka, a Levitás  Kiss



Furcsa, hogy sok ideje most van az újra, hogy eltévedek a kastélyban, és pont most kéri a segítségemet egy lány, mert ő sem tudja, hol van. Az elején még lelkes voltam, mert biztos lehettem abban, hogy eltalálok a Levitáig, de mikor már harmadjára mentünk el a titokzatos terem előtt, egy kicsit elbizonytalanodtam. A lány hálálkodott egy sort, utána be is mutatkozott. A neve úgy elvarázsolt, hogy azt is elfelejtettem, hogy esetleg nekem is illene elmondanom a nevemet.
Hanka
Egyszerre éreztem csodálkoztam, és örültem a név hallatán. Ezt a nevet, korábban még nem hallottam, de már most biztos voltam benne, hogy ez a világ legszebbje. Az enyém elég unalmas, de azért mindig is szerettem, bár sokszor vágytam, sokkal különlegesebb névre, de azt hiszem, a Blanka is szép. Hanka kizökkentett a gondolatmenetemből, mikor magával rángatott abba a terembe, ahol először találkoztunk, pár perccel ezelőtt. Pont mikor odaértünk, akkor gondoltam vissza az én drága tulipánjaimra, és a terem, mintha ezt tudta volna, mert tele lett ragyogó zöld fűvel. Egy kislány ült a szoba közepén és valamit ültetett. Noha nem láttam teljesen ki lehetett az a lányka, de azt észrevettem, hogy nagyon hasonlít, kiskori önmagamra. Boldogan néztem Hankára.
-Fogalmam sincs, mi folyik itt, de bámulatos! -mondtam neki, és mire visszanéztem az "udvarra" , addigra rengeteg tulipán nyílt ki a földből. Annyira boldog lettem hirtelen! Ekkor kijött egy asszony a házból és a kislánynak kiáltott valamit. Anya volt az! Olyan szívesen odamentem volna hozzájuk, de féltem, hogy ha megérintem őket, eltűnnek. Próbaként először csak meg akartam fogni egy gyönyörű piros tulipánt. Éppen hozzáértem, mikor az átváltozott sóskává. Ijedten kaptam el a kezemet tőle. Először azt hittem, ez büntetés, mert meg akartam érinteni a tulipánt, de Hankától megértettem, hogy miért is történt ez. Hirtelen feltűnt a veteményes közepén a pici Hanka, aki ültette a rengeteg sóskát, az apukája kertjében. Legszívesebben odamentem volna hozzá segíteni, bár nekem sem lett volna kedvem ilyeneket ültetni, tulipánok helyett. Hatalmas zaj keletkezett a helységben, úgyhogy én is követtem inkább Hanka példáját, és befogtam a fülemet, hogy ne fájjon annyira a nagy ricsajtól.
-Nem szeretted a sóskákat ültetni, igaz? -kérdeztem tőle megértően, bár ez az előttem kialakult képből, jól látható volt. Valahogy jobb kedvre akartam deríteni szegény Hankát, de hirtelen semmi jó nem jutott eszembe.
Utoljára módosította:Lorelai K. Riviera, 2014. március 1. 22:42 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

-Egy idióta vagyok.
-Nem Papa. Csak ember.
Gryllus Annabell
INAKTÍV


melodimókus
offline
RPG hsz: 101
Összes hsz: 759
Írta: 2014. március 2. 13:11 | Link

Tilda^^

Legyintek. Nyilván azért nem akarja, hogy kastélyszinten kiabáljak vele, mert mégis, hogy nézne már az ki, hogy a kedves könyvtáros néni – cöh – kiabál valakivel, vagy éppen vele kiabálnak, ráadásul a saját húga. Mindjárt rombolná a nimbuszát, és máshogy állítaná be őt.
- Tényleg? De érdekes! Mesélj még erről a koboldizéről! – a szemeim köre járnak, láthatóan nem hatott meg az értekezése a mágiatörténetről, ami full unalmas cucc. Ennél még Felagund órái is izgalmasabbak, holott az öreg egy morgó medve, és hát nem is teljesen százas, de biztos jól csinálja, ha még itt van. Mielőtt még nagyon belemelegednénk a tanulj Annabell, légy szíves! témába, megváltozik a terem, nem is kicsit és máris a frász jön rám. Eleinte még érdekes is, hogy látom magam kicsinek, meg Tildát, de hamarosan más kezd el foglalkoztatni a múltbéli jelenetből. Egy nagyon furcsa jelenet játszódik le, a lényege pedig az, hogy én nem tudhatok meg valamit. Látom Tildán, hogy gőze sincs semmiről, de ami már feldühít az az, hogy a kérdésemre nem felel, sőt, el akar vonszolni. Hozzá képest túl gyorsan reagál és átvisz egy másik terembe, de nem szabadulunk az emléktől. Idegesen tépem ki a karomat az övéből, viharfelhők gyülekeznek a homlokomnál, ha én lennék a mugli elfeledett Isten, Thor, biztosan villámok cikáznának a szemeimben. Hmm, mégis jó valamire a mugliismeret is. De ekkor sajnos-nem sajnos eszembe jutnak a szabályok, amit Kahlil biggyesztett rám, úgyhogy inkább elfordulok és elkezdek számolni magamban. ~ Egy, kettő, három, négy… TÍZ! ~ Visszapördülök Tilda felé, hasonló haraggal az arcomon, de már nem akarom kinyírni, és még a hangom is próbálom visszafogni, ami az ő esetében életmentő, az enyémben pedig a börtön elkerülése lehet. Amúgy sem szeretném bántani, nem vagyok olyan, de erről neki nem kell tudnia.
- Hát idefigyelj nővérkém! Engem te csak ne rángass, és ne akard megmondani, hogy nekem mit kell tudnom, meg mit nem. Mégis mit képzelsz te magadról? Elhiszem, hogy szeretsz, de már nem vagyok karon ülő és egyébként is… – folytatnám, de a jelenet megváltozik, és mindketten döbbenten bámuljuk a jelenetet, ahol nagyapa vitatkozik valakivel rólam. Rólam! Valakinek nem akarnak odaadni, ráadásul a kislány Tilda sírni kezd, mikor varázslatok kezdenek elhangzani a zárt szobából. De aztán nagyapa megoldja a helyzetet, és már tudom, hogy miért nem emlékezett rá Tilda. Elvették az emlékét, méghozzá nagyapa! Tildára már nem haragudtam, de nagyapára annál inkább. Persze vele már nem tudok mit kezdeni, hiszen nincs köztünk, csak a másik titokgazda, aki a rémült nővérem.
- Ez meg mi volt? Miért akarnának bárkinek is odaadni? – odalépek a tesómhoz és megrángatom a karján a ruháját, hogy észhez térjen a döbbenetből, ami még mindig az arcán van.
- Ez mi a franc volt? Te tudod? Ha tudod, azonnal mondd el, érted? – azt hinné bárki, hogy kiabálok, de a hangom túl nyugodt és baljóslatú. Ez talán rosszabb, mintha kiabálnék, de ezt most nem tehetem meg, így jobb híján próbálok nyugodt maradni. A lelkem lázad ez ellen, de nem akarom Tildát bántani továbbra sem. Nem csak azért, mert a testvérem, hanem azért sem, mert ő az, aki tudhat valamit. Önzőnek hangzik, de nem érdekel, akkor az vagyok.
- Te, ha eltitkolsz előlem valamit és megtudom… hozzám se szólj többé – legyintek félig mérgesen, félig dühösen. Meg lemondóan. Érzem, hogy nem sok köze van a történtekhez, de akkor is ő az egyetlen kapocs az egészhez, nekem pedig tudnom kell ezt az egészet! Nincs sok időm gondolkodni, mert megint változik a szoba.
- A fenébe, még nincs vége – mondom a nyilvánvalót, és Tildára nézek. Most az egyszer igazán sajnálom őt, ami meg is jelenik az ábrázatomon. Tizenhét éve várhat erre nagyjából.


VB meglepetés!
Utoljára módosította:Gyarmathi Mihály Ádám, 2015. december 27. 13:10 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Gryllus Matilda
INAKTÍV


Mrs. Riviera Kön(n)y(v)fakasztó könyvmolylepke
offline
RPG hsz: 274
Összes hsz: 6651
Írta: 2014. március 3. 19:32 | Link

Annabell


Nem szeretnék veszekedni. Olyan nehéz néha vele, és abban sem vagyok biztos, hogy jót teszek vele, ha nyaggatom, de valamiért végül mindig itt kötünk ki. Próbálom meggyőzni az igazamról, ő pedig annál inkább ellenáll.
Megjegyzésére végül csak egy sóhajjal felelek. Lenyelem a választ, pedig kis híján bele is kezdtem volna egy kiselőadásba, de ezúttal közbeszól a szoba. Pontosabban az a változás, melyet a felidézett emlékkép indít be benne, és rövidesen már egyáltalán nem számít, hogy miről beszéltünk, vagy épp próbáltunk beszélni. Mindkettőnk élete megváltozik.
Hiábavalóan próbálom kirángatni az emlékből Annt, a szoba nem hagyja, vagy talán tudat alatt én nem.. hiszen olyasmi játszódik le a szemem előtt, amire nem emlékszem, ami talán egy hatalmas darabkája a kirakósnak, melyet nagyapám hátrahagyott, és melyhez azt a figyelmeztetést kaptam, hogy Ann nem tudhat róla. Tudni akarom, hogy mi történt, és ez az akarat úgy látszik erősebbnek bizonyul annál, mint az, hogy megvédjem a húgomat tőle.
- Nagyapa! Ő írta.. a levélben. Amit a múltkor sikerült megfejtenünk. Azt írta benne, hogy nem szabad megtudnod, mi történt. Hogy ne kutassak, hogy rejtselek.. hogy rejtsem el az üzenetet. - Próbálom a tudtára adni valahogy, hogy ez mennyire fontos, de hiába, a szavaim épp úgy nem juttatnak ki innen minket, ahogy a lábaink.
És aztán megértem, mi történt. Nagyapa kitörölte az emlékeimet. Legyőzte, vagy elkergette azt, aki eljött hozzá, és aztán.. rám emelte a pálcáját, és vége volt. Rángatást érzek a karomon, és sikerül valahogy Annabellre fordítanom a tekintetem. Ő pedig kiabál velem, dühöng, fenyeget, hogy ha nem árulom el, többé hozzá se szóljak, de nem igazán tudom, mit mondhatnék.
- Nem tudom... - Tényleg nem tudom. Nagyapa megírta, hogy nem csupán a vagyonát, de egy faladatot is rám kellett bízzon, melyet azonban nem részletezett a levélben. - Azt írta, mindent meg fogok érteni idővel. De Annabell.. te nem tudhatod meg. Nem tudom, miért. Bíznom kell benne. Neked is.
A fejemet rázom, és a szemem törölgetem, miközben azon gondolkozom, hogy miért tette ezt velünk. Még a legutolsó alkalommal sem mondott semmit.. És akkor a világ ismét alakot ölt körülöttünk, a vakító fehérségbe színek költöznek, formákká sűrűsödnek, bútorok, falak, ablakok és alvó portréalakokat rajzolva körös-körül. Ugyanaz a szoba, de mégis más. Több a könyv, és több a por is rajtuk.
Ezúttal azonban pontosan tudom a dátumot. Augusztus hetedike, 2002-ben. Tizenkét éves énem lábát lóbálva ül Nagyapa székében, és a fel-alá járó öreget nézi. Hallom, hogy arról kérdezi.. kérdezem, hogy holnap mikor indulunk el az útra. Az útra, melyet megígért. Hogy végre én is vele mehetek. És ami sosem következett el.
Azon kapom magam, hogy kezemet Annabellébe fűzöm. Félek, mert a következő pillanatban érzem, hogy olyasmi történik, aminek nem így kellett történnie. Nem így emlékszem.
- Ezt nem kellene látnod - mondom, de ezúttal már nem próbálom elrángatni őt, nincs erőm, csak erre a szomorú megjegyzésre telik.
Nagyapám kezében pálca villan, és fiatal énem ijedten megdermed.
- Nem kell félned, Tilduska, téged nem fog meglátni - mondja Nagyapa, és az ajtó felé fordul. - A titokgazdád vagyok. Tudod mit jelent ez, ugye? Amíg nem árullak el, akkor sem vennének észre, ha az orruk előtt ugrálnál. És ugyanez a varázslat védi Annabellt is, általad. De erre nem emlékszel. Ahogy erre az estére sem fogsz. Kivéve persze, ha megtalálod a módját, hogy visszanézd elveszett emlékeidet. Ebben az esetben el kell áruljak neked néhány dolgot.
És legnagyobb megdöbbenésemre ebben a pillanatban Nagyapa felém fordul. A valódi, nem emlékbeli énem felé. Úgy néz rám, mintha ott állnék, pedig.. ez teljesen kizárt! Bizonyára csak véletlen lehet.
- Ha Annabell megtudja, miért fontos, hogy miért akarják őt megkaparintani, akkor a varázslat, mely őt elrejti előlük, semmissé válik. Ha megtudja, ők is tudni fogják. Ez az egyik dolog. A másik, hogy sajnálom, hogy annyiszor törölnöm kellett az emlékeidet.. félek, hogy károsodást okoztam mostanra.. Bocsáss meg érte! És sajnálom azt is, hogy ezúttal nem árulhatok el többet, de úgy tűnik, nincs több időm. Majd legközelebb!
Vidáman elmosolyodik, és ajtó felé fordul. Fiatalabbik énem épp olyan értetlenül bámul rá, mint én magam. Legközelebb? Hiszen soha többé nem láttam! Meghalt.. de.. hogyan is? Hirtelen összekuszálódnak a gondolataim.
- Hogyan halt meg Nagyapa? - kérdezem, mintha Annabell jobban emlékezne rá. Öreg volt már, nem? Vagy valami betegség..? Miért nem emlékszem erre? Hogy-hogy sosem jutott eddig eszembe ezen gondolkodni?
Mindkét énem nagyot ugrik, mikor az ajtó kirobban a helyéből, és varázslatok kezdenek beözönleni rajta. Nagyapa félreüti az első hármat, a negyediktől azonban az asztalnak repül, és elejti a pálcáját. Zihálva néz föl, miközben sötét köpenyes alakok masíroznak be a szobába. Az egyik férfi röhögve becsmérli a védelmet, és magát Nagyapát is, két társa pedig csatlakoznak a nevetéshez. De a középen álló, magas alak nem. Hátraveti csuklyáját és dühösen néz Nagyapára. Egy egyszerű, teljesen átlagos külsejű fiatalembernek tűnik.
- Akár meg is ölhettek, mert nem fogom elárulni, hol van. - Nagyapa még ekkor is kedélyesen mosolyog, ahogy mindig is emlékeztem rá. Aztán ragyogó zöld fény tölti be a szobát, és én egyszerre sikoltok fel fiatalabbik énemmel. Elborzadva hunyom be a szemem, és rántom magamhoz Annabellt. A szoba körülöttünk elmosódik, és felveszi eredeti alakját. Vége van.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Lori Ann
Alegria C. Martinez
INAKTÍV


*rainbowkiss*
offline
RPG hsz: 55
Összes hsz: 929
Írta: 2014. március 4. 10:39 | Link

Isobel

Valljuk be, azért az értelmi szintem nem csökkent vissza annyira, hogy ne fogjam fel, valahol régebben és valahol máshol vagyunk. Ezt nekem is sikerült megállapítanom, azt vártam a lánytól, hogy talán valami pontosabb adatot képes adni a helyzetünkről. Mondjuk évszám, helységnév. De azt legalább megtudtam, hogy az ő elméje miatt vagyunk itt, tehát a miért kipipálva. Mégsem értem miért valami szebb helyre képzelte magát... És erre a felfedezésre is csak azután jutottam el, hogy másodperces késésekkel összeraktam a sok tagmondatot.
- Értem.
Mosolygok rá, csak azért, hogy barátságosabbnak tűnjek. Igazándiból nem mondhatom magam annak, inkább szeretek távolról megfigyelni, vagy nagyon közelről az emberek lelkivilágában turkálni, de most nem fogok. Máshogy is megközelíthetném a helyzetet, de tényleg nem akarom elriasztani, mert lehetséges, hogy rá vagyok utalva, és ha már ki akarok jutni, nem akarom magamra haragítani. Közben pedig követem, valami kicsit nyugodtabb helyre, de nem olyan távolba, hogy onnan már ne lássuk be a helyzetet.
- Alegria Martinez. És nem kell tagolni. Lassan, de megértem.
Csak közlöm a tényeket, kedvesen, aranyosan. Elgondolkodtató, hogy ha szükség van rá, milyen jól tud színészkedni az ember. Ebből is van, akinek nem megy, de nagy szerencse, hogy én nem ilyen vagyok. Hazudni, átvágni bárkit bármikor tudnék. Ez pedig rossz, de én büszke vagyok rá.
- Na most.. Szép és jó hely, de.. hogyan megyünk vissza?
Ez jó hosszú mondat volt.. Kicsit lassan is kapartam elő ezt a tudásomat, de sikerült ám összerakni! És biztos, hogy megérti, úgyhogy várom az ötleteit.. mert nekem most kivételesen nincs. És kéne ezen változtatnom.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Isobel Reeves
Egyetemi hallgató, Végzett Diák


bejegyzett terromágus
offline
RPG hsz: 718
Összes hsz: 20813
Írta: 2014. március 4. 19:15 | Link

Alegria

Látszott Alegrián, hogy nehezen beszéli a nyelvünket. Megértettem, hiszen én is nehezen tanultam meg magyarul. Először nagyon utáltam ezt a nyelvet. A sok szabály, meg nyelvhelyesség, néha már a hajamat téptem, csak hogy abbahagyhassam egy kicsit a folytonos tanulást. Persze szerettem volna gyorsan beilleszkedni és nem én lenni a különc kis angol, de ez csak pár hónap után sikerült. Egy egész nyarat töltöttem csak azzal, hogy nyelvtani szabályokat tanultam és írtam, írtam a szavakat. Mire iskolába kerültem, már alig vártam, hogy befogadnak-e, de szerencsére igen. Szerettem volna megkönnyíteni a lány beszédét, de nem jutott eszembe semmi használható ötlet. Végighallgattam az egyszavas válaszát, ami annyiból állt: Értem.  Örültem, hogy ezt legalább megértette.
Elpirultam, mikor kedvesen elmagyarázta, hogy szótagolás nélkül is megérti, amit mondok. Alegria Martinez néven mutatkozott be, amin rögtön látszott, hogy nem magyar név.  Kiskoromban nagyon hadartam, ezért anya mindenféle logopédushoz és ilyenekhez hordott, aztán lassan sikerült(önakaratomból) visszaszoknom a lassú beszédre és Alegria mondta, hogy lassan, de megérti, amit mondok. Hosszú magyarázatom után megértette, amit mondtam, ami boldogsággal töltött el. Hurrá! – sipítottam magamban. Tudakolta, hogy hogy jutunk vissza, amit viszont én sem tudtam.
- Nem…nem tudom – nyögtem ki. Ez igaz volt. Fogalmam sincs, hogy hogyan jutunk vissza a valóságba. Szememmel keresni kezdtem az ajtót és rákoncentráltam. Egy pillanatra meg is jelent, mire a lány felé fordultam, hogy mondjak neki valamit. Ekkor a nyílászáró eltűnt. Újra rágondoltam, mikor megjelent.
- Gondolj erősen az ajtóra és meg fog jelenni. Valahol. Ha meglátod, ne hagyd abba a koncentrálást, hanem úgy közeledj felé, hogy erősen rágondolsz. Ha esetleg hirtelen eltűnnék, akkor csak kiléptem az ajtót – mosolyogtam rá biztatóul és a nyílászáró felé indultam, miközben csak arra az egy szóra gondoltam. Elindultam az említett tárgy felé, majd megfogtam a kilincset és lenyomtam. Átléptem a küszöböt és visszafordultam. Az üres szoba állt előttem. Sikerült – gondoltam és bevártam Alegriát.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Gryllus Annabell
INAKTÍV


melodimókus
offline
RPG hsz: 101
Összes hsz: 759
Írta: 2014. március 8. 10:23 | Link

Tilda^^

Szépen vagyunk, mondhatom. Az már kiderült számomra, hogy ez Tildának nagyobb trauma, mint nekem, hiszen ő nem emlékszik semmire, én még túl kicsi voltam, hogy bármi ilyesmi megragadjon bennem.
- Mindig nagyapa! Elegem van már belőle! – toporzékolok már kínomban, mert ezzel az imádattal nem tudok mit tenni. Tilda mindig elalélt nagyapától, ha az öreg megkérte volna a kezét, biztosan hozzáment volna. Tényleg nagyon imádta, talán túlságosan is. Na, de mindegy, nem tudok mit kezdeni ezekkel az információkkal. Csak arra voltak jók, hogy felhúzzanak, mert megint kihagytak és így kimaradtam valamiből. Ráadásul velem kapcsolatos, és nyilván nem tudhatom meg, ha nagyapa túl sokat használta a memóriatörlést Tildán. Emiatt mondjuk, sajnálom őt, hiszen most rádöbbenhet, hogy nagyapa nem bízott meg annyira benne, mint a nővérem az öregben.
- Bíznom? Miért kéne bíznom? – ingatom a fejemet. – Hát persze, NEKEM semmiről sem kell tudnom, ami engem érint – dacosan karba fonom a kezeimet, úgy nézek rá. Nem hibáztathatom most őt, mégis ezt teszem. Nem az ő terve, semmi köze hozzá, de mégis… valamit biztosan tudott róla, legalább elmondta volna korábban, hogy van egy dolog, amiről nem szabad tudnom.
- Lehet, de úgysem tudnék kijutni, nem gondolod? És te nem néznéd végig, ugye, fordított esetben? – oldalra a fejem és kérdő tekintettel meredek a testvéremre. Ő, a kis kíváncsi Tilda, aki minden könyvet elolvasott, még azt is, amit most írnak, nem nézné végig a titokzatos jelenetet, ami róla szól, cö. Hagyjuk már, ne legyen naiv. Azt viszont értékelem benne, hogy rájön arra, hogy úgysem tud megszabadulni tőlem, és nem kezd el megint rángatni.
Folyatódik a rémálom, szinte másodpercenként új jelenet pörög és pörgeti fel az agyamat, minden szinten. Már fáj, hogy még ebben a – csúnya szó – jelenetben, minden másodperc az én kínzásomat hozza elő, hogy még több titok kerül napvilágra, csak az nem, hogy miről is van szó. Csak nézem az egészet, és tehetetlenül állok, semmit sem tudok tenni. Aztán hirtelen vége lesz, nagyapa halálával. Gyanús volt az a zöld fény és a rögvest csend. Halálos csend. Tilda fel is sikkant én csak megütközve nézek, ahogy a terem visszaalakul a maga komor alapállapotába. Magam sem tudom miért, de hagyom, hogy Tilda magához húzzon, én pedig visszaölelem őt, talán még szorosabban is, mint gondolnám, és, ahogy ő várná. A fejem a mellkasába fúrom, és ott kezdek el gondolkodni az egészen. Majd rájövök, hogy azért ez már túlzás és elszakadok tőle, majd úgy nézem, mintha ki tudnám olvasni a gondolatait.
- Nem tudom eldönteni, hogy mi legyen – sóhajtok, és remélem, hogy tudja, mire gondolok. Egyik lehetőség sem tetszik igazán, amiből választani lehet, de tudnom kéne, hogy miért vagyok én olyan értékes. Én értékes. Ez már önmagában is vicc, nemhogy el kelljen gondolkodni róla. A nagyapám feláldozta magát értem, illetve Tildáért, aki engem véd. Milyen hülyeség ez? Semmilyen különleges képességem nincs, egy egyszerű boszorkány vagyok, ráadásul nem a legjobbak közül, az biztos.
- Te tudsz valamit? Még ne mondd el, ha igen, csak tudni akarom, hogy te legalább nem vagy színvak ebben az egész baromságban – emelkedik a vérnyomásom, az tuti, de nem bírom egyelőre még magam türtőztetni. Kahlilra, gondolok és előveszem a tőle kapott szájharmonikát, erősen markolom, hogy a hideg fémtest lenyugtasson. El is fordulok Tildától, mert ha nézem, jelenleg nem segít az ő kétségbeesett arca, hanem csak inkább dühít, hogy miatta nem tudok lenyugodni. Kell pár tíz másodperc, hogy visszaforduljak felé, és a szemébe tudjak nézni.
- Tilda… - kérdezem, vagy mondom, mit számít? Nem tudom folytatni a gondolataim, nem tudok mit mondani neki. Legyintek egyet, hogy hagyjuk és járkálni kezdek a teremben, hátha segít valamit.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Alegria C. Martinez
INAKTÍV


*rainbowkiss*
offline
RPG hsz: 55
Összes hsz: 929
Írta: 2014. március 8. 15:36 | Link

Isobel

Valahogy egyáltalán nem nyugtat meg, amikor kérdezek, és nemmel felel. Nem tudja. Ezt gyorsan ,egyértelműen tudom értelmezni, és azért egy kicsit furcsa. Ha már ő jött ide elsőnek, ő képzelte ide magát, és általa kerültem én is ide, akkor legalább ötletelgethetne, milyen módon lehet kijutni. Persze nem várok én semmit, csak van egy fajta nézetem a világ dolgaira, aminek az egyik alapja, hogy ha valami miattam van megoldom. Vagyis, hogy én nem, mert én teszek rá, de másokra szerintem ez vonatkozik. És lám! Ahogy elkezdenék én is gondolkozni, tényleg az agyamat erőltetve, bonyolultabbnál bonyolultabb dolgokon filózva, előáll egy egészen egyszerű, sőt.. talán vészesen is egyszerű megoldási lehetőséggel. Kicsit úgy beszél, mintha ez egy száz százalékig bevált módszer lenne, de ahogy elnézem biztos a dolgában, úgyhogy a koncentrálásba bele is kezdek, ő meg elindul egy ajtó felé. Az ott. egy ajtó? Jó, koncentrálok én is, de tényleg van ott egy ajtó, ő meg megy felé. Azért még úgy gondolom megvárom, mit alkot vele, de amikor odaér, már valahol sejtem is, hogy ott szinte a semmi közepén lesz az a mi ajtónk, aztán kinyitja. Ki tudja nyitni!
Abban a szent pillanatban indulok el én is, bár nem valami gyorsan, de a lényeg, hogy megyek utána, ő meg közben megfordul, és nem csukja be maga mögött az ajtót, hanem megvár. De kedves.. Jó, igazán megteheti, de azért kedves, szóval mosolygok rá, és oda is érek.
Átlépve az üres szoba. Még a kíváncsiság vezérel, hogy becsukjam magunk mögött, és újra kinyissam, mi van ott, de koncentráció hiányában az ottani világ már nincs. Vagyis biztos van, de, hogy mi most nem fogunk visszakerülni, az is tény.
- Köszönöm!
Mit? Hogy megvárt, azt hiszem. Mást nem is igen tudok, úgyhogy remélem ő is erre érti.
- Merre... menni.. megy.. öhm.. mész?
Csak 5 végtelennek tűnő másodpercig állok előtte a homlokomat ráncolva, hogy eszembe jusson a szó. Tanultam, de ebben a nyelvben vannak olyan ragok, hogy idegbajt kapok tőle, esküszöm.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Keiko Sama
INAKTÍV


Micike by: Noel; Pikaszisza
offline
RPG hsz: 520
Összes hsz: 24908
Írta: 2014. március 18. 18:15 | Link

Tender bá'

Nyuff... Végre tanulmányi szünet van. Igaz, én ezt éppenséggel nem itt, hanem otthon, a családommal akartam tölteni, csak hát közbejött egy fontosabb dolog. Persze nem az iskolában, hanem egyenesen Sanghai-ban. És hogy miért épp ott? Hát kérlek szépen pár nap múlva utazom el Dashával,a VB-re. Ez szép és jó, meg minden, csak egy dolgot nem értek. A mester miért hívott engem is? Hisz már két éve nem jártam a dojoban. Akkor most miért jutottam az eszébe. Ez az egyik; kettő: miért bagollyal küldte az üzenetet? Ő is varázsló lenne? Hm... ez fura. De akkor ezt én miért nem tudtam? És ő meg honnan tudta, hogy az vagyok? Megannyi kérdés cikázik a fejemben.
Azonban most még nem gondolhatok erre, mert van még egy kis dolgom itt. És még hozzá az egyik tanárral. Na nem, ne gondoljatok semmi rosszra. Carl bácsi kért meg, pontosabban ő akar mutatni valamit. Bár nem tudom pontosan, hogy mire gondolhat, de van egy sejtésem. Emlékszem, hogy egyszer már mutatott egy kis részletet a múltjából, noha nem így terveztem, és gondolom ő sem, de hát ez van, így alakult.
És most itt vagyok, a megbeszélt helyen, a múlt árnyainak termében, ami még teljesen üres. És remélem az is lesz, egészen addig, míg meg nem érkezik a Tanerő. De addig, míg várok kicsit meditálok. Mostanában egyre gyakrabban csinálom, mert a mesterem mindig azt mondta, hogy naponta legalább egy alkalommal tegyük ezt meg. És persze ezzel a pár nappal későbbi versenyre is felkészülök lelkileg is. Igen, már most. Leülök a földre, egy kicsit se zavar, hogy koszos, és poros, az legyen a legkisebb baj. Kényelmesen elhelyezkedem, s lehunyom a szemem, a belső nyugalmat keresve...
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában


kérdezőke||SziLK tag|| Lila Kecske||Gwen nővérkéje
Carl Tender
INAKTÍV


Mara tofumanui pe lepke
offline
RPG hsz: 85
Összes hsz: 183
Írta: 2014. március 19. 12:31 | Link

Keiko

 "Soha senkinek ne mesélj el semmit. Ha elmeséled, mindenki hiányozni kezd" - Gyakran előtör ez a Salingeri mondat. Sosem voltam biztos az értelmezésében, neke mindig mást jelentett. Most egy kicsit arra a helyzetre tudom ráhúzni, hogy alapvetően minden rendben van körülöttem és minden napom kerek, teljes. Néha viszont előtör belőlem az emlék amit Kei-el láttunk. Tudom, hogy a továbblépéshez nincs bennem elég erő, ezért vártam eddig. Egyedül sosem tudnám felidézni a történteket. Nem szép dolog a saját diákodra támaszkodni, de próbálom ennek a gondolatát elhessegetni és szükségszerűvé tenni, amit teszek.
 A jövőben nem tudom rátudom-e bírni, vagy ráakarom-e bírni ilyen kényelmetlen feladatokra. Egyelőre azonban kitaláltam mi az, amivel sem ő, sem én nem sérülhetek és amivel a kapcsolatunk sem hidegülhet el.
 Elviszem őt a történelem fontos csomópontjaira, ahol a rózsakereszteseket megtalálhatjuk. Megmutatom neki kik ők, és mi a szimbólumok, mert ez fontos lesz a továbblépéshez. Először a rózsakeresztesekről, majd a szabadkőművesekről is mutatok ismert jeleneteket, a megbeszélt helyszínt kihasználva.
 Belépek a múlt árnyainak termébe. Nagyon misztikusan hangzik, bizonyára az is, bár még nem próbáltam. Keiko meditálva vár engem. Nem tudom az én oktatásomnak köszönhető-e ez a nemes időtöltés, minden esetre nagyon tetszik. Én magam is gyakran meditálok és próbálom rávenni az embereket, hogy csatlakozzanak. Legtöbb esetben leülnék mellé és csatlakoznék az energia áramoltatáshoz, de most sokkal nagyobb bennem a küldetéstudat. Bizonyára benne is, hiszen apránként visszatér a valóságba és hallgatja amiket mondok:
 -Remélem téged nem viselt meg a múltkori utunk, mint engem. Bár nem akarom, hogy megismerd a professzorod gyenge pontjait, mégis úgy gondolom veled megoszthatom ami velem történt. Előbb utóbb rátalálok a múltamra és magamra, addig viszont keresgélek az emlékeimben és magamban is. Azt, hogy ebben segítesz nem tudom elégszer megköszönni. Mivel itt a szünidő nem akarok most súlyos bélyeget nyomni a pihenésedre, nem volna fair. De kis eligazításra van szükségem és gondoltam magammal viszlek egy kirándulásra a történelemben. Most nem lesz szükségünk a távollátásra és elég, ha csak kiürítjük a fejünket.
 Így is teszek. Becsukom a szemem. Gondolatban már máshol vagyunk és mikor kinyitom a szememet metafizikailag is.
 -Krisztus után 46. Tőlünk jócskán elmaradottabb varázslók szertartásszerűen tornyosulnak. Az ősi-keresztény tudás egyik legszebb szimbólumát festik fel, azonban ez arányaiban máshogy fest, mint amit már láttunk Keikoval. Ő még nem tudhatja, hogy a múltkori emlékben látott nő nyakában a rózsakeresztesek szimbóluma lógott, ahogyan azt sem kik azok a rózsakeresztesek pontosan. Most az ő történetüket fogjuk megvizsgálni, hogy aztán visszatérhessünk az emlékeimbe.
 -Tudod, ez még semmi. Ez csak egy kis érdekesség. Vannak olyan szimbólumok amik vándorolnak, új jelentést kapnak. Ilyen a horogkereszt is ami eredetileg napkereszt, tudást és erőt, Nap-fivért jelképezi, ahogyan a csillag is, mind az öt, mind a hat ágú. Mi egy olyan közösség történelmét nézzük most végig aminek a neve: rózsakeresztesek. Ők nem azok akiket itt látunk, de az ő szimbólumukat legelőször -tudtunkkal- itt használták. A rózsa Mária jelképe a kereszt pedig Krisztusé. A rózsakeresztesek egy olyan szervezet, ami sajátos Biblia-magyarázatával önálló világképet alkot és ezt a képet igyekszik szélesebb körökben terjeszteni a kiválasztottaknak. Jelképük a bibliai személyeken túl a feltámadást jelenti. Ősi, pusztító tudásnak számít az alkímia, vagy az örök élet széruma, és egyesek szerint a keresztesek -akik természetesen ma is velünk élnek- birtokában állnak ezeknek a képességeknek vagy szereknek. Ismétlem, ezek nem azok a keresztesek -legjobb tudomásunk szerint. Mivel emlékeim nincsenek a múltkor látottak után, biztosan nem tudom, de minden bizonnyal a boszorkány akit láttunk, maga is ennek a szervezetnek a tagja.
 Ahogy ezt kimondtam, már a következő helyszínen vagyunk. Röpke ezernégyszáz évet ugorva egy kolostorban találjuk magunkat egy kisfiút látunk, lehajtott fejjel, csuhában.
Utoljára módosította:Carl Tender, 2014. március 19. 12:37 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Oldalak: [1] 2 3 4 5 6 7 8 » Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastély - Északi szárnyAlagsor