Axi-maxi *-*

    Futok. Őrült sebességgel vágtatok a folyosókon, épp csak kiértem az alagsorból, de meg sem állok, csak robogok fel a lépcsőn. Kit érdekel a többi diák, most zsákmány van! Hátrapillantok, hogy lássam, loholnak-e a nyomomban, de mivel azért vannak páran a folyosón, így nem merem biztosra állítani, hogy nem kergetnek vérben forgó szemekkel. Oké, kezdem az elején…
    Szóval úgy volt, hogy valaki naaaagyon szépen játszott a hegedűjén. Mármint, én Kahlil bá’-t imádom a legjobban, de ez annyira más volt! Azonnal rákaptam a dologra melodimágus fülemmel és kiszaglásztam, ki az a halálra ítélt, aki épp most fog megválni önkéntelenül a hangszerétől. Nos jah. Voltam olyan merész és életunt, hogy beosontam a Rellonba és lenyúltam a srác hegedűjét, majd mikor kifelé igyekeztem, pechemre összefutottunk. De higgyétek el, közel sem olyan horrorisztikus a helyzet, mint ahogy elsőre tűnik. Igazából tök poénos volt, főleg mikor elkezdett a hegedű után nyúlkálni én meg kikerültem és elrohantam mellette. Bár ha jobban meggondolom, én vagyok az egyetlen olyan elmeháborodott, aki élvezi, ha felhúzhat egy rellonost. Nem először csinálom ezt, lehet, hogy valami új hóbort. Na de nincs most időm ezen gondolkodni, mert itt baromi nagy tömeg van, én meg amúgy is egy nyomorult, szerencsétlen pára vagyok, aki még a saját lábában is képes hasra esni. Szóval előre nézzünk.
    Tisztázzuk a helyzetet. Vissza fogom neki adni. Épp csak kölcsönveszem egy pár órára. Már amennyiben hagyja. Szerencsére fürge futó vagyok, két ballábam ellenére is, úgyhogy nincs egyszerű dolga, ha utol akar érni. Nem ma volt, mikor artistaedzéseket vettem, sőt mi több, innen nézve évezredek telhettek el az utolsó alkalom óta, de futni rendszeresen eljárok. Hála égnek, különben már alulról szagolnám az ibolykát. Befordulok a sarkon és a Vígadófreskó folyosójára szaladok. Így legalább lesz is min szórakozniuk, nemcsak úgy a semmibe röhögcsélnek. Nem pillantok hátra, csak nevetve futok, kezemben azzal a gyönyörű hangszerrel, amit már alig várom, hogy megszólaltassak. Hiába, melodimágusi vérem győzött.

Axi-maxi *-*

    Fáradhatatlanul, nevetve rohanok előre, mint valami őrült. Igen, valahol nyilván az is vagyok, de ha egyszer egy hangszer ilyen gyönyörű és ilyen szépen lehet rajta játszani, hát hogy a rákba várja el tőlem a drágalátós tulajdonos, hogy ne csórjam el? Meg amúgy, vigyázzon rá jobban, ha ennyire érdekli, hogy most futkorászni kell. Ami a legrosszabb, hogy egy cseppnyi megbánás, vagy lelkiismeret furdalás sincs bennem. Őszintén szólva, élvezetes a rellonos fiú idegein táncikálni, amit alkalmasint, ha már játszottam a hegedűjén és visszaadom neki, meg is fogok mondani.
    Szinte füstölög utánam a kastély padlója, ahogy bekanyarodok a Vigadófreskó folyosójára. Aztán lassítok, míg végül megállok és beér a szőke srác. Wáoh, egész helyes, de látszik, hogy nem vagyunk egy súlycsoport, ha futásról van szó. Csak veszek pár mély levegőt, ő viszont kissé mintha kifáradt volna. Ejnye hát, ennyit bírnak a híres zöldek? Mondjuk lehet nem kéne hergelnem, mert úgy meg fog átkozni, hogy nem az ibolya alá kerülök, hanem én leszek az ibolya, amit hagyni fog elszáradni. Csúf vég lenne. Szóval muszáj tárgyalási üzemmódba kapcsolnom. Kissé úgy nézhetek ki egyébként, mint egy értelmi fogyatékos, mert az első mondataira nem is felelek, csak mosolygok. Igen, ettől határozottan elmeháborodott, vagy legalábbis minden nemű intelligenciahányadostól mentes nőszemély hatását keltem. Pedig most lettem végzős – ami valahol ijesztő.
- Felesleges ilyen komolyan beszélned. Olyan csodálatosan játszottál rajta, hogy muszáj volt elhoznom egy kis időre, hogy kipróbáljam! – összecsapom a kezeimet, aminek következtében egy pillanatra elengedem a hegedűt, de rögtön utána is nyúlok, úgyhogy semmi baja sem lesz. Kezdem érezni, hogy a helyzetem nem javul, sokkal inkább romlik. – Ígérem, hogy vigyázni fogok rá! – közlöm, aztán jól megmarkolom, vagyis inkább még jobban megmarkolom a hangszert és újra futásnak eredek, de ezúttal pálcával a kezemben, hogy az esetleges támadásokat ki tudjam védeni. Jártam a fiú szobájában, tisztában vagyok vele, hogy három évvel idősebb vagyok. Oké, hogy nem vagyok egy IQ-bajnok, de varázsolni biza jól tudok. Plusz nem csak ő tud ijesztő lenni. Én a hangommal poharakat török, meg igazából mindent, ami szembe jön. Úgyhogy határozottan van a kezemben – illetve torkomban fegyver.