Ez az a hely, ahol nem sétálhatsz el anélkül, hogy ne csalnának mosolyt az arcodra a festmények. Ők mindig mulatoznak, ezért nem egy vászonnak van borszaga, mely a folyosón is jelentkezik, különösen olyankor, amikor nem lehetnek tárva az ablakok. A freskók lakói vidám cimborák, akik szeretnek énekelni, táncolni és mulatozni. Minden járókelőnek ajánlják ezt a helyet, ha haláluk után portréként kívánnak majd tovább élni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=126&post=775427#post775427][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2019.09.26. 17:07[/b][/url]

Az eddigi tapasztalatok alapján itt mindenki a saját dolgával foglalkozik. Megmutatták a szobámat, ami egyáltalán nem tetszik, már csak azért sem, mert tele van több másik fiúval, akiknek rendesen kan-szaguk van, és nekem ez egyáltalán nem jön be. Gusztustalan, és nemigen vagyok hajlandó ilyen szagban leélni az elkövetkezendő éveket, amíg nem végzek itt sikeresen. Utána felőlem lehetnek büdösebbek is, de addig... kell keresnem egy kiutat ebből és pontosan ezért indultam el, hogy megkeressem a házam főmuftiját, aki elvileg férfi, mégis nő. Ezt hívom én elfogadásnak, ez a hely mintha nekem lett volna teremtve.
Mondhatnám, hogy senki nem néz meg és senki nem fordul utánam, de akkor hazudnék, mert ezek mind megtörténtek eddig, akárkik mellett mentem el, és mire feleszméltem, hogy egyáltalán nem az én házam talárjuk van rajta, már mindegy volt. Mivel fogalmam sincs hova kerültem, kissé kétségbeesve fordultam be egy folyosóra, ahol megint megcsapott a bűz, de ez most egy alkoholos kísérést is kapott. Remek, itt mindenki és minden büdös? Mutató-, és hüvelykujjammal dörzsölöm meg szemeimet, megpróbálkozva a lehetetlennel; lebeszélni magam arról, hogy a még ki sem pakolt bőröndömet felkapjam és egészen Finnországig fussak, ahol anyám és apám tárt karokkal várnának. Jó ötletnek tűnt, hogy egy nemzetközi iskolában folytassam a tanulmányait, próbálkozva a kihagyott egy év alatt megtanulni a nyelvet, hogy újult erővel és nagyjából normálisként kezdjem meg az itt tartózkodást. Eddig annyit értem el ebből, hogy so-so megértem a magyar nyelvet, de meg kell mondanom, hogy kurva nehéz. Komolyan, nem értem az embereket, hogy bírják ezt folyékonyan beszélni és hogy nem akad össze a nyelvük közben.
Gondolataim tömkelegében való elmerüléssel, a lényegre ugyan nem találtam ésszerű és megfelelő megoldást - nem, az nem opció mégsem, hogy összepakolok és eltakarodom innen -, viszont egy lány került be látószögembe, aki eléggé otthonosan mozog itt, így kezeimet zsebre dugva indulok meg felé, majd óvatosan megkocogtatom a vállát, és igyekszem türelmesen megvárni, amíg felém fordul.
- Helló - intek egyet, majd ismét zsebeim mélyére süllyesztem kacsóimat. - Valószínűleg eltévedtem. Segít nekem abban, hogy merre van Rellon vezetője? - helyes így a mondat? Érthető? Mi van, ha nem érti? Ha nem is érti, akkor valahogy biztos dűlőre fogunk jutni, ha már abban biztos vagyok, hogy segíteni fog. Legalább ebben, ugye.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=126&post=775578#post775578][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2019.09.27. 14:09[/b][/url]

Mielőtt a lányhoz érnék fordul el az ablaktól és kezdd el vitatkozni az egyik festménnyel, valami fura néven hívja, de eléri a kellő hatást pálcáját lobogtatva, mert a festmény bekussol. Irigykedve figyelem, ahogy elrakja a pálcát, ami minduntalan megkönnyíti neki a mindennapi életet, amit tud használni és nem csak a legalapvetőbb és legegyszerűbb bűbájokhoz. Hanem mindenhez. Mindenben segítségére van, mindent megkönnyít neki, én meg nagyra tartom magam, amiért tudok tárgyakat lebegtetni akár húsz percen keresztül is. Na, igen, ez a különbség a legtöbb idejáró diák és köztem. Ők még így is normálisabbak, és az ismerős érzés megint felcsap bennem, de ahelyett, hogy egy sarokban kuporogva kezdeném magam sajnáltatni, inkább a lányhoz lépek, megkocogtatom a vállát. Engedelmesen fordul felém, a meglepődöttségét, ha akarná sem tudná elrejteni, én pedig egy kellemes és talán nem olyan visszafogott mosollyal fogadom köszönését. Szemöldököm csodálatos ívbe emelkedik, amikor közli, hogy tegeződhetünk. Mi az a tegeződ? Jobb keze felém mozdul, ösztönösen lépek egy féllépést hátra, majd amikor kinyújtja felém, pár másodpercig csak értetlen nézek le a kézre. Vállamat kicsit megvonom, majd én is felé nyújtom a jobb kezemet és várok, hogy mégis mi fog történni. Alapvető etikettet nekem nem tanítottak, a magyar nyelv is neccesen megy, de talán hamar belerázódok ebbe.
- Mit jelent teg... tegeződhet? - hunyorgok rá a lányra, mert soha nem szégyen kérdezni, és talán most jött el az ideje annak, hogy egy kis magyar kultúrát is az agyamba véshessek. Biztosra állítom nektek, hogy valami a kinyújtott jobb kézzel lehet, mert a kettő egy időben történt majdnem. Az összefüggésre még nem jöttem rá, lehet szalutálnom kell majd, mert a jó magyar nép mégis egy harcosabb fajtából való, nemde? Ennyit még én is tudok ám, és szerintem már ez is bőven sok.
- Te vagy Dana, én Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - mosolygok rá még szélesebben, és tudom, hogy nem kellene, de annyira aranyos arca van, hogy majdnem az első gondolatom az volt; akarom. De nem tehetem meg, megígértem mindenkinek, hogy kedves és jól nevelt véla-fiú leszek, ráadásul nem ezért szívtam ennyit az RJ-ben, hogy most és itt elbasszam az egészet.
- Új, igen - bólintok egy aprót felé, vélamágiámat teljesen visszafogva, még ha tudom, hogy ez egyenlő a lehetetlennel. - Kell nekem másik szoba, mostani nagyon büdös - még a gondolatba is beleborzongok, pedig a szag talán már kimehetett az orromból, ahogy a nyitott ablakoknak hála a tömény alkohol szag is távozott a folyosóról. - Neked jó illat van - szívom be mélyebben a levegőt, hogy még jobban érezhessem az előttem álló körül lengő illat-felhőt. Kellemes.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=126&post=775718#post775718][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2019.09.28. 15:41[/b][/url]

Lélegzetemet visszafojtva nézem, ahogy a lány közelebb lép, majd ráfog a kezemre és megrázza az. Csodálkozásom kiül az arcomra, ebben biztos vagyok, majdnem százszázalékig, de igyekszem gyorsan rendezni vonásaimat, majd én, ahogy ő rázza kezemet engedelmesen követem a mozgását sajátommal, végül elengedem. Szóval ez egy bemutatkozás féle itt? Az összefüggés még mindig nincs meg, de talán összeáll majd a kép egy kis idő múlva, hiába erősít meg benne az előttem álló is. Dana beszélni kezd én pedig szemöldökráncolva hallgatom, ahogy ontja magából a szót, és meg kell mondanom, nemigen értem miről beszél. Akkor most nekem puszit kell neki adnom, mert úgy illik és mert ő lány én pedig fiú vagyok? Nos, én ne legyek semminek az elrontója, így kicsit megvonva vállaimat, vonásaimat ismét csodálatosba rendezve lépek közelebb hozzá, simítom rá arcára kezemet, és csókolom meg másik orcáját.
- Én adok neked puszi, mert te lány vagy - mosolygok rá, miközben visszaállok eredeti helyemre, arcáról elveszem a kezemet. Nem tudom ez miért szükséges, soha nem is gondoltam volna, hogy a magyarok ennyire közvetlenek, de az biztos, hogyha fiúval találkozom, akkor pacsiznunk kell. Oké, majd ehhez tartom magam, ha lehetséges akkor nemigen szeretnék kitűnni innen, már amennyire ez lehetséges.
- Akkor téged tegezhet én? - ráncolom össze a szemöldököm ismét, miközben kezeimet zsebeimbe csúsztatom. Nem egészen világos, fogalmam sincs mi a különbség, vagy hogy az első mondatom és a mostaniak között egyáltalán van-e bármilyen más vonzat, de mindezek alapján nagyon is van. Beszélnem kell a magyartanárommal, minél előbb, és ha bele megy akkor alapvető etikai dolgokat is bevehetnénk a nyelvtanulás mellé, mert ez így egyelőre hallatlan. Nagyom furcsák a magyarok, az sem segít, hogy Dana olyan mérhetetlenül sok információt zúdított rám, amit nyilván meg fogok jegyezni, de az, hogy értem is, egy teljesen más lapra tartozik.
- Jönni Finnország, születni Oroszország - óvatosan lépek el mellette, hogy ahogy az előbb ő, úgy most én is felkönyököljek az ablakpárkányra és kifelé szemlélődve nézelődjek. - Izland szép, sokat járni oda szüleimmel - régen. Azóta túl sok év telt el, amiket nemigen tudunk már bepótolni, és részben, még ha nem is mondja az arcomba senki, ez az én hibám. Ha nem kellett volna elmennem az RJ-be, akkor talán a mai napig járnánk olyan helyekre, ahova régebben. Amikor gyerek voltam, és nem kellett félniük anyáméknak attól, hogy miattam veri szét egy srác a másiknak az arcát. Jaj, a régi szép idők.
- Amelyik neked oké - vonom meg vállaimat kicsit, vállam fölött a lányra pillantva. Soha nem érdekel ki hogy hívott, általában választásom sem volt, mert nemigen hívtak a nevemen. Kivéve az RJ-ben, ott kezdődött az, amikor én is embernek érezhettem magam. - Eperke? Szeretem epret. Finom - egy féloldalas mosoly kerül fel ajkaimra, és rögtön érzem, ahogy vélamágiám indulásnak ered ereimben, a vérem minden egyes cseppjét behálózva, de talán még időben elkapom. A karkötő, ami folyton folyvást csuklómat ékesíti nem szól bele a mágia használatba, de a Minisztériumot annál inkább értesíti. Nem akarom.
- Ezért akar megtalálni - bólintok felé egy aprót. A párkánynak hátat fordítva támasztom csípőmet neki, kezeimet keresztbe fonom magam előtt. - Külön szoba lenne legjobb nekem, ahol csak én lenni - egy kissé mélyebb sóhaj hagyja el ajkaimat, mert lehetséges, hogy az ötletet már most elvethetem. Az RJ-ben is csak azért kaptam külön szobát, nehogy véletlen levetessem valakivel a karkötőt és kihasználjam a kiszolgáltatottságát. De legalább külön voltam, ami annyira nem rossz. Nem kerüli el a figyelmemet arcára felkerülő vörösebb színárnyalat, ami automatikusan mosolygásra késztet, de nem pazarlok erre több szót. Így is ahelyett, hogy keresném azt, akit kellene, itt ácsorgok és beszélgetek, mintha nem lenne jobb dolgom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=126&post=775853#post775853][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2019.09.29. 11:47[/b][/url]

Végre kezdem úgy érezni, hogy ha nem is teljesen, de mindenképpen kezdem megérteni a magyarok viselkedését. Na meg, ha minden lánynak puszit kell adnom, akkor abban biztos vagyok, hogy nagyon hamar bekerülök a top3 srác közé mindenkinél. Főleg a baromság listában, de ha náluk ez így szokás, akkor rendben, legalább itt menjen hamarabb a beilleszkedés, mint eddig máshol. Kezdek hozzászokni a kitaszítottsághoz, nem arról van szó, de azért bele-beleunhatok néha én is nem? Mert valóban hozzászokok, de elfogadni nem akarom, túl sokat voltam eddig magamban, főleg most, hogy anyámék is visszamentek Finnországba. Kissé elkalandozott gondolataimból a lány ismételt szóáradata riaszt fel, megilletődve nézek rá, mert megint elvesztettem a fonalat szerintem.
- Neked puszi - szemöldökömet ráncolva mutatok rá Danára. - Többieknek pedig csak később? - de ha neki adhatok most, akkor a többieknek miért csak később, amikor megengedik? Mert meg kell nekik, hiszen Dana azt mondta, hogyha jól ismerem már őket, de akkor őt is jól ismerem már? Nem mondom, nagyon cuki arca van és eszembe is jutott, hogy megszerzem magamnak. Valószínűnek tartom, elég lenne egy pöppet erősebb vélamágia, mint ami alapvetően körülöttem van és már a karjaimba omlana, mint egy engedelmes kislány. Elmosolyodom a gondolatra, mert régebben ezen még csak gondolkodnom sem kellett, hiszen csak csináltam, megtörtént, én boldog voltam, aztán mindenki ment tovább pár betörött orral.
Fejemet elfordítva kapom arcom helyett a puszit, ajkaimra. Nos, még csak vélamágia sem kellett hozzá, elég ha taktikus vagyok. Lágyan érintem ajkait ajkaimmal, kezem arcára csúszik óvatosan. A csók ilyen marad, kis szemérmes, nem mélyítem el, egyszerűen kíváncsivá tett, és most, hogy megkaptam rajtam már nem múlik. Csókja is ugyanolyan kedves és visszafogott, mint maga a lány. Még egy utolsó puszit lehelek ajkaira, majd eltávolodom tőle, és csípőmet visszatámasztom az ablakpárkánynak.
- Kicsit ebből, kicsit abból - billegtetem meg kezemet kissé jobbra, majd balra, majd fülemet enyhén előre tolva mutatom meg neki a headset fejet, ami segít megértenem a többi nyelvet. - Olasz szép. Sok szerencsét tanuláshoz - rengeteg kérdés következik ezután, és próbálom összetenni a fejembe, mégis miről van szó, amikor leesik, hogy az érdekli miért költöztünk Finnországba.
- Nincs közöd hozzá - szűröm fogaim között a választ, ami nem is válasz, de talán elérem azt, hogy ne kérdezgessen többet. A családi viszály a mai napig olyan téma, amiről nem szívesen beszélek, főleg nem olyanoknak, akiknek semmi közük nincsen hozzá. Az élet kurva szar, ha elköltözöl valahova, majd a nagyszüleid elérik azt, hogy visszaköltözz oda, ahonnan eredetileg származol, de soha nem töltöttél ott elég időt. Nem csoda, hogy minden nyelvhez fordító kell, egyik helyen sem töltöttem el elég időt ahhoz, hogy megtanuljak beszélni. Érteni értem a nyelveket, de kommunikálni nem tudok velük.
- Szeret olvasni és futni - mosolyodom el, amikor végre egy kevésbé kellemetlen témát érintünk. - Te? - nyúlok arca mellé, hogy egy rakoncátlan tincset válla mögé dobjak. Nem szeretem, ha valami nincs egybe, és az a tincs nagyon sokat rontott az összképen.
- Oké - bólintok egyet arra, hogy hogyan hívhatom és ő hogy hív engem. Meg kell hagyni, bármennyire is aranyos a csaj, rengeteget beszél, amit nem mindig tudok követni. - Áfonya is szeretem. Kedvenc gyümölcs, főleg vörösáfonya Finnországból - csúsztatom tarkómra kezemet, miközben fejemet hátravetem és nyakamat megfeszítve próbálom kiropogtatni a megfeszült és beékelődött inakat.
- Úgy hallani apámtól Mestertanoncok kérhetnek saját szoba - ráncolom a szemöldökömet értetlen, és csak remélhetem, hogy apámnak lesz igaza, nem pedig az előttem állónak.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=126&post=776771#post776771][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2019.10.04. 13:10[/b][/url]

Hevesen bólogatok arra, hogy megértettem. Csak annak jár a puszi, akit régóta ismerek és, aki megengedi, szóval idegeneknek semmiképpen sem kéne cuppanóst nyomnom az arcára. Nem tudom ki hogy van ezzel, de én örülnék, ha én akarnám megpuszilni magam, mindenféle elfogultság nélkül, mert ha még nem tenne rá a vélaság akkor sem lenne okom panaszkodni. Az alapvetően szőke haj és kék szem vélaság nélkül is megmarad az emberben, így a vélalét csak ad egy kis pluszt, ami kiemeli mindenemet konkrétan. De ugye, semmi elfogultság.
A csók csak őt érte váratlanul, nem mondhatom, hogy mindvégig ez volt a tervem, de eszembe jutott már egyszer-kétszer a beszélgetés alatt, hogy lopok tőle egy csókot, és láss csodát! Végül sikerült is, amit a legnagyobb örömmel fogadott, pedig isten látja lelkemet, nem használtam vélamágiát, egyszerűen kapott egy csókot, amelyet időben sikerült tökéletessé tennem, és megkapta a megfelelő lezárást is. Mondjuk arra nem számítottam, hogy kihajol az ablakon, bár arcának pirosságából ez érthető.
- Örülni - mosolyodom el kedvesen, de csak rásandítok, mert tudom, hogy nem lehetett rossz, hiszen rólam van szó. A tetoválás is megtekintésre kerül. Igazán egyszerű okai vannak annak, amiért a megbűvölt tetoválás mellett döntöttem. Először is nem hordok ékszert, és csak azért, hogy megértsem azt, amit nekem beszélnek nem is fogok, nyilvánvalóan, másodszor pedig mindennemű ékszer hordása egyelőre a karkötőn kívül eszembe sem jutna, mert mindig elhagyom őket. Így ezen okok eléggé kizárják az ékszerhordást szerény véleményem szerint, ráadásul a tetoválás a fülem mögött még jól is néz ki. Nem nyúlhattam mellé vele.
Lehunyom szememet pár pillanatra, csak bólintok egyet. Olyan szinten nem hatolt be sehová, mint valószínűleg szeretett volna, de ezek olyan dolgok, amikről nem szívesen beszélek. Nem hogy egy idegennel, de még a saját anyám sem tud kicsikarni belőlem rendes feleleteket a kérdésekre ezzel kapcsolatban. Elmondtam nekik is mindent, ami ezzel kapcsolatban a szívemet nyomja, ha változás lesz, mindenképpen szólok. Hogyne...
- Rossz fa tűzre? - ráncolom szemöldökömet értetlenül, miközben mosolyogva nézem, ahogy ismét elpirul érintésemre. - Nem érteni, de hajrá! - vonom meg vállaimat, karjaimat keresztbe fonom magam előtt. Lehunyt szemekkel hallgatom Dana szóáradatát, majd amikor befejezi nyitom csak ki pilláimat, hogy elkapjam tekintetét.
- Minden - felelem szűkszavúan. - Író sem lenni fontos, csak érdekes legyen leírva - könyvek terén vagyok talán a legjobban elfogadó, mert valóban mindent olvasok, ami jól van megírva teljesen mindegy milyen kategóriájú könyvről beszélünk.
- Szeretem gyümölcs - szinte észrevétlen nyalom meg alsó ajkamat nyelvem hegyével, hogy mindennemű gátlás nélkül nézzek végig a lányon, majd egy simlis mosoly mellett folytassam onnan, ahonnan eredetileg is indultunk.
- Szóval Rellon vezető lenni alagsor? - emelem meg egyik szemöldököm kérdőn Danát fürkészve közben.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=126&post=777751#post777751][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2019.10.10. 18:58[/b][/url]

Azt már tudjuk, hogy fejlődőképes vagyok, ha a magyar nyelvről és a mondatok jelentéséről van szó. Sok mindent kell tanulnom még, nem tagadom, de talán ha beszélgetek magyarul, akkor nem megy majd olyan rosszul, mint ahogy eddig hittem.
- Értem - az egyszerű szavak mennek, nem kell őket túlspilázni. Még a jelentésük is egyértelmű, és bár szívesen beszélgetnék végre egyik anyanyelvemen, nem mintha bármelyik is túl jól menne, de talán könnyebb lenne. Ez a hátránya annak, ha nem töltesz elég időt sehol, mert bár megértem, amit oroszul vagy éppen finnul mondanak nekem, de válaszolni nem tudok. Sőt, az orosz és az ukrán talán jobban megy, mint a finn, de valahogy az angollal értetem meg magam a legjobban. Még a mugli iskolában erőltették nagyon ránk, és tekintve, hogy Walesbe is néha kell menni, nem jön rosszul a dolog, főleg, hogy egyszerűbben tanultam meg, mint a kurva oroszt. Anyámék meg mit sem törődve azzal, hogy a gyerekük éppenséggel egyik nyelvet sem beszéli valami jól, költöztek ide-oda, még végre dűlőre jutottak, hogy akkor Finnország a nyerő. Az az ország, ahonnan apám alapvetően indult még fiatalkorában. Én meg? Eljöttem inkább Magyarországra tanulni, nehogy véletlen egymás közelében legyünk, na nem mintha az én hibám lenne az, hogy állandóan a legmesszebb iskolákba kell járnom vagy mennem. Lásd; RJ. Oda sem én akartam menni.
- Örülni - sokkal több közös van bennem meg a lányban, mint azt elsőre gondolná az ember. Bár külső szemmel biztos szörnyen viccesek lehetünk, de kellemes vele a társalgás, kivéve, amikor olyanra kérdez rá, amihez semmi köze. Azt is abszolváltuk igazából, nem is akarok rajta tovább rágódni.
Arcán feltűnő pirosság nyilvánvalóan nem kerüli el a figyelmem, mosolyom kiszélesedik - egyszerű mosoly, komolyan -, és hízik a májam a reakciótól. Mindig hízik ilyenkor, hogyne hízna, de ha újra és újra láthatom, akkor csak jobban esik. Alapból sem vagyok egy csúnya gyerek - khm -, de a vélaság még csak dob egy fokot az egészen. Szerencse? Nem mondanám. Gének? Annál inkább, mert a vélamágia használata nélkül is olyan reakciót váltok ki Danából, ami egyszerűen felemelő.
- Odatalálni - biccentek felé egy aprót, majd lassan fordulok felé. Tenyeremet simítom arcára, türelmesen megvárom, amíg felpillant rám, hiszen nem sietek sehova. Amikor végre megtörténik mosolyodom el féloldalasan, majd szemeimet lehunyva húzom közelebb magamhoz, hogy ajkaink ismét találkozzanak. A csók lágy, szinte már olyan, mint egy felhő puha érintése, és nem is mélyítem el. Majd legközelebb talán. - Köszönöm - suttogom ajkaiba, mielőtt eltávolodnék tőle. Másik kezemmel egy rakoncátlan tincset tűrök füle mögé ismét, majd tenyeremet elvéve arcáról dugom zsebre kezeimet, fordítok hátat és indulok el még egyszer. Most már tényleg meg kell találnom azt az embert.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=126&post=826686#post826686][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2021.02.22. 14:59[/b][/url]

Különösen kellemetlen érzés, amikor nem is a családod miatt érzed magad szarul - az elvárásaik ellenére sem -, hanem mindenki más miatt. Szeretek hazajárni, nem véletlen Finnország volt az úticél, miután szó nélkül hagytam mindenkit magam mögött, akik fontosak nekem. Ha kaptam is a burkolt célzásokat a jövőmre nézve, anyám mégis kedves mosollyal ajkain mesélte el, hogy ő is sokszor érezte így magát, amikor annyi idős volt mint én, és tudja milyen érzés. Mindezek után hazudjam azt, hogy mekkora nyomás nehezedik a vállamra, ha hazatérek? Lényegében igaz, csak nem a közvetlen közelemből kapom. Mint most. Vállamat érintő nyomásra szeppenek meg, oldalra fordítom fejemet, és a srác kedves mosolyát meglátva nevetek fel halkan, mégis érezhetően hitetlenül. Tincseim közé fúrom ujjaimat, amíg igyekszem úrrá lenni a nevetésen, ahogy követem a másikat. - Micsoda bölcseletek, Reiner - vigyorodom el szélesen. - De igazad van - bólintok egy aprót, ahogy egy nagyobb lépéssel kerülök mellé ismét a kanyar után.
Szemöldököm emelkedik meg kérdőn, ahogy fejemet kicsit előre hajtva sandítok rá oldalra. Versenyen? Amíg szünetet hagy magának, hogy összeszedje a gondolatait, én gyorsan mérem végig tetőtől talpig a fiút, aki korához képest igencsak… széles. Nem jut más szó eszembe, végül magam elé nézve ismét, elkapom Kende felkarját, hogy óvatosan a folyosóra vezessem, amin szánt szándékomban áll tovább haladni, nehogy véletlen elváljanak útjaink. Közben hegyezem fülem minden szavára, de nem vágok közbe, megvárom, amíg befejezi. Halkan nevetek, mégis ki gondolta volna, hogy nem a sötét miatt? Pedig én tényleg kezdtem azt hinni, majd kékjeim kissé kikerekednek, ahogy kiejti a kaja nevét, és még ő is meglepődik. Ennyi év távlatából mégis hogy emlékszik ilyenre az ember? - Különös, hogy te mennyire tudod ezt értékelni, ahogy fel-felvillannak az emlékek, míg én, aki ott élek, ezeket észre sem veszi már, nem? - mosolyodom el, mielőtt folytatnám. - Tudom, a fekete cucc - ingatom fejemet kicsit töretlen mosollyal. - Szeretem az ízét - akaratlan nyammogok kicsit, mielőtt szusszanva fordítanám fejemet Kende felé.
- Kitalálom mit sportolsz, mert nem akarom szarrá unni magam, amíg végzünk, így legalább telik az idő, és a portrét sem kell nézned - mégis megállok a folyosó közepén, kezeim zsebeim mélyére süllyesztve fordulok teljesen Kende felé, ahogy ismét végig mérem, lassan, féloldalas mosollyal ajkaimon cselekszem meg, kissé megrebbenő jobb szemöldökkel állok irányba, hogy tovább induljak. Halkan hümmentek egyet. - Széles vállak és hát, erősebb fogás az átlagnál… - összegzem inkább magamnak mintsem neki, az eddig tapasztaltakat, azonban szándékosan nem folytatom hangosan, csak magam elé meredve játszom tökéletesen azt, aki elmerül a gondolataiban, hogy tényleg kitalálja.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=126&post=826884#post826884][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2021.02.27. 00:37[/b][/url]

Vigyorog a srác, mint a vadalma, én meg alig várom, hogy gátlástalanul szívhassam a vérét, amint lehetőségem van rá, hogy az unalom hatására ne fejeljem meg a legközelebbi falat. Egyetlen előnye van ennek a járőrözésnek most: nem gondolkodom feleslegesen, mert Reiner leköti azokat. Bár felfoghatatlan miért mesél nekem valami évekkel ezelőtti kirándulásról, aminek részletei a sztorizgatás közben ugranak be neki, de ahogy nagyon sok mindennel, úgy ezt is igyekszem a legjobban felfogni - amíg ő teszi, nekem nem kell. Fejemet a plafon felé fordítva sétálok tovább, ahogy elhangzik a kérdés.
- Aham. Most a lelkiismeretem sétál melletted - vonom meg vállaimat, miközben pár pillanat erejéig hunyom le szemeimet, hogy utána félárbocra eresztett szemhéjaim mögül fürkésszem a másikat oldalvást sandítva rá, kissé elnyílt ajkakkal, mert a vigyorom csak szélesedik, ahogy haladunk előre. Fejemet csóválva biccentem előre fejemet végül. - Ismét igazad van, pontosítanék. Éltem. Ott éltem - az a különös, hogy nem kérdezett még rá a nevemre, ami egyáltalán nem finn hangzású. Ügyes fiú. - Egyébként meg leállhatnál, ritkán van olyan, hogy ne legyen igazam kétszer ilyen rövid időn belül. Ritkán van olyan, hogy ne legyen egyáltalán igazam - a fáradtság éles karmai most vájnak mélyebben belém? Lehetséges. Érthető lenne - és egyáltalán nem meglepő -, hogy ennyire nem tudok koncentrálni semmire, így félrebeszélek. Jobb kezemmel dörzsölöm meg óvatosan arcomat, ahogy megérzem a fekete cucc ízét a számban, majd hangosan nevetek fel Kende próbálkozásán a vezetéknevemmel. Szarkasztikusan tapsolok pár lassabbat, ahogy sikerül kimondania, kezeimet vágom utána vissza zsebeimbe rögtön, hogy szemtelen vigyorral ajkaimon nézzem végig Mr. Fű alatt produkcióját. - Hoztam, és felőlem viheted is - vonom meg vállaimat előre pillantva.
Izgalmas? Izgalmas. Nos, kinek mi, de ne én legyek az, aki elmondja neki, hogy sokkalta izgalmasabbakat is lenne ötletem csinálni, mint kitalálni, hogy mit sportol. Annyi előnye van ennek, hogy legalább anélkül mérhetem végig kétszer, tetőtől talpig, hogy az kellemetlen legyen, mert ajkain pihenő mosolya éppen az ellentétéről árulkodik. Summázom a látottakat, majd elfordítom fejemet és tovább indulok. - Nem akarok újat mondani és nem is hiszem, hogy tudnék - mosolyodom el féloldalasan, ahogy rásandítok. - Úszol - közlöm az információt, mintha olyan természetes lenne, hogy tudom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=126&post=826907#post826907][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2021.02.27. 18:07[/b][/url]

Majdnem annyira érthetetlen az, hogy Reiner sztorizik, mint az, hogy én pedig mosolyogva hallgatom. Lehet teljesen eltörtem az elmúlt napok súlya alatt és ez a végeredménye? Türelemmel és figyelemmel hallgatom valami srác történeteit, mintha csak muszáj lenne, bár… lássuk be. Most valóban nemigen lenne más választásom, ha már remek ötletnek tartották, hogy mellém osszák be. Értem a célzást, Volkov, komolyan, mindössze annyi a baj, hogy visszafelé sült el a dolog. Megmerjem kockáztatni, hogy élvezem? Oldalvást pillantok a srácra, aki továbbra is mosolyog, végül beközli, hogy sose áll le, ami akaratlan vált ki belőlem halk nevetést. Megkockáztatom.
Aprót bólintok, hiszen micsoda bizniszeket ütünk nyélbe járőrözés közben, az ember nem hiszi el, de tényleg. Fejemet ingatom kicsit a gondolatra, nem is lenne rossz ötlet árulni. Megszeppenve kapom fejemet Kende irányába, őszintén nevetve túrok fehér tincseimbe, mert akkor a még nem is létező üzletem is befuccsolt. - Baszdmeg - a nevetés közepette tudok ennyit kicsikarni magamból. Megérné a börtön, hogy fekete cuccot adjak kölyköknek, akik ennyire örülnek neki? Hamarosan elgondolkodom rajta, amint több időm lesz rá.
Nevetésem csillapodik, féloldalas mosolyom mégis ajkaimon marad, ahogy a kérdés elér hozzám. Nevemnek csengése szájából, mintha valakinek éppen bókolna, valószínűleg ezért ékesíti arcomat még mindig a féloldalas mosoly, amit olyan ritkán villantok meg. Most mégis itt van. Hümmögök párat, lehunyom szemeim, miközben a lehetőségeimet latolgatom. - Ja, sőt még bedobom, hogy ráadásul gyorsban teszed - vigyorodom el szélesen. Pár apróbb lépés után állok meg, miközben Reiner támasztja hátát a falnak. Kékjeim azonnal az ablakon túl meghúzódó sötétségre vándorolnak, így éppen lemaradok arról, hogy a másik végig mér. Szavaira pillantok rá, ajkaim nyílnak el egymástól, hogy szélesebben mosolyodjak el. Hagyom elveszni a szürkéskék tekintetet kékjeimben, miközben lassan fordulok a másik felé. - Hallgatlak, de… - emelem fel mutatóujjamat. - Ha nem találod ki, válaszolsz egy kérdésemre. Őszintén.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=126&post=826928#post826928][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2021.02.27. 21:41[/b][/url]

Olyan könnyedén hagyom figyelmen kívül a minket csitítgató festményeket, amikor végre képes vagyok meghallani egyáltalán, hogy morognak is mellé az orruk alatt, hogy öröm nézni. Nevetésen utóhatásai töltik meg a folyosót, lassan akar csillapodni a vágy, hogy újra és újra feltörjön belőlem, mégis moderálom magam. Laza ökölbe szorított kezemet emelem ajkaim elé, vigyorogva köhintek párat, de sokkal nehezebb összeszednem magam, mint az először gondoltam volna. Hogy ennek az oka mindössze valóban maga a felismerés, hogy cukros bácsi lennék, vagy más, soha nem tudom meg, mert nincs időm gondolkodni. Ahogy mi előre, úgy a beszélgetés is halad, és minden tudásomat összeszedve dobom be Kendének az első sportot, ami eszembe jut. Amint elismeri, hogy eltaláltam, nyelvemmel csettintek egyet, magabiztos mosolyom csak még magabiztosabbá válik. Nem volt nehéz kitalálni, a poént sem akarnám lelőni még, de folytatja, így értelmét veszti az, hogy én is mit akarok.
- A bajnok testeden kívül tudod mid van még hoodie boy? - arcom vált komollyá, tekintetemet fúrom a másik pillantásába, hogy mély baritonom lágyan lenghessen minket körbe, ahogy a kérdés elhangzik. - Egy rellonos haverod, aki a versenyeredményeiddel vagánykodik fennhangon a klubhelyiségben - vigyorodom el szemtelenül, miközben előrébb is hajolok. Hölgyeim és uraim! A turpisság kiderült! Esélyem sem lett volna kitalálni, hogy mégis mit sportol, de a különleges ikrek egyike igencsak megkönnyítette. Eleinte nem tudtam társítani semmit a névhez, de ahogy a srác bemutatkozott, apránként ugyan, minél jobban rágtam magamban a nevet, de minden a helyére került. Mert hallottam már.
Felegyenesedve hagyom meg Kendének, hogy eméssze a hallottakat, míg én az ablak felé fordulok. A kinti sötétség jóleső borzongást vált ki belőlem, tizedmásodpercekre hunyom le szemeimet, talán egy hosszabb pislogásnak hathat külső szemmel. Végül mindennek vége szakad, ahogy visszafordulok felé és a játék folytatódik. Akaratlan ráng meg szám széle a határozott válaszra. Simán. Rendben, legyen így, de a halk kuncogást akkor is visszatartom. Derekamat döntöm az ablakpárkánynak, kezeimet fonom magam előtt keresztbe, a folyosó azon részére pillantok, amelyről jöttünk. - Soha nem mondtam, hogy nem vagyok az - vezetem vissza rá kékjeimet, türelmesen megvárva azt, amíg kifejti, mégis milyen sportot űzhetek a hétköznapjaimban. Fejemet biccentem előre, lehunyom szemeimet, amikor beáll a csend, és várok a csodára, ami meg is érkezik. Fél szememet kinyitva sandítok fel Kendére, határozottan bólogatok párat a tippekre. Hosszú másodpercek múlva szusszanok egyet ismét szemtelen vigyorral ajkaimon. - A karate még oké lenne, de tenisz? Jó, hogy nem a golfot mondtad - nyammogok kicsit a plafon felé pillogva, mielőtt folytatnám. - Nem sportolok - esnek vissza rá kékjeim, magabiztos mosolyom csak szélesedik, ahogy Kendét fürkészem. Nagyon kedvelem ezt az estét.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=126&post=827008#post827008][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2021.02.28. 22:43[/b][/url]

Rosszul kellene magam érezni, ugye? Szívom a fiatalabb vérét, mert nekem úgy jó, olyan játékba rángatom bele, aminek egyértelmű a győztese, miközben agyam megállás nélkül pörög. Minden apró mozdulatát, minden szemrebbenését, amit elcsípek, minden hanglejtést úgy elemzek magamban, mintha rá lennék kényszerítve. Ha ezzel nem ismerheted meg a másikat jól, talán még jobban is, mint azt ő maga hinné vagy tenné, akkor sehogy. Én pedig szeretek visszaélni ezzel, ráadásul… érdekes. Érdekel az, hogy mit tudna nekem nyújtani a srác, aki olyan mértékben cáfolja meg korosztályának viselkedés formáit, öröm nézni. Mert egyértelműen lejön, hogy míg a Mórocz ikrek egyike mindent megtestesít, amit elvárok a kamaszoktól, addig itt van Reiner Kende, aki nem rest széles mosollyal közölni velem, hogy a fergeteges humora is bajnok teste mellé társul. Vigyorogva ingatom fejemet, hogy ez nem talált, mielőtt felfedném lapjaimat. Mosolya ékesíti továbbra is ajkait, ami engem csak még inkább jó kedvre derít, mert a fennmaradó mosoly, mindössze annyit jelent, hogy örül neki. Szám szeglete remeg meg. Arcomra kiül a közömbösség, ahogy vállamra nézek, amit nemrég Kende keze érintett. Miért kell minden kölyöknek hozzám érnie? Ez valami mánia? Muszáj nekik a kontakt vagy mi a fasz? Lehunyom szemeimet pár tizedmásodpercre, hosszabb pislogásnak hathat külső szemmel, mielőtt elkapnám ismét a másik tekintetét.
- Bevállalom a rajongó szerepet, ha ő csendben tud maradni egy teljes napon keresztül. Szerintem egész jó ajánlat - nyammogva gondolkodom el rajta, majd pillantok vissza rá. Szélesen, kissé gonoszkásan vigyorodom el, kékjeimben csillan valami elnézés féle. - Elmondom a titkom, mert látom nem érted - mutatok tincsei közé fúrt ujjaira jelentőségteljesen. - Az unalomra vezettem vissza az egészet, hiszen miért akarnám tudni azt, amit tudok? De így, mivel biztos voltam magamban, tudtam, hogy bele fogsz menni a játékba, mint “unaloműző” - mutatok fél kezemmel macskakörmöt a levegőben is. - Mindössze én még feltételhez is kötöttem, amit elfogadtál, így… - vállat vonok, jobb kezemmel csinálok íves mozdulatot tenyérrel felfelé, hogy övé a pálya mit sportolok, de nem jön be. Fejemet ingatva, óvatosan biccentem csípőmet félre, hogy kényelmesebben helyezkedjek a párkányon.
- Vajon hogy néznék ki cha-cha-cha közben? - kedves mosollyal ajkaimon pillogok Kendére, aki már várja kérdésemet is, mielőtt kitörne belőlem a hangos nevetés, mert a kép úgy ugrik lelki szemeim elé, mintha csak oda lett volna teremtetve. Merlinre, én és a cha-cha-cha! Szemeimet eltakarva nevetgélek immár sokkal halkabban, ujjaim között pillogok Kendére kissé bocsánatkérő tekintettel. - Majd egyszer, Reiner. Még nem tartunk ott.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=126&post=827117#post827117][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2021.03.04. 11:08[/b][/url]

Az érintése után maradó különös és bizsergető érzést, amit igencsak nehezen viselek, még vállamon érzem, amikor szóba jön a rellonosok két gyöngye közül az egyik. Mosolyom szélesedik, az érintés érzése úgy szalad tovább, mintha soha nem is létezett volna, mert a hangszín… a hangszíne mindent elárul. Hümmögve emelem kissé feljebb fejemet, mosolyom nem lankad, ajkaim széle mégis meg-megráng, ahogy igyekszem visszatartani, hogy a mosolyból legyen már-már kellemetlen vigyor. Laza ökölbe szorított kezemet emelem szám elé, aprókat köhintek, majd bólintok egyet. - Érzékeny talajra léptem, vettem - kezem alatt villantom meg fogaimat, mert csak nem tudom visszafogni magam, de mire a megjegyzése elhagyja száját, teljes pompámban szentelem neki ismét minden figyelmemet. Az ennyire egyértelmű “nem értem” jeleket, akkor sem tudnám figyelmen kívül hagyni, ha pálcát tartanának a tarkómnak. Jól szórakozom és még egy meg nem értett tini sem veheti ezt el tőlem, főleg, hogy az ő érdeme a jó kedvem maximális működése jelenleg.
- A saját szórakoztatásomra? Azt hittem egyértelmű… - ingatom meg fejemet. Nem tudom meddig vagyok képes elmenni azért, hogy az unalmon valóban felülkerekedjen a szórakozás, eddig senki nem feszegette meg ezt a határt, így homály fedi. Talán most jön el a napja, hogy kiderüljön. Oldalasan fordulok, derekamat döntöm az ablakpárkánynak, kékjeim ismét a sötétséget fürkészik. Nem titok. Apró mosollyal sandítok vissza rá, azonban ennyiben hagyom. Az izgalmak még csak most indulnak, ahogy kitör belőlem a nevetés az elém táruló képtől. Nevetés közben fordulok háttal az ablaknak, így szembe kerülök Kendével megint, aki ugyanolyan vidámságról tesz tanúbizonyságot, akárcsak én. Arcom elé tett kezem ujjai közül sandítok le rá, végül szusszanva eresztem le kezemet és csúsztatom zsebembe.
- Szóval őszintén válaszolsz úgyis - rebben meg szemöldököm. - Hányszor vertek át a palánkon, hogy ennyire őszinte vagy? - széles mosolyra húzódnak ajkaim, miközben ellököm magam a párkánytól rázom meg fejemet, nehogy véletlen azt higgye ez a kérdés. Halk nevetést engedek meg magamnak. - Abban biztos vagyok, hogy az én unalmammal is hasonlót csinálna - fúrom ujjaimat tincseim közé, majd indulok tovább a folyosón. Vállam felett pillantok hátra. - Le ne maradj - vágom kezeimet zsebre, hogy komótos, a jól megszokott elnyújtott lépteimmel haladjak tovább.