Rubya professzor asszony

Meg akarom lepni Shaniat. Csak ez jár a fejemben, mert ha már drága nővérem nem rugdosott haza páros lábbal, illik azért azt meghonorálni. És itt érkezünk el a problémához. Pénzem, az nincs, amit sikerült összegyűjtenem, azt a vonatjegyre költöttem… meg némi nyalókára, és nem érzem, hogy annyira kellenék én aktív munkaerőnek, főleg, hogy félig arab vagyok. Tudom, az itteniek bizalmatlanok, és igen, okkal, de héj, nincs rám írva, hogy AL Kaida-Ölj szívvel! Sőt, ami azt illeti egy terroristával se futottam még össze, pedig sokáig járkáltam olyan környéken. De hát mit tehettem volna, ha a barátnőm ott lakik? Na, nem mintha mi az Upper East Sideon laktunk volna… szó sincs erről, nem mellesleg, kilenc embernek marha pici volt az a ház.
De most itt vagyok egy tök új helyen, és nem egyedül, ez azért jó dolog, bár meg nem mondanám, Shan fejéből hogy pattant ki az ötlet, hogy pont Magyarország, no de mindegy.
- Error…. ezek a festmények beszívtak- motyogom a baglyomnak, miközben csak úgy kapkodom a fejem az ordibáló portrék között. Kezemben még mindig azt a kőt szorongatom, amit még a kétes alaktól loptunk el… mikor az eszméletlen volt.
Azt hallottam, van itt egy nő, aki az ilyenekkel foglalkozik, hát gondolván, hogy tuti ért hozzá, csak felkeresem, hátha megmondja nekem, mennyiért tudom elpasszolni. Azt is tudom, hogy valahol erre lakik… valahol. De olyan nagy ez a kastély. Kivéve a számból a nyalókát, végignyalok az ajkaimon, és kint felejtve a nyelvem, torpanok meg, hogy aztán eldönthessem, merre tovább.
Végül úgy döntök, balra fordulok be, így a finomságot visszarakva a helyére, folytatom az utam.
- Halihóóóó…. köves néni- mivel csak a nemével vagyok tisztában, máshogy nem igen tudom szólítani. Remélem, a hangom elég hangos ahhoz, hogy meghallja, azt meg még inkább, hogy erre lézeng valahol, mert ciki lenne úgy ordítozni, hogy az nem talál meghallgatásra.  

a kavics

Morcos néni *-*

 Hát na... rögtönöznie kell az embernek, ha nincs a zsebében egy névjegyzék az itt élőkről. Már pedig, nekem még nem sikerült beszerezni. Próbáltam, csak hát az igazgatóit nem sikerült megtalálni. Pedig a fontos cuccok ott vannak ám. Volt sulimban könnyen megoldottam, mondjuk ezzel rossz hírnévre tettem szert, de üsse kutya, annyit megért.
- Csókolom. Elnézést, nekem csak azt mondták, hogy professzor néninek tetszik lenni, a nevét sajnos nem tudtam meg. Nem akartam én ilyen faragatlan lenni, csupán... valahogy találkoznom kellett a nénivel- mosolyodok el halványan, majd kivéve a zsebemből a nyalókát, a nő felé nyújtom.
- Tessék elfogadni, nem mérgező, csak a fogakra, viszont elűzi a rosszkedvet- legalább is nálam simán, azt viszont nem tudom, hogy Morcos néni erre mennyire vevő. Mindenesetre, próbálok én barátkozni, láthatólag, nem  a legjobb módszerekkel, de na... csak beletanulok majd egyszer.  
- Ohh... pardon. Aisha Nayar vagyok... csak pár napja érkeztem, és az a helyzet, hogy.... megszöktem otthonról, mert itt a nővérem, és nélküle nekem még a levegővétel is nehéz. Higgye el, nem túlzok. Imádom Shaniat- kezdek áradozásba, mert egy jó testvér ezt teszi, na meg bárki, aki ismeri a nővérem. Róla tényleg nem tudok semmi rosszat elmondani, nem hiába ő a kedvencem.
- A lényeg az, hogy mivel ő nem rugdosott haza páros lábbal, mikor rájött, itt vagyok, szeretnék neki ajándékot. Csak hogy ő nincs oda annyira a nyalókákért, ne kérdezze, miért, ez számomra is rejtély- tárom szét a karom tök értetlenül, mert ugyan kérem, létezik még egy nem nyalókafüggő ember? Ugye hogy nem.
- Csak hogy... a pénzem nagy részét vonatjegyre költöttem, a másikat nyalókára, mert az is fontos ám. Így csak ez maradt nekem- mutatom meg a néninek a követ, amit egész idáig szorongattam.
- Nem tudom, milyen lehet, úgy lo... vettem kölcsön. Na, jó én nem tudok hazudni. A barátnőmmel loptuk még el egy ájult bácsitól..., de esküszöm, ezen kívül semmit se loptam. Így görbüljek meg- mutatom a mutatóujjamat úgy behajlítva, hogy az már fáj.
- És hát na, ezért kéne a maga segítsége- remélem, azért ki tudja szűrni a neki fontos információt.

Kedves professzor *-*

Igazából átjár egy kisebb pánik, mert... oké, ettől a nőtől ki ne gyulladna be, most komolyan? Persze, tudom én, hogy a tanárok többnyire nem kedvesek, mert nem az megfelelő nevelési módszer, de ez a tekintély (?) picit ijesztő nekem. Nem is csoda, hogy fülem-farkam behúzva, bólintok egy aprót, mintha attól tartanék, elveszthetem a fejem. Bár ki tudja, mi a módi ebben a suliban.
Aztán arra is rájövök, hogy a tanárnőnek vélhetőleg nem tetszik a sok fecsegés, a tekintete elárulja.
- Én sajnálom, egyszerűen nem bírom abba hagyni, mármint a beszédet. Nagyon szeretek, majdnem annyira, mint a nyalókát - próbálom én rövidre fogni, és csak óvatosan ejteni ki a szavakat.
És rá is térek a tárgyra, mert igazán nem szeretném az idejét pocsékolni. A szemeim elkerekednek, és még a levegő is megakad bennem, mikor hallom, mit szedtem én össze. Ha belegondolok, hogy hol a zsebembe, hol a táskámban volt, nos, úgy hiszem, ezt nem feltétlenül kéne megemlítenem.
- De hát én nem akarom megmérgezni Shaniat - kétségbeesetten tekintek a nőre, még néhány könnycsepp is kiszökik, amiket a felsőm ujjával törlök le. Én tényleg semmi rosszat nem akartam, csak szépet adni neki, mert szeretem.
Hüppögve bólintok, holott fogalmam sincs, mit akar elsza... izélni. Nem értem én ezeket a furcsa szavakat, de hát mégis ő a professzor, tudja, mit csinál. Azért vicces belegondolni, mekkora szerencsétlen vagyok, holott nem is akartam sose bajt, mégis belekeveredtem, vagy szimplán csak úgy sült el.
Oké, a bácsi kifosztása az én ötletem volt, de akkor viccesnek tűnt, és hát... mit szépítsünk? Neki már nem volt szüksége a holmijára, gondoltam én. Na, meg hát, ha mi nem tesszük, megteszi más.
- Nee-nee-neem tudom, a bácsit az óta se láttam, hála égnek - mert nekem volt egy olyan érzésem, hogy amit tőle kaptunk volna, biztos, nem tesszük zsebre.
- Ígérem, és köszönöm. Amúgy nem szoktam lopni, az csak egyszeri alkalom volt... a hecc kedvéért - csak egy halvány mosolyt csikarok ki magamból, de a szemeim ugyanúgy csillognak, mint percekkel ezelőtt. Mégis csak kedves a professzor, tényleg kedves.
- Vagyis... cserélünk? - dobódok fel teljesen, mert úgy hiszem, Seni nagyon fog örülni a kőnek, főleg, hogy attól nem halhat meg.
Mit sem törődve a helyzettel, fogom magam, és odasétálva a professzorhoz, meg is ölelem.
- Köszönöm szépen. Tényleg köszönöm - bár van egy olyan érzésem, a hálám kifejezésétől nem lesz elragadtatva.