Ez az a hely, ahol nem sétálhatsz el anélkül, hogy ne csalnának mosolyt az arcodra a festmények. Ők mindig mulatoznak, ezért nem egy vászonnak van borszaga, mely a folyosón is jelentkezik, különösen olyankor, amikor nem lehetnek tárva az ablakok. A freskók lakói vidám cimborák, akik szeretnek énekelni, táncolni és mulatozni. Minden járókelőnek ajánlják ezt a helyet, ha haláluk után portréként kívánnak majd tovább élni.

Hát ez is csak egy olyan nap, mint a többi, nem? Kellemesen hűvös a délután, túl vagyunk a Halloweenen, végre mindenki lenyugodhat. Ahogy elnéztem a diáktársaimat az órákon rá kellett jönnöm, hogy csalódottságot látok az arcukon. Most már nincs mire várni. A karácsonyi bál még messze van a télapó sem most fog jönni.
A sok fancsali képet elnézve úgy döntöttem, hogy én nem fogom érfelvágással tölteni a délutánomat és inkább lógok egy kicsit. Nem szerettem tilosban járni, de mostanában valamiért elkezdtem élvezni. Persze a folyosókon settenkedtem, mert nagyon féltem a lebukástól de furcsa módon, rajtam kívül alig néhány diák lézengett, őket meg ügyesen kikerültem, igazi kommandós voltam. Pedig, ha jobban megnéztem volna őket láthattam volna, hogy egyáltalán nem foglalkoztak velem, mind mentek a dolgukra, vagy épp annyira bele voltak merülve egy mélyre szántó csevejbe, hogy oda más igazán nem fért volna be. Ettől persze még szerettem volna azt érezni, hogy fontos vagyok, úgyhogy tovább kommandóztam. Épp a vigadófreskók folyosójára értem, ahol általában volt hangzavar, hiszen az itt elhelyezett portrék, hűen a folyosó nevéhez igencsak vigadtak. Számomra ez csak annyit jelentett, hogy képeken szereplő egyének jóval többször öntenek fel a garatra, mint kellene de legalább nem foglalkoztak velem. Néhányan persze integettek, de e legtöbb már annyira hozzá volt szokva a diákokhoz, hogy fel sem tűnt nekik, hogy mozgolódás van a portékon kívül is. Ez a helyzet pedig tökéletes volt arra, hogy egy kicsit gyakoroljak. Jó kedvű voltam, így nem a mérlegállás, vagy a kézenállás, esetleg a spárga mellett döntöttem, hanem az egyik kedvenc nippon zengós koreográfiámat akartam ellejteni. El is kezdtem dúdolni a dallamot, léptem jobbra, ugrottam balra, a kezemmel a láthatatlan áldozatot püföltem, hiszen azért mégiscsak harcművészetről beszélünk, aztán elhaladva az egyik lovagi páncél mellett, gondolván pont kapóra jön hiszen rúgás következik, megálltam, szembe fordultam vele. A cél az volt, hogy jóval a fejem fölé rúgjak. Ami, hát, sikerült is. Meg kell hagyni, igazán szép rúgás volt, szinte kiváló. Csak egy aprócska bökkenő vele, hogy a célzás nem volt tökéletes. Ugyanis nem a lovagi páncél sisakját találtam el, hanem kicsit mellé rúgtam, aminek következtében a lábam beszorult a fal és a lovagi páncél közé. Megpróbáltam gyorsan kihúzni, de csak annyit sikerült elérnem, hogy nem kellett álló spárgába megmerednem hanem lentebb tudtam húzni a kis járatban a lábamat, de hiába próbáltam rángatni, a cipőm és a fal sőt a lovagi páncél is konokul a helyén maradt. Mérgesen fújtatni kezdtem és magam mögé pillantottam, hátha valaki látta az akciót, de sehol nem volt egy lélek se, csak a portréban lévő ittas emberek, akik jót nevettek rajtam.
- Nagyon vicces.
Mondtam nekik fintorogva, kicsit túl is játszva a dolog, majd a combomra csapva sértődötten tekingettem jobbra-balra, hátha erre jár valaki.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=126&post=536916#post536916][b]Csornay Kíra Lotti - 2015.10.30. 01:54[/b][/url]

Hát ez is csak egy olyan nap, mint a többi, nem? Kellemesen hűvös a délután, túl vagyunk a Halloweenen, végre mindenki lenyugodhat. Ahogy elnéztem a diáktársaimat az órákon rá kellett jönnöm, hogy csalódottságot látok az arcukon. Most már nincs mire várni. A karácsonyi bál még messze van a télapó sem most fog jönni.
A sok fancsali képet elnézve úgy döntöttem, hogy én nem fogom érfelvágással tölteni a délutánomat és inkább lógok egy kicsit. Nem szerettem tilosban járni, de mostanában valamiért elkezdtem élvezni. Persze a folyosókon settenkedtem, mert nagyon féltem a lebukástól de furcsa módon, rajtam kívül alig néhány diák lézengett, őket meg ügyesen kikerültem, igazi kommandós voltam. Pedig, ha jobban megnéztem volna őket láthattam volna, hogy egyáltalán nem foglalkoztak velem, mind mentek a dolgukra, vagy épp annyira bele voltak merülve egy mélyre szántó csevejbe, hogy oda más igazán nem fért volna be. Ettől persze még szerettem volna azt érezni, hogy fontos vagyok, úgyhogy tovább kommandóztam. Épp a vigadófreskók folyosójára értem, ahol általában volt hangzavar, hiszen az itt elhelyezett portrék, hűen a folyosó nevéhez igencsak vigadtak. Számomra ez csak annyit jelentett, hogy képeken szereplő egyének jóval többször öntenek fel a garatra, mint kellene de legalább nem foglalkoztak velem. Néhányan persze integettek, de e legtöbb már annyira hozzá volt szokva a diákokhoz, hogy fel sem tűnt nekik, hogy mozgolódás van a portékon kívül is. Ez a helyzet pedig tökéletes volt arra, hogy egy kicsit gyakoroljak. Jó kedvű voltam, így nem a mérlegállás, vagy a kézenállás, esetleg a spárga mellett döntöttem, hanem az egyik kedvenc nippon zengós koreográfiámat akartam ellejteni. El is kezdtem dúdolni a dallamot, léptem jobbra, ugrottam balra, a kezemmel a láthatatlan áldozatot püföltem, hiszen azért mégiscsak harcművészetről beszélünk, aztán elhaladva az egyik lovagi páncél mellett, gondolván pont kapóra jön hiszen rúgás következik, megálltam, szembe fordultam vele. A cél az volt, hogy jóval a fejem fölé rúgjak. Ami, hát, sikerült is. Meg kell hagyni, igazán szép rúgás volt, szinte kiváló. Csak egy aprócska bökkenő vele, hogy a célzás nem volt tökéletes. Ugyanis nem a lovagi páncél sisakját találtam el, hanem kicsit mellé rúgtam, aminek következtében a lábam beszorult a fal és a lovagi páncél közé. Megpróbáltam gyorsan kihúzni, de csak annyit sikerült elérnem, hogy nem kellett álló spárgába megmerednem hanem lentebb tudtam húzni a kis járatban a lábamat, de hiába próbáltam rángatni, a cipőm és a fal sőt a lovagi páncél is konokul a helyén maradt. Mérgesen fújtatni kezdtem és magam mögé pillantottam, hátha valaki látta az akciót, de sehol nem volt egy lélek se, csak a portréban lévő ittas emberek, akik jót nevettek rajtam.
- Nagyon vicces.
Mondtam nekik fintorogva, kicsit túl is játszva a dolog, majd a combomra csapva sértődötten tekingettem jobbra-balra, hátha erre jár valaki.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=126&post=536924#post536924][b]Benedict Ian Lloyd - 2015.10.30. 02:56[/b][/url]

Az első hétfő...de legalább a gyomra tele; hagymaleves, marhahús rizzsel és egy szelet csokoládétorta. Szombat éjjel érkezett egy bál kellős közepébe, úgyhogy egyelőre zsong az új élményektől; hamar megismerkedett Ethan társaságával és néhány kviddicsessel, belépett a csapatba és megnyugodott, hogy az itteni kaja is legalább annyira bőséges, mint a Roxfortban. Rémi se tett még kísérletet arra, hogy éjszaka rátörje az ajtót és megtámadja, ráadásul a tájékozódás is viszonylag jól megy - persze fogalma sincs, hogy éppen merre jár, de a fontos csomópontokat ismeri. Az ebéd utáni lyukasóráját, míg Ethan órán van, ártatlan mászkálással tölti, sok helyiségről hallott, ami felkeltette az érdeklődését, mint a medence, a nagy pálya és a konyha (ez utóbbi most talán kevésbé aktuális). A séta kifejezetten alkalmas arra, hogy gyorsan végiggondolja, hogyan is fog gyakorlatban kinézni a hét menetrendje - kivételesen örömmel hagyta ki a szokásos reggeli futást és nem azért, mert nem találna el a parkig (noha ez is igaz), hanem mert egyelőre kicsomagolni sincs ideje. Ettől függetlenül holnap megkezdődik az ingázás, amit ő kifejezetten vár. Szereti, mikor ennyire elfoglalt, feltölti energiával.
A kastély maga egyszerre tűnik otthonosnak a hasonló környezet miatt s borzasztóan izgalmasnak minden, egyelőre még túlságosan el van foglalva az élményeivel, hogy a Roxfortban maradtakra gondoljon - főleg úgy, hogy legalább hat ismerős arcot látott már eddig is, többek között Myra Blackburnt, aki abszolút nem ismerte meg, Aiden-t és azt a Révész Kornél gyereket (eh).
Egy ismeretlen folyosóra bekanyarodva először őszintén meglepődik annak ürességén - a kanyarban kíváncsian még vissza is néz, rossz helyre tévedt-e, mindenesetre folytatja útját, mert szimpatikusak számára az őt körülvevő részeg alakok; így akad meg a tekintete a lányon. A látványra kíváncsian oldalra dönti a fejét egy pillanatra, de rögtön elindul felé.
- Szia...- Közli egyrészt sután, idegennek hangzik szájáról a szó, másrészt már most féloldalasan mosolyog. Leplezetlen vidámsággal és nyugalommal méri végig, miféle helyzetbe is szorult a lány, még inkább hangsúlyozva, ő mennyire ráér, miközben lassít és végül egészen közel megáll mellette. Eltelik így néhány néma másodperc; Ian nem ajánlkozik rögtön, hogy segít, csak ártatlanul felméri a helyzetet, de amint összetalálkozik a tekintetük, töretlen szenvtelenséggel mosolyogva felvonja mindkét szemöldökét. Süt róla, milyen viccesnek találja ezt az egészet és finoman rá is játszik.
- Segíthetek? - Kérdezi immár angolul.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=126&post=536934#post536934][b]Csornay Kíra Lotti - 2015.10.30. 03:11[/b][/url]

Kisebb pihenő után ismét ráncigálásba kezdtem, de egyrészt féltettem a lábamat, hiszen a sport, a mozgás tette ki az életem nagy részét és ha eltöröm a lábam, vagy akár meghúzom, tudom, hogy soha nem lesz már ugyanolyan hiába minden varázslat, bájital, vagy fásli. Így a következő körben megpróbáltam kibújni a lábbelimből, mert azt nem sajnáltam annyira, ha akarják nyugodtan megtarthatják. Hiába volt azonban a fáradozás, a cipő és vele együtt a lábam is, konokul maradtak beragadva. Fújtam egy nagyot és színpadiasan végigdőltem a combon, miközben türelmet színlelve ismét dúdolni kezdtem. Még szerencse, hogy jó kondiban vagyok, ha mással történik ez meg, valószínűleg két perc után görcsöt kap, engem azonban mindez nem tántorított el, hiszen edzett voltam és szuperhős. Aztán rá kellett jönnöm, hogy rajtam kívül más nem keveredik ilyen helyzetbe. Íme hát, elszállt minden reményem. Tuti le kell vágni a lábamat, mert csak úgy fognak tudni kiszabadítani és akkor soha többet nem táncolhatok és nem is karatézhatok és nem csinálhatok semmit mást, csak lábatlankodhatok a kétlábúak között. Végső búcsút véve átkaroltam a combomat és belefúrtam a fejemet a térdembe, ekkor hallottam meg a köszönést a hátam mögül. A szemem abban a pillanatban kipattant, ergo a búcsút kicsit elodáztam és kiegyenesedve próbáltam valami természetesebb pózt felvenni, amiből annyi sikerült, hogy a hullámos tincseimet kisöpörtem a szememből. Farkasszemet néztem az idegennel fiúval, mikor pedig felfedeztem annak a szikráját is, hogy láthatóan milyen jól szórakozik rajtam összehúztam a szemeimet, de nem tettem semmi mást. Ha nagyszájúskodok akkor itt hagy és várhatok akár estig is, mivel ez egy igen kihalt rész, kevesen járnak erre a portrék miatt.
- Megtennéd?
Az angolja kicsit meglepett, először nem is találtam a megfelelő szavakat, mert nagyon béna voltam a nyelvekben, de csak sikerült, bár a kiejtésemen biztos jót fog derülni, jelenleg ez egy cseppet sem zavart. Mert elkezdett húzódni a szabadságot élvező lábam, úgyhogy ugráltam néhányat, kicsit behajlítottam de mindezt nagyon óvatosan, hiszen ha elveszítem az egyensúlyomat, akkor nagyjából annyi az egésznek és nem csak taknyolok egy szépet, de még el is töröm a lábam.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=126&post=536942#post536942][b]Benedict Ian Lloyd - 2015.10.30. 03:56[/b][/url]

Elvigyorodik, mikor a lány elfogadja a segítségkérést és még egy lépéssel közelebb megy hozzá - mikor aztán a másik elkezd ugrálni, még a karját is kinyújtja felé, hogy kapja el, ha akarja, mindez aztán valóban az odafigyelés csúcsa. Egyébiránt leginkább a lábával van elfoglalva; a lánynak talán szerencséje van, hogy egy olyan ember esett ide, aki ért valamelyest az emberi izomzathoz, ez rögtön meglátszik azon, ahogyan a bokájához nyúl. Kissé hátat is fordít most neki, miközben óvatosan meg-meglazítva elkezdi felfelé tolni a lábát - ez előbb-utóbb azzal fog járni, hogy a másik kénytelen lesz egyre közelebb és közelebb ugrálni, de legalább van kapaszkodója. Ian persze folyamatosan hátrapislog, mert bár elég hajlékonynak tűnik a lány, nem tudja, mennyi ideje van itt - és ez egészen addig megy, míg végre el nem érik azt a magasságot, amit a fiú megfelelőnek ítél; ekkor egy gyors mozdulattal szembefordul vele.
- Jó, akkor kapaszkodj meg. - Mondja továbbra is angolul, de ezúttal legalább nem vigyorogva; túlságosan koncentrál rá, hogy jól fogja meg a szorult bokát és a lány hónalját, mert, bár sose táncolt, most egy olyan kellemes emeléssel lendíti ki őt és teszi le féltő gonddal egy lépéssel arrébb magával szembe, hogy azt bármelyik balettszíndarab őszintén megirigyelhetné. Nagy szerencse, hogy ezt a furcsa problémamegoldást nem látja kívülről, elképzelni is épp elég nevetséges.
- Tessék, így jó lesz. Nem akartam használni a pálcát, mert nem tudtam, ki tudnálak-e úgy lebegtetni, hogy ne sérülj meg. - Magyarázza gyakorlatiasan, miközben elengedi a lábát, de ekkor még nem lép hátrébb, nehogy felesleges mozdulatot tegyen, ha az ismeretlennek túl zsibbadt lenne a tagja és támaszra szorulna. Nagyjából addig tart kedves érdeklődése, míg fürkészve a lányt biztos nem lesz benne, hogy megáll a két lábán, de bárhogy is, elég hamar visszaszökik arcára a korábbi szenvtelen, érdeklődő vigyor, még fel is nevet egy kicsit. Persze neki eszébe se jut, hogy létezhet olyan ember Európában, akivel ne tudna kommunikálni, vagy csak nehezen; luxemburgi kölyökként ezerféle nyelvhez hozzászokott, főleg ahhoz, hogy bárhol, bármikor, bármelyik használható, de a magyar sajnos nem tartozik közéjük.
- Jól vagy? Mégis hogy kerültél ilyen idióta helyzetbe?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=126&post=537016#post537016][b]Csornay Kíra Lotti - 2015.10.30. 13:29[/b][/url]

Ellenállhatatlan vágyat éreztem arra, hogy a vigyorára nyelvöltéssel válaszoljak, de nem tettem. Ez az a helyzet, ahol az ember lánya nem pimaszkodhat, hanem befogja a száját és reménykedik benne, hogy nem választják el a lábát a teste többi részétől. Mikor a fiú közelebb jön, kicsit odébb ugrálok helyet hagyva neki s mikor a lábam után nyúl még épp szólni akarnék neki, hogy a legjobb ötlet az lenne, ha egyszerűen felfelé tolná a lábamat, amikor csodák csodájára tényleg ez történik. Kicsit meglepődök és bele is pirulok a gondolatban, miszerint szakértő kezekben vagyok, pedig ezt nem néztem volna ki belőle. Amint elkezdi felfelé tolni a lábamat úgy megyek egyre közelebb, végül kénytelen vagyok megkapaszkodni a vállában, de viszonylag büszkén viselem a dolgot, arra való tekintettel, hogy az álló spárga még tényleg mindig ilyen jól megy. Vigyorgok is rajta egy sort, kiélvezem a pillanatot, de mosoly azonnal eltűnik az arcomról, amint a fiú felém fordul. Igyekszem komoly lenni, ráadásul koncentrálnom is kell, hogy értsem mit akar, így mikor felfogom bólogatok, de nem szólalok meg, minél kevesebbet beszélek angolul, annál kevésbé leszek nevetséges. Ez a helyzet már így is túlontúl kellemetlen, nem kellene tovább ásnom a síromat. Kíváncsi voltam, most mi következik, illetve, hogy tudja-e, most mit lehet tenni, nem voltam egy nagy darab lány, sőt, apró voltam és vékony, de mégis kellemetlenül érintett már a gondolat is, hogy megfog emelni. Tudtam, hogy más lehetőség nincs, és láttam a szemében, hogy ő is pont erre gondol. Így mikor hozzámér zavartan köhintek, lesütöm a szememet, a következő pillanatban pedig már a lábam a levegőben kalimpál. Igyekszem könnyíteni a dolgán és külső szemmel nézve talán még egész csinosra is sikeredett a mozdulat, de szerencsére senki nem látta, hiszen csak egy pillanatig tartott, a következőben már két lábbal álltam a földön, vigyorogva mint a tejbe tök, ugyanis megmaradt mindkét lábam és érezhetően semmi baja sincs. Azért gyorsan megcsavartam a bokámat, guggoltam egyet, majd lezárásként felhúztam a fenekemhez a bokámat, sőt, egy kicsivel föntebb is emeltem, megy ám a tarkómig is, de nem akartam ennyire menőzni.
Gondoltam, hogy mindezek után azért egy választ megérdemel, de előtte a biztonság kedvéért azért lenyújtottam, és míg a másik lábamat húzkodtam kicsavarodva fölfelé, igyekeztem összeszedni a gondolataimat.
- Hát ööö.
Kezdtem bele magyarul aztán észbe kaptam. Ajaj, azt hiszem, angolul kell folytatnom. Semmi baj, nyugalom, nem először társalgok külföldi diákkal.
- Tudod én csak gyakoroltam egy Nippon Zengó mozdulatot, és le akartam rúgni a lovagi páncél sisakját, de nem céloztam elég ügyesen.
Megszenvedtem ezzel a mondattal, néha szünetet tartottam, gondolkodtam, újra kezdtem, aztán végül összehoztam, valamennyire.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=126&post=537824#post537824][b]Benedict Ian Lloyd - 2015.11.01. 05:40[/b][/url]

A lány mindenféle ügyes mozdulattal nyújtani kezd, feltételezhetően azért, hogy leellenőrizze, minden izma épségben maradt-e a kényszerhelyzet után. Ian ezt természetesen végignézi, ráérősen fekete farmerje zsebébe dugva a kezét, hiszen közben válaszra vár.  
- Hát, elég hajlékony vagy. - Jegyzi meg, mintegy mellékesen, békésen nézelődve és tűnődve, töretlenül és kitartóan mosolyogva. Az erős akcentussal ejtett mondatok billentik ki mélázásából; az idegen hangzás és az, hogy láthatóan nem jön olyan természetesen a szájára, mint amennyire boldogan megtámad különböző dekoratív elemeket a folyosón, mindenképp figyelmet érdemel. Ian állati ritkán találkozik olyanokkal, akikkel nem megy teljesen gördülékenyen a kommunikáció, ez először mindig meglepi. Sok mindenre számított, mikor Magyarországra készült, de ez furcsa módon soha nem jutott az eszébe.
- Imádom, ahogy a magyarok beszélnek angolul. - Elvigyorodik és futólag körbenéz a folyosón; körülötte a festmények teljesen érthetetlenül hadoválnak, kiáltoznak mindenfélét ezen az idegen nyelven, azzal a hangsúlyozással, hangképzéssel, ahogyan kezdetben az angol szavakat is kiejtik - mindez tényleg tetszik neki, különlegesnek és aranyosnak tartja, bár pusztán a szavaiból nehéz megsaccolni, mennyire beszél ironikusan.
- Nippon Zengó? Valamiféle harcos aerobik? - Fogalma sincs - jelezve kiemelkedő érdeklődését megvonja a vállát, másfelé néz, a sértetlenül és büszkén feszítő páncélra. Csak képzelte, hogy még feljebb emelte az állát, mikor felé fordult?
- A jó hír, hogyha egy ember fejét akarod majd lerúgni, az jó eséllyel alacsonyabban lesz, mint a páncélé. - Nem tudni, mit tervez a lány hosszútávon ezekkel a gyakorlatokkal, de ártani csak nem árthat - maximum magának, ahogy a példa mutatja.
- Ian vagyok. - Udvariasan közelebb lép és kinyújtja a kezét a lány felé.  Miután ennyire letaperol valakit, igazán illik bemutatkozni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=126&post=538207#post538207][b]Csornay Kíra Lotti - 2015.11.01. 22:14[/b][/url]

Amint úgy éreztem, hogy a lábamban minden a helyén van, rögtön abbahagytam minden felesleges mozdulatot. Ennél jobban nem tudtam volna a fiú orra alá dörgölni, hogy mennyi minden tudok, s bár különösebb célom nem volt vele, rájöttem, hogy már az első pillanatban leszűrhette, amikor meglátott.
- Tíz év ritmikus gimnasztika.
Valljuk be, nem mindennapi látvány lehetett. Ha most sarkon fordult volna és szó nélkül elment volna, az sem zavart volna, bár biztos, hogy csapkodtam volna egy ideig a homlokomat, miközben azt mondogatom mennyire szánalmas is vagyok és csakis kizárólag én kerülhetek ilyen helyzetben. Azonban a srác nem ment, sőt, mintha kíváncsi lett volna. Én meg persze ettől teljesen zavarba jöttem, mert kérdezgetett a beszéd pedig, főleg fiúkkal még magyarul sem az erősségem, nem még egy teljesen idegen nyelven.
- Áhh, nyugodtan nevess ki. Általános iskolában is én voltam a legbénább angolos.
Legyintek zavartan miközben egy pillanatra érdekesebb lesz a cipőm, mint az, akivel beszélek. Nem tudom, hogy komolyan gondolja-e vagy csak jól szórakozik és ironizál, sajnos ehhez sem volt fülem, de talán most az egyszer elnézem, hogy kinevetnek.
- Küzdősport-aerobik, Kyokushin mozdulatok, zenére.
Ha épp magyarul kellene csevegni biztos csillogó szemmel mesélném el a részleteket, de inkább nem, csöndben maradok, főleg a megjegyzése után. Idegesen hintázok a lábamon, dülöngélek előre-hátra majd, hogy mást is csináljak hátrateszem a kezemet, összekulcsolom magam mögött, felnézek a plafonra, majd vissza a fiúra, és a cipőm orrára. Látszik, hogy egy pillanatra se tudok megállni. Pedig annyira próbálkozom!
- Hát, ami azt illeti...ez attól függ kivel harcolsz, mert egy óriás feje biztosan magasabban van, de a tiéd...
Mielőtt befejezném, néhány lépést hátrálok majd lassan megpördülve a tengelyem körül felemel a lábamat, mintha rúgnék, de koránt sem olyan erősen és gyorsan és jó néhány centire a fejétől megállítom.
- A tiédet könnyen lerúgnám, már izé khm, szóval hogyha akarnám, érted de nem akarom, meg sem fordult a fejemben.
Észbe kapom, gyorsan leengedem a lábamat és visszaállok a kezdő pozícióba, mehet megint a hinta, szuper, most már tényleg gyogyósnak nézhet.
- Lotti vagyok és köszönöm, hogy megmentettél.
Lenézek a felém nyújtott kezére, elmosolyodom és belecsúsztatom az én apró kezemet, hogy egy határozottan lányos kézszorítással hivatalossá tegyük a bemutatkozást.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=126&post=538341#post538341][b]Benedict Ian Lloyd - 2015.11.02. 13:55[/b][/url]

Bólint az információra - a tornáról (bár főleg az atlétikáról) már sokkal többet tud, mint az aerobikus dolgokról, valahol többre is becsüli és egyáltalán nem lepődött meg az információn. Néhány év ugrálástól és bokszolgatástól biztos nem lenne ilyen hajlékony a lány, amennyire most megmutatta a...tehetségét.
Elmosolyodik az aranyos vallomáson, amelyben a lány töredelmesen bevallja, miféle nyelvi nehézségekkel küzd, ami részben azért megmagyaráztat érthetetlen zavarát. Lotti izeg-mozog és folyamatosan a lábát bámulja, bár nem mondhatni, hogy Ian ezt különösebben lereagálná, úgy tűnik, tulajdonképpen nem foglalkoztatja őt a dolog. A rögtönzött harcbemutatón azonban lelkesen felnevet - nem lép hátra egy lépést se, de azért megnézi az arcától néhány centire lévő lábat, ami prezentálja, mekkora veszélyben is lenne, ha Lotti úgy akarná...
- Nagy szerencse, hogy nem akarsz bántani. - Ugyan széles vigyora nem arról árulkodik, mintha igazán megijedt volna a fejberúgás lehetőségétől, úgy tűnik Lotti se akar további mozdulatokkal fenyegetni - hamar visszatérő lányos zavarával együtt újra dülöngélni és nézelődni kezd. A kézfogáskor Ian gyorsan alkalmazkodik; Eszternél egyértelműen mindig a réges-régi, tradicionális üdvözlési formákat szereti (legalábbis hivatalos helyeken), de a fiúnak esze ágában sincs ezt bárki másnál alkalmazni - Lotti felé tiszteletteljesen nyújtja a kezét, majd érezve a leheletnyi, finom szorítást  -talán önkéntelenül- biccent egyet ahelyett, hogy a kéz biztos fogásán kívül bármennyire is szorosabbra fogta volna.
- Nos, örülök, hogy megismertelek, Lotti. - Amennyire az lehetséges, beszéd közben ő eddig is megpróbálta tartani a szemkontaktust (már amikor felnéz rá), most pedig kifejezetten megvárja ezt, még mielőtt újra megszólalna.
- Esetleg el tudnád mondani, merre találom a konyhát? - MOST ETTÉL, IAN! Mindenesetre a lyukasórája továbbra is tart, a desszertből sose elég, ráadásul a konyhát sehol nem lehet elég korán bemérni, bármikor szüksége lehet rá az embernek. A felkeresendő helyekkel teli listáján, úgy hiszi, magától ezt találná meg a legnehezebben.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=126&post=540117#post540117][b]Csornay Kíra Lotti - 2015.11.07. 16:12[/b][/url]

Nagyra értékelem, hogy a fiú nem lépett hátra és nem is ijedt mert. Mert valójában a légynek sem tudnék ártani, hiába tudok ezt-azt. A bátyám mindig azt mondja, hogy pont ezért nem ér semmit, hiába vagyok képbe néhány harcművészettel, csak az időmet fecséreltem vele, mert olyan vagyok mint a ma született bárány a lelkem pedig mint a patyolat. Szép hasonlat, kááár, hogy fogalmam sincs róla mi az a patyolat, na mindegy. Inkább azon vagyok, hogy leplezzem valahogy a zavaromat, mert ez a fiú igencsak rendesnek tűnik, semmi okom arra, hogy kisebbségi komplexusom vagy mim legyen mellette. Igaz, magasabb mint én, és idősebbnek is tűnik, ez pedig már bőven elég arra, hogy kicsinek és jelentéktelennek érezzem magamat, de annyira próbálkozom!
 - Kár, hogy nem is tudnálak.
Egy pillanatra lekonyul a szám széle, de épp csak egy pillanatra. Nem vagyok az a fajta aki sokáig kesereg, pláne egy ilyen dolgon, úgyhogy máris újra elöl van a vigyorom. A hintázást abbahagyom, sőt a kezeimet is magam elé veszem, de ránézni még így is nehezen megy. El kell telnie egy kis időnek ahhoz, hogy önmagam tudjak lenni valakivel és ne érezzek semmi mást, csak azt, hogy biztonságban vagyok. Hogy nem nevet ki és nem fog lenézni, hasonlók. Bár, kinevetni kinevethetett volna eddig is, de úgy...igazából, amitől az ember legszívesebben azonnal elbőgné magát, mindenkinél van ilyen érzet, nem? Nem? Ahh, mindegy, a lényeg, hogy tudok én normálisan is viselkedni csak idő kell hozzá és türelem.
- Én is.
Bólintok mosolyogva, kissé oldalra billentett fejjel, miközben azon vagyok, hogy memorizáljam magamban a nevét. Szép neve van, jó kimondani és könnyen tanulható, úgyhogy könnyű helyzetben vagyok. Mármint a nevét illetően, azt, hogy ezután mi következne, arról fogalmam sincs, ha rajtam múlna, most intenék, aztán, hogy ne legyen sokkal sokkal sokkal cikibb a helyzet olajra lépnék. De amikor rápillantok a fiúra látom, hogy mondani készül valami. Hahh, helyzet megmentve! A kérdésre hallatán felpillantva összevonom a szemöldökömet.
- Hát őőőőő. Lemész ezen a lépcsőn, aztán jobbra, aztán balra, utána pedig a harmadik ajtó és akkor ott egy titkos átjáró amin keresztül eljutsz.
Abbahagyom a magyarázást, a mosolyommal bocsánatot kérek.
- Megmutatom.
Ennyit igazán megérdemel, hiszen mégiscsak, ő a megmentőm! Hopáácska! Egy igazi megmentő! El sem hiszem! Egy nagy sasszéval mellé lépek és játékos mozdulattal meghúzogatom a pólóját, ami annak a jele, hogy indulás van.
- Arra megyünk.
Mutatom az ujjaimmal. És már indulunk is, a konyhába. Ajjjajj, csak el ne tévesszem az irányokat!