Ez az a hely, ahol nem sétálhatsz el anélkül, hogy ne csalnának mosolyt az arcodra a festmények. Ők mindig mulatoznak, ezért nem egy vászonnak van borszaga, mely a folyosón is jelentkezik, különösen olyankor, amikor nem lehetnek tárva az ablakok. A freskók lakói vidám cimborák, akik szeretnek énekelni, táncolni és mulatozni. Minden járókelőnek ajánlják ezt a helyet, ha haláluk után portréként kívánnak majd tovább élni.

Az utolsó órám végeztével a klubhelyiség felé vonulok. A folyosókon hemzsegnek a diákok, sokaknak van még ilyenkor délutáni elfoglaltsága, ráadásul ma még az időjárás sem kedvez. A hideg miatt valahogy többen választanak benti elfoglaltságot.
Nincs sok kedvem összetalálkozni valakivel. Lehajtott fejjel lépdelek ki a teremből, sietősen cipelve magammal a könyvemet és jegyzeteimet. Látszik rajtam, hogy az agyam teljesen máshol jár, csoda hogy nem botlok el valakiben. Mintha azt hinném, hogy a sietség bármit is megold. Igazából azt szeretném, hogy végre felérjek a hálókörletembe, bedőlhessek az ágyamba és ki se mozduljak onnan reggelig. De persze előtte át is kell nézni a holnapi anyagot, nehogy kellemetlen meglepetésben részesüljek, ami ebben az időszakban pláne aggasztó.
Ahogy kijjebb érek, egy olyan helyen találom magam, amit mindenki csak a Vigadófreskó folyosójaként emleget. Igazából vidám festmények tucatjain kívül nincs itt semmi érdekes. Ugyanakkor általában jobb lesz a kedvem, ha vetek némi pillantást a festett alakok bohókás mindennapjaira. Milyen jó, hogy nem festménynek születtem... Azt hiszem beleőrülnék.
A folyosó ezen szakaszán már nincsenek annyian, talán időközben a többiek is megtalálták a helyeiket. Véletlen csupán, hogy a távolba pillantva észreveszek egy ismerős arcot, akivel már régóta szerettem volna újból találkozni. Balázs az, talán ő is az imént végzett, és ráér egy kicsit beszélgetni. Úgy látom, mintha egyedül lenne, ezért néhány másodpercig csendben figyelem, majd minden bátorságomat összeszedve odasétálok hozzá, hogy üdvözölhessem.
- Szia! - fújom ki magam, mintha ezidáig egyhuzamban gyalogoltam volna, s most a motyómat magam elé rakva megpihenek, s a nehéz levegővételben az egész napi nyűgöm érződik. - Mi újság? Végre vége a napnak... - kérdezem ösztönösen, majd egy utolsót nyavalyogva be is fejezem, bizonyára nem kíváncsi a panaszaimra, pedig lenne miről mesélnem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=126&post=465539#post465539][b]Tormay Lénárd - 2015.02.18. 17:34[/b][/url]

Az utolsó órám végeztével a klubhelyiség felé vonulok. A folyosókon hemzsegnek a diákok, sokaknak van még ilyenkor délutáni elfoglaltsága, ráadásul ma még az időjárás sem kedvez. A hideg miatt valahogy többen választanak benti elfoglaltságot.
Nincs sok kedvem összetalálkozni valakivel. Lehajtott fejjel lépdelek ki a teremből, sietősen cipelve magammal a könyvemet és jegyzeteimet. Látszik rajtam, hogy az agyam teljesen máshol jár, csoda hogy nem botlok el valakiben. Mintha azt hinném, hogy a sietség bármit is megold. Igazából azt szeretném, hogy végre felérjek a hálókörletembe, bedőlhessek az ágyamba és ki se mozduljak onnan reggelig. De persze előtte át is kell nézni a holnapi anyagot, nehogy kellemetlen meglepetésben részesüljek, ami ebben az időszakban pláne aggasztó.
Ahogy kijjebb érek, egy olyan helyen találom magam, amit mindenki csak a Vigadófreskó folyosójaként emleget. Igazából vidám festmények tucatjain kívül nincs itt semmi érdekes. Ugyanakkor általában jobb lesz a kedvem, ha vetek némi pillantást a festett alakok bohókás mindennapjaira. Milyen jó, hogy nem festménynek születtem... Azt hiszem beleőrülnék.
A folyosó ezen szakaszán már nincsenek annyian, talán időközben a többiek is megtalálták a helyeiket. Véletlen csupán, hogy a távolba pillantva észreveszek egy ismerős arcot, akivel már régóta szerettem volna újból találkozni. Balázs az, talán ő is az imént végzett, és ráér egy kicsit beszélgetni. Úgy látom, mintha egyedül lenne, ezért néhány másodpercig csendben figyelem, majd minden bátorságomat összeszedve odasétálok hozzá, hogy üdvözölhessem.
- Szia! - fújom ki magam, mintha ezidáig egyhuzamban gyalogoltam volna, s most a motyómat magam elé rakva megpihenek, s a nehéz levegővételben az egész napi nyűgöm érződik. - Mi újság? Végre vége a napnak... - kérdezem ösztönösen, majd egy utolsót nyavalyogva be is fejezem, bizonyára nem kíváncsi a panaszaimra, pedig lenne miről mesélnem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=126&post=480268#post480268][b]Lasch Ervin Balázs - 2015.03.22. 12:39[/b][/url]

Lénárd

Hogy én mennyire nem értem ezt a gyógynövénytant. Komolyan, művész az, aki fejből össze tudja gyűjteni őket, rendszerezni hatásuk meg színűk szerint, én meg az a fajta ember vagyok, akit simán kinyírhatnak, mert elhiszi, hogy amit elé tolnak az pont az, amiről mesélnek is. De hát ha év végén megkapom az elfogadhatót, akkor esküszöm nem eszek meg semmit, ami zöld. A spenótot se, komolyan. Úgysem ismerném fel, ha arról lenne szó. Remélem elrabolni se akar senki, hogy gyógynövényeket gyűjtsek neki, különben meglakolok. Elég ostoba halál lenne. Viszont ezek akkor se mennének, ha tényleg az életem múlna rajtuk.
Kilépve a teremből felvágom a táskám az első ablakba, és nekiállok a "szerelésnek". Nem igazán bírja már a strapát, egy-egy vastagabb könyv pedig meg is tette a hatását. Valószínűleg a hét végére már nem lesz egyben, hiába foltozom meg, amennyire csak tudom. Itt az ideje venni egy másikat.
- Hála Merlinnek, még egy óra, és esküszöm önként megyek neki a falnak. Mi a baj?
Azt, hogy nincs jó kedve azonnal leveszem, ennyire már ismerem kedves barátomat, még ha mostanában csak ritkán is tudunk találkozni. Még egyet húzok a táskán, miközben nagyon sajnálom is. Szerencsétlen táska elég régóta velem van, várható volt, hogy nem bírja örökké, de legalább ezt a tanévet még kibírhatta volna, így a hazautazáskor anyám vett volna másikat, nem nekem kellene. Kissé hátrébb teszem, hogy leesni ne akarjon. Ha így folytatom, még a végén munkát kell keresnem a faluba, hiszen a zsebpénzem elkezdett fogyni, és utálom, ha nincs elég pénzem. Igen, kicsit mintha hatalmas katasztrófára készülnék, úgy gyűjtögetem a pénzt. Nem is lenne baj, ha az utóbbi időben nem tömtem volna tele magam mindenfélével, mert bizony a faluban való sütizések viszik a pénzt.
- Add ki magadból, bár én nem vagyok olyan csinos, mint a pszichológus, de legalább nem kell attól tartanod, hogy elveszel a dekoltázsomban.
Vicceskedve persze, de jobb kezemmel a nyakkendőmhöz érek, kicsit meglazítom, majd kibújok belőle, és hozzá a felső két gombot is kigombolom, huncut mosoly kíséretében. Ha mást nem is, talán egy kis mosolyt csalok Lénárd arcára.