Zoé

Hűvös este van, látszik, hogy már javában tél van. Hosszú, fárasztó és tanulással teli napom volt, úgyhogy úgy döntök, kijár nekem egy kis pihenés, teszek egy sétát. A kastélyon kívül nagyon hideg van, így maradok belül.
Elindulok amerre kedvem tartja, és hamar rájövök, hogy még sosem voltam a keleti szárny első emeletén. Fogalmam sincs, mit rejt a folyosó, de hirtelen kezd érdekelni. Engedek a kíváncsiságomnak, lassan fölsétálok a lépcsőn.
Amint fölérek, eltátom a szám. Gyönyörű látvány tárul elém, az egész folyosót betöltik a freskók, a padlótól a plafonig. Minden festményen mulatoznak az emberek, még érezni is lehet a bor illatát. Kis gondolkodás után rájövök, hogy a "Vigadófreskó" folyosóján vagyok, olvastam erről a helyről régebben egy könyvben. Mindig is kíváncsi voltam rá, nem is értem, miért nem kerestem eddig.
A sok vidám festményt látva én is jobb kedvre derülök, hirtelen elfelejtem, milyen rossz napom is volt. Csak sétálgatok a folyosón, és nézem a nekem integető embereket. Mikor felnézek a plafonra, ott is több száz mulató alakot látok. Nem tudom miért, de én is velük kezdek nevetni. Szép lassan megnyugszom, és teljesen visszatér a jókedvem.

*Már jártam jó párszor ezen a folyosón, de valahogy soha nem ütötte meg orromat ez a finom bor illat. Igaz mindig csak átrohantam rajta és soha nem figyeltem sem az illatokra sem a képekre. Most viszont végre úgy sétálok a kastély falai között, hogy sehova nem rohanok. Régen volt már ilyen, mindig volt valami dolgom. Prefektusi teendők, vagy éppen kviddics edzés, vagy valami fantasztikus házi dolgozat valamelyik tantárgyból. Mondanom dem kell, hogy kicsit túlhajszoltam magam mostanában és hát kezdtek kimerülni a tartalékaim is. Pont ezért tett jót ez a kis karácsonyi pihenés a szervezetemnek. Régen éreztem magam ilyen kipihentnek és minden bizonnyal sokára is fogom. Nemsokára egy újabb meccs elé néz a csapatunk, aminek én valahogy most nem tudok örülni. El vagyok keseredve a múltkoriak miatt. Alig van pontunk és úgy érzem, hogy egyáltalán nem tehetünk róla. Az első meccsen egyszerűen senki nem kapta el a cikeszt, a második meg a hóvihar miatt kivitelezhetetlen lett. Borzalmas, még soha nem álltunk ilyen rosszul amióta itt vagyok a suliban. Ilyen gondolatok cikáznak a fejemben, miközben leülök az egyik padra, egy romantikusan vacsorázó páros alá.


Öltözék

Mary Glotter

Pám-párárám-pám-párárám… Hallatszik a kastély legvígabb folyosójáról. Persze csak szolidan, nem artikulálatlan üvöltés formájában, inkább amolyan finom, úri kisasszonyhoz illendő módon. Innen tudjuk, hogy most nem a freskók a tettesek… De kezdjük ott, hogy az úri kisasszonyok sem énekelgetnek semmifajta folyosókon. Viszont most nem látja senki. Ilyenkor talán még ők is kifordulnak magukból.
De Amandát ez látszólag nem érdekli, a folyamatosan ismétlődő ti-ririk ritmusához igazítja lépteit. Egy hosszabb-aztán két rövidebb ugrás.  A lány még a bal kezét is lengeti hozzá, miközben csettintget a rajta lévő ujjakkal. Azért csak a bal kezével, mert a jobbnak két vastag könyvet, plusz pár jegyzetet kell erősen szorítani, nehogy a földre essen.
De hogy miért is ilyen boldog a kis hősünk? Nos, ez egy jó kérdés. Talán jó jegyet kapott? Vagy valaki megkérte a kezét? Benyakalt nyolc üveg vörösbort? Megígérték neki, hogy kiveszik az iskolából? (Mert ugye jó hely, meg minden, de mégiscsak itt is tanulni kell) Vagy csak a freskók vannak rá ilyen hatással? Minden embert, aki erre téved, megfertőznek ezzel a borvirágos jókedvükkel?
A lányka éppen egy férfiakból álló asztaltársasághoz lejt oda, hogy leemelje fejéről képzeletbeli kalapját. Pukedlizik egyet a vászonlakóknak, akik döbbenten merednek rá. De úgy különben a legtöbb festmény hasonló helyzetben van öt méteres körzetben. Jó-jó, azt megszokták már, hogy a képek alakjai állandóan mulatoznak, de ez számukra szokatlan viselkedés egy igazi, hús vér embertől. Akarom mondani boszorkánytól.
A lány visszateszi a kalapját a fejére, majd tovalibben, hogy megkérdezze két szerzetestől; mi jón nevetnek a másik falon? Arcán piros foltok jelentek meg a sok táncikálástól, és haja kócosan lobog utána. Most belegondolva nagyon hasonlít a csodaországbeli bolond kalaposra, csak női kiadásban. És kalap nélkül. És kevésbé elhagyatottan..

szerelés

Adri

Ruucska

Đominic

    Megkezdődött a vizsgaidőszak, mindenki tankönyvvel a kezében rohangál fel s alá. Mindig is döbbenettel néztem azokra az emberekre, akik képesek voltak ennyit tanulni. Én is kitűnő eredménnyel végeztem el minden iskolámat, mégsem volt szükségem naphosszat tartó magolásra. Egyszerűen értelmetlen, hiszen lehet, hogy a vizsgán el tudod mondani, de ha két hét múlva visszakérdezik, tuti nem fogod köpni a választ.
    Szerettem a házam, mert itt a legtöbb ismerős halálos nyugalommal flangált, mintha épp nyaraláson lenne. Ez a tökéletes lazaság és oldott hangulat volt az, amit imádtam a Rellonban. Lehet, hogy tele vagyunk olyan tulajdonságokkal, amiket mások nem kultiválnak, de mi így érezzük jól magunkat, ettől leszünk zöldek. Jómagam sem vagyok kivétel, szintén a lazulós csapathoz tartoztam, így zsebre dugott kézzel sétálgattam a kastély falai között. Kivételesen jó hangulatomban voltam, így kellemesen elcseverésztem pár ismerőssel. Az általában idegesítő dolgok ezúttal kevésbé vonzották a figyelmemet, ami jót tett nekem is és a környezetemnek is. Továbbra is kiosztottam pár szúrós pillantást, hiszen ez valahol elengedhetetlen részem volt, velem járt. Talán rosszul is éreztem volna magam, ha nem teszek ilyesmit.
    Nem telt bele sok idő és a Vigadófreskó folyosóra értem. Itt aztán volt minden, hosszú és rövid, fárasztó és mulattató tréfa egyaránt, ám annyi közös volt minden festményben, hogy árasztották a mámorító borszagot. Talán egy kicsit megkívántam. Talán. Némelyik rám köszönt, egynél azonban meg is álltam. Jókedvűen mesélt nekem, én pedig elmosolyodtam a végén. Aztán tovább indultam és mindenkitől meghallgattam egy-egy vicces történetet. Sosem volt kenyerem az efféle szórakozás, de kivételesen jól esett.

Lipovszky Dóra Villő

 

A kishölgy


Hiába az évek amiket anno itt eltöltött, fogalma sincs, hogy merre keresse a Levita klubhelyiségét. No nem mintha tudná a jelszót amivel beléphetne, de talán a környékén el tudja kapni a fiút. Most egy kivételes okból jött az iskolába, előbb Yarral szeretne beszélni, vagyis keríteni egy indokot hogy beszélhessen vele, aztán megkeresi Alexát hogy engedélyt kérjen tőle, hogy a Kívánságok Termébe had legyen bejárása. Sehol sem tud olyan edzőtermet teremteni magának, mint ott, azzal a speciális húsz gurkóval...
Viko most a keleti szárnyban van, az első emeleten, de hogy pontosan hol, azt ő sem tudja megmondani.
~ Tessék, még most is képes vagy eltévedni. ~
Húzza el a száját és körbepillant. A festmények mulatoznak, isznak, jól érzik magukat, néhol bor illatát is szagolni véli, de szerinte csak képzelődik. Késődélutáni órákban járunk, a fiatal nő csak most tudott szabadulni a boltból. Ideje lenne kerítenie már egy házimanót aki besegít neki, mert lassan kezd kimerülni a folyamatos munkától. Tényleg, lehet beszél ezért is Alexával, vagy egyenesen az Igazgató úrral. Megbízható manót biztosan tudnak ajánlani, lehet hogy a konyháról még el is szabadítanak neki egyet.
~ Ez eddig oké, de most hol járhatok...? ~
Tanácstalanságában odasétál a folyosó legnagyobb festményéhez, amin egy komplett kocsmai jelenet látható. Párocskák turbékolnak a sarokban, a kocsmárosné épp kiszolgálja a tivornyázó vendégeket, néhányan a spiccességükben verekedésbe kezdtek. Mi kell még?

Kicsi sárkány

Feszülten figyelte a vele szemben ülőt, a belőle áradó idegesség rácáfolt a cukrászda kellemes aurájára. Türelmetlen volt, hallani akarta már a választ, még ha visszautasítás is lesz: túl akart már lenni a stresszes helyzeten. Amikor a fiú elkezdett beszélni, ha lehet még idegesebb lett, szemei zaklatottan cikáztak, az apró mozdulatokat, esetleges árulkodó gesztusokat keresték, melyekből kiolvashatná a válasz tartalmát.
A felelet elhangzása után még másodpercekig bámult maga elé, agya képtelen volt felfogni a szavak jelentését. Akkor... Ők most... Hogy szerelmi szál? Az övék?
Ajkaira lassan egy megkönnyebbült mosoly ült ki, mellkasából egy hatalmas sóhaj formájában szakadt ki a levegő, hogy utána fellélegezve nevessen rá a másikra.
Hát nem rontotta el mégsem. Vannak még csodák.
A következő pillanatban Noel már felpattant, és indulásra ösztökélte Lyrát is, így a lány utánozva mozdulatait állt fel helyéről, hogy aztán belebújjon kabátjába - a másik udvarias segítségével. Felmosolygott a fiúra, majd miután megérezte a kezét a vállán, elindult a kijárat felé.
A rellonos kijelentésére csak egyetértően bólintott, nem hitte, hogy a közeljövőben ki tudna nyögni bármi értelmeset is. Gondolatai továbbra is száguldoztak fejében, próbálta feldolgozni az utóbbi pár percben elhangzott információkat, melyek még mindig egészen hihetetlennek tűntek számára. Kiérve az utcára arra tért magához, hogy újra szemben találta magát a zöldszeművel, aki ezúttal gyengéd mozdulatokkal igazgatta ruházatát. Ha azt hitte, hogy a cukrászdában történtek igazán felkavarták gondolatait, akkor most rájöhetett, hogy ez koránt sem volt igaz: az elhangzó szavakra elakadt lélegzete és szinte megütközve bámulta a kedves arcot. Nem fért a fejébe, hogy hogy gondolhatta ez az egyébként határozottan értelmesnek tűnő fiú, hogy neki van megköszönnivalója. Fejét csóválva, ajkain egy lágy mosollyal simította végig a komoly vonásokat, hogy aztán a lehető legnagyobb meggyőződéssel hangjaiban suttogja el válaszát.
- Buta. Én köszönöm.
Boldogan simult bele a másik ölelésébe, érezte, ahogy egyszerre rázza ki a hideg és szalad végig egy forró hullám gerince mentén, egész belerázkódott a visszás érzésbe. Arcát a fiú hívogató nyakhajlatába fúrta, úgy hallgatta a szelíd duruzsolást, mely újra kisöpörte összes épkézláb gondolatát fejéből.
Hamarosan - Lyra legnagyobb bánatára - szétváltak, hogy meginduljanak vissza, az iskola felé. A lány az első pár méter után, nem titkolt hátsó szándékkal, határozottan megfogta a mellette haladó kezét, oldalával pedig a lehető legszorosabban hozzásimult. Egyrészt lelkét melengette a számára kényelmes helyzet, másrészt - nem elhanyagolható módon - fagyos ujjait is. Arcáról egy pillanatra sem tűnt el a derűs mosoly, elvégre elérte célját - a vele szembe jövőket egy óvodásra emlékeztethette, aki épp most kapta meg az áhított herceget kedvenc babája mellé.
A hidegre való tekintettel viszonylag tempósan haladtak a kastély felé, a lány végig csendben volt; vagy gondolataiba merült, vagy a fiú esetleges társalgását hallgatta. Na nem mintha nem érezte volna jól magát, sőt, pompásan volt, egyszerűen csak nem érezte helyénvalónak a fecsegést, még mindig a történteket emésztette magába. Nem hitte volna hogy idekerülését követően ilyen rövid időn belül már talál valakit, akit ennyire közel érez magához.
Beérve a kastélyba felpillantott a mellette haladóra, úgy tette fel kérdését.
- Akkor a levita felé?
Meg sem várva válaszát indult meg a keleti szárny felé, immáron kellemes sétára lassítva lépteit. Az első emeletre érve rutinosan indult meg a háza felé, kanyarodott rá a Vigadófreskó folyosójára.
A folyosón a falakat a padlótól a plafonig élénk képek borították, rajtuk a legkülönfélébb emberekkel, akikben csak három közös vonás volt: valamennyien hangosan nevettek, beszélgettek és ittak. Ez utóbbinak volt köszönhető az erős almaborszag, amely az egész folyosót belengte, és amely hosszú szellőztetés után sem tűnt el, az évek alatt már a falakba ivódott.
Ahogy haladtak a levita felé, a portréalakok vidáman kurjongattak nekik, hol kedveskedve, gratulálva, hol pajzán megjegyzéseket kiáltva. A lány már megszokta társaságukat, elvégre naponta többször elhaladt közöttük, ám a fiúnak újdonság lehetett a sok részeg festményszereplő, így kíváncsian pillantott fel rá, arcát fürkészte reakcióját várva.

Rubya professzor asszony

Meg akarom lepni Shaniat. Csak ez jár a fejemben, mert ha már drága nővérem nem rugdosott haza páros lábbal, illik azért azt meghonorálni. És itt érkezünk el a problémához. Pénzem, az nincs, amit sikerült összegyűjtenem, azt a vonatjegyre költöttem… meg némi nyalókára, és nem érzem, hogy annyira kellenék én aktív munkaerőnek, főleg, hogy félig arab vagyok. Tudom, az itteniek bizalmatlanok, és igen, okkal, de héj, nincs rám írva, hogy AL Kaida-Ölj szívvel! Sőt, ami azt illeti egy terroristával se futottam még össze, pedig sokáig járkáltam olyan környéken. De hát mit tehettem volna, ha a barátnőm ott lakik? Na, nem mintha mi az Upper East Sideon laktunk volna… szó sincs erről, nem mellesleg, kilenc embernek marha pici volt az a ház.
De most itt vagyok egy tök új helyen, és nem egyedül, ez azért jó dolog, bár meg nem mondanám, Shan fejéből hogy pattant ki az ötlet, hogy pont Magyarország, no de mindegy.
- Error…. ezek a festmények beszívtak- motyogom a baglyomnak, miközben csak úgy kapkodom a fejem az ordibáló portrék között. Kezemben még mindig azt a kőt szorongatom, amit még a kétes alaktól loptunk el… mikor az eszméletlen volt.
Azt hallottam, van itt egy nő, aki az ilyenekkel foglalkozik, hát gondolván, hogy tuti ért hozzá, csak felkeresem, hátha megmondja nekem, mennyiért tudom elpasszolni. Azt is tudom, hogy valahol erre lakik… valahol. De olyan nagy ez a kastély. Kivéve a számból a nyalókát, végignyalok az ajkaimon, és kint felejtve a nyelvem, torpanok meg, hogy aztán eldönthessem, merre tovább.
Végül úgy döntök, balra fordulok be, így a finomságot visszarakva a helyére, folytatom az utam.
- Halihóóóó…. köves néni- mivel csak a nemével vagyok tisztában, máshogy nem igen tudom szólítani. Remélem, a hangom elég hangos ahhoz, hogy meghallja, azt meg még inkább, hogy erre lézeng valahol, mert ciki lenne úgy ordítozni, hogy az nem talál meghallgatásra.  

a kavics

Axi-maxi *-*

    Futok. Őrült sebességgel vágtatok a folyosókon, épp csak kiértem az alagsorból, de meg sem állok, csak robogok fel a lépcsőn. Kit érdekel a többi diák, most zsákmány van! Hátrapillantok, hogy lássam, loholnak-e a nyomomban, de mivel azért vannak páran a folyosón, így nem merem biztosra állítani, hogy nem kergetnek vérben forgó szemekkel. Oké, kezdem az elején…
    Szóval úgy volt, hogy valaki naaaagyon szépen játszott a hegedűjén. Mármint, én Kahlil bá’-t imádom a legjobban, de ez annyira más volt! Azonnal rákaptam a dologra melodimágus fülemmel és kiszaglásztam, ki az a halálra ítélt, aki épp most fog megválni önkéntelenül a hangszerétől. Nos jah. Voltam olyan merész és életunt, hogy beosontam a Rellonba és lenyúltam a srác hegedűjét, majd mikor kifelé igyekeztem, pechemre összefutottunk. De higgyétek el, közel sem olyan horrorisztikus a helyzet, mint ahogy elsőre tűnik. Igazából tök poénos volt, főleg mikor elkezdett a hegedű után nyúlkálni én meg kikerültem és elrohantam mellette. Bár ha jobban meggondolom, én vagyok az egyetlen olyan elmeháborodott, aki élvezi, ha felhúzhat egy rellonost. Nem először csinálom ezt, lehet, hogy valami új hóbort. Na de nincs most időm ezen gondolkodni, mert itt baromi nagy tömeg van, én meg amúgy is egy nyomorult, szerencsétlen pára vagyok, aki még a saját lábában is képes hasra esni. Szóval előre nézzünk.
    Tisztázzuk a helyzetet. Vissza fogom neki adni. Épp csak kölcsönveszem egy pár órára. Már amennyiben hagyja. Szerencsére fürge futó vagyok, két ballábam ellenére is, úgyhogy nincs egyszerű dolga, ha utol akar érni. Nem ma volt, mikor artistaedzéseket vettem, sőt mi több, innen nézve évezredek telhettek el az utolsó alkalom óta, de futni rendszeresen eljárok. Hála égnek, különben már alulról szagolnám az ibolykát. Befordulok a sarkon és a Vígadófreskó folyosójára szaladok. Így legalább lesz is min szórakozniuk, nemcsak úgy a semmibe röhögcsélnek. Nem pillantok hátra, csak nevetve futok, kezemben azzal a gyönyörű hangszerrel, amit már alig várom, hogy megszólaltassak. Hiába, melodimágusi vérem győzött.

Botond


Dottienak feladata van. Dottienak küldetése van!
Tányéron borsópöttyszemű ideges manólány járkál fel-alá a mulatozó portrék között, egy szalaggal átkötött dobozzal a kezében, a tányér pedig úgy fest, mintha az egy szem borsó levesben úszna, ugyanis a manólány sírdogál. Bizony, nehéz élete van egy házimanónak a Bagolykövön, akit mindig, mindig de mindig a Navinébe osztanak be, mert gyenge idegzetű, és az ő birkatürelmük képes a zokogó-sikítórohamait kezelni, ellentétben talán a többiekkel, és most mégis ide kellett jönnie, sőt, be kellene jutnia a Levitába. Egy dobozt kell kézbesítenie, ez a feladat, de ő sajnos nem tudja, hol is van pontosan a bejárat, mert elfelejtette. Nem, mintha szüksége lenne a bejáratra, hiszen valójában hoppanálni is tudna a házimanók különleges mágikus volta miatt, amire nem hat a hoppanálásgátlás a kastélyban, de úgy tűnik, a nagy idegeskedésben, hogy a kékekhez kell bejutnia, ezt is elfelejtette... nem csoda hát, hogy idegroncsként mászkál fel-alá, időnként hangos vinnyogásban kitörve, és a rózsaszínné mosott lepedőruháját húzogatja magán. Feladata van! Küldetése van.

Miza - Ünnepeljünk!

Ruha és paróka, Plusz a híres cukorkák Mizának

---

Moondance Williams

Lassú léptekkel kanyarodik be a "Vigadófreskó" folyosójára. Kényelmesen, turista tempóban közlekedik, és egyelőre még turistának is érzi magát eme elvarázsolt falak között. Számára mindez vadonat új és még jelenleg is emésztés alatt áll. Ez a kékszemű nádszál ugyanis mugli családból származik és pár nappal ezelőtt még jól ismert, alacsony büdzsén, de tisztességesen működő mugli iskolájában kezdte el a tanévet, majd a dolgok hirtelen felgyorsultak, az élete fenekestől felfordult és természetes környezetéből kiragadva most itt téblábol, keresi a helyét a mágustanodában. Sok hasznos információt közöltek már ugyan vele, eligazították, háztársai érdeklődéssel fogadták, kapott egy térképet az iskoláról, mindenki nagyon befogadó és előzékeny volt vele... néháhy percig, aztán röppentek is tovább az új arcok, ki-ki tanulni, jegyzetelni, gyakorolni. Vizsgaidőszak van, mindenki roppant elfoglalt. Szobatársait nem akarta zavarni ma reggel, sokáig vírasztottak vaskos könyveik mellett, rájuk fér a pihenés. Meg amúgy is, szüksége van még pár napra amíg összeszedi a bátorságát és eljut arra a szintre, hogy dadogás nélkül, mosolyt erőltetve sápadt arcára megszólít egy diákot és barátkozni kezd.
Korán kelt, rendbe szedte hát magát, reggeliként letuszkolt egy diós tekercset és a grafittal megrajzolt térképpel elindult felfedezni az iskolát. Térdig érő sötétkék kardigánba burkolózva hasítja a folyósokat, fekete fűzős bakancsának sarka tompán koppan a padlón. A festményeket kémlelve vakargatja tarkóját, hatalmasra kerekedett szemekkel csodálja ahogy az alakok mulatnak, iszogatnak, íncselkednek vele... mozognak! Nem néz a lába elé, egy mosoly húzódik ajkaira, léptei mégikább lelassulnak, az egyik vörös szakállas, borvirágos orrú hapsi rákacsint a falról, társai korsókkal kezeikben integetnek felé, Ronnie pedig automatikusan feléjük int.

Havas Julis

Kakasviadal
~ a Linnel való szakítás utáni második napon ~
//ajtó-ablak bezárva//

Lasch

Rose Penelope Reakwood

Bár a faluban nem sikerült beszélnie Rosieval, Nyeste egyáltalán nem érezte magát rosszul emiatt. Az édesség, amit akkor vett igen finom volt a másik pedig most is biztos helyen várja, hogy majd elfogyasszák. Lehet majd Annussal eszi meg, még nem döntötte el. Viszont írt egy levelet Rosienak, arról, hogy ő nem akart goromba vagy illetlen lenni, de elkésni sem szeretett volna, na meg hogy, nem ismeri Rosie szüleit sem az említett szülők őt, márpedig Nyeste jó nevelést kapott, s így egész biztos nem lenne illendő ajándékokat elfogadni sem. Azt is leírta, hogy szerinte - meg Apuka szerint - az embernek meg kell dolgoznia mindenért, és ő igazán semmit nem tett, hogy egy akkora doboz valamit kapjon. Köszi szépen, de neki mindene megvan, amire szüksége lehet, és nem érzi, hogy bármi mást kérnie kéne.
Leírta azt is, hogy nem szeretné, ha a másik haragudna rá és ha van kedve találkozzanak kedden délután a "Vigadófreskó" folyosóján. Épp ezért ő most itt van. Nézegeti a festményeket, nevetgél és sorra rázza a fejét, ahogy egyik-másik festmény borral kínálja. Nyeste nem hiszi, hogy a festett kupákban levő folyadék valódi bor lenne, de a festék íze sem ínyére való. S hiába érez igazi mámoros illatot innen-onnan, az elmúlt hetekben már megtanulta, hogy nem szabad hinni a szemének, nyilván az orrának sem.
Iskolai talárja van rajta, és a táskája is vele van még, hiszen órák után rögtön idejött. Nincs most nála rajzmappa, azt már bölcsen a Navinés szobájában hagyta bár most, amíg vár meg-megfordul a fejében, hogy talán mégis jó lett volna, ha elhoz belőle legalább egy lapot. De végül csak vállat von, s egy újabb festménynek rázza meg nevetve a fejét. Nem, még mindig nem kér bort.

A (be)szökés - Herkulalával.
-Ruhaaaaaaa ( kabát nélkül )-

Osszunk sütiket. Ez az első karácsonyom itt és úgy tűnik hála a Naives szellemnek nem fogok unatkozni. A feladat egyébbként egyszerű. Mézeskalácsot kell osztani. Némi latolgatás után úgy döntök megcélzom az első emeletett hátha ott sikerrel járok. A lépcsőn felérve azonnal elkezdek emberek után kutattni nem túl sok sikerrel. Éppen befordulnék a legközelebbi folyosóra amikor megbottlom és kis hílyán orra esem. Magamban szitkozodva haladok tovább miközben próbálok rájönni hol is vagyok tulajdonképpen. A falon rengetek festmény található és mivel varázslókat vagy boszorkányokat ábrázolnak így természetesen mindennyik mozog. Furcsa,de ezt sikerült a leghamarabb megszoknom. Szép hely csakhogy itt se látok embereket a képeket meg ugye mégse kínálhatom meg.

Kiss Roland

Bogi, Bende és a többiek

Kedves Ellenségem
Chris

A napjának annyi, kész. Amint meglátta a fiút, azonnal sprintelt is volna vissza, de attól több spiritusz szorult belé, hogy megfutamodjon. Nem, arról szó sem lehetett. Most kifejezetten nem örült annak, hogy ilyen későn sikerült kiruccannia, de késő bánat, eb gondolat. Legalább családban marad a kényszeres szabályszegés.
Egyben reménykedett, hogy kedvenc felügyelőjének talán nem okoz akkora csalódást, pedig készült, becsületére legyen mondva, készült arra, hogy ezúttal átadja másnak a korlátlan randalírozás stafétáját (nem mintha eddig annyira rossz kislány lett volna), de nagyon nehéz ellenállni a kísértésnek, ha az ember lánya-fia szembetalálkozik esküdt ellenségével. Kimondottan rühellte ezt a fenegyereket, és ezt nem mulasztotta el egyetlen alkalommal sem a tőle két évvel idősebb legény orra alá dörgölni.
- Már megint te?  - fintorgott, s kivételesen örült neki, hogy nem a pályán találkoztak, különben a csapatuk már rég szétátkozta volna a két kakaskodót, ha nem bírnak egymással, s ez a meccs rovására menne. Márpedig Nati Chris közelében naagyon nem bírt magával. Egyesek szerint azért, mert talán tetszik neki a fiú, de az igazság távol állt ettől. Ez egyszerűen csak unszimpátia, méghozzá igen erős.