Tombornyák Őszike néni még azokban az időkben alapította meg kuckóját, amikre már senki sem emlékszik. Eleinte pár könyv nyomta csak a polcokat, aztán ahogy teltek a percek, úgy halmozódott fel a készlet, hogy aztán elérje a mai formáját, amiben ük-ük-ük unokája - Vittman Levente - átvette a vezetését.

A pincétől a padlásig, a legapróbb lyuktól a legnagyobb szekrényig mindent könyvek töltenek meg. A legkülönbözőbb köteteket lelheti fel akárki, aki betéved; a mugli irodalom remekei, a varázsirodalom legnagyszerűbb művei, varázslatos kiadványok, amik képesek magába szippantani az olvasót, hogy aztán hőseivel élje át a kalandokat, kéziratok, illetve olyan példányok, amikből senki nem talál meg sehol máshol egyet sem.
Szabályok nincsenek; a szabad padlórészeken elhelyezett párnákra dőlve, az elszórt fotelekben, vagy akár csak a falnak támaszkodva akárki olvashatja azt, amit éppen szeretne, addig, ameddig szeretné.

Nyitva tartás nincs, még csak árak sem; ha valamit szeretnél elvinni, elég annyit adnod, amennyit jónak látsz, sőt, ha szépen kéred, akkor elviheted csak úgy is. A könyvek mindig visszatalálnak a boltba, ha úgy érzik, az ideiglenes tulajdonosuknak már nincs is rájuk szüksége.

Már kifejezetten unja a kastély nyüzsgő forgatagát. Kicsit szüksége lenne egy pár percre – vagy inkább többre – amíg egyedül lehet. Ő nem az a fajta, aki állandóan beszél és mások társaságát keresi. Kell neki a saját én-ideje, mikor feltöltődhet. Ezért egy kései reggeli (talán inkább már tízórainak mondanám) után felkerekedik, kabátot vesz, tekintettel a hideg időre és elindul le a faluba. Az utóbbi időben többször is megtette ezt az utat. Vagy ajándékokat kellett vennie vagy pedig a Hivatalba igyekezett Osztrovszkyhoz. Most azonban nincsen konkrét célja, csak lődörög az utcákon. Vet egy pillantást az egyik kirakatra, a másik előtt meg tovább álldogál. Hosszabb ideig azonban egyik sem ragadja meg a figyelmét. Egy jó húszpercnyi céltalan bolyongás után találja magát a könyvesbolt előtt. Habozik egy pillanatnyit, tudja, hogy innen nem fog egyhamar elszabadulni, de végül is van ideje, így egy vállrándítással belép az ajtón. A megszokott könyvillatra hamar nyugalom szállja meg. Beljebb sétál és nekikezd a nézelődésnek.
Nem tudja hány perc telik el, de egyszer, mikor felnéz egy ismerősnek tűnő alakot pillant meg. Az idő már eddig is eltűnt számára, nem tudja, hogy Reissner már korábban is itt volt, mielőtt ő jött vagy pedig időközben lépett be a könyvbirodalomba. Mocorog egy kicsit az ülőhelyén, majd lövell egy lesújtó pillantást a fiú felé. A családjaik viszony nem éppen felhőtlen. Család. A lány életében most nem éppen ez jelenti a legfontosabb köteléket, hiszen elárulva érzi magát. Éppen visszatérne az előbb olvasott vershez, mikor megfogalmazódik a fejében egy gondolat. A szülei ki nem állhatják az eridonost. Ő is elég régen látta, és persze az sem biztos, hogy Krisztián az, innen nem tudja pontosan megítélni. Megjegyzi az oldalt ahol tartott, majd összecsukja a könyvet és feláll. Nem is tudja pontosan mit akar, csak figyeli a fiút, a tevékenységét, és közben megtesz egy-két tétova lépést irányába. Tulajdonképpen nem érdekli őt Krisztián, csak az motoszkál benne, hogy a szülein legalább ilyen apró szurkálódásokkal bosszút álljon. Még egy lépést közelebb megy, majd inkább tanácstalanul szemléli a polcokat. Fél szeme még mindig az eridonoson. Vívódik magával, hogy vajon hogyan is venné ki magát ha megszólítaná. Pont ő, aki általában kerüli az embereket.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1232&post=557593#post557593][b]Hollósi M. Karolina - 2015.12.26. 10:48[/b][/url]

Már kifejezetten unja a kastély nyüzsgő forgatagát. Kicsit szüksége lenne egy pár percre – vagy inkább többre – amíg egyedül lehet. Ő nem az a fajta, aki állandóan beszél és mások társaságát keresi. Kell neki a saját én-ideje, mikor feltöltődhet. Ezért egy kései reggeli (talán inkább már tízórainak mondanám) után felkerekedik, kabátot vesz, tekintettel a hideg időre és elindul le a faluba. Az utóbbi időben többször is megtette ezt az utat. Vagy ajándékokat kellett vennie vagy pedig a Hivatalba igyekezett Osztrovszkyhoz. Most azonban nincsen konkrét célja, csak lődörög az utcákon. Vet egy pillantást az egyik kirakatra, a másik előtt meg tovább álldogál. Hosszabb ideig azonban egyik sem ragadja meg a figyelmét. Egy jó húszpercnyi céltalan bolyongás után találja magát a könyvesbolt előtt. Habozik egy pillanatnyit, tudja, hogy innen nem fog egyhamar elszabadulni, de végül is van ideje, így egy vállrándítással belép az ajtón. A megszokott könyvillatra hamar nyugalom szállja meg. Beljebb sétál és nekikezd a nézelődésnek.
Nem tudja hány perc telik el, de egyszer, mikor felnéz egy ismerősnek tűnő alakot pillant meg. Az idő már eddig is eltűnt számára, nem tudja, hogy Reissner már korábban is itt volt, mielőtt ő jött vagy pedig időközben lépett be a könyvbirodalomba. Mocorog egy kicsit az ülőhelyén, majd lövell egy lesújtó pillantást a fiú felé. A családjaik viszony nem éppen felhőtlen. Család. A lány életében most nem éppen ez jelenti a legfontosabb köteléket, hiszen elárulva érzi magát. Éppen visszatérne az előbb olvasott vershez, mikor megfogalmazódik a fejében egy gondolat. A szülei ki nem állhatják az eridonost. Ő is elég régen látta, és persze az sem biztos, hogy Krisztián az, innen nem tudja pontosan megítélni. Megjegyzi az oldalt ahol tartott, majd összecsukja a könyvet és feláll. Nem is tudja pontosan mit akar, csak figyeli a fiút, a tevékenységét, és közben megtesz egy-két tétova lépést irányába. Tulajdonképpen nem érdekli őt Krisztián, csak az motoszkál benne, hogy a szülein legalább ilyen apró szurkálódásokkal bosszút álljon. Még egy lépést közelebb megy, majd inkább tanácstalanul szemléli a polcokat. Fél szeme még mindig az eridonoson. Vívódik magával, hogy vajon hogyan is venné ki magát ha megszólítaná. Pont ő, aki általában kerüli az embereket.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1232&post=558121#post558121][b]Reissner Krisztián - 2015.12.27. 20:16[/b][/url]

Hétvége lévén nincsenek órái, kihasználja hát az alkalmat, hogy új könyvek után nézzen. Nincs kedve azonban kimozdulni a nagyvárosba, a kisebb könyvesboltokban pedig amúgy is kis szerencsével valódi ritkaságokra bukkanhat.
A könyvesboltokkal az a baj, hogy az embernek rengeteg idejét felfalják. Nyitáskor jött be, azóta pedig épp csak egy fél polcon rágta át magát, s onnan is csak az őt érdeklő, történelmi/mitológiai vagy mágiaelméleti köteteket szedte le. Egy kisebb, francia szabványú nyomdai kötetet fog a kezébe, amely egyértelműen nem friss nyomású, lehet már vagy harminc éves is, de a gerinc még kitartóan összetartja a megsárgult lapokat.
Egy félreeső helyen ücsörög - talán a lány azért is nem vette észre eddig -, maga mellett két stócban állnak a könyvek: az egyikben a már átnézett kötetek állnak, a másikban pedig a még érintetlen fóliánsok. Kényelembe helyezve magát, ráérősen lapozgatja az épen ujjai között pihenő prózai edda kiadványt, amelynek érdekessége, hogy valamelyik korábbi tulajdonosa hanyag kézírással jegyzeteket hagyott a margón. Nem is olyan ostoba és haszontalan jegyzeteket, ami azt illeti. Teljesen elmerült ezeknek a tanulmányozásában és kibogarászásában, jó időre lefoglalva magát ezzel.
Eleinte nem is tűnik fel neki Karolina sertepertélése a közelben, és a hozzá vissza-visszatérő pillantása. Egy idő után viszont kényelmetlen érzése támad, s először fel szemsarokból néz fel, hogy meggyőződjön, tényleg van-e alapja mindennek. Hol visszatér a szöveghez, hol felnéz, ebből egyszer-kétszer valóban elcsípve egy felé irányuló tekintetet. A harmadik-negyedik alkalommal ujjával jelölve az aktuális oldalt behajtja a könyvet.
- Ha szeretnél valamit, hallgatlak.
Hála a magyar mágusközösség nem éppen szívélyes hozzáállásának a személyéhez, Krisztián sosem volt különösebben ismert a udvariasságáról vagy simulékonyságáról. Korábban minden itthon töltött időben, amikor kamaszként belé kötöttek, tüskésen, zordan - harciasan reagált. Szerencsére ezt az erőszakosságát kinőtte, azaz legalábbis megtanulta kontrollálni, de ez nem jelenti azt, hogy rá gyanúsan tartózkodó vagy ellenséges pillantásokat vető varázslókkal és boszorkányokkal szemben ne lenne pokróc a viselkedése.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1232&post=558254#post558254][b]Hollósi M. Karolina - 2015.12.27. 23:38[/b][/url]

A könyvesbolt légköre általában nyugtató hatással van Karolinára, ám most enyhe idegesség vesz rajta erőt. Vajon tényleg annyira eltávolodott volna az emberektől, hogy attól gyomorgörcse lesz, ha meg kell szólítania valakit? Nem, ez biztosan csak Krisztián személyének szól. Éppen lemondana a beszédről, mikor meghallja a hangot. Fejét Krisztián felé fordítja, majd elé lép a kezében tartott Pilinszkyvel együtt. Szemeit lesüti, majd óvakodva emeli a másik arcára.
- Te Reissner Krisztián vagy – nem kérdésként, hanem kijelentésként érkezik. Kicsit toporog, egyik lábáról a másikra helyezi a súlyt. Nem is tudja hogyan fogjon bele. Vagy mit is mondjon. Korábban összefutottak már, de Karolina nem éppen szívleli a fiút. Micsoda pálfordulás lenne, ha most hirtelen leállna vele egy baráti csevejre. Igazából nem is ismeri. Csak mivel a család körében nincsen jó híre, mint egy hűséges pincsikutya ő is elkerülte eddig Reissneréket. Elfintorodik, majd megrázza a fejét és összeszedi magát.
- Bocsánat, tulajdonképpen csak kerestem egy könyvet, mikor felismertelek – rosszul hazudik és itt bizony kilóg a lóláb. Erősen sántít ez a magyarázat, de mivel Krisztián nem igazán ismeri, talán nem veszi észre a füllentést. Azzal mégsem állhat elé, hogy a szüleim utálnak téged, ezért kérlek barátkozz már velem egy kicsit. A lényeg, hogy ebből már nem jön ki jól, elég fura helyzetet sikerült teremtenie. Nem érti mi van vele, ennél azért összeszedettebb szokott lenni. Egy nagy sóhajjal ül le a fiú mellé a földre. Úgy gondolja itt már minden mindegy, tehát marad az őszinteség. Nagyjából.
- Igazából fúrja az oldalam a kíváncsiság, hogy miért is vagy te olyan kerülendő személy a legtöbbek szerint – Kérdőn felvont szemöldökei alól pillant Krisztiánra. - Érdekel, hogy mi benned olyan rémisztő vagy veszélyes - Tudja ő, hogy a család a probléma, szimplán az a tény, hogy Reissner a neve. De nem a borítója alapján kéne megítélni a könyvet. Így amíg nincsen igazán személyes tapasztalata a fiúval, addig nem fogja utáni, csak mert otthon azt mondták. Majd ha annyira ellenszenves lesz, akkor magától dönt úgy, hogy nem szívleli. Eddig mindig engedelmes volt, feltétlenül elhitte a szülei minden szavát. De a múltkoriak után már megingott bennük a bizalma. Miért is lenne minden úgy, ahogy ők gondolják? Nevezhetjük bőven megkésett kamaszkornak, de Karolina egyre inkább a saját feje után megy. Meg persze ott van az is, hogy ezzel bosszantja őket. Míg a válaszra vár gyors pillantást vet a fiú kezében lévő könyvre. Nem éppen mai darab. Csak reméli, hogy nem tűnt olyan elmebetegnek a viselkedése, hogy Reissner válaszra se méltassa. Bár nem valószínű, hogy túl sok álmatlan éjszakát okozna vele, de meglenne a maga véleménye.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1232&post=559210#post559210][b]Reissner Krisztián - 2015.12.30. 01:11[/b][/url]

- Aha.
Kurta egyetértés a részéről, igen, tényleg ő. Nem olyan tapintatlan, hogy most nagy mellénnyel visszasüllyedjen a könyvébe, helyette akkor már úgy helyezkedik, hogy rálásson Karolinára. Lehet, hogy összefutottak, a lány arca ismerősnek tűnik, és nagyjából be is tudja lőni, hogy honnan. Már csak azért is érdekli most már, hogy mit szeretne a másik kihozni ebből az egészből.
- Ah, értem, ebben az esetben elnézést. - Van némi kétsége ugyan afelől, hogy valóban így van-e, ahogyan a levitás lány mondja, de csakugyan, nem ismeri őt annyira, hogy ezt teljes bizonyossággal megkérdőjelezze. Már éppen fordulna is vissza az előző könyvéhez, amikor mozdulni látja Karolinát, és ez épp elég ahhoz, hogy megakassza az ő szándékát is. Az a jellegzetes levegővétel mindig úgy belehasít a csendbe, amikor valaki levegőt vesz a beszédhez - ez nem az a csendes, egyenletes légzés, mint általában, annál kicsit harsányabb, kicsit hirtelenebb. Mint egy figyelmeztetés. Jellemző, hogy az emberi test már tudatos szándék nélkül is a figyelem megszerzésére törekszik, mielőtt az első hang elhagyhatná valaki száját.
Azért, hogy a lány ne a földre üljön (ő sem azon ül), odahúz neki egy puffot.
- Szóval ez egy tanulmányi kísérlet? - sandít oldalra, ám a kérdésben ezúttal a minimumra veszi azt az érces modort, amellyel a legkönnyebben elkergetheti a nem kívánatos társaságot. Holott, ha őszinte akar lenni, a nyelve hegyén van a figyelmeztetés, mely szerint nem látványosság, hogy az emberek az érdeklődésüket csak úgy úton-útfélen kiéljék rajta. Gondoljanak, amit akarnak, rég nem törekszik már a jóindulatuk megnyerésére, vagy arra, hogy pozitívabban tekintsenek rá.
- A kulcsszó a dedukció.
Kicsit távolról kezdte a magyarázatot ugyan, de így sem kell nagyon félni attól, hogy bő lére eresztené. Viszont értékeli, hogy Karolina ilyen nyíltan és őszintén rákérdezett (és hogy egyáltalán rákérdezett), szóval nem áll szándékában elhajtani.
- A deduktív levezetésben az általánosból következtetünk az egyedire. Ami több alkalommal előfordul, abból rálátást kapunk az egyedi esetre. Mivel a nagyapám és a nagybátyám metamorfmágusok és gyilkosok voltak, ez alapján a levezetés alapján, én is metamorfmágus vagyok és...
Szabad kezével tesz egy mozdulatot, amivel gyakorlatilag kipótolja azt a hiányzó szót. Higgadt simulékonysággal adja elő mindezt, pedig véleménye szerint ebben az esetben ennél ostobább konklúzióra jutni sem lehetne. Mivel a sajtó úgy is ezerszer lerágta már ezt a csontot annak idején, nincs olyan, amit titokként kéne kezelnie ezzel kapcsolatban. Egy időben még az ostoba szennylapok újságírónak nevezett firkászai még olyan képtelenül ügyefogyott cikkeket is lehoztak, miszerint ha a tizenegy éves Krisztián szereti a meggyes fagylaltot, aminek ugye feltűnő vörös színe van, ez jel arra, hogy vonzódik a vér színéhez ésatöbbi ésatöbbi. Képtelenségek, nevetséges teóriák és találgatások egy gyerek kárára. Azért jó, hogy azoknak az időknek már vége van, minden téma elévül előbb-utóbb, ez is már csak egy kellemetlen, de kevésbé élénken lüktető fekély a köztudat hátán, ami csak akkor fáj, amikor éppen eszükbe jut.
- Nos, te mit gondolsz?
Nem valószínű, hogy tényleg érdekelné, Karolina milyen következtetésre jut ezzel kapcsolatban, alapvetően feltételezi, hogy ugyanarra, amire mindenki más is, elvégre a korábbi viselkedésével már bizonyította ezt. Vagy csupán egyszerűen azt, hogy könnyebb a szülők sugalmazására hallgatni, mint saját véleményt formálni, s talán épp ez az utóbbi sejtelem sarkallja arra, hogy csak úgy, laza félszegséggel odaszúrja Karolinának az utolsó mondatot.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1232&post=559658#post559658][b]Hollósi M. Karolina - 2015.12.31. 14:23[/b][/url]

Ha egy percig is kételkedett abban, hogy az előtte ülő személy nem más, mint Krisztián, akkor ezeket a kételyeket egy röpke szóval el is oszlatja a fiú. Jó érzés azért a tudat, hogy nem fogott mellé. Kicsit összeráncolt szemöldökkel néz a másikra mikor elnézést kér. Nem számított rá, hogy valaha azért kérjen bárki is bocsánatot, mert felismerték. Csak egy aprót ráz a fején jelezve, hogy semmi baj. Egy pár percnyi vívódás eredményeként dönt úgy, hogy végül bővebben rákérdez ideges toporgása céljára.
- Köszönöm – biccent, mikor kényelmesen elhelyezkedik a puffon. A földdel sem lett volna semmi baja, de ez így tényleg kényelmesebb. Krisztiánra pillant, ajkain halvány mosoly játszik, ahogy válaszol.
- Mondhatjuk annak is – a céljai merőben magán jellegűek, Krisztiánnak nem kell attól tartania, hogy megjelentet róla egy cikket bárhol is. - De igazából csak az én kíváncsiságom, nem készül belőle tudományos értekezés – nyugtatja meg, bár nem olyannak tűnik, aki egy ehhez hasonló apróság miatt idegeskedne. Sőt, kifejezetten olyasféle személynek tűnik, akit teljesen hidegen hagy mások véleménye. Mikor ismét meghallja Reissner szavait, feltekint, szemeit az arcán nyugtatva.
- ...gyilkos – Karolina kimondja azt, amire a másik csak utalt. Hangja egyszerű, elgondolkodó. Nem feltételezné a fiúról, hogy gyilkos lenne. De persze nem lehet ebben olyan bizonyos. Hümmög egyet, ahogy elmereng a hallottakon.
- És tényleg az vagy? - teszi fel a kérdést ismét Krisztiánra pillantva. - Mármint metamorf? - egészíti ki a dolgot, mert ez így úgy is hangozhatott volna, mint aki azt tudakolja a fiútól, hogy éppen mikor is ölt meg egy vagy több (?) embert. De nem, ennyire nem tapintatlan, hogy megkérdezze. Hallott róla másoktól, hogy metamorfmágus. De a kulcsszó itt az, hogy hallott. Nincs más forrása csak a pletyka, beszélgetések, lopott szavak. Hogyan bízhatna meg ennyiben?
Jobb kezének mutatóujját feltartja a fiú előtt. Időt kér. Nem szeretne meggondolatlan szavakat kimondani, így inkább végiggondolja, megfogalmazza előbb magában a mondandóját, csak azután kezd bele.
- Mindig is érdekes volt számomra, hogy az emberek mennyire hiszékenyek. Mennyire feltétlen megbíznak abban, amit hallottak. Szerintem a társadalom egyik legnagyobb mérge a pletyka és az ítélkezés. Azt sem tudjuk milyen a másik, máris jelzőket aggatunk rá. Szóval én azt gondolom, hogy elegem van abból, hogy mások véleményét böfögjem vissza. Tehát amíg be nem bizonyítod, hogy gyilkos vagy, addig ne haragudj, de nem foglak annak tartani. Remélem ezzel együtt tudsz élni – hangja végig megfontoltan csendül, a végére azonban mosoly kúszik az arcára és egy cseppet fel is nevet, hogy aztán visszasüllyedjen a csönd jótékony burkába. Nem tudja Krisztián mire számított, milyen reakciót várt. Habár végigrágta előtte, a mondatai mégiscsak pillanatnyi elmeszülemények voltak. Fürkésző tekintettel néz az eridonosra. Nem úgy viselkedik mint az eddigi főnixek akikkel összehozta a sors. Sokkal zárkózottabb.