36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaFő utcza

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Szalai Dominik
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 7
Összes hsz: 10
Írta: 2013. november 14. 18:39 | Link

Levente


Dobozok hevernek körülöttem; félig kinyitott bőröndök alig karnyújtásnyira, bennük gyűrt ingek és zakók, farmer- és pizsamanadrágok, bakelit lemezek, nyakkendők, bögrék, feltornyozott könyvek. Allen Ginsberg kötete éppen szabadulni próbál egy puha, kötött pulóver fogságából. Az életem. Dobozokban. Közben hiába túrná fel bárki ezeket, semmit nem találna meg bennük, nincs rajtuk a nevem, nem őrzik más emberek illatát, akik belibbentek és elillantak, nem hordozzák szeretet és gyűlölet lenyomatát – és nem is érzem a belőlük áradó illatot, mintha nem is lenne illat, mintha nekem sem lenne illatom, és én sem léteznék. Bennem sincs lenyomat, csak a folyton tompa sajgásba torzuló üresség bordáim között rekedve.
Az utolsó korty kávé keserűn szalad végig torkomon, hidegen és marón marad nyelvem hegyén, a bögre aljában pedig szétesve, zaccba kapaszkodva hevernek a kockacukrok. Ujjaimmal végigszaladok zilált hajtincseimen, majd konstatálva, hogy ebből a mai nap folyamán nem tudok többet kihozni, halk koppanás kíséretében a padlóra helyezem bögrémet, és nehezen, pillantásomat Kafka levelezésein megakasztva, feltápászkodok. Ma nem dobol lázas őrület dobhártyámon, nem száll meg mélytengeri csend, nem hajt előre a tettvágy, nem izgatnak a papírra vetett szavak – ma nincs bennem semmi. Nem tudom, hogyan lehetne túlélni ezt a kietlenséget.
Lassú mozdulatokkal leporolom a nadrágomat, végigsimítok zakómon, nyakam köré tekerek egy sálat, végül szövetkabátomat eligazítom vállaimon. Hiába mostam frissen hajat, hiába tusoltam le, hiába vettem tiszta ruhát, hiába minden, mert a tükörből valaki egészen más néz vissza rám, talán valahol a pupillák mélyén rejtőzöm én, de olyan sötétségben, olyan végtelenül mélyen, hogy nincs az az erő ma, ami kiránthatna onnan. Szemem alatt karikák éktelenkednek, hiába aludtam hat órát, mintha csak tizenöt percre szenderedtem volna el, arcvonásaim is kemények, szemöldököm is riasztón feszül meg, pedig úgy érzem, egyetlen izom se rándul bennem, minden olyan gépies.
Ebből csak egy regény, egy novella, egy irodalmi folyóirat ránthat ki, egy szó, egy bekezdés, egy mások által megteremtett világ, valami, valami, ami olyan messze van az én valóságomtól, hogy a sajgás nem tud egyebet tenni, mint tompán küzdeni, hogy észrevegyem. És én minden erőmet megfeszítve hagyom figyelmen kívül. A könyvesboltot megérkezésem éjszakáján kinéztem magamnak. Az egyetlen hely, ahol véletlenül se futhatok bele egyetlen diákba sem, és az egyetlen hely, ahol nem futhatok bele a folyton belém maró emlékekbe. Árnyékként követi minden léptemet – az utcák, házam minden szeglete, de még Kafka levelezéseinek betűi közé bújva is simul, törleszkedik, dorombol, aztán éles karmokkal és fogakkal harap belém. Csak éppen már azt nem tudom, van-e még bennem vér, ami kiserkenhet.
Halk csilingeléssel nyílik az ajtó; néhány tétova pillanatig várva, hátha előbukkan a tulaj, meg se rezzenek, aztán lassan felolvad bennem az aggodalom, hiszen a könyvesbolt nyitva van, a csengő rendeltetésszerűen csilingelt, a könyvek puhán hívnak beljebb. Nyelvem végigszalad alsó ajkamon, mutatóujjam rögtön az egyik gerincére siklik, ujjbegyemmel végigsimítok a betűkön, aztán gondolkodás nélkül kezembe ejtem, és felütöm valahol a közepén.
Hozzászólásai ebben a témában

Vittman Levente
INAKTÍV


prettylittletimebomb
offline
RPG hsz: 15
Összes hsz: 35
Írta: 2013. november 14. 19:50 | Link

DOMINIK


Minidig ugyanolyan. Teljesen mindegy, hányszor ébred még meg a Nap. Teljesen mindegy, hányszor kúsznak be az első sugarai, hogy arcomat gyöngéden simítva szólítsanak életre.  Ha szemhéjaim remegve engedelmeskednek is az álságos, édes szavaknak, lelkem a díszes anyagba csomagolt tollak között marad, valahol félúton álom és valóság között, ahol semmi sem gyötör, semmi sem mardos, semmi sem próbál meg negédes szavakkal boldogságra ösztökélni. És persze ugyanúgy igyekszik minden ölelő cseppje reggeli fürdőmnek lemosni a szürkeséget, ami már bőrömbe maródott, mint elfújni a hideg, fagyos szellő a keserű emlékek még keserűbb utóízét, de persze csak az arcom festi vörösre a pettyek rengetege alatt, ami amúgy is borítja azt.
Aztán minden nap eltelik valahogyan. Teljesen mindegy, hogy miképpen; mélyre merülve a saját gondolataimba, amikben még az a szerelmes csitri vagyok, aki mindig vágytam lenni, esetleg azokban, amikben már régen nem vagyok az. Mások gondolataimban a szerelemről, gyűlöletről, boldogságról és mély bánatról, amik erősek, érzésekről, érzésekről, amik megfoghatatlansága magaslatokba emel, s talán egy pillanatra elfeledteti velem, hogy mennyire alant érzem magam mindennek, ahelyett, hogy minden egy-egy erős szívdobbanás váltana ki belőlem, ami egy-egy újabb lökése az életnek, ami valahol ott kering ereimben, ami a mellkasomra nehezedett ólomsúlyokat emelgeti fel s le, napjában megannyiszor, hogy számolni sem tudom - persze szándékomban sem áll.
Szándékomban nem áll tenni semmit, szándékomban áll tenni mindent ma is, mint tegnap, s mint ahogyan holnapra, s az összes elkövetkezendő napra tervezem. Szándékomban áll oly' módon elmerülni egy könyv borítója alá ma is, ahogyan tegnap tettem, s ahogyan holnapra tervezem, ahogyan mindig is lesz majd, ha megadatik rá a lehetőségem.
 De kár is ennyire előre gondolkozni; hiszen ezt sem terveztem, csak az ölembe szakadt, amolyan égi adományként, hogy foglaljam el magam, hogy felejtsek, hogy emlékezzek, hogy az, amit ki akarok taszítani, az csak gyengéd emlékként fonjon körbe, s most itt vagyok. Itt vagyok a régi könyvek dohos illatával átitatott falak karjai közé szorulva, ahonnan menekvésem nincs, de nem is akarom, hogy legyen. Itt vagyok, ahol minden csilingelő hangot egy kuncogás követ hamarosan, esetleg egy szerelmes sóhaj, netalán egy tudatlan szisszenés;  a reakció nem marad el sosem. És én már rohanok is, hogy megnézzem, mi történik a szeretett gyermekeimmel, akik a polcokat súlyozzák; vigyázok minden betűre, ami itt kering mindenhol, s ez most sincsen másként. Már-már felvillanyozva emelkedem fel a párnák kényelméből, s hagyom el a biztonságos hátsó részét a boltomnak. Ujjaim közt egy bögre teát szorongatva szedem lábaimat,de bárcsak ne siettem volna annyira!
Sötét pillák keretezik a mélybarna szemet, ajkainak íve egy szemernyit sem változott. Arcának éle ugyanaz, mint akkor volt, amikor utoljára elsétált tőlem, és mégis minden vonása ismeretlen napokról, ismeretlen tettekről és gondolatokról mesél egy másodperc alatt. Talán még annyi sincs, de lehet, hogy percek is eltelnek, ahogy csak állok és nézem bambán, mintha megint tizenhét lennék, mintha megint sikítozó hangon akarnék kiabálni, s kérlelni, hogy ne menjen el.
Hozzászólásai ebben a témában

Szalai Dominik
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 7
Összes hsz: 10
Írta: 2013. november 14. 20:33 | Link

Levente


Pillantásom végigsöpör a legelső soron, és érzem testemben szétáradni ezt a beteges nyugalmat, mintha drogot injekcióztak volna vénáimba, mintha az cikázna végig sebesen, lüktetve, mindent lassan felmorzsolva és átformálva, masszíroz és gyúr Encsy Eszter neve, az őzé, aki rombolt, pusztított, sírt, dühöngött, nevetett, tébolyult vigyorba torzultak ajkai, szavalt, mindig csak szavalt, mert beszélni nem tudott. Én sem tudok beszélni. Torkomra karcos emlékek tapadnak vékony hártyaként, állkapcsomat vaníliaillat rántja össze, mert az Ő bőre, az Ő selymes, mindig tökéletes, őzike bőre is így bódított, pont így, pont ilyen illattal. Ez hiányzik a ruhákból. Ez hiányzik mindenhonnan. Ezt nem lehet pótolni. Csak néha, ha megfeledkezem magamról, és tekintetem felemelem a kezemben szorongatott könyvről vagy folyóiratról, akkor érzem egy pillanatra az édességet, a cukrozott selymet, Őt magát - és ezért minden alkalommal súlyos árat fizetek.
Puha léptek zaja üti meg fülemet, és mielőtt egyáltalán megemelném pillantásom a betűk vad örvényéből, már tudom, már érzem, minden porcikám egyszerre reagál az illat tulajdonosára, koponyámon végigcikázik a felismerés, sejtek ezrei bombázzák impulzusokkal, és a szem, az az átkozott szem látványának feszítő szikrázásától sajog. Bűntudat. Önvád. Keserűség.
Pillantásom önkéntelen meneküléssel hullik a padlóra, hirtelen minden repedés élesen kirajzolódik, és én elmerülök bennük, el az összesben, elemi részekre hasadok, szétfolyok, bele a mélységbe, és eltűnök, mert itt van, és ha itt van, nem tudok mit mondani, mert minden egyes szó olyan hamisan csengene, és nem lenne bennük semmi, csak szavak lennének, amelyekkel nem lehet beforrasztani sebeket, nem lehet meghegeszteni repedéseket - és ezek nem is repedések, ezek törések, éles szélű, hasító repedések mindenütt. A levegőben is.
... van benne valami tébolyult gyönyör is, látni Őt, látni a pillákat, látni az írisz tekergőző szépségét, látni a testére tapadó éteriséget, látni, hogy él még, és pontosan olyan, mint amikor hátat fordítottam neki, ugyanolyan lágy és szilaj, a szeplők is mosolyogva ragadtak az arcára, az ajak íve sem változott, nem, szemernyit sem, ránézni pontosan ugyanolyan mellkast-sajdító, fantomi-kéj, nézni az őzike vonásokat, megőrülni, belebolondulni.
Hátrálni.
Nekiütközni a könyvespolcnak. Tarkómnak valami éles vágódik, és halk szisszenéssel próbálok menekülni a gyilkos könyv elől, ami éppen megbosszulja, hogy én ilyen meggondolatlanul merültem el abban, amit elhagytam - mert nem tehettem mást, és most sem tehetek mást. Encsy Eszter a földre hull, fejtetőmnek pedig egy vaskos kötet éles sarka ütődik.
Hozzászólásai ebben a témában

Vittman Levente
INAKTÍV


prettylittletimebomb
offline
RPG hsz: 15
Összes hsz: 35
Írta: 2013. november 14. 21:23 | Link

DOMINIK


Érzem, ahogy a felforrósodott porcelán égeti bőrömet,s alatta cikázik végig egész testemen. Látom, ahogyan szemeit lehunyva mélyet sóhajt. Látom, ahogyan a háta mögött egy apró darabja a vakolatnak a földre hullik. Látom, ahogyan a szél süvít az utcán körülöttünk; akkor is ősz volt. Hideg, szeles ősz. Érzem, hogy körmeim szinte kettéhasítják a fehérre színezett mázat a poharamon, s látom, ahogy ujjai a zakója zsebébe csúznak akkor, valamikor négy évvel ezelőtt, aminek a napja olyan mélyen beleégett elmémbe, és mégis annyira homályos, annyira mélyre el van temetve, hogy azt sem tudnám megmondani; emlékszem-e ténylegesen, vagy csak a gondolataim cikázó játéka minden kép, minden illat és minden érzés, ami körülvesz a pillanatban.
Érzem a talpamban és a térdeimben, érzem a gyomromban, érzem a mellkasom alatt lüktetni, érzem ajkaim közé préselődni, érzem, ahogy ráül szempilláimra, ránehezedik, hogy addig húzza, addig nyúzza, míg a világ sötétségbe nem takarózik, a lámpák sárgás fénye pedig már csak emlékként tetszik vissza, mintha sosem lett volna ott, mintha sosem adott volna világosságot, hogy aztán lebegjen körbe, mintha ott sem lenne. Csak a hiánya tűnik fel, mindig csak az az  undorító, az a kegyetlen, visszataszító, hányingert keltő hiány az, ami látszik, ami azt feltűnővé válik, és elront mindent. Elrontja a legédesebb szavakat, elrontja a legszebb nyári napot, szürkévé teszi a legpompásabb színeket, s értelmetlenné a legtökéletesebb dallamokat, amiket az ember füle bármikor hallhat.
Hiány jelenlétével válik teljessé, hiánya megragadja minden szervem, s addig csavarja, addig feszegeti, tépi, mígnem az összes meg nem érti, fel nem fogja, s el nem fogadja, hogy itt áll velem szemben. És a szorítás rögtön enyhül. Érzem, hogy ujjaimba újra vér költözik, érzem, hogy a zsibbadás, a bénító tehetetlenség el nem illan valahová a hátam mögé, de csak annyira, hogy tudjam; bármelyik pillanatban vissza is költözhet, ha óvatlan vagyok. Tudja, hogy óvatlan vagyok. Nagyon jól tudja.
Pont annyira, amennyire ő maga, ahogy mozdul, megint menekülne, megint távolodik, s bár még látom, s bár még tudom, hogy itt van, nem ment messzire, olyan, mintha soha nem is történt volna meg, s valahol azt kívánom; ébredjek fel, jöjjenek a Nap sugarai, ébresszenek kegyetlen, galád módon, hogy a szenvedéseimnek új napja virradt. De nem azok ébresztenek, hanem a földre zuhanó kötet tompa csattanása az évszázados fapadló vékony porrétegén. Testének hangtalan ütődése a polchoz. Aztán hangom, ami rekedten szakad ki torkomból, mintha ezer éve lenne,  mikor utoljára használtam. Pedig nincs annyi, pár órája csupán, hogy néhány bájosan csivitelő lánykának adtam a legszerelmesebb könyveket, amiket rejthetnek a falak.
- Igazán bántana, ha pont itt, esetleg pont így kellene meghalnod... - jegyzem meg, mintha csak úgy fele vállaról pöccinteném le a szavakat, miközben letérdelek a padlón heverő írásért.
Hozzászólásai ebben a témában

Szalai Dominik
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 7
Összes hsz: 10
Írta: 2014. január 17. 18:59 | Link

Levente




Örvényként ránt magával – emlékképek röppenek fel, száguldó pillanatok lassulnak örökkévalósággá, ajkam barázdáiban is mintha cseppként ülne meg minden egyes csókja, érzem az ízét szétkenődni koponyám belső falán, maró-bódító illatát nyálkahártyámra tapadni, most már minden lélegzetvétel olyan, mintha bennem lenne, mintha lenyeltem volna, és minden sejtemet apránként feltöltené. Lélegzetvételei szinte hozzám csapódnak, hallom, ahogyan tüdeje megtelik levegővel, aztán lassan, a meglepettségtől kissé nehézkesen elhagyja ajkait, amik alig láthatóan elnyílnak, és amitől csak még fájdalmasabb viszont látnom Őt. Kipirulva, macskásan belesimulva a takaró puhaságába, szempillái meg-megrezzennek, ujjaival aprókat lép felém. Ernyedten, kifárasztva, mert mindent nekem adott, amit csak lehetett, és én mohón kiszipolyoztam belőle az utolsó cseppig.
Zavartan oldalra pillantok, szinte el is felejtettem, hogy az imént hozzám vágódott valami, és amint gondolataim erre terelődnek, megérzem az sarok ütötte fájdalom epicentrumát. Ég és lüktet, legszívesebben hozzákapnék, hogy – most már biztosan – kócos tincseim közé túrjak, és kimasszírozzam belőle ezt az őrjítő sajgást. Nem így terveztem a viszontlátást. Sehogyan sem terveztem a viszontlátást. Reméltem, hogy többé nem jön ide, hogy kiszakad ebből a közegből, hogy a háta mögött hagy mindent, ami kicsit is rám emlékezteti, nem lesz olyan ostoba és gyenge, mint amilyen én vagyok, aki éjszakánként külön mazochista-túrákra indul, és bebarangolja azokat a helyeket, ahol... az első csókot loptam, a háta mögé állva mutogattam neki csillagokat, elmélyülten hallgattam történeteit, utcák és játszóterek, a füves rész, ahová letelepedtünk, pingpong asztalok és suttogások, mint valami ki nem hunyó szentség, és billog a lelkemen – levakarhatatlan, belém égetett, nyílt seb.
Végül önkéntelenül nyúlok a zsibbasztó fájdalom felé, és gyakorlott mozdulatokkal próbálom kitapogatni, mekkora területet sikerült megzúznia a vaskos kötetnek. Lehajolni nem merek érte, pontosabban nem mernék érte, mert abban a pillanatban megszólal – bár kétszer is átfut az agyamon, vajon képzelgek-e, és egyáltalán biztos-e, hogy a könyv esett a fejemre, nem Ő támadt nekem valamivel, természetesen jogosan -, és könnyedén lehajol, hogy eltakarítsa az általam teremtett miniatűr káoszt. Mint ahogyan kipucolta magából, hogy léteztem, aztán elmentem, és magammal vittem azt is, amit nem lett volna szabad: válaszokat a kérdéseire, bocsánatkérést, egyáltalán bármit. Egyszerűen eltűntem, és hiába mondanám neki, hogy tudom, mert magamból is eltűntem, silány lenyomata vagyok annak, amit itt hagytam, benne, csak összetákoltam valamit, egy nagyon keveset abból a kevésből, ami maradt, és még így is... és most is... és Ő itt van... Hajolok utána, de meggondolatlan a mozdulat, mert kissé megszédülök, egyensúlyomat vesztem, és szinte rá omlik a testem. Valahogy megkapaszkodom a csuklójában, szemeimet összeszorítom.
- Nem így terveztem a találkozásunkat... – préselem ki ajkaim közül nehezen -, sem a halálomat, hogy őszinte legyek – teszem hozzá. Megpróbálok kierőszakolni egy féloldalas mosolyt, ami végül fájdalmas szisszenésbe torzul.




Hozzászólásai ebben a témában

Vittman Levente
INAKTÍV


prettylittletimebomb
offline
RPG hsz: 15
Összes hsz: 35
Írta: 2014. február 7. 01:14 | Link

DOMINIK


Talán hatalmas pelyhekben hullott a hó, s terítette be a falu utcáit fehér paplannal. Talán esett, mintha dézsából öntenék, hogy aztán mindenki nyakig sárosan rohanjon hazáig. Talán sütött nap, az emberek mellkasa pedig nehezen emelkedett, s ajkuk talán szárazon kapkodok a forró levegő után, ami aztán talán végigégette torkukat. Persze az is lehet, hogy az átlagosnál valamivel átlagosabb nap volt, és a szürke hétköznapok képét csak elmém formálja szélsőségessé, hogy legalább valamilyen legyen. És minden nap és minden óra, s ezeknek az ezrelékei is képesek megváltoztatni a képet, a környezetet és bármit. Egy a közös csak; minden emlékben a hátát látom, ahogy távolodik, a hangomat hallom, ahogy könyörög, és a szívemet, amit darabjaira hullik szét, az emberek hangját, ahogy arról kérdezgetnek, minden rendben van-e, s én azt mondom; igen. Persze dehogy, semmi sem volt rendben, hiszen az utcán térdeltem, és ő elment.
De egyre jobb lett. Első nap még vártam. Vártam, hogy egy doboz csokoládéval és a kedvenc Keats idézetemmel vár rám a szobám ajtajában. Vártam, hogy egy hét elteltével küld egy levelet, két hét múlva már csak egy rövid üzenetet reméltem, egy hónap múlva pedig már csak a csöndes sóvárgás maradt, s mire eljutottam a felismerésig; soha nem jön vissza hozzám, addigra már egészen meg is szoktam a létezés sivárságát, az arcszeszének illata már nem simogatta érzékeimet csalókán, s nem érintettem meg minden férfi vállát örömmel, akinek zakója akárcsak színben megközelítette az övét. Kikapartam a bőröm alól, kimostam a hajamból, nem csókoltam le ajkai emlékét minden pohár széléről, amiről tudtam, hogy nála volt.
Felejteni vágytam, átadtam magam mindennek és ezzel a semminek, a napokból hetek, abból hónapok, majd évek lettek. Hosszú évek, egyre fakuló emlékekkel arról, hogy hogyan simítottam puha bőröm a reggeli borostájához játékosan, hogy rám keljen fel, miután velem aludt el, és... hazudtam magamnak nagyon sokat. Rengeteget, és mikor már a tükörbe sem tudtam nézni, akkor betemetkeztem a könyvekbe, hogy még csak gondolkoznom se kelljen semmiről, nemhogy valamiről.  Álmomban sem reméltem, és a pokolban sem kívántam volna, hogy pont itt találjon meg, hogy itt zavarjon meg, ahol a legundorítóbb tőle, ahova eddig nem férkőzött be, de megtett és én utáltam érte.
És imádom, hogy meg kellett találnia, hogy ahova bújtam, ott is meg kellett lelnie, hogy lássa és érezze, hogy mi lettem miatta, mi lettem általa. Hogy elmondjam neki, mennyire gyűlölöm, hogy valaha szerettem, hogy két szemében a hiányát lássam annak, ami volt. Annak, ami lehettem volna mellette.
Az, akinek megremeg a gyomra érintésének legapróbb ígéretére is. Aki sóhajtva szívja mélyre illatát minden alkalommal, ha közel kerül. Aki ajkait úgy kell visszafogja, hogy ne könyörögjön csókért mindent pillanatban.  
Az lettem, aki segít felállni, ha elbotlik, aki riadta húzza vissza kezét, ahogy teheti, aki egy lépést hátrál, ha csak a közelébe ér. Aki lehajtja fejét, hogy szomorkás hangon szólaljon meg.
- Tudod, ha ez három éve és kilenc hónapja történik, akkor talán elhiszem, hogy egyáltalán tervezted, hogy találkozunk megint. Így viszont - nyelek egyet, nyelvem végigfuttatom alsó ajkamon - azt sem hiszem el, hogy nem lenne neked is kellemesebb, ha most megfognád magad és kimennél az ajtón, amelyiken bejöttél.
Hozzászólásai ebben a témában

Szalai Dominik
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 7
Összes hsz: 10
Írta: 2014. június 14. 19:39 | Link

Levente


A fájdalom lustán nyal végig koponyám belső falán, belezsibbad minden gondolatom. Egy kissé a világ is belezsibbad mindenbe, és többé nem tudok mozdulni vagy beszélni akarattal, lassítva látom, hogyan omlik szét minden érzelem az arcán, mintha erőteljes hullámok gyötörnék a vonásait, a gyönyörű vonásait; a szempilla rebben, a pupilla tágul, majd szűkül, az ajak leheletnyire megremeg, és látom ádámcsutkáját is mozdulni, hogy milyen istentelenül, e világtól idegen, éteri nyaka van, az idegek és bőr megvonaglik, az izomkötegek egészen csontosnak hatnak, ahogy belefeszülnek az érintésembe. Forrón ölelem ujjaimmal a falatnyi bőrt, nem jut több, tudom, hogy nem fog több jutni, mert kisétálok innen, ahogyan kisétáltam az életéből is közel négy évvel ezelőtt, ahogy megpróbáltam felépíteni a maszkomat, és hiába fizetek súlyos árat ezért az egyetlen, kétségbeesett birtokvágyért, képtelen vagyok lehámozni róla magamat. Beléolvadok. Valamiképpen, valahogyan, ismeretlenül, mégis otthonosan. Semmi sem változott, sem a tapintása, sem az illata, sem a magassága, sem a csontossága, minden ugyanolyan, én is ugyanolyan vagyok, és olyan végtelenül egyszerű lenne lehajolni, és magyarázkodás nélkül ráharapni az ajkaira, mennyire, mennyire, mennyire ugyanolyan minden. Csak a tekintete nem, csak a tekintetem nem.
Egészen mostanáig tompa volt a fájdalom, vékony hártya, amit nem lehetett lesúrolni, sötétlő folt a gondolatok között, egészen könnyed, egészen sűrű, kiszipolyozhatatlan massza. De elrántja a kezét, a piciny ujjak, a vékonyka csukló mozdul, hidegen, reszketve rázza le magáról forró, billogszerű érintésemet, és pillantásom rögtön elfordul az arcáról, mintha valami undorító, becstelen dolgot tennék vele. Elhagytam. Súlyosan húz végig mellkasomon az igazság, mert elhagytam, egyetlen ok nélkül, kegyetlenül, ridegen, tekintetem az arcára sem fordult, nem bírtam volna ránézni, nem tudtam volna otthagyni, ha meglátom a szemeit, ha látom a beléjük torzuló fájdalmat.  Elhagytam, miután vérző, nyíló rózsákat csókoltam a bőrére. Ha Tata tudta volna… de Tata nem tudhatta, mert sosem voltam elég bátor ahhoz, hogy igazat mondjak.
Tétován emelem lerázott, bizsergő kezemet a fejemhez újfent, hajtincseim közé túrok, végigtapogatok a fejtetőmet, mozdulok, ugrál a tekintetem, nem bírok ránézni, nem bírom elviselni az érintése hiányát. A fagyos elutasítás végigperzseli tenyeremet, és belőlem nem marad más, csupán néhány elharapott, torokra égett gondolat. Mondhatnék valamit, az egymásba préselődő magyarázatok mind hamisan csengenek, és tudom, sosem hinné el nekem, és jogom sem lenne bármit mondani ennyi idő után. És talán igaza is van, talán nem kellene itt lennem, nem kellene maradnom feltépve ezzel tucatnyi éppen hegedő sebet. Az enyémek véreznek, bordáimon érzem a nyomást, az enyémek felszakadtak, az enyémet nem fehérek és simák, hanem vörös és rózsaszín csíkok a bőröm alatt a húsba ágyazva.
- Nem lenne kellemesebb, de azt hiszem… - Ügyetlen, suta mozdulatokkal pakolok néhány könyvet a helyére. – Azt hiszem, neked mégiscsak így lenne a legjobb. Igen, mégiscsak így – ismétlem szinte Encsy Eszternek motyogva, mert Az őz mereven, barátságtalanul pillant le rám. – Mennyibe kerül a könyv? Elvinném, ha nem bánod.
Utoljára módosította:Szalai Dominik, 2014. június 14. 19:40
Hozzászólásai ebben a témában


Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaFő utcza